Sikerült emileznem a Békésmegyei Szimfonikusok vezetőjével. Megerősítette, hogy valóban akkora összeget kértek, amit hallottam, mert szerinte nagyon sok próbára lenne szükségük. Ő már azt is tudja régen, hogy nem lesz ez a koncert és csodálkozik, hogy nekem még nem szólt senki. Én már semmin sem csodálkozom. Válaszát tudomásul veszem, és már csak magamnak jegyzem meg, hogy ezért az összegért akár a Nemzeti Filharmonikusokat és a Nemzeti Énekkart is megvehetnék. Beszélek Debrecennel. Úgy tűnik az összeg feléért is elvállalják. Ennyi E.Gy. alpolgármester szerint egyébként van Gyulának a koncertre. Kíváncsi vagyok, mit mond erre…
Persze ne feledjük, hogy addigra már nem sok jelenlegi döntéshozó ülni majd a polgármesteri hivatalban.

Ez a hét a szabadtéri rendezvények hete volt. Szerdán, ha nem is lógtak a csillárról a népek, egészen szép ház előtt játszott a Chameleon Big Band a Társaskör kertjében. Az első pillanatban megfogták a közönséget, akik együtt mozogtak, együtt lélegeztek a latin és a szving zenére. Jó volt nézni, ahogy együtt mozdulnak a lábak, kezek. Néhány vállalkozó kedvű pár a széksorok mögött táncra is perdült. A második részt az Ébredéssel (Team building blues) kezdték. Bár volt néhány érdekes (értsd: oda nem illő) basszus, a trombitaszóló méltán kapott nagy tapsot. Nekem meg újra és újra hátborzongatóan jó érzés meghallgatni egy dalt, amit tulajdonképpen én írtam, de minden előadással változik, mindig más és más. A koncert végi ráadás blokkban még egyszer felpörgették a zenét és a közönséget. Remek hangulat, szép este volt.
Szombaton megnéztük a Miklós Tibi által jegyzett egy Bohém rapszódiája című Queen/Freddie Mercury emlékestet a Szigeten. Aki emlékszik az egykori, világsztárokat felvonultató emlékkoncertre, az tudhatja, milyen kevesek ütötték meg a Freddie Mercury felállította mércét. Ebben produkcióban számos kiváló Freddie kelti életre a legendát. Iszonyatosan jó zenészek kíséretében. Akik nem majdnem azt játsszák, amit a Queen, hanem szó szerint! Nagyon jól felépített, elementáris erejű műsor, ami újra bebizonyított néhány dolgot: A Queen zenéje semmihez sem hasonlítható. Szabálytalan gyémánt valamennyi dal, ami csak így, minden összhangzattani és formai szokásjogot felrúgva az, ami. És amit vagy húsz éve mondok; a dalokat (ide érteve most a kórusműveket, operákat stb.) primér módon ÉRTENI kell! Mert csak akkor hatnak igazán. Miklós Tibor értő és a zenével egyenrangú szövegével az unalomig ismert számok is új értelmet kaptak. Valamint kénytelen voltam megállapítani, hogy ilyen elementáris hatást semmi más nem tud kiváltani, csak is a rock zene. De kár, hogy nem értek hozzá!!!
Vasárnap 4 és fél órányi autózás után érkeztünk a negyvenfokos Gyulára. Gyönyörű város a világ legvégén is egy kicsivel túl. Erkel-díjas zeneszerzőktől rendeltek 3 percnyi zenét egy Homage a Erkel kompozícióhoz. Az ötlet annyira beteg, hogy csak vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul sikerülhetett. A 23 beérkezett kis miniatűrt Márta Pista rakta össze szvitté. Míg a Szolnoki Szimfonikusok a kottákat pakolták a darabok közt, hol Márta, hol Binder Karcsi improvizált néhány másodpercig. Amilyen elmebeteg ötlet volt egymás mellé tenni Jeneyt és Petrovicsot, Nógrádit és Tolcsvayt, olyan jól sikerült a végeredmény. A koncert előtt, míg belga meggysört kortyolgattunk, arra gondoltam, hogy a nézőtéren a 13 megjelent szerző lesz csak jelen, akik a saját zseniális 3 percük miatt most kénytelenek végig hallgatni majd’ két órányi szemetet. De nem nekem lett igazam. A Várszínház megtelt!
A koncert utáni kis pezsgőzésen megtalált E. Gy. alpolgármester, aki a bicentenáriumra rendelt tőlem oratorikus művet. Most arról tájékoztatott, hogy a november közepére kiírt bemutató nagy valószínűséggel elmarad, mert nincs rá keret, mivel az előadók olyan sokat kérnek… Ugyan mitől van már jó ideje olyan érzésem, hogy a város megpróbál kihátrálni a darab bemutatása elől? Mindenesetre ma felhívtam a bemutatót játszó zenekar vezetőjét, de nem vette fel a telefont. Hagytam üzenetet és kértem, hogy hívjon vissza. Írtam egy emilt is neki, tisztázandó a kérdést. Válasz még nem érkezett.

Az újság szerint 25 ezer ember érezte nagyon jól magát Zamárdiban szombat este. Arról az 50 ezerről említést sem tesznek, akik viszont reggel fél hatig, amíg dübörgött a zene nem tudott aludni. Igaz, ezek az emberek „csak” mezei őslakosok, vagy évek óta itt nyaralók. Ők „csak” az adójukkal támogatják Zamárdit. És ha erre a néhány napra inkább elutaznak, az nem tűnik fel a helyi önkormányzatnak, aki boldogan számolja a több talicskányi pénzt, amit a rendezvény beengedéséért kapott.
Demokrácia van. El kell viselnünk egymást.

Egésznaposra esszük magunkat a reggelinél. Van miből választani most is. Időnk is van bőven, mert a változatosság kedvéért szakad. Kicsit még halogatjuk az indulást, de aztán nincs kegyelem. A parkolóban négy őrült osztrák kis, kétszemélyes, utánfutós traktorokkal indul éppen a Grosslockner meghódítására. Mi egy közelebbi célt választunk egy másikat a többtucatnyi kanyonból. Mire leparkolunk az eső is eláll. Hiába, akár szerencsénk is lehet néha. A kanyon ugyanolyan fantasztikus élmény, mint a tegnapi volt. A szurdok végén kis jelzőtábla mutatja, hogy a testileg-lelkileg felkészültebbek rövid kitérőt tehetnek a turistaúton. Mi felkészültnek ítéljük magunkat. Aztán csak megyünk és megyünk és megