Pikofogó és az Óriás

Pikofogó első meglepetésében nem értette mi is történik igazából. Az egyik pillanatban még vidáman sétált hazafelé a Nagy Ingovány kéklő tócsái mellett kanyargó keskeny, de jól kitaposott ösvényen, vigyázva, hogy véletlenül se verje fel léptei zajával az alvó koboldokat, lidérceket és egyéb, meglehetősen kiszámíthatatlan – Mindentudó azt mondaná: érzelmileg labilis, tetteikben következetlen – lényeket, a másikban pedig hirtelen elsötétült az ég. Amikor azt mondom hirtelen, akkor nem arra gondolok, hogy az egyik percben még így, a másikban meg úgy, hanem arra, hogy egy szempillantás alatt változott meg minden. Sőt, még annál is gyorsabban! Olyan rettenetesen gyorsan, ahogy a gondolat cikázik végig az ember agyán. Gyorsabban, mint a villám. Pedig köztudott, hogy a villámnál alig-alig van gyorsabb. Legfeljebb Csillagvágta, a fénylő sörényű paripa. De ő most nem lehetett itt, hogy versenyre keljen a villámmal, kiderítve, melyikük is a gyorsabb egyenes pályán, két mérföldön, mert messze-messze a szomszéd faluban járt a Szikravető Kovácsnál, hogy a vágtában meglazult aranypatkóit megerősíttesse.

Szóval a gondolat végigszáguldott Pikofogó agyának tekervényein és szavakká formálódott: - Mi történt? Hogyan lett hirtelen ilyen éjszakai, dermesztő sötét? – És valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyirkos félelem ülte meg a Nagy Ingovány menti ösvényt. És az ösvényen hazafelé bandukoló Pikofogót. Napfogyatkozás aligha lehet – gondolta magában –, mert arról tudnék jóidőben. Az annyira ritka jelenség, hogy jó, ha 100 évente egyszer láthat olyat az egyszeri ember. De akkor mi? Vagy ki? Mi, vagy ki takarja el a napot, a fénylő eget a szelíden bégető bárányfelhőkkel, hogy ijesztő sötétségbe borítsa a környéket?

Mivel nem kapott választ a saját kérdéseire, óvatosan, lassan mozdulva, tapogatva kinyújtotta az egyik lábát. Úgy ítélte meg, hogy az ösvény, melyet jól ismert és kiismert számtalan útja során, még mindig ugyanott van, ahol eddig volt, és ahol lennie kellett – pont olyan kemény, egyenletlen, álmosan, lustán növekvő gombák és rothadó falevelek illatát árasztó -, ezért tett egy bizonytalan lépést előre.

-          Állj! – mondta a sötétség akkor. Illetve nem mondta, hanem mennydörögte határozottnak szánt, kissé reszelős, kátrányízű hangon. – Egy lépést se tovább, mert azon íziben felkaplak, s rizibiziben felfallak!

-          Azon íziben és rizibiziben?! – hüledezett Pikofogó. – Íziben, íziben, rizibiziben, íziben, íziben, rizibiziben… - próbálgatta a ritmust a kisfiú.

-          Elég volt! – csattant fel egy jól hallhatóan feldühített hang, bár látni még mindig nem lehetett senkit. – Ez nem játék! Itt sokkal fontosabb dolgokról van szó!

Pikofogó egyik ámulatból a másaikba esett. Fontos dolgokról van szó? De hiszen pontosan erre vágyott, erről álmodott, ezen töprengett már hetek óta. Hogy valami fontos dolgot kellene csinálni. Hogy valami fontos, sőt, nagyon fontos dolognak kellene történnie. És mi van, ha történik is, csak épp ő nem tud róla. Mert pont alszik, vagy anyáékkal vacsorázik, vagy csak a szomszéd réten Csillagvágtával tölti az időt? Annyira meglepődött, hogy megijedni is elfelejtett. Sőt, úgy érezte visszatért a bátorsága, és már a hirtelen sötétség és a különös, mennydörgő hang sem rémisztette.

-          Sokkal fontosabbról?! És egyáltalán ki vagy te? És miért nem látlak? És miért lett hirtelen – gyorsabban, mint a gondolat – ilyen sötét?

Mivel nem kapott azonnal választ, tett egy újabb lépést előre. Akkor több dolog történt egyszerre. Pikofogó belerúgott valami előre nem látható, nem kiszámítható, emlékei szerint korábban ott nem lévő, éppen ezért teljességgel váratlanul felbukkanó tárgyba és orra esett. Ugyanabban a pillanatban a mennydörgő hang újra besüvöltötte a környéket. Mit a környéket? Az egész erdőt, tavat, lápvidéket, mezővel, fákkal, bokrokkal, koboldokkal és lidércekkel egyetemben. De az sem kizárt, hogy még a világ végéig is elhallatszott. Ezt persze csak úgy lehetne kideríteni, ha Pikofogó – miután összeszedte magát, leporolta nadrágját, apró (másoknak talán a fájdalom jeleként értelmezhető) sziszegések között megnyomorgatta sajgó térdét, melyről egy kis helyen le is jött a bőr, de ilyen apróság igazán nem számít, amikor fontos dolgokról van szó – egyszóval, ha felülne Csillagvágta hátára és elszáguldana a Nix határáig, és megkérdezné az ott őrt álló Nix und Fertig strázsamestert, hallott-e valamit.

Mondanom sem kell, hogy ebből nem lett semmi, mert a kezdetben félelmetes hang, előbb elvékonyodott, majd elhalkult, végül egészen csendes, de annál keservesebb sírássá változott.

-          Ezt miért kellett? – kérdezte hüppögve – Miért rúgtál belém? Bántottalak téged?

A keservesen síró-rívó hang, vagy annak gazdája most elmozdult. És ahogy elmozdult, utat adott az eddig kirekesztett napfénynek, hogy újra beragyogja az ösvényt. Újra láthatóvá vált az ezerszínű avar, a fák mohos oldala, a rémült, de kíváncsi csigák csapata, amint megszeppenve kidugják fejüket a házukból, és láthatóvá vált még valami. Ami nem volt megnyugtató. Egy cseppet sem. És ha azt mondom, hogy cseppet sem, akkor nem arra gondolok, hogy egy icikét-picikét nyugtalanító volt, vagy hogy tulajdonképpen nem is tűnt annyira rémísztőnek a látvány, hanem hogy nagyon is az volt. Nagyon!

Pikofogó lassan ráeszmélt, hogy mi is történhetett. És ez az eszmélés nem töltötte el boldogsággal. Véletlenül, mivel eddig nem látott szinte semmit, belerúgott egy Óriás lábába.

-          Ilyen behemót nagy óriás és sír egy kis baleset miatt? – kiáltotta oda bátran. – Anyámasszony katonája vagy, nem valami rémisztő óriás! És még te akartál felfalni íziben, rizibiziben?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pikofogó hangja sem szólt annyira határozottan, keményen és harsányan, mint szerette volna. A szándéka szerinti harcias ágyúszóba némi remegés és megbicsaklás is került. Abban bízott, hogy az Óriás túlságosan is el van foglalva a maga bajával és nem tűnik fel neki, hogy az aprócska kisfiú igazából alaposan meg van szeppenve. És akkor még nem is írtuk igazán körbe azt a szívet szorongató, izmokat bénító, hangszálakat remegtető érzést, mely úrrá lett rajta. Pikofogó, aki már régóta egyedül járta a környéket, erdőket, mezőket, koboldok lakta lápvidéket, tudta, hogyha baj van, három választása van mindenkinek; elbújni – erről már lekésett, elszaladni – ez reménytelennek tűnt egy olyan óriással szemben, akinek a nagylábujja is akkora, mint egy kisebb szikla, és végül megvívni. Pikofogó tapasztalt volt az óriásokkal, sárkányokkal és egyéb, nem túlságosan barátkozó népséggel való csatákat illetően. Anya sok-sok mesét olvasott, ahol a legkisebb királyfi, vagy éppen egy pont akkora kisfiú, mint ő maga legyőzi a nála sokkalta nagyobb és erősebb ellenfelét, de a helyzetet árnyalta az a tény, hogy a valóságban még soha nem került ilyen helyzetbe.

Az Óriás váratlanul békülékenyebbre fogta.

-          Nem az a baj, hogy belerúgtál a lábamba, máskor észre sem venném az ilyesmi, hanem az, hogy korábban egy hatalmas tüske szorult a lábujjam körme alá, és már éppen kiesett volna, amikor te belerúgtál és most már olyan mélyen a bőröm alatt van, hogy nem fogom tudni kihúzni. És nagyon fáj…

Az utolsó szavaknál újra elsírta magát.

Pikofogó megsajnálta. – Ne haragudj – mondta, - igazán nem akartam. De az orromig sem láttam, mert eltakartad a napot. Különben sem számítottam egy Óriásra pont itt.

-          Gondolhatod, hogy én sem ide igyekeztem, ahol annyi a szúrós ág, köpönyegszaggató bokor, csizmanyűvő szikla, hogy az Óriások messze elkerülik.

-          Akkor hogyan kerültél ide mégis?

-          Egy kedves kis Bárányfelhőt követtem az égen. Annyira édesen bégetett, annyira szépen csilingelt a csengő a nyakában, hogy egyszerűen észre sem vettem, amikor letértem az útról. Most meg itt vagyok. És nem tudom, mi lesz így velem – aztán megint pityeregni kezdett.

Pikofogó törni kezdte a fejét. Amikor azt mondom, hogy törni kezdte a fejét, akkor nem azt mondom, hogy valami kemény tárggyal ütögette, mint a diót, hogy légkalapáccsal esett neki, mint az útépítők az elkopott úttestnek, hanem hogy erősen gondolkodni kezdett. Pikofogó is ismert olyanokat – mint például Nyuszika – aki bármilyen kérdésre azonnal rávágta, hogy nem tudom, anélkül, hogy elgondolkodott volna a megoldáson. De ő tudta, hogy a legbonyolultabb kérdés is, a leggubancosabb probléma – még annál is gubancosabb, mint anya fiókjában a spárgacsomó, pedig az aztán tényleg nagyon össze van gabalyodva -, a leglehetetlenebb feladat is megoldható, ha kellő ideig és elég intenzitással keressük a megoldást.

-          Mindentudó! – mondta ki a megoldást határozottan.

-          Én? – kérdezte megszeppenve az Óriás.

-          Dehogy te, mondom, hogy Mindentudó! Ő mindenre tudja választ. Elmegyünk hozzá és ő megmondja majd, mit kell tennünk!

Pikofogó nagyon büszke volt, hogy rátalált a megoldásra. Az Óriás azonban csak ingatta a fejét.

-          Ilyen fájós lábbal sehova sem tudok elmenni. Legalább a Hétmérföldes csizmám itt lenne!

De nem volt itt. Pikofogó azonban feltalálta magát.

-          Nem kell ide Hétmérföldes csizma! Elég egy varázs mondóka. És épp tudok egyet. Na, gyere, induljunk! – tette még hozzá. – De csak kicsiket lépj, így is rohannom kell majd melletted!

A fájós térdére gondolt, amiről egy kis darabon lejött a bőr az eséstől, de meggyőzte magát, hogy nagyobb és fontosabb dolgok vannak éppen annál, hogy emiatt megálljanak.

-          Na, halljuk azt a varázsmondókát! – türelmetlenkedett az Óriás. És Pikofogó rákezdte:

-          És egy, és kettő, és három, és négy,

egy kalap egy bot, egy esernyő és

előre, hátra, oldalt, vissza!

A mondóka ütemére az Óriás peckesen, katonásan lépkedni kezdett. Az előre, hátra, oldalt, vissza szavaknál megállt, előbb jobb lábával kilépett előre, majd a hátra szóra visszalépett, aztán oldalra és megint vissza.

-          És hányszor kell ezt a varázsigét elmondani, hogy odaérjünk?

-          Hányszor, hányszor? Harmincháromszor! És akkor garantáltan működik.

-          Az semmi – mondta az Óriás, és boldog mosollyal az arcán lépdelt tovább. Már el is felejtette, hogy fájós lábbal sehova sem tud menni.

Pikofogó is mosolygott. Volna. De a nagy futástól, alig kapott levegőt. Mire harmincharmadszorra is elhangzott a varázsmondóka, meg is érkeztek Mindentudó házához.

Mindentudó már várta őket. Egyrészt azért, mert mindentudóként pontosan tudta mi történik a világban, másrészt azért – és ez volt az igazságtorta nagyobbik fele – mert az Óriás olyan döngő léptekkel és olyan mennydörgő hangon érkezett meg a tisztásra, ahol Mindentudó háza állt, hogy nehéz lett volna nem meghallani.

-          Csak óvatosan, hé, nehogy letaposd a virágaimat! – mondta Mindentudó köszönés helyett. Ez nem volt tőle nagyon udvarias dolog – mert anya mindig azt mondta, hogy nem siethet annyira az ember gyereke, hogy ne érne rá udvariasnak lenni, márpedig a köszönés kimondottan udvarias dolognak számít -, de annál érthetőbb volt, hiszen az Óriás éppen arra készült, hogy termetes testét a virágágyás közepébe helyezze.

Az Óriás megtorpant, riadtan lenézett a földre, majd kissé odébb lépett. – Itt már jó? – kérdezte megszeppenve és a mezőre mutatott.

-          Ott már jó – felelte Mindentudó, de az Óriás meg sem várta a választ, és nagy nyögések közepette lehuppant a földre.

-          Jaj, a lábam! Jaj, a lábam, annyira fáj a lábam! – nyöszörögte fájós, sebesült lábujját dörzsölgetve és közel járt hozzá, hogy megint elsírja magát.

-          Tüske ment a lábujjába és úgy alakult, hogy annyira beszorult, hogy nem lehet kihúzni. – Pikofogó próbálta elmagyarázni a behemót furcsa viselkedését.

-          Úgy alakult? Úúúgy alakult? – dohogott az Óriás – persze hogy úgy alakult, mert te belerúgtál a sebesült lábamba.

-          Ezt már tisztáztuk. Véletlen volt. Most koncentráljunk a megoldásra – próbálta rövidre zárni az ügyet Pikofogó, mert tudta, hogy a múlton már nem változtathatunk, s azzal Mindentudóra nézett. – Mit gondolsz, hogyan tudnánk kihúzni ezt a nagyra nőtt tüskét?

Mindentudó körbejárta az Óriás lábfejét. Szakállal borított állát markolászta, hümmögött, motyogott, kicsit ingatta a fejét. Amikor azt mondom, hogy kicsit ingatta, akkor nem azt mondom, hogy billegtette, mint a falu széli nagyharang, bim-bam, bim-bam, hanem hogy épp’ csak hogy elmozdította a tengelyén oldalra és vissza. Pikofogó már tudta, hogy a nagyon okos emberek, amikor törik a fejüket, ilyesmit szoktak csinálni, ezért nem is zavarta meg Mindentudót.

-          Ezt bizony ki kell húzni, mert elmérgesedhet – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

-          Elmérgesedhet?! Én már most mérges vagyok! – csattant fel az Óriás és megpróbált talpra állni, de a fájdalomtól azon nyomban vissza is esett a földre.

A zuhanásra, mely kisebb földrengést idézett elő, Pocok mászott ki földalatti járatából. Csupa homok volt a ruhája, a keze, lába, arca, de még a feje búbja is. Már épp bele kezdett volna méltatlankodó litániájába arról, hogy mennyire nem szép dolog békés állatok lakhelyét összetaposni, amikor meglátta az Óriást. Pocok anyukája gyakran mondta, hogy ideje van a beszédnek, de ideje van a hallgatásnak is. Úgy érezte, hogy anya pont erre a helyzetre gondolhatott. Így aztán szép csendben leporolta a kertésznadrágját, úgy tett, mint ki csak levegőzni jött elő egy kicsit, felvette napszemüvegét, zsebre dugta a kezeit, kényelmesen körbenézett és csak annyit mondott: Szép napunk van, ugye? – de nem kapott rá választ.

Mindentudó, még mindig a szakállát simogatta. – Ki kellene húzni, de hogyan? Annyira mélyre fúródott, hogy ide valami vagy valaki nagyon erős kellene. Ha egy jó strapabíró kötelet hurkolnánk a tüske kiálló végére, a kötél másik végét pedig egy traktorhoz kötnénk, akkor kiránthatnánk az óriási szálkát.

-          De nincs traktorunk – jegyezte meg Pikofogó türelmetlenül, mert úgy érezte nem haladnak előre a megoldást illetően. – Csillagvágta biztosan tudná mit kell tenni, ő a legokosabb állat az erdőben.

Ez igaz is volt. Csillagvágta édesanyja unikornis, vagyis egyszarvú volt, míg édesapja igazi kentaur. Csillagvágta mindkét szüléjétől a legjobb tulajdonságokat örökölte. Szelídséget, de ugyanakkor félelmetes erőt is, megfontoltsággal társuló, félelmet nem ismerő bátorságot, villámokat megszégyenítő gyorsaságot és nagy bölcsességet.

-          Ez az! – csapott a homlokára Mindentudó. – Csillagvágta kell ide, ő majd kihúzza a tüskét az Óriás lábából.

