UR MÁTÉ

2017. január 30.

A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánjával, Tóth Péter zeneszerzővel legújabb alkotásai kapcsán beszélgettünk kortárs művészetről, Pucciniről és a kóruszene művészeti nevelésben betöltött szerepéről.

Tóth Péter

– Az elmúlt évben tizenhárom bemutatód volt. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

– Bemutatták egy meseoperámat, készítettem egy 56-os zenekari művet, egy karácsonyi kantátát, elhangzott három kamaradarabom és számos kórusművem. Ezek a premierek nagyon fontosak a számomra, és igyekszem számon tartani, hogy mi mikor és hol hangzik el. A megírt és az előadott darabok számát tekintve az elmúlt néhány évet – 80-100 elhangzással évenként – igazán sikeresnek mondhatom. Külön öröm, hogy ezeket a bemutatókat nem nekem kellett elősegítenem. Legutóbb egy holland együttes keresett meg, hogy hallották egy művemet az interneten, és szeretnének előadni. Sok műfajban dolgozom, amik szinte egyenrangúan vannak jelen az életemben, de úgy alakult, hogy a kórusművek a legjellemzőbbek.

– Pályád elején tartózkodtál a vokális alkotásoktól. Mi történt?

- Korábban sem a dalok, sem az opera nem érdekeltek, de a kóruszenével kapcsolatban talált meg az az élmény, hogy egy együttes lelkesedett azért, amit alkottam, ez pedig engem is tovább inspirált. Az első kórusművemet a debreceni kórusversenyre írtam, most pedig már olyan együttesek felkérésére komponálok, mint a Marczibányi téri Kodály Iskola Leánykara vagy a Nyíregyházi Cantemus Kóruscsalád.

Fontos a felkérés, de csak akkor vállalok el valamit, hogyha az találkozik a belső elképzeléseimmel.

Petrovics Emil jóvoltából dolgozni kezdtem az Operában is előbb dramaturgként, majd rendezőasszisztensként, egy súgólyukból végigkövetett Manon Lescaut- előadás után előttem is lehullottak azok a falak, amelyek távol tartják az operától a közönség egy részét.

– Mi lehetett az oka ennek az ellenszenvnek?

– Ennek köze van ahhoz a kortárs magyar vokális zenéhez, amit mondjuk a 70-es, 80-as évek képviseltek. Azt gondolom, hogy a dallamosságot még akkor is fenn kell tartani, ha a megvalósítás egyébként igazodik a kor standardjaihoz. A beszédmód lehet, hogy más, de amit el akarunk mondani, a gesztus, az irány egy és ugyanaz több száz éve.

Ha a kortárs szitokszó lett, arról csakis magunk tehetünk.

– Van valamiféle hagyomány vagy példa, amit tudatosan követsz?

Puccini. Nem tudom őt megfejteni, és ez bosszantó.

Nem tudok rájönni a titkára annak a fantasztikus dallamvezetésnek, hangszerelésnek, amit ő alkalmazott. Izgat, ahogy az egyik ütemből nem lehet feltétlenül megmondani az utána következőt. Ha valamit, akkor ezt a természetességet szeretném egyszer én is elérni, hogy úgy következzenek a hangok egymás után, hogy azok bár váratlanok, mégis odaillőek, és kellemesek a fülnek. Hogy a hallgató azt érezze: Aha, nem is lehetne másként.

– Tavaly fejezted be egy nagyobb lélegzetű művedet. Erről mit lehet tudni?

– A Tóték című opera egy abszurd történetet dolgoz fel, bizonyos pontokon a popularitás határát súrolva. Az ötletgazda László Boldizsár volt, a csapat pedig ugyanaz, akikkel az Árgyélus királyfit készítettem. A darab érdekli a Magyar Állami Operaházat, ennek megfelelően alakítottam egyfelvonásosra a művet, a bemutatót 2018-ra tervezzük. Van egy másik történet is, a Cyrano de Bergerac, ami egyelőre csak ötletszinten foglalkoztat. Roxane konfliktusa érdekel, aki egyszerre vonzódik a fiatal férfitesthez és az érett férfi gondolkodásához.

– Alkotói tevékenységed mellett a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja vagy. Hogyan látod a fiatalokat és a város kulturális életét?

– Rendszerint próbálom szorosabb együttműködésre fogni a zenekart, a színházat és a város kórusait és közben a klasszikus zene presztízsét fenntartani. Jó az együttműködés, Szeged pedig nagyon nyitott város. A fiatalokkal kapcsolatban egy történetet szeretnék elmesélni. Petrovics Emil beszélt valamiről, majd tett egy megjegyzést Bartók Hegedűversenyével kapcsolatban, ami nekem új információ volt. Ő és az évfolyamtársaim is kérdő szemekkel néztek rám, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben, az óra után pedig siettem a könyvtárba. Ezt ma tanárként ritkán élem át.

Amikor a sok-sok hiányt tapasztalom a hallgatókban, elgondolkodom, vajon mit rontottunk el mi, tanárok.

Vagyunk-e olyan erős egyéniségek, akik akkor is hatni tudnak, ha pusztán néznek? A fiatalokat arra kell megtanítanunk, hogy higgyenek magukban, és közben kételkedjenek mindenben. Ha ezt egészséges összhangban tudják tartani, akkor van remény.

 

Meghívást kaptam a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett KÓTA hangversenyre. A programban szerepelt a Kóta által erre az alkalomra rendelt négy szerző négy művének ősbemutatója is. A felkérés úgy szólt, hogy Bartók szlovákiai gyűjtéséből – több mint 3000 lejegyzett népdal(!) -  válasszanak és írjanak népdalfeldolgozást. Ezzel eddig semmi bajom sincsen. Mindenki azt ír, amit akar. Rózsadombon gyűjtött albán népdalfeldolgozást (idézet: Szervánszky), vagy bármit, amihez úri kedve támad. Bár a műfajjal kapcsolatban valószínűleg Lajthának van igaza, aki azt mondta: én annyira tisztelem a népdalt, hogy nem nyúlok hozzá. De persze ez egy sarkos álláspont és nem is kell mindenkinek azonosulnia vele.

A problémám ott kezdődik, hogy mi köze van magyar szerzők szlovák területen gyűjtött, szlovák népdalok alapján született, szlovák nyelvű kórusműveinek a Magyar Kultúra Napjához? Mondom, a Magyar Kultúra Napjához. Hogy jön ez össze? A praktikumról már nem beszélek, mert a művészet ne legyen hasznos, de azért mégiscsak megkérdezném, hogy mely magyar kórusok fognak Magyarországon szlováknyelvű népdalfeldolgozásokat énekelni? És milyen alkalomból?

Még egyszer hangsúlyozom, a művekkel, mint önálló alkotásokkal semmi bajom sem volt. Többnyire jól megírt darabok. Beischer-Matyó Tamás kompozíciója például az egyik legihletettebb, amit tőle hallottam. Csupán az időzítést, az alkalmat nem értem. Ismerek néhány komoly embert, akik ezt provokációnak tartanák. Én nem hiszem, hogy tudatos lett volna. Csupán átgondolatlan ötlet. Rossz ötlet.

A szünetben megkérdeztem néhány, a Kótához, programhoz közelálló személyt erről. Mindegyikük értetlenkedett, fel volt háborodva és egyikük sem vállalta magára az ötletgazda szerepét.