Két új CD


2020. 12. 11.



Ave verum corpus

Rorate caeli

Balkán expressz


Érdemes


2020. 08. 26.




Szőnyi Erzsébet


2020. 01. 26.



Azt mondják, a művészek közvetítők. Közvetítenek ég és föld között, az anyagi világ és a transzcendens világ között. És ha ez így van, akkor meggyőződésem szerint a zeneszerzők, a zenészek a legszerencsésebb emberek, mert bármilyen világban, bármilyen nyelven szólnak is, mindenhol érti szavukat, akinek füle van a hallásra.

Szőnyi Erzsébet egész életében ilyen közvetítő volt. Kodály Zoltán eszméit, a kiművelt hallásba, a kiművelt értelembe, a kiművelt szívbe és a kiművelt kézbe, a szépbe, a jóba – és ami a legfontosabb –, az igazba vetett hitet adta át évtizedeken keresztül sok ezer tanítványának szerte a világban.

A Magyar Művészeti Akadémiának szinte megalakulása óta tagja volt. Ott volt akkor is, amikor az egyesületből köztestület vált és ott volt a Zeneművészeti tagozat alakuló ülésén is. Féltő szeretettel figyelte, tanácsaival, meglátásaival és legfőképpen tekintélyével segítette a tagozat munkáját.

Szakmai és morális kérdésekben nem tűrt megalkuvást – és igen magasra tette a mércét –, de minden más esetben hajlott a kompromisszumra.

Erzsi néni engem személy szerint is megtisztelt érdeklődésével, figyelmével, szeretetével. Többek között az ő hívására, az ő ajánlására lettem az Akadémia tagja még az egyesületi időkben. Nem tudom, mivel érdemeltem ki törődését, de nem felejtem huncut mosolyát, jellegzetes, még idős korában is kislányos kacagását. Emlékszem, ahogy egy új kórusművének kiadására áldomást ittunk nagyokat nevetve, vagy ahogy egyre ritkuló találkozásainkkor fülig érő mosollyal az arcán, ölelésre emelte karját.

Figyelme akkor sem lankadt, amikor egészségi állapota már nem tette lehetővé, hogy havi rendszerességgel megjelenjen üléseinken, részt vegyen rendez­vényeinken. Levélben számoltunk be neki az aktuális eseményekről és ő levélben reflektált. Ma is őrzöm szabályos gyöngybetűkkel írt, személyes hangú leveleit.

Halálával egy jó emberrel lett kevesebb a Földön és egy tisztaszívű remek zenészt nyert az égiek csapata.

Erzsi néni!

Vigyázzon ránk, legyen közvetítőnk ott fenn is!

Elhangzott 2020. január 25-én


Negatív spirálban vagyunk


2020. 01. 17.



Rónaszékiné Keresztes Monika miniszteri biztos legutóbbi lapszámunkban azt nyilatkozta, hogy a művészetoktatás várhatóan komolyabb hangsúlyt kap a készülő Nemzeti Alaptantervben. Tóth Péter zeneszerző, a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karának dékánhelyettese arról beszélt, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a felsőoktatásban érintett zenészeknek, illetve, hogy mi történik mindeközben az egyetemeken.

Ön 2011 óta a Szegedi Egyetemen dolgozik. Hogy látja a művészeti képzés helyzetét ebben az intézményben?

Kezdem azzal, hogy ott, ahol a tudományegyetemeken belül működnek művészeti karok – mint Győrben, Debrecenben, Szegeden, Pécsett is –, ott a szakterület megítélése már egyetemen belül is kétséges, hiszen nehéz ebbe a profilba beilleszteni egy művészeti kart. Amíg nem tudjuk elfogadtatni, hogy a művészet nem a tudomány alárendeltje, hanem az élet éppolyan fontos és értékes ága, addig ez probléma lesz. A művészektől publikációs listákat és idézettségi mutatókat várnak; ezekben mi mindig le fogunk maradni. A vezetők gyakran megkapják a kritikát: a művészeti karokon nincs megfelelő mértékű tudományos tevékenység. Ez valóban így van, a művészet nem tudomány, soha nem is ez volt a lényege. Ha valahol nagy nehezen elfogadják a sajátosságait, akkor sem szeretik, mert nem tudnak vele mit kezdeni. A nemzetközi rangsorokban egy művészeti kar nem emeli az egyetem rangját.

Milyen területen lenne a legnagyobb szükség a változásokra?

A legégetőbb problémánk az osztatlan tanárképzés finanszírozása. A zenetanárok képzését az általános tanárképzés igényeinek megfelelően támogatják, ami azt jelenti, hogy az Állam ugyanannyit szán egy hegedűtanár kiképzésére, mint egy földrajztanáréra. Ez így nem felel meg a képzés tényleges tartalma által gerjesztett anyagi elvárásoknak, hiszen mi művészeket nevelünk ki, akik még pluszban pedagógiai tárgyakat is tanulnak. Könnyű belátni, hogy a képzés jóval drágább, mint az MA esetében. Ehhez képest az állami támogatás növendékenként körülbelül 400 000 forint félévente, ami azt jelenti, hogy minden egyes hallgatóval, akit felvesz az egyetem, éves szinten 800 000 forint mínuszt termel. Márpedig a vidéki zeneművészeti egyetemek elsődleges feladata a környék ellátása zenetanárokkal; tehát az intézmény nem teheti meg, hogy nem vesz fel tanárképzésre hallgatót. Ez egy nagyon súlyos probléma, hiszen a művészeti karok automatikusan bekerülnek egy negatív spirálba, hangsúlyozom: elsősorban vidéken.

Ha a képzés ilyen mértékben deficites, akkor hogyan lehet egyáltalán fenntartani a karok működését?

Ez folyamatos konfliktust jelent a számunkra, mert az egyetem egy nagy, közös kasszát működtet, ahol a nyereséges karok többletéből kiegyenlítik a művészeti karok deficitjét. Nálunk tavaly közel 900 millió forintot adtak a közösbe a nyereséges karok, elsősorban a térítéses külföldi hallgatók oktatásából. Mikor ez a téma előkerül, akkor – évente háromszor – garantáltan végighallgathatjuk, hogy nem jól teljesítünk, rosszul osztjuk be a pénzünket. Folyamatosan a szőnyeg szélére vagyunk állítva, amit kikérek magamnak, hiszen nem azért vagyunk ebben a helyzetben, mert elherdáljuk a vagyont, hanem azért, mert rossz a finanszírozási rendszer! Nem értem, miért nem lehet ezt felismerni, hiszen amikor integrálta a főiskolát a Tudományegyetem, a képzés sajátosságai akkor is nyilvánvalóak voltak. A vezetők tudták, hogy nem mi leszünk a húzóágazat. Nem tudunk nyereségesek lenni, de ez nem a saját hibánkból kifolyólag van így. A külföldi hallgatók oktatása esetünkben is javít valamennyit ezen a statisztikán, de bizonyos létszámnál többet térítéses hallgatókból sem vehetünk fel, hiszen akkor újabb tanárokra van szükség, akik idegen nyelven is tudnak tanítani – ez egy ördögi kör! Ráadásul – tisztelet a kivételeknek – ezek a hallgatók nem mindig ütik meg a kívánt zenei mércét, mégis ugyanazt a diplomát fogják megkapni végül, mint egy jóval magasabb szintet abszolváló ösztöndíjas muzsikus. Egyik oldalról az anyagiak szorításában vagyunk, a másik oldalról a művészi elvárások nehezednek ránk. Aki Kínából idejön, az – túl azon, hogy sokszor nem beszél sem magyarul, sem angolul, és alig van olyan tanárunk, aki szót ért vele – nem azért jön ide, hogy tanári diplomát kapjon, hanem azért, mert előadóművész szeretne lenni. Ha sok hallgatót veszünk fel, akkor újabb tanárok is kellenek! Plusz tíz ének szakos hallgató még három docens foglalkoztatásával jár, így a problémát nem oldja meg pusztán a létszám fejlesztése. Amíg nincs rendezve a művészeti karok finanszírozása, addig folyamatosan szégyenkeznünk kell, illetve küzdhetünk az állandó negatív megítéléssel.

Ugyanakkor pontosan a művészeink azok, akik világszerte a legtöbbet tudnak tenni az ország jó megítéléséért; a koncertjeikkel a képzés és a zenei élet jó hírét tudják közvetíteni. Nem éri meg ez a „reklám” azt a többletköltséget, ami a finanszírozás rendezésével járna?

Ehhez tudomásul kellene venni, hogy a művészetet csak egyénileg lehet oktatni. Amikor ott áll egy növendékkel szemben Szecsődi Ferenc, és a zongoránál ül egy korrepetitor, akkor nem lehet csoportban gondolkodni, és ez így van jól, ettől tud működni. Nyilván nem olcsó a képzés, de ha Várdai Istvánokat vagy Baráti Kristófokat szeretnénk kinevelni, akkor ezt vállalni kell. Aki felmegy az Oktatási Hivatal honlapjára, az megnézheti a létszámokat: néhány száz fő tanul a mesterképzésben, tehát nem olyan összegekről van szó, amik alapjaiban rengetnék meg a magyar gazdaságot! A művészetoktatás érték; olyan, mint egy ékszer. Ékszert sem alumíniumból készítenek, hanem aranyból vagy ezüstből. Ez nem olcsó, de nem is kell, hogy olcsó legyen.

Mennyiben adottak az egyetemi oktatás személyi feltételei?

Az a furcsán ironikus helyzet, hogy Liszt Ferenc ma nem taníthatna a róla elnevezett Zeneakadémián; sajnos egyre kevésbé a művészi nagyság számít, sokkal inkább a papírok. Ez kontraszelekciót eredményez. Aki igazán nagy karriert épít fel szólistaként, zenekarban vagy kamarazenészként, az nem tud közben doktorálni. Magyarországon nagyon sok pozíció esetében elvárás, hogy az aspiránsnak legyen minimum DLA fokozata. Ez vidéken teljesen megbénítja a szakindításokat, mert nincs elég fokozattal rendelkező oktató. Nem is lehet, hiszen zenei doktorátust vagy Budapesten, vagy Pécsett lehet szerezni. Ezek tőlünk olyan messze vannak, hogy munka mellett gyakorlatilag lehetetlen kellő intenzitással részt venni a doktori képzésben – azon túl, hogy nyilván minden egyetem a saját hallgatóit részesíti előnyben a felvételin. Ettől kezdve nem lehet művészeti mastert indítani, mert nincs elég minősített oktató, tantárgyfelelős, aki rendelkezik az elvárt végzettséggel. Régen ez úgy működött, hogy a mindenkori szimfonikus zenekarok szólamvezetői voltak a tanárok a helyi főiskolákon. Ennek nagy előnye, hogy a biztos zenekari állásuk mellett a szólamvezetők kevés növendékkel is ugyanolyan jól működtek, mint sokkal; nem voltak kiszolgáltatottak, nem kellett mindenképpen felvenni növendékeket, ráadásul tudták a szakmát is, hiszen naponta játszottak. Ez azt is garantálta, hogy a legjobbak tanítottak. Nem a papír döntött, hanem a tényleges tudás. Nem azt mondom, hogy szüntessük meg a doktorit, de könnyebb volna, ha bizonyos egyetemi funkciók betöltéséhez nem lenne kötelező a megszerzése! A zenészek megítélésében nagyon fontosak az állami díjak is, mint a Liszt-díj vagy az Erkel-díj. Ezeket a kitüntetéseket vidéki muzsikusként megkapni gyakorlatilag reménytelen, mert Budapesten is sok jó zenész van, a döntéshozók pedig sokkal jobban ismerik őket, mint a vidékieket. Igazi csoda, ha egy nem budapesti művész Liszt-díjat kap.

Ez az állami előadó-művészeti ösztöndíjakra is igaz?

Igen, sőt: a Junior Prima Díjakra is. Azok kapják meg, akiket a kuratóriumok ismernek. Kiket ismerhetnek? Akik Budapesten működnek. Sajnos ez egy ördögi kör. Visszatérve a személyi feltételek kérdésére: normális esetben, ha valaki az operaszínpadon tölt harminc évet, akkor a pályája végén, amikor már nem tud, vagy nem szeretne annyit énekelni, akkor elmegy tanítani és átadja azt a hatalmas mennyiségű tudást, amit évtizedek alatt összegyűjtött. Ennyi idősen viszont nem lehet senkitől elvárni, hogy kezdjen el ledoktorálni, szerezzen nyelvvizsgákat azért, hogy taníthasson! Az igazán jó fiatal szakemberek sem fognak rögtön a tanulmányaik után doktorálni, hiszen ők művészek; utaznak, koncerteznek és évi százhúsz hangverseny mellett nem lehet erre idejük. Ezért aztán később nem fognak tudni Magyarországon tanítani. Mit tehetnek? Elmennek Kölnbe, Grazba, Bécsbe, ahol nem a papírjaikat kérik, csak a szaktudásukat vizsgálják.

Elvileg pontosan az átjárhatóságot és egységességet szolgálná a bolognai rendszer – az említett városokban nincs DLA fokozathoz kötve a felsőfokú tanítás?

Pont ebben látom a bolognai rendszer legnagyobb hibáját. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a koncepcióval, hogy ideje lenne már visszaállni a normális, négy- vagy ötéves képzésre, az osztatlanra, ahogy a képzőművészek, az orvosok, a jogászok már mind vissza is álltak. Nekünk is ezt kellene tennünk, hiszen egy BA diplomával semmit sem lehet kezdeni, muszáj mellé még valamit szerezni. Ebből következik, hogy mindenki olyan helyre felvételizik, ahol a BA-t és az MA-t is végig tudja csinálni, hiszen master diploma nélkül sehová sem lehet bekerülni.

Hogy látja a zenekari játék oktatásának a feltételeit? Elég hangsúlyt kap ez a képzésben?

Régóta mondom már, hogy fontosabb lenne vidéken a művész MA képzés helyett a zenekari MA képzés elindítása, ha már egyáltalán az osztott rendszerben gondolkodunk. A zenekari művészképzést ki lehetne dolgozni úgy, hogy az MA négy féléve alatt a növendékek előadói gyakorlatot szereznének a barokktól a kortárs zenéig minden stílusban. A zeneirodalmat gyakorlatban kellene megismerni, ez valóban a pályára készítené a növendékeket, hiszen egy vidéken végzett hallgató általában diploma után vagy zeneiskolában tanít, vagy leszerződik egy zenekarba. Különben a zeneiskolai tanítás helyzete sokkal megnyugtatóbb, mint a felsőoktatásé. Egy zeneiskolai tanár ma többet keres, mint egy egyetemi docens a maga doktori fokozatával. Megjegyzem, egy zenekarban sem kérdezik meg soha, analízisből vagy gyakorlásmódszertanból valaki hányast kapott, csak az számít, el tudja-e játszani Brahms I. szimfóniáját.

Vajon szerencsésebb-e a helyzet a felsőfokú oktatás tárgyi feltételeit illetően?

Az alapfokú és középfokú oktatás segítésére meghirdették a Hangszercsere Programot. Ennek keretében állami támogatással tudnak új hangszereket vásárolni az intézmények ezeken a szinteken. A felsőoktatásban nagyságrendekkel drágább hangszerekre van szükség, mégsem vonatkozik ránk ez a program. Egy hat-nyolc millió forintos zongora középfokon még remekül használható, de egy egyetemen már nem elég. Nekünk legalább egy Yamaha C modellt kell vennünk, ami tízmillió forint, és még messze van a Steinway minőségétől. Mikor egy karnak a saját működésére sincs elég pénze, akkor erre már végképp nincs miből félretenni. Ilyen tárgyú pályázatok számunkra nincsenek, új hangszert csak adományból lehet venni, vagy ha a kancellár személyes döntéséből kifolyólag extra juttatás kerül a kar kasszájába. Erre van példa: Debrecenben is, Pécsett is vettek a közelmúltban jó minőségű hangszereket, de azért az nem normális, hogy egy kar működése ki van szolgáltatva a mindenkori kancellár jóindulatának!

Mindebből úgy tűnik, az utolsó órában vagyunk, és orvosolni kellene a felsőfokú zenei képzés problémáit. De hogyan lehetne ezt megvalósítani a gyakorlatban?

Először is meg kellene változnia a szemléletnek. El kell fogadni, hogy a művészet az nem tudomány, hanem egyenrangú vele – amíg ez nincs benne a köztudatban, csak megtűrt szereplők leszünk az oktatásban. Másodszor a finanszírozást kellene nagyon gyorsan rendbe rakni. A doktori képzés szerepét is újra kellene gondolni, és visszaállítani a bolognai előtti rendszert, mert ez így értelmetlen – vagy ha nem, akkor létre kellene hozni a zenekari művész képzést. Rendszeres támogatást kellene biztosítani hangszerek beszerzésére, hogy ez is tervezhető legyen. Minőségi munkához minőségi eszközök kellenek, ezért nem lehet megúszni a háttér megteremtését. Ha valaki kap egy jó hangszert, akkor még nem kell, hogy a vezetés lekötelezettje legyen – az érdemi munka ott kezdődik, hogy biztosítják a technikai feltételeket. Ugyanilyen fontos a felsőoktatásban tanítók béreinek a rendezése. Ha egy egyetemi tanár elmegy egy zeneiskolába korrepetitornak, ott garantáltan minden nap kettőtől hatig fog dolgozni, stressz nélkül – a Hajlik a meggyfa kísérete jóval egyszerűbb, mint a Jolivet: Trombitaverseny –, mindezt garantáltan több fizetésért. Most komoly bérfeszültségek vannak a zeneiskolai és a felsőoktatásban dolgozó tanárok között. Muszáj lenne már foglalkozni ezzel!

Ön szerint mikor került ebbe a leszálló ágba a zenei felsőoktatás?

Az integráció időszakában indult el a folyamat. Okosabban kellett volna a művészeti karok szerepét és feladatait deklarálni, amikor összekapcsolták a különböző szakterületeket. Régen a vidéki főiskolák a Zeneakadémiához tartoztak. Akkor sem volt egyszerű a működés, mert Budapesten döntötték el, ki mit taníthat és ez nyilván alá- és fölérendeltséghez, ebből kifolyólag feszültségekhez vezetett. Az integrált egyetemi rendszer jól működhetne, hiszen egy művészeti kar nem nagyon tud önállóan megállni a lábán, de ehhez elfogadóbb környezetre, a művészetek és a művészetoktatás iránt elkötelezett társkarokra és vezetőkre lenne szükség.

Véleménye szerint más a vidéki főiskolák képzésének a tartalma, mint a fővárosiaké?

A különbség főleg abban áll, hogy a Zeneakadémián a művészképzés a hangsúlyos, a tanárképzés talán kevésbé – nálunk pedig fordítva. Sokan nem is pártolják, hogy vidéken legyen művészképzés – de ha nem lenne, elveszítenénk az összes külföldi hallgatónkat, és még veszteségesebbek lennénk. A nálunk végzett művészek nagyobb része tényleg nem lesz szólista, de ez azért a Zeneakadémiára is igaz. A színvonal mindig a tanárokon és a növendékeken múlik. Az azért nyilvánvaló, hogy minden nagyon tehetséges növendék első helyen a Zeneakadémiára felvételizik, és csak akkor megy tovább, ha oda nem veszik fel. A vidéki intézmények kiválasztásának esetében sok egyéb kérdés is felmerül: milyen a tanszak híre, a környezet, a kollégium, milyen az egyetem épülete – bárcsak mi is felmutathatnánk ebben valami különösen vonzót! A szolfézs felvételit pedig jó lenne mindenütt egyformán komolyan venni, hiszen ez is nagyon sokat hozzá tudna tenni a szinthez.

Ha minden feltétel rendelkezésre áll, előbb-utóbb mégiscsak diplomások hagyják el az intézményt. Hogyan boldogulnak ők az életben? Szükség van annyi zenészre, amennyit a zenei felsőoktatás kinevel?

Nehéz megmondani. Tanárra feltétlenül! Csongrád megyében most azonnal el tudnék helyezni tíz zongoratanárt, ha lenne – nem tudunk annyi zongoristát képezni, ahány helyre várják őket. Nem minden hangszer ennyire népszerű, de ha létezne a zenekari művész master képzés, akkor a vidéki zenekarok muzsikus utánpótlását nagyon szépen meg lehetne oldani. Ez egy jól használható, sokfelé kamatoztatható tudás lenne.

Látja esélyét a szak beindításának?

Sok a kétség; rengeteg munkát jelentene és nem tudom, végig lehetne-e vinni. Pedig igény lenne rá a zenekarok irányából is, hiszen ha valaki négy ütővel marimbán szóló koncerteket szokott adni, az nem feltétlenül képes egy triangulumot jól és jókor megütni a Liszt: A-dúr zongoraversenyben. Én személy szerint elég kevés marimba művészt ismerek, aki szólistaként megél; a zenekari rutin egy ütősnek – és a többi hangszeresnek is ugyanígy – elengedhetetlen. De az oktatásban más furcsaságok is vannak. Aki a Zeneakadémián az ötéves képzést elvégezte, az bizonyos szakokon egyáltalán nem tanult pedagógiát és metodikát. Amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel szembesülve megpróbáltam visszaemlékezni a saját tanulmányaimra. A művészképzésben ma olyanok tanítanak, akiknek vagy van ehhez érzéke, vagy nincs, de tanulni sokan egyáltalán nem tanulták. Lehet, hogy a művészi kvalitás egyeseket átemel ezen a problémán, de nekem legalábbis furcsa volt, hogy nincs metodikai képzettségem, mindent nekem kell kitalálnom.

A felsőoktatás rendszere csak akkor fog jól működni, ha az odáig vezető úton is jó pedagógusok képzik a növendékeket, akik így megfelelő zenei alapokkal rendelkezhetnének. A közoktatás sokat változott, és most új Nemzeti Alaptanterv készül – Ön szerint mit kellene ennek tartalmaznia a zeneoktatás tekintetében?

Meggyőződésem, hogy a zeneiskolák helyett Kodály iskolákat kellene létrehozni. A Marczibányi térre járó vagy a Kecskeméten tanuló gyerekek mindannyian játszanak hangszeren, többet tudnak összhangzattanból, zeneirodalomból, szolfézsból, mint a legtöbb konzis, lelkes hangverseny-látogatók; a napi rutinjuk része az éneklés, a zene. Mára a szakok megszüntetése miatt alig képeznek olyan ének-zenetanárokat és karvezetőket, akik képesek ezt az értéket átadni! A zeneoktatást megmenteni különben az alapoktól kell. Ennek kulcsfigurái az óvónők. Mind tudjuk, hogy a Kodály módszer az éneklésre épül. Népdalt, értékes anyanyelvű éneket a gyerekek ma jó esetben az óvodában hallanak először. Kellene képezni olyan óvónőket, akik jól énekelnek, ismernek legalább százötven népdalt, amiből ha huszonötöt megtanítanak, akkor az ovisok egy alaptudással mennek majd zeneiskolába – lent kell elkezdeni mindezt! Ha valaki nem tud semmit zeneelméletből a felvételin, az a mi bűnünk is, egyrészt amiért ilyen szintig eljutott, másrészt mert mi vagyunk azok, akik nem támasztunk magasabb követelményeket a növendékekkel szemben.

(Mechler Anna)


Nyolc magyar zeneszerző egy szalonban


2019. 12. 01.



Nyolc magyar zeneszerző egy szalonban

Igazi „nagy esemény” hangulata volt Fejes Krisztina könyvtárunkban tartott zongoraestjének 2019. november 15-én, pénteken. Jelen volt Liszt Ferenc szelleme, valamint hét kortárs magyar zeneszerző fizikai valójában és műveivel.

Fotó: FSZEK
Fotó: FSZEK
Különleges koncepció szerint alakult a program: Liszt három parafrázisa mellett kortárs magyar zongoradarabokat hallhatott a több mint százfős közönség. Liszt romantikus művészete bizonyos elemeiben már a modernség felé mutat, ezért kifejezetten üdítő volt egyben hallani és értelmezni a műsort. A befogadást segítette Madarász Iván Kossuth-díjas zeneszerző, az est moderátora, aki minden darab előtt egy kis zene- és kultúrtörténeti hátteret vázolt fel igen szellemesen, a jelen lévő zeneszerzőket pedig mini-interjúra kérte. Hollós Máté elmondta, hogy A remény dala című munkája konkrét hangjaiban nem, de szerkezetében Beethoven Örömódáját idézi. Ezzel az információval a birtokunkban egy kicsit másként hallgattuk a lélekemelő művet, mint tettük volna egyébként.
Fotó: FSZEK
Fotó: FSZEK
Madarász Ivántól és Sugár Miklóstól etűdöket hallhattunk. Ennek kapcsán Sugár Miklóstól megtudtuk, hogy nem az etűdírás szándékával állt neki a komponálásnak. Csak keletkezésük után kapták meg munkái a műfajra utaló címüket technikai nehézségük, zenei mozgásformájuk miatt. Dalok szöveg nélkül című sorozatával kapcsolatban Dubrovay László elárulta, hogy eredetileg Gyurkovics Tibor verseire komponált hat dalt, ezek közül ötöt írt át zongorára „praktikus okokból”. Tóth Péter Modern barbárok című darabjában Bartók Allegro Barbarójának néhány hangját is felfedezhettük, természetesen nem véletlenül, ahogy ezt maga a zeneszerző is kiemelte. Szavai szerint darabja „nem szép, de legalább rövid”, a modern világ gépies barbarizmusát idézi meg.
Fotó: FSZEK
Fotó: FSZEK
Hogy mi a szép, arról legalább kétezer éve vitatkoznak a filozófusok, a közönség mindenesetre nagyon megtapsolta a virtuóz előadásban elhangzó kompozíciót. Bánkövi Gyula nem e világi fényességet sugárzó, Chorale című munkája Luciano Berio emlékére íródott, és mint a szerző elmondta, a nagy olasz komponista hasonló című zenekari darabjára utal, annak bizonyos elemeit is felhasználja. Egy ősbemutatóra is sor került: Virágh András Gábor nagy erejű Genesis című kompozíciója a világ keletkezését, az ősrobbanást idézte meg, helyenként Lisztre, Debussyre is emlékeztető megfogalmazásban. Fejes Krisztina az est főszereplőjeként folyékony zeneiséggel, nagy magabiztossággal tolmácsolta a sok esetben kifejezetten nehéz darabokat.
Fotó: FSZEK
Fotó: FSZEK
A reakciókból ítélve nemcsak a Liszt-művekkel nyűgözte le a közönséget, hanem sikerült a nehezebben érthető kortárs zenét közel hoznia a hallgatósághoz. Október végén adott interjújában elmondta, hogy a kortárs szerzők mindegyikével személyesen konzultált az estre készülve. Ráadásként Dohnányi C-dúr rapszódiáját játszotta elsöprő erővel, ami az est megkoronázásaként hatott. Köszönjük a nem mindennapi zenei, szellemi élményt minden résztvevőnek. A koncert Hatkor az Ötpacsirtában című Artisjus-díjas kortárs zenei sorozatunk része volt.

Bene Zoltán: „Csak a csillagokhoz szabad mérni magunkat”


2019. 10. 30.



Beszélgetés Tóth Péter zeneszerzővel

Tóth Péter 1965-ben született Budapesten. Zenei tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta. Ütő- és zeneszerzés szakra járt Schwarcz Oszkárhoz, illetve Kocsár Miklóshoz. 1985-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, Petrovics Emil osztályába, ahol 1990-ben szerzett diplomát. A kilencvenes években számos kísérőzenét írt vidéki és budapesti színházak produkcióihoz, több évig dolgozott a Színház- és Filmművészeti Egyetem óraadó tanáraként. 2011 óta a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Zeneelmélet Tanszékének tanszékvezetője, 2013 július 1. és 2019. június 30. között a Kar dékánja, jelenleg dékánhelyettese. Számos kórusműve nyert díjat magyar és nemzetközi versenyeken, a közelmúltban mutatták be Örkény István Tóték című drámája alapján komponált egyfelvonásos operáját. 2007-ben Erkel-díjat, 2009-ben KÓTA-díjat, 2013-ban Bartók-Pásztory Ditta-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Tóth Péterrel a kortárs zenei életről, a zenei képzésről és a Kar jelenéről, jövőjéről beszélgettünk.

− Ha a kortárs zene kerül szóba, igen vegyesek a reakciók. Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy „ha a kortárs szitokszó lett, arról csakis magunk tehetünk”.

− Nagyon szívesen rákenjük a közönségre azt az elidegenedést, ami a befogadók és a művek között van, én viszont azt gondolom, hogy ennek mi magunk, zeneszerzők vagyunk az okai. Egészen konkrétan az az elmúlt durván ötven év, ami a zenei avantgárd jegyében telt. Ebben az időszakban, természetesen jó és hasznos újítás is akadt szép számmal, azonban nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a művészetnek van egy befogadó oldala is: látványosan hátat fordított a közönségnek. Ennek isszuk a levét. Nem lehet büntetlenül sokáig szépnek hazudni a csúnyát, mert előbb vagy utóbb kiderül, hogy a király meztelen. Csakhogy ez alatt a szóban forgó fél évszázad alatt a közönség jelentős része elfordult a kortárs zenétől, nem tett különbséget szerző és szerző között, hanem egységesen ítélte meg az egész szakmát. Tulajdonképpen a bizalmat kellene visszanyernünk, hogy a közönség higgyen nekünk.

− Ez egy általános folyamatnak tűnik a művészetben: a képzőművészetben és az irodalomban is lezajlott. Mára azonban az irodalomba visszatért a történet, a képzőművészetben ismét nem tabu a figuratív ábrázolás. Ugyanez a tendencia tapasztalható a zenében?

− Amikor én elkezdtem zenét írni, ezelőtt harminc évvel, akkor egy dúr vagy egy moll hármas hangzatot nem lehetett leírni, mert ha ezt megtette az ember, kidobták a zeneszerzés óráról. Persze, ez mára már kicsit az ellenkezőjébe fordult át, de a lényeg, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kötelező volt csúnya zenét írni. Ennek van egy egyszerű technikája, például bizonyos hangközöket kell használni, amelyek kizárják a harmonikus hangzást.. Vagy, amiben én a legnagyobb problémát látom, zenén kívüli szervező elveket kell bevonni a zeneszerzésbe. Ezek a kockadobástól kezdve a számítógépes permutációkig nagyon sokfélék lehetnek. Ez a fajta elidegenítés oda vezetett, hogy a hangversenyeket a zeneszerzőkön, az előadóművészeken és a családjaikon kívül senki sem látogatta. Persze, saját megítélése szerint mindenki szép zenét ír, sokáig fel sem merült a zeneszerzőkben, hogy ők is hibásak lehetnek a kortárs zene iránti érdeklődés redukálódásában. Ugyanakkor a nyolcvanas évek második felében elindult egy normalizálódási folyamat, elsősorban Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós munkásságának köszönhetően. Ezt a szakma, mindenekelőtt a kritikusok nagyon rossz szemmel nézték, mindennek lehordták a műveiket, a neoromantikustól a giccsesig. Ám végül kiderült, hogy nekik lett igazuk. Az embereknek igénye van az igényes, ahogy én szoktam mondani, terc alapú zenére, hiszen ez a zene sajátlagosságából fakad. Magától értetődően a szépnek csak akkor van értelme, ha mellette a csúnya is jelen van, ezért mi is írunk disszonanciát, ha azt kívánja meg a mű, de azt semmiképpen sem lehet, hogy folyamatosan ronda dolgokat írunk, aztán a sikertelenséget, az elszigetelődést ráfogjuk a közönségre, hogy ők nem értenek meg bennünket, a hiba egyedül bennük van.

− És, gondolom, a zenében is megjelent az a hozzáállás, miszerint a tömegkultúra az, amelyik a hagyományos értelemben vett szépet próbálja rekonstruálni, az elit kultúra ezzel szemben valami egészen más, valami nehezen megfogható…

− Igen, igen, ez történt a zenében is. Ez egy kötelező kánonná emelkedett, és aki ezzel szembe ment, azt sokáig megbélyegezték. Szerencsére az említett három szerző, majd hozzájuk kapcsolódva Kocsár Miklós és a fiatalabb generáció egyes tagjai is, a nemzetközi folyamatokhoz is csatlakozva, ellenállt ennek az ideológiának, s először a kóruszene világában sikerült elérni az áttörést már a nyolcvanas évek végére, ami a magyar kórusművészet új virágkorát hozta el. A kórusművekben akkortól igenis le lehetett írni egy É-molt vagy egy C-dúrt, s ez fellazította azt a szemléletet, amiről beszéltünk. Persze, erre kevésbé tehetséges emberek is rácsaptak, és megjelentek − ugyanúgy, mint a képzőművészetben vagy az irodalomban − a gyenge minőségű populáris alkotások is, de ez ellen nem lehet mit tenni, majd a jó ízlés kiszűri, hogy az egyik a-moll az miért jó, a másik meg miért nem. De Orbán Györgyék érdeme, hogy a kortárs zene újra utat talált a nagyközönséghez. Ne feledjük, hogy Vajda Mario és a varázsló című operáját harminc éve folyamatosan játszák, a Karnyóné szintén rendkívül rendkívül népszerű, magyarán bebizonyították, hogy lehet operát írni korszerűen, igényesen, magas színvonalon, mégis befogadható módon. Mert azt gondolom, ha operát írunk, akkor bizony el akarunk mondani egy történetet, és azt akarjuk, hogy ez a történet hasson a befogadóra.

− Azért mindezt, gondolom, erősen befolyásolja az a zenei kultúra, amit a közönség hallgat az élete során, akár akaratlanul is, a rádiókból, egyéb médiumokból. Biztosan egészen más lehetett a helyzet, teszem azt, a 18. vagy a 19. században, amikor a közönség egy olyan zenei kultúrán nőtt föl, ami nem állt csillagászati távolságra a korabeli opera világától. Most azonban a zenei tömegkultúra rendkívül széles és módfelett sokszínű, átláthatatlanul sokféle impulzus ér bennünket. Míg másfél évszázaddal ezelőtt jellemzően a nemzeti, népi zenei világban nőtt föl egy-egy ember, azt hallotta, arra szocializálódott, addig ma gyakorlatilag mindent hall…

− Ez egy nagy probléma a kortárs művészetben. Sztravinszkij azt mondta, hogy az ő népzenéje a teljes európai zenekultúra. Felvállalta, hogy ő Palestrinától a saját kortársaiig, mindenhonnan merít. Ez egy valós és működő szemlélet, de azáltal, hogy minden nyitva van, nagyon nehéz az embernek a saját fejében rendet vágni, hogy merre is akar menni. A közönség szempontjából pedig még nehezebb a helyzet, hiszen jellemzően arra megy, amerre nyomják, és azt szereti, amit ismer. Ez egy klasszikus paradoxon: nem hallgatom meg, nem szeretem, mert nem ismerem, viszont, ha nem hallgatom, hogyan ismerjem meg? Tény, hogy amíg egyetlen köznyelv volt a zenében, addig könnyebb volt hallgatónak lenni, mondjuk Mozart idejében. De ez a századfordulóra, ahogy a képzőművészetben vagy az irodalomban, megváltozott. Többféle nyelv élt egymás mellett, s ez mára még tovább polarizálódott, ma még szilánkosabb a zenekultúra. Viszont amelyik irányzat sikeres tud lenni, az mind hangsúly fektet a megértésre, az érthetőségre. Ugyanis a közönség szeretné érteni a művészetet. Ugyanakkor nem igaz az, hogy csak a nagyon könnyű felé nyitottak, hanem igenis igény van a színvonalas, komoly művészetre, zenére. Nemrégiben Szlovákiában voltam egy kórushangversenyen, ahol nagyrészt kortárs művek szerepeltek a műsoron, és teltház volt a templomban, s az emberek boldogok voltak, hatottak rájuk a művek. Mert igenis ki lehet fejteni hatást az emberekre mai nyelven, de úgy, hogy az befogadható legyen.

− A Tóték című operája is hat az emberekre. Eddig négyszer ment telt házzal és újabb hét előadása ki van tűzve, bizonyságul arra, hogy van rá igény, érdeklődés. Hogyan merült föl az ötlet, hogy Örkény zseniális drámájából opera szülessen? Ráadásul egy szinte előzmény nélküli darab, hiszen nem túl sok abszurd operát találni a zeneirodalomban.

− Nem az én ötletem volt, hanem László Boldizsáré. Ő hívott föl, s én rögtön megláttam benne a lehetőséget. Egy percig nem izgultam, hogy szabad-e, lehet-e. Utólag nagyon sok kritikus megírta, hogy ez egy életveszélyes vállalkozás, ilyen remekműből operát írni, én azonban nem éreztem a veszélyt, én lubickoltam a feladatban. Egy jó alapanyagból könnyű jót írni. Ha a kiindulópont rendben van, és követjük az alapmű dramaturgiáját, felépítését, tekintettel vagyunk a szereplők jellemvonásaira, akkor nem lehet nagy baj. Az egyetlen igazi probléma az abszurditás volt. Kellett találni egy olyan zenei nyelvet, ami mai is, ami humoros is, ami ezt az abszurditást erősíti és nem kioltja, nem retró ugyanakkor. Én ezt egy játéknak fogtam fel, s nagyon jól szórakoztam az alatt a hét-nyolc hónap alatt, amíg írtam. Arra nagyon büszke vagyok, hogy Radnóti Zsuzsa szerint új szintre emeltük a Tótékat. Nyilván valamibe nagyon beletaláltunk − talán kicsit a hályogkovács módján, de sikerült. Persze, ehhez kellett Várady Szabolcs zseniális szövege, aki azt tudja versben, amit Örkény prózában tudott. A kifejezés eszköztára, a nyelv nagyon fontos egy opera esetében. És bizonyos értelemben a zeneszerzés ugyanolyan, mint a filmkészítés. Hitchcock mondta, hogy ő előre tudja, hol fognak sikítani a nézők, és azt gondolom, hogy egy opera írása közben is előre kell tudnunk, hogy hol fog nevetni vagy meghatódni a közönség.

− Van egy vicc, miszerint arra a kérdésre, hogy mi az opera, a válasz így hangzik: az, amikor valakit leszúrnak, de utána még hosszú percekig énekel. Ez nagyon jól tükrözi a mai vulgárracionalista közgondolkodást, amely a valódi mítoszokkal, a szimbólumokkal nem nagyon tud mit kezdeni. A szimbólumokat egyre nehezebben értik, sőt, mind ritkábban veszik észre az emberek – az opera ezzel szemben tobzódik szimbólumokban. Jól érzem, hogy ez is nagy kihívás egy kortárs operaszerzőnek?

− Abszolút jól érzi. Én éltem azzal a lehetőséggel a Tóték kapcsán, hogy zenei idézeteket helyeztem el az operában. Engem amúgy is nagyon érdekel, hogy az európai zenekultúra mozaikjait miként lehet beépíteni a saját műveimbe. Azt szoktam mondani, hogy úgy kell elhelyezni ezeket a zenei relikviákat, mint a régi katedrálisépítők: a tetőnek egy olyan pontján, amit egyébként soha senki nem fog látni, legfeljebb a galambok. A Tótékban sok zenei idézet van, némelyik látványosan, míg mások rejtett módon. Ezzel lehet tudatosan játszani. Vigyázni kell, persze, hogy ne váljon idézetgyűjteménnyé a darab, de azzal, hogy ezeket a zenei idézeteket, szimbólumokat, amikhez valamiféle asszociáció köthető, felismeri a közönség, a befogadást, a megértést segítjük. Keveset beszélünk például arról, hogy Bach azért írt annyi korált a műveibe, mert a korálnak van egy szövege, amit abban az időben mindenki ismert, s a szöveg mondanivalója erősítette a zenei mondanivalót. Nem mai találmány tehát az utalás, csak az avantgárd egy időre megszüntette.

− Azonban a zenei idézetek fölismeréséhez arra is szükség van, hogy a közönség éppen úgy ismerje az idézett művet, mint Bach kortársai a korálok szövegét. Arról már beszéltünk, hogy a zenei közeg, ami körülvesz bennünket, már-már ijesztően sokféle. Ez a sokszínű hatás biztosan meghatározza a befogadói hozzáállásunkat. Aminek ezen kívül befolyásolnia kellene, az például oktatás. Kodály Zoltán mondta, hogy az az iskola, amelyikben nincs magas szintű és magas óraszámú művészetoktatás, az nem lehet általános, csak elemi. Hát, ebben nem állunk valami jól.

− Nagyon rosszul állunk! Mást ne mondjak, kijött a Nemzeti Alaptanterv, ami a művészeti képzések területén használhatatlan. Én abban hiszek, hogy sok-sok Kodály-iskolát kellene létrehozni. Persze, léteznek ilyenek, de rendkívül kevés, miközben az lenne az ideális, ha minden általános iskola Kodály-iskola lenne. Sajnos, ez sosem volt így. Amikor Kodályt a nyolcvanadik születésnapján megkérdezték, hogy mit szeretne, azt válaszolta: második énekórát! Ez azóta sem valósult meg a legtöbb helyen… Pedig sokan állítják, hogy a gyerek első hat-hét évében semmi mással nem kellene foglalkozni, mint a művészeti nevelésével. A többit majd megtanulja, az nem egy nagy varázslat. De az, hogy legyen szépérzéke, hogy elemi szinten érezze a művészetet, az ott dől el, az első években. Egy szó mint száz, nagyon rosszul állunk.

− És mi a helyzet a zeneoktatással a közoktatáson kívül? A zeneiskolákban, a felsőoktatásban?

− Azért kell küzdenünk, hogy elfogadtassuk, hogy a művészet nem tudomány, hanem a tudományokkal egyenrangú. Én tagja vagyok a MAB-nak, azaz a Magyar Felsőfokú Akkreditációs Bizottságnak, ahol újra meg újra szembesülök ezzel a problémával. Csépe Valéria elnökasszony szerencsére nagyon is elismeri ezt az egyenrangúságot, egymásmellettiséget, de a rendszert nagyon nehéz átformálni. Minket folyamatosan a tudománnyal vetnek össze, és a vezetés mindenkori szimpátiáján, avagy antipátiáján múlik, hogy elfogadják, hogy nekünk ugyan nincsenek tudományos indexeink, idézettségünk és MTMT mutatóink, de ettől mi még ugyanolyan értékes emberek és oktatók vagyunk. Ez egy halálosan fárasztó dolog. Amikor például azt kell bizonygatni, hogy pld. Szecsődi Ferenc hegedűművész ugyanolyan nagyságrend, mint X vagy Y professzor az orvosi vagy a jogi karon. El kellene fogadtatnunk a párhuzamosságot egy olyan közegben, amely a kizárólagosságot szereti. Magyarországon valaki vagy piros vagy kék, vagy fehér vagy fekete, nincs olyan, hogy ilyen is, meg olyan is.

Tóth Péter dékáni talárban

− Ráadásul a művészeti felsőoktatásban dolgozókra is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a felsőoktatás egyéb oktatóira. Azokra, akik tudományos tevékenységet végeznek…

− Azzal, hogy a művészeteket a tudomány alá vonták, és a doktori képzés ugyanúgy kötelezően elvárt egy oktató esetében, azzal lehetetlenné teszik a vidéki művészeti felsőoktatást. Mert nehezen találok olyan oktatót, mondjuk, Szegeden, aki rendelkezne DLA fokozattal, mert Szegedről ezt nem könnyű megszerezni Budapesten vagy Pécsen, ugyanis ezen a két helyen lehet ma Magyarországon. Nyilvánvalóan Budapestnek és Pécsnek mindenki ellenérdekelt, aki nem ott tanít. De ugyanez a helyzet a képzőművészeti felsőoktatásban is, vagy a táncművészeti területen. Régen ez úgy működött, hogy a vidéki zeneművészeti oktatásban a helyi szimfonikus zenekarok szólamvezetői tanítottak. Ma már ezt nem lehet megtenni, mert nem lehet felvenni őket egyetemi oktatónak, csak művésztanárnak, igen alacsony bérért. Ez egy csapdahelyzet. És mondjuk ki, hogy akinek egy előadóművészeti pályán arra van ideje, hogy a doktori képzéssel foglalkozzon, annak nincs ideje művésznek lenni. Nem véletlen, hogy a nagy nevű előadóművészeink elmennek Bécsbe, Grazba, Kölnbe és más nagynevű egyetemekre tanítani, mert itthon nem tudják őket alkalmazni. Ott nem kéri senki a papírt, ott azt nézik, milyen színvonalú előadóművész vagy! Hogy egy példát mondjak: itt van Hadady László, harminc éven keresztül tanított a párizsi Conservatoireban, a világ három legnagyobb oboistájának egyike, szívesen jönne ide tanítani, de nem tudok MA-képzést akkreditáltatni  a nevére, mert nincs doktorija. Nyilván már nem is fog nekiállni annak, hogy szerezzen egyet. Pedig neki kellene itt tanítania. Én úgy gondolom, az lenne a normális, ha miután valaki végére ért az előadóművészeti pályájának, utána nekiállna tanítani, hogy átadja a negyven éves tapasztalatait. De a hazai rendszer ezt lehetetlenné teszi.

− Ezek szerint azt a dékáni periódust, aminek a végére ért, nem föltétlenül sorolja az életének lélekemelő időszakai közé …

− Hullámvölgyek és hullámhegyek jellemezték. Igazából az volt fárasztó benne, hogy az ember hol a csillagokban jár, hol a pokolban. Kitalálunk valamit, iszonyatos energiákkal beindítjuk, de valaki mindig keresztbe fekszik, ezért más utat kell keresni. Sziszifuszi munka sokszor. Az épület ügyében is ez a helyzet. Én elsősorban azért vállaltam el annak idején a dékánságot, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ezt az épületet nem lehetséges felújítani. Több, mint 110 éve ebben az épületben zeneoktatás folyik, és nem lehet felújítani? Nos, öt év munkája után kiderült, hogy lehet. De az az öt év az folyamatos harcban telt. És nem értettem, hogy miért nem evidens mindenki számára, hogy tenni kell valamit, hogy miért jobb, ha semmi sem teszünk, ha eleve feladjuk? Ugyanezt éreztem a művészeti kar létrahozásával kapcsolatban. Teljesen logikus, mindenki számára hasznos, hogy a Szegedi Tudományegyetemnek legyen művészeti kara. Ami művészeket képezne, tehát nem jelentene konkurenciát sem az énektanárok, sem a rajztanárok képzésének, hiszen egy másik szintről beszélünk. A főiskolai karon ott marad a művészetközvetítés, ez teljesen logikus, ehhez a művészeti karnak semmi köze nem lenne. Teljesen más lovon ülünk. Mi senki ellen nem megyünk, sőt, meggyőződésem és a józan ész szerint a művészeti karból a meglévő karok mind profitálhatnak. A Juhász Gyula Pedagógusképző Kar leginkább, hiszen az ő képzéseik is nagyobb vonzerőt jelentenének, ha azokat itt, Szegeden lehetne folytatni, nem kellene Pestre vagy Pécsre menni továbbtanulni. A gyerek leginkább oda megy, ahol végig tudja járni a képzési szinteket. Hiszen a zeneművészeti képzésben kiváltképpen jól látható, hogy egy BA-diplomával semmit sem tud kezdeni senki, egy zenekarba nem mehet el, hogy mást ne mondjak. Teljesen fölösleges, sőt, káros volt a bolognai rendszert bevezetni a zeneművészeti képzésekben, ezen a területen egyedül az osztatlan képzésnek lenne értelme. De ha már bevezették, hát nem az a logikus, ha arra törekszünk, hogy a kínálatunk teljes legyen, hogy azon az egyetemen fejezhesse be a képzését a hallgató, amelyiken elkezdte, ne kelljen máshová mennie mesterképzésre? Egyébként, ha már zeneművészeti képzés, hát a felsőoktatási reformok nagy része csak nehezítette a helyzetünket. Például financiálisan. Mert amíg, mondjuk, egy rajztanár, egy énektanár, képzése kijön az állami normatívából, addig mi minden egyes hallgató után a fele pénzt kapjuk meg, mint amennyibe a képzése ténylegesen kerül. És erre nem az a megoldás, hogy akkor ne vegyünk föl hallgatókat, mert közben a Dél-Alföldet valakinek el kell látnia zenetanárokkal, hegedűtanárokkal, zongoratanárokkal, és így tovább, és ezek jelesül mi vagyunk, zenetanárokra pedig szükség van. A megoldás a normatíva emelése lenne, hogy végre valós összegű legyen. Nálunk valamennyi oktatási szint, BA, MA vagy osztatlan tanárképzés hasonló módon épül fel., Minden diák egy tanárral tanul, face to face, ezt nem lehet másként, és ez sokba kerül. Ezért, önhibánkon kívül deficitesek vagyunk. Ez kínos, mert más karoknak kell kisegíteni minket, de ennek nem az az oka, hogy rosszul gazdálkodunk, hanem az, hogy más a képzésünk és ezáltal az anyagi vonzata is más.

− A rendszer szintjén igen nehéz változtatni, vagy elérni, hogy változzon valami, ezt jól tudjuk, de a Kar szintjén azért sok sikerélmény is jellemzi ezt az elmúlt hat évet, amit dékánként töltött el Szegeden…

− Belefáradtam ebbe a hat esztendőbe, az állandó hadakozásba, pénzszerzésbe, kapcsolatépítésbe, de tény, hogy sok mindent elértünk. Körülbelül 100 millió forint értékben vásároltunk új hangszereket, s ezt mind céltámogatásokból, nem egyetemi forrásból. Csakhogy legalább ötször ennyire lenne szükségünk, annyira lepusztult a hangszerparkunk. Az épület rekonstrukciójára, mint arról már szó esett, ugyancsak sikerült támogatást szerezni. A munkák el is kezdődtek, de már jól látszik, hogy messze nem elég ez a pénz arra, amire szerettük volna, s ami ideális lenne. Nyilván a helyzet jobb lesz, mint most, hiszen jelenleg egyes részei életveszélyesek az épületnek. Penészes falak, roskatag folyosók legalább biztosan nem lesznek.

− És egy másik nagy változás is bekövetkezik a Kar életében, hiszen, noha, mint említette, hosszas huzavona és végeláthatatlan egyeztetések után, de létrejön a művészeti kar…

− A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kara hamarosan Bartók Béla Művészeti Karrá alakul, így igaz. Ennek a Karnak a dékánja már Nátyi Róbert lesz, akit szó szerint úgy kellett erre rábeszélni. Nagyon szerettem volna, hogy az utódom ne zenész legyen, hanem egy olyan ember, aki elkötelezett a művészeti kar iránt. Robi ilyen, végtére is együtt álmodtuk ezt meg. Azonban én is maradok. A Karon is, és a Kar vezetésében is − mint dékánhelyettes, viszem tovább a zenei vonalat. Közben Robival közösen készítjük elő a festészet, grafika és szobrászat szakindítási anyagokat, ami egy hosszú és fáradtságos munka. Meg kell találnunk továbbá a képzőművészeti képzések helyét, mert itt, a Kar jelenlegi épületében nem férnek el, s a felújításra elnyert támogatás nem elegendő ilyen nagyságrendű bővítésre. Meggyőződésem, hogy az új szakok legalább 150 új hallgatót jelentenek majd, és ez egy óvatos becslés. A három említett alapképzés mellett, amelyek közül először valószínűleg kettő indul, majd ezt követi a harmadik, még rengeteg ötletünk van, a designtól kezdve sok minden egyébig. Rengeteg olyan szakot szeretnénk, amiről még azt sem tudjuk, hogy létezik. Erős együttműködést kívánunk kiépíteni a Reök-palotával. Terveink szerint az ott kiállító művészek például mesterkurzusokat tartanának a hallgatóinknak. De szeretnénk szorosra fűzni a szálakat a Szegedi Szabadtéri Játékokkal, és magától értetődően a Tömörkénnyel is, amelyet szeretnénk kimondva-kimondatlanul egyfajta „gyakorló iskolának” megtenni, ami előszobája lehet a Karnak. Azt gondolom, ha mindez megvalósul, akkor Dél-Magyarországon egy olyan művészeti centrum alakul ki, amire amúgy nagyon nagy szükség van, különösen egy olyan, a kultúrára nyitott városban, mint Szeged. A hosszútávú terveink a végtelenbe tendálnak: a táncművészettől a színházművészet egyéb ágaiig, és tovább. Versenyképes oktatókat szeretnénk idevonzani, akik egyenrangúak a budapestiekkel. Azt gondolom, hogy jó esélyeink vannak a tervek megvalósítására. Jómagam a Magyar Művészeti Akadémia tagja vagyok, így közvetlenül tudom, hogy az MMA nagyon támogatja ezt a szakmai projektet. De egyéb szakmai támogatásokra is számíthatunk. Nem a vidék legjobb művészeti kara akarunk lenni, hanem Magyarország legjobb művészeti kara. Amit mi itt föl akarunk építeni, az Európa. Tudom, hogy ez talán naivság, de csak a csillagokhoz szabad mérni magunkat. Ebben Hosszú Katinkának van igaza: meg kell próbálni, aztán vagy sikerül, vagy tanulunk belőle. Én bízom benne, hogy sikerül. És ha nem, még mindig tanulhatunk belőle.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában


Keresés