Induljunk ki abból az alapfelvetésből, hogy a legtöbb európai turista repülővel érkezik Pekingbe vagy Shanghaiba. A reptéren még minden ki van írva angolul is, és aránylag egyértelmű, hogy merre kell haladnunk, hogy a csomagjainkhoz is hozzájussunk és a vámtiszten is túljussunk valahogy. Az első probléma a városba való bejutással kezdődik. A helyi taxis maffia gyorsan lecsap a gyanútlan turistára és mire észbe kapnánk, bőröndjeinket máris egy sárga taxi csomagtartójában találjuk. Ekkor megindul az alkudozás. Amit erősen megnehezít a nyelvi korlát. Vagyis, hogy tisztelet a kivételnek, de ők nem beszélnek kínain kívül semmilyen nyelven, viszont rámenősek és hangosak. Ne hagyjuk magunkat! Addig semmiképpen se szálljunk be az autóba, amíg nem tisztáztuk, hogy a sofőr érti és tudja is, hogy hova kívánunk menni, - erre a legjobb megoldás, ha a címet kínai írásjelekkel is felíratjuk jó előre magunknak - , és hogy megegyeznénk a viteldíjban. Ez a mi esetünkben a Nemzetközi reptér és a Tiltott város közelében lévő hotel viszonylatában kb. 15 perc alkudozás, veszekedés, ingerült szóváltás, autóból ki és újra bepakolás után 150 yuanba (kb. 6000.- Ft) került. Csak viszonyítás képpen, öt éve ugyanez az út 100 pénzt kóstált, úgy, hogy pontosan tudtuk, hogy 30-cal becsaptak. Ha nem szeretnénk, hogy mindenféle trükkökkel újabb pénzünktől szabadítsanak meg, érdemes megvárni, míg valamennyi csomagunkat kipakolják és csak utána fizetni. Tőlünk például megpróbáltak további 20 yuant leszedni autópálya díj címszóval. Hangos elégedetlenségünk és kiabálásunk hatására végül is meghátrált a taxis.

A városban az utcán szinte lehetetlen taxit fogni, hiszen Pekingben mindenki egy telefonos appot használ erre. Ezen pontosan látni merre jár a kiválasztott jármű, mikor ér oda és még fizetni is lehet a telefonnal. Kár, hogy mindez szó szerint kínaiul van nekünk. Jobb hotelek recepcióin – már ha beszélnek angolul és értik, mit is szeretnénk – hasonló módon rendelnek kocsit a számunkra. De ilyenkor is előfordul – különösen ha látják, hogy siet és ideges az utas – hogy megkérdezik, hogy a taxaméter összegére hajlandók vagyunk-e rátenni még egy húszast, mert akkor biztosabban ideérne időre a kocsi. Taxival egyébként nyilván kényelmesebb a közlekedés, mint gyalog, de semmivel sem gyorsabb. A nagyobb utak kétszer 5 sávosak és szinte éjjel-nappal dugóban ülhetünk. A lehetetlen közlekedést a helyiek állandó és indokolhatatlan sávváltásokkal teszik még kaotikusabbá és kilátástalanabbá.

A másik megoldás, ami egyébkánt csúcsidőn kívül, és ha nem sietünk túlságosan, kimondottan ajánlott, az a metró. Mindkét városban 16 metróvonal működik, és úgy van kialakítva a rendszer, hogy mindegyikről eljuthatunk a célállomásra. És szinte fillérekért. Az általunk használt leghosszabb út sem volt drágább 4 yuannál, ami 160-170 forintot jelent. Ezért az összegért kb. 45 percet metróztunk több átszállással egy irányba.

A metróba bejutni egyébként már önmagában sem egyszerű, hiszen akárcsak a reptéren vagy a vasútállomásokon, itt is csomagellenőrzésen, és ha szükségesnek érzik, kézi szkennelésen kell átjutnunk. Ez esténkét a csúcsidőben alaposan feltorlasztja a sort és az egyébként is elviselhetetlen tömeget még nagyobbra duzzasztja. Bent (angolul is kommunikáló) jegyautomaták tucatjai várja az utasokat, de a rengeteg utazni vágyó miatt nem ritkák az 5-10 perces sorok sem. Miután angolra váltottuk a menü nyelvét, csupán azt kell megadnunk egy térkép segítségével, hogy melyik megállónál kívánunk kiszállni és a gép már jelzi is az összeget. Itt még megadhatjuk az utasok számát is és máris fizethetünk. A gépek kis szépséghibája, hogy csak készpénzt fogadnak el. A hitelkártyás fizetés amúgy is szinte ismeretlen errefelé.

Az átszállásoknál az egyes metróvonalak között akár 10 perces séták is előfordulhatnak, de legalább jól olvashatóan ki vannak táblázva az útvonalak. A korszerű, egyterű metró kocsikban nem kell attól tartanunk, hogy szemkontaktusba kerülünk bárkivel is, egyfelől, mert bár a kínai fiatalok az újfajta táplálkozásnak „hála”, egyre magasabbak, még mindig könnyen átlátunk mindenki feje felett, másrészről olyan szinten vannak rágyógyulva a mobiljaikra, hogy szó szerint leszegett fejjel járnak, ülnek, állnak. Pekingben és Shanghaiban is a nagy távolságok, a pokoli tömeg, az állandó csomagellenőrzések és az állomások közti nagy távolságok miatt rengeteg időt kell szánni a közlekedésre.

Peking és Shanghai között a repülő helyett a gyorsvonatot választottuk. Kint élő ismerőseink szerint jól tettük, mert a helyi repülőjáratok akár 5-8 órát is késhetnek, de a szupergyors expressz percre pontos. A vonat az 1080km-t közel öt óra alatt teszi meg, nem ritkán 350 km/h sebességgel. Mindezt szinte hangtalanul. Maga a felszállási procedúra itt sem egyszerű, hiszen ha már jó előre megvettük – és kézhez is vettük! - a jegyünket, akkor is előbb túl kell jutnunk az első biztonsági ellenőrzésen, majd az elképzelhetetlen méretű állomáson meg kell találnunk a mi vonatunk beszállási helyét. A peronra levivő mozgólépcsőt lezáró ajtót csak az indulás előtt 15 perccel nyitják ki és ekkor jön az újabb jegyellenőrzés is. Mivel a jegyek helyreszólnak, nem érdemes lökdösődni, kár, hogy ezt a helyieknek senki sem mondta el. A végtelenül hosszúnak tűnő szerelvény két végén egy-egy összesen 5 üléses business class részleg található elfektethető fotelekkel, lábtartóval, papuccsal, az utazás során felszolgált üdítőkkel, étellel, míg beljebb soronként 5, illetve az első osztály esetén 4 üléssel a mi IC-nkhez nagyon hasonló kinézetű fotelekkel.

Volt szerencsénk kipróbálni az utazás két szélsőséges módját és nem kétséges, hogy a business osztály megéri az árkülönbözetet. Arról most nem is beszélek, hogy nem mindegy, hogy a várakozás félóráit egy óriási hangárban ülőhelyet lesve, vagy egy tágas és elegáns külön váróban teázva, üdítőket fogyasztva tölti el az ember, ahol nem csak free wifi van, de a mosdó is összehasonlíthatatlanul tisztább nagy testvérénél. A business külön előnye, hogy helyünk a szerelvényen soron kívül, a tömeget megkerülve foglalhatjuk el.

Ha gyalog közlekedünk a városban érdemes odafigyelni a hangtalanul közlekedő elektromos motorokra, amik észrevétlenül közelítenek meg minket akár a járdán is, hogy hangos dudálással hozzák ránk a frászt. Az ember nem számít különösebb értéknek errefelé, így a járdán/zebrán semmilyen védettséget sem élvez a gyalogos. Mi ugyan kötelességünknek éreztük, hogy néhány helyi autóst megismertessünk a közlekedési morál alapjaival, de attól félek, tanárként megbuktunk.

Valamikor 1984-85-ből. Vörösmarty tér. Praktika fényképezőgép. (Fotó Kocsár Balázs)

Sose megyünk már túrázni az osztrák hegyekbe? – kérdezte Kristóf, teljesen jogosan. Azelőtt minden őszi és tavaszi szünetben legalább 3-4 napot töltöttünk a megunhatatlan Alpok csúcsai között. Most meg… Ki tudja, mikor voltunk utoljára? Az útlevelemet ugyan nem találom, de egyelőre nincs is rá szükség. Bár ha így halad az ország… De hagyjuk. A túracipőmről is kiderül, hogy a Balatonon van, viszont előny, ha az ember gyerekei gyorsan nőnek, persze hogy találunk egy kinőttet, ami pont jó az én méretemre. Szóval semmi akadálya, hogy a közeli Bécsi Alpokat meghódítsuk. Megállnánk tankolni és osztrák matricát venni, de az egyik utolsó lehetőségnél akkora a tömeg, hogy már az visszakozásra késztet. Az már csak hab a tortán, hogy az a MOL, amiért mi büszke magyarok készek vagyunk sorompóba szállni bárkivel, pontosan 60 forinttal adja drágábban az üzemanyagot, mint Pesten. Tovább állok és a határ előtti, senki által nem használt kútnál tankolok és matricázom fel a kocsit. A GPS-be beütném a pontos címet, de ekkor ér a meglepetés, vagyis, hogy Litvánia és Csehszlovákia igen, de pld. Horvátország, és ami most még jobban fáj, Ausztria nem szerepel a térképpel támogatott országok listáján. Mielőtt átlépnénk a határt, még elő a telefonokkal, gyors töltögetés, plusz egy kis telefonos segítség Marcitól, aki itthon maradt (még milyen jó), aztán már meg is van az útvonalterv. A határon senki, csak szemét, szemét hátán.

A reptér után térünk le Graz felé, onnan pedig már csak egy ugrás a célpontunk. Igaz, az utolsó hatvan kilométert igencsak kanyargós hegyi szakaszon abszolváljuk. A kis lovas tanya két kutyával és egy fiatal tulajdonossal fogad, valamint a hírrel, hogy a szobánk még nincs készen, de nem baj, Sophie már úgyis nagyon kiszállna. Mi is. Rövid felderítő séta a környéken. Az hamar kiderül, hogy a kijelölt útról nem nagyon érdemes letérni, mert előbb-utóbb (előbb!) magántulajdonba ütközik az ember. Én végtelenül élvezem a napsütést. Nem emlékszem, hogy mikor jártunk Ausztriában úgy, hogy nem esett vagy nem készült esni.

Lecuccolás után, túracipők fel, és már mehetünk is egy laza bemelegítő kirándulásra. Az utat nehezen találjuk, de végül elindulunk valamerre, amiről úgy gondoljuk, hogy jó lesz. Igazunk is van, tényleg jó a vége. Sophie boldogan rohangál, élvezi a nagy szabadságot. Újra és újra elgondolkodunk, hogy miért néznek ki ennyire másképpen az osztrák falvak, az osztrák falusi házak. Ez nem csak pénz és jólét kérdése, hanem az igényé is. Hogy le legyen vágva a fű a porta környékén, hogy nincs szemét, viszont virág az mindenütt. Hogy rend van, de nem az a nyomasztó fajta, hanem az, ami szabadságot sugall. Egyszer csak elénk áll egy túristaút. Meredek, mint egy piramis és semmi jóval nem kecsegtet. - Én nem tudom, ti merre mentek, kezdem – de én arra, biztosan nem. - Mondom határozottan és persze nekivágok a szörnyű menetnek én is. Mi mást tehetnék? Néhány perc múlva már a tüdőmet sem találom. Kristóf és kutya loholnak elől, látszólag könnyedén, mi egyre többször állunk meg pihenni. Azzal áltatjuk magunkat, hogy bele kell ebbe is jönni. Hááát. A fene tudja, hogy akarok-e. Egy óra után úgy döntünk, hogy már elég magasan vagyunk. És tényleg!

A kilátás gyönyörű, tehát volt értelme a szenvedésnek, de azért mindennek van határa! Irány visszafele! Meglehetősen nagy kört teszünk meg és örömmel konstatáljuk, hogy a szállásunkhoz legközelebb eső étterem hétfőn még éppen nyitva van. Azt megfigyeltük, hogy az éttermek, mintha összebeszéltek volna, mikor ki tart nyitva vagy szabadnapot. Sört iszom, aztán fröccsöt és hatalmasat vacsorázunk. Még kilenc sincs, amikor mindenkit elnyom az álom.

Keddre egy egésznapos túrát nézett ki Ági. Reggeli után tehát visszaautózunk a hegyi szakasz egy részén, aztán lekanyarodunk Puchberg felé, ahonnan a kisvasút indul majd velünk. Egyszer már jártunk itt, de akkor túl későn érkeztünk ahhoz, hogy megcsináljuk a nagy túrát, nevezetesen, hogy felmenjünk a környék legmagasabb pontjára a 2076 méteres Klostenvappenre. A szalamandernek nevezett és ehhez mérten is színezett két kocsis kisvasút meglehetősen alul van méretezve. Az egy dolog, hogy a következő vonatra már nem adnak el jegyet, de a kétszemélyes helyeken három-három ember utazik, hogy bepréseljék a turistákat. Negyven perc a fogaskerekűvel és ezalatt kb. 10 km alatt 1200 méter szintkülönbséget győzünk le. Egy helyen 5 percre megáll, hogy ki-ki megtömhesse hátizsákját a helyi nevezetességnek számító és tényleg botrányosan finom és friss lekváros buktával.

1800 méteren vagyunk, amikor kiszállunk és mellbe vág a hideg szél és a felismerés, hogy itt állunk egy szál pólóban és rövidnadrágban, egy négy órásra tervezett gyalogtúra elején. Talán csak Sophie nem fázik. Mi viszont nagyon is. Persze nem lenne Ausztria, ha nem lenne egy hatalmas étterme és ami a mi szempontunkból most sokkal fontosabb, egy kis bolt, ahol többek között meleg holmit is árulnak. Igaz a méretek nagyon is szűkösek. Vagyis vagy nagyon kicsik, vagy nekem pont jók, ami Kristófon és Ágin is meglehetősen lötyög, de ez legyen a legnagyobb baj. Az idő egyébként remek, vagyis felhők csak a távolban látszanak és gyönyörű a panoráma már most is.

Első úticélunk már messziről látszik. A tábla szerint másfél óra kapaszkodás mindössze az oszlopokkal jól kijelölt úton. Tényleg nem megerőltető. Az elején. Aztán kezd meredekebb lenni és hiába csodaszép a virágok milliárdjaitól színes rét, a távoli tehéncsordával, a messzi havas hegycsúcsokkal, egy idő után már minden megtett lépés hőstettnek számít. A frissen vásárolt pulóverek persze már régen a hátunkon lógnak, ömlik az izzadság, és csak remélem, hogy ég a zsír is a sörhasamon. Aztán eszembe jut, hogy a pár napja még iszonyatos fájdalmakat okozó lumbágóm csendben van. És tényleg a túra három napja alatt, legalábbis amíg mászunk, gyaloglunk, szenvedünk, észre sem veszem.

Az utolsó ötven méter tényleg iszonyatosan meredek (itt már Sophie is megbánta, hogy annak idején elhoztuk a tatai lovastanyáról, ahol fajtiszta anyukája félrelépett valami idegennel) és addigra már a fél országomat odaadnám egy korty vízért, de végül is felérünk a csúcsra. Pihegés, levegő után kapkodás és fotózás. Van mit. Körbe lehet látni az egész vidéket. Néhány szürke felhő ugyan ijesztget minket, de annyira sosem jönnek közel, hogy gond lehessen.

Innen könnyed lejtős séta a Halászkunyhó menedékház/étteremig. Tényleg, kinek jut eszébe 2000 méteren halászkunyhónak nevezni bármit is? Míg ezen meditálunk, magyarul szólít meg bennünket egy konyháslány, aki cigizni jött ki. Elmondja, mit hol találunk. A mosdó persze tiszta, az ivóvíz hideg. Ahogy keresztül jövök a söntésen, a pult mindkét oldalán állók magyarul társalognak.

A magyar nyelv amúgy sem ismeretlen erre felé, hiszen valamiféle testvérvárosi kapcsolat okán, már a vasúton is mindent bemondtak magyarul is, a többé-kevésbé magyartalan feliratokról már nem is beszélek. Pár lépés már csak a Kaiserstein, ahonnan a legszebb panoráma látszik. Az a meredek sziklafal, mely sok-sok kilométerről uralja a látványt, itt zuhan le a lábunk előtt. Félelmetes érzés, elképesztő látvány és csak sajnálom, hogy a fényképeknek esélyük sincs visszaadni az érzést. Körbejárjuk többször is, fotózkodunk rendületlenül és megköszönjük a szerencsénknek, hogy ilyen kivételesen kegyes volt hozzánk az ég és a tökéletes kilátást nem zavarják meg sem felhők, se pára, se ködfoltok.

Egy órát írnak a vasútállomásig vissza, de mi negyven perc alatt abszolváljuk a feladatot. Útközben hófoltok tarkítják a hihetetlenül zöld virágos rétet. Kristóf még felszalad egy kisebb hegycsúcsra, de mi már nem tartunk vele. Mivel még van fél óránk a mi vonatunk indulásáig, egy modern műanyag alkalmatosságon szunyókálunk. Vacsora egy szállás közeli étteremben (Wienersnitzl, mi más) és alvás.

Másnap hazafelé még megállunk Muggendorfban, ahol a csodaszép Myrafalle vízesés és túraösvény vár minket. A levezetésnek szánt talán ha másfél órányi túra a patak felett át meg átívelő hidakon, az alig megközelíthető hegycsúccsal és a park bejáratához visszasiető erdei gyalogúttal könnyed, de szép túrazárás volt.