-          Igen ám, de Csillagvágta nagyon messze, a szomszéd faluban jár a Szikravető Kovácsnál, hogy a vágtában meglazult aranypatkóit megerősíttesse.

-          Ez igaz, de üzenni üzenhetünk neki.

-          Hogyan? – kérdezte Pikofogó.

-          Elküldünk egy bárányfelhőt érte – válaszolta mosolyogva Mindentudó.

Azzal elővett egy különleges, rúnaírással ékesített sárkányfog sípot és hosszan megfújta. Abban a pillanatban az égen pihenő bárányfelhők mozgolódni kezdtek. Végül kivált közülük egy különösen göndör bundás és lassan, nagyon lassan közelebb libegett.

-          Mit szeretnél, Mindentudó? – kérdezte.

-          El kellene menned a szomszéd faluba a Szikravető Kovácshoz és szólni Csillagvágtának, hogy nagy szükségünk van rá. Siessen, ahogy csak tud.

-          Szívesen megteszem neked, mert nem kerül fáradságba, de amint látjátok, szélcsend van. Így nem tudok repülni.

Mindentudó széttárta a karját, jelezve, hogy ő tényleg igazán és mindent megpróbált, de ami nem megy, az nem megy. De Pikofogó nem adta fel. Anyukája azt tanította, hogy mindig van még egy lehetőség, csak meg kell találni. És meg is találta.

-          Óriás! Most rajtad a sor, hogy segíts. Állj fel, akármennyire is fáj a lábad és fújd el Bárányfelhőt a szomszéd falu fölé, hogy szólni tudjon Szikravető Kovácsnak, hogy siessen a patkolással, mert nagy szükségünk van Csillagvágtára. Ő képes lesz kihúzni a lábujjadból a tüskét.

-          Ez biztos? - kérdezte az Óriás.

-          Biztos! – felelte Pikofogó.

Az Óriás, aki most újra reménykedni kezdett, hogy belátható közelségbe került a segítség, nagy nyögések közepette feltápászkodott. – Készen állsz? – kérdezte a göndörszőrű Bárányfelhőt, aki egy rövid, csillagfényű csilingeléssel jelezte, hogy részéről nincs akadálya a repülésnek.

Az Óriás nagy levegőt vett. Amikor azt mondom nagy levegőt vett, nem azt mondom, hogy éppen csak beszippantott valamicskét a virágzó rét méz illatú levegőjéből, hanem azt, hogy megtöltötte tüdejét annyi levegővel, hogy már szinte kipukkadt. Aztán ugyanazzal a lendülettel ki is fújta. A göndörszőrű Bárányfelhő nem számított ilyen széllökésre. Egy pillanatra meg is billent és félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát, de kis bizonytalanság után máris nagy sebességgel repült a szomszéd falu felé. Út közben – mert hogy volt ideje rá – rácsodálkozott újra a gyönyörű tájra. Akárhányszor is látta, nem tudott betelni a koboldok lakta Nagy Ingovány, vagy éppen a hatalmas királyi koronás mamutfák látványával. Lassan feltűnt a szomszéd falu aprónak tűnő látképe is. Csilingelve fékezett és lejjebb ereszkedett. A Szikravető Kovács műhelyét nem volt nehéz megtalálni. Hatalmas füst szállt a kéményéből és sárgaréz szikrák táncoltak a levegőben. A csilingelésre a Kovács elődugta a fejét.

-          Mondd mit akarsz, de gyorsan, mert nem érek rá. Csillagvágta patkóit erősítem éppen.

-          Pont ezt akartam mondani. Mármint, hogy gyorsan, mert nagy szükség van Csillagvágtára a szomszéd faluban. Egy Óriáson kellene segítenie.

-          Ha egy igazi Óriáson – amilyet vagy százhúsz éve nem láttam errefelé – akkor bizony a fele sem tréfa. Sietek, ahogy tudok, de a jó munkához idő kell. – azzal visszament a kovácsműhelybe, ahonnan hamarosan fújtató szuszogása és kalapálás zaja hallatszott.

Néhány perc múlva Csillagvágta lépdelt ki az ajtón. Új patkói, mint aranycsizmák fénylettek a lábain. Bárányfelhő átadta Mindentudó üzenetét és a következő minutumban már csak Csillagvágta - aki egyenes pályán, másfél mérföldön gyorsabb, mint a villám -, fénypalástként lobogó sörényét lehetett látni az égen. Mint egy üstökös – gondolta Bárányfelhő és szél híján lassan-lassan döcögve elindult visszafelé.

Csillagvágta hatalmasat fékezve, és még nagyobbat nyerítve ért földet a vadvirágos réten. Addigra már Pikofogó és Mindentudó egy matrózcsomóval kötelet rögzített az Óriás lábujjába fúródott tüske alig-alig kiálló végébe. A kötél másik végét most Csillagvágta derekára kötötték. A félig kentaur, félig unikornis nekifeszült, minden izmát megfeszítette, lábán csak úgy dagadtak az erek, és egyetlen rántással kihúzta a bonyodalmat okozó hatalmas tüskét. Az Óriás felszisszent, de azon nyomban meg is könnyebbült.

-          Hiszen már nem is fáj! – mondta kissé csodálkozva, de nagyon boldogan. – Köszönöm nektek a segítséget! Hálából, ha bármikor szükségetek lenne egy Óriás erejére, csak üzenjetek és jövök boldogan.

Mindentudó és Pikofogó boldogan mosolyogtak.

-          Én meg megmutatom neked a hazafelé vezető utat.

Azzal Pikofogó felpattant Csillagvágta hátára, búcsút intett Mindentudónak és peckesen lépkedve, annak tudatában, hogy valami nagyon fontosat tett ma, elindult, hogy az Óriást elkísérjék a határig.

Dr. Varga-Bajusz Veronika

Kulturális és Innovációs Minisztérium felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár

részére

Válasz a VI/764-14/2023/FÁFIN iktatószámú levélre

Tisztelt Helyettes Államtitkár Asszony!

A mai nappal megkaptam 2023. október 12-én kelt levelét, melyben leírja, miért nem felelt meg pályázatom a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektori pozíciójára.

Azt írja, nem tartalmaz pályázatom igazolást arról, hány nemzetközi kiadványokat forgalmazó lemezkiadó által kiadott szerzői lemezzel rendelkezem.

Mint a pályázat mellékleteként csatolt fényképekből is látszik, szerzői lemezeimet a Hungaroton adta ki, mely nemzetközi kiadványokat forgalmazó lemezkiadó.

Számonkéri, hogy nemzetközi versenygyőzelmeim és versenyeredményeim nem nemzetközi környezetben valósultak meg, például a Federation of International Music Competitions által jegyzett versenyeken. Ez a feltétel azonban nem szerepelt a pályázati kiírásban. Egyébként ez a szervezet az elmúlt 35 évben összesen három zeneszerzőversenyt hirdetett.

Ugyanakkor nemzetközi versenygyőzelmeim – mint az a közjegyző által hitelesített másolatból is kitetszik - a Union of European Choral Federations, későbbi nevén European Choral Association, Európa legnagyobb kórusszövetsége nemzetközi zeneszerzőversenyein születtek. Talán minősíti magát a versenyt, hogy az itt elért első helyezésért Miniszteri dicséretben részesültem.

Azt írja, hogy zsűrizéseimből nem derül ki, hogy azok nemzetközi környezetben valósultak meg. Természetszerűleg minden nemzetközi verseny nemzetközi környezetben valósul meg. Nemzetközi versenyzőkkel, nemzetközi zsűrivel. A nemzetközi versenyekben való zsűrizés feltételei között nem szerepelt, hogy azoknak a versenyeknek a Federation of International Music Competitions által jegyzett versenyeken kell történnie. Mindemellett Szlovákia, Szerbia, vagy Románia meg kell feleljen a „nemzetközi környezetnek”.

Mint pályázatomban is leírtam, négy éven át voltam az Óbudai Társaskör igazgatóhelyettese, művészeti vezetője. Hat éven át vezettem dékánként a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karát, öt éve ugyanott tanszékvezető dékánhelyettes vagyok. A Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Felsőoktatás helyzetével foglalkozó Bizottságát vezetem. Emellett a művészeti felsőoktatással is foglalkozó Magyar Akkreditációs Bizottság Művészeti Bizottságának elnöke vagyok. Mindezek a tevékenységek véleményem szerint kimerítik a zenei intézmények működésének, menedzselésének magas szintű jártasságának feltételét.

Továbbá hiányolja pályázatomból a nemzetközi szakmai szervezetekben végzett munkám igazolását, de ez a kitétel egyáltalán nem szerepelt a pályázati kiírásban.

 Szeretném még egyszer leszögezni, hogy semmiféle hiánypótlásra felszólító levelet, e-mailt nem kaptam. De ha kaptam volna, akkor is a most leírtakat válaszoltam volna.

Mindezek alapján nem tudom elfogadni elutasító levelét, és kérem pályázatom újbóli elbírálását a kiírásnak megfelelően.

Üdvözlettel: 

Dr. Tóth Péter

Budapest, 2023. 10. 19.

A magyar ember köszönetet mond a világnak

A magyar ember mobiltelefonja csengőhangjára ébredt. Megköszönte a Motorola német mérnökének Martin Coopernek a találmányt, lábát az oszmán-török eredetű papucsba bújtatta és elindult a pvc (Victor Regnault, Charles Goodyear, Fritz Klatte) burkolatú fürdőszobába.

Villanyt kapcsolt és hálát rebegett Galvani, Volta, Faraday, Ampére, Ohm, Tesla, Morse, Edison és Siemens uraknak. Mindennapi szükséglete közben Sir John Harington és Joseph Bramah vízöblítéses toalettjét használta, kiegészítve a kínaiak találmányával (WC papír). A lezúduló víz és a kézmosás közben megemlékezett a rómaiak által bevezetett csatornarendszerről és a szennyvíztisztításról.

Fogmosás közben (fogkefe William Addis, tubus Washington Sheffield, fogkrém Ottmar Heinsius von Mayenburg drezdai gyógyszerész) belepislantott az olaszországi Muranóban kifejlesztett tükörbe, de egészen addig, míg fel nem vette a Roger Bacon és Benjamin Franklin által megalkotott és a három üvegcsiszoló (Carl Zeiss, Ernst Abbe és Otto Schott) által elsőként létrehozott szemüvegét, nem sokat látott.

Pedig homályos tekintettel nehéz lesz borotválkozni, gondolta, miközben a kezébe vette a Kampfe testvérek találmányát a Gilette által biztonságossá tett és a szláv britva szóból származó borotvát. Arcát a perzsák által kifejlesztett parfümmel paskolta be.

Szobájában felhúzta az esslingeni asztalosmester által kifejlesztett redőnyt és örömmel nézte, ahogy a francia és angol üvegesek által meghonosított ablaküvegen és a Jacquard (Joseph Marie Jacquard) függönyön át beömlik a fény. 

Felöltözött. Ehhez igen sok ember munkájára volt szüksége. William Lee, John Kay, James Hargreaves, Josiah Crane, Richard Arkwright, Samuel Crompton, Edmund Cartwright, Decroix, Joseph Marie Jacquard, Matthew Townsend Redgate, Isaac Wixom Lamb, William Cotton, William H. McNary, John Heathcoat, John Levers,  J. Thorpe,  Thomas Walford, Johann Heinrich Bockmühl találmányaikkal mind-mind ott asszisztáltak, míg a magyar ember végre magára ölthette ruhaneműit.

Pantallójába, mely a comedia dell artéből ismert velencei kereskedő által hordott hosszúnadrágról kapta nevét, begyűrte műselyem ingét (Victor Regnault, Charles Goodyear, Fritz Klatte, Hermann Staudinger) és megfőzte Etiópiából származó kávéját, dél-amerikai kakaóját. Készített egy tál müzlit is a svájci orvos Maximilian Oscar, Bircher-Benner találmányát egy kis gyümölcsjoghurttal (Daniel Carasso) keverve, ezt kedvenc, George Ravenscroft által finomított üvegpoharából fogyasztotta el, majd csomagolt magának az útra egy szendvicset is John Montagu Sandwich kártyabolond gróf - illetve inasa - ötlete nyomán.

Leszalad a pincébe, hogy elővegye biciklijét (Freiherr Karl von Drais), de nem birkózott meg a lakattal (Harry Soref), így kénytelen volt gyalog elindulni.

Míg a pormentesített utcán (rómaiak) a villamosra várt (Werner Siemens) arra gondolt, hogy este biztosan megiszik egy pohár jéghideg sört. Ehhez persze köszönő levelet fogalmazott az egyiptomiaknak, Pasteur és Nicolas Appert uraknak, valamint a hűtőgép első megalkotójának William Cullennek, valamint a modern fridzsirek működését lehetővé tevő freon felfedezőinek Thomas Midgleynek és Charles Franklinek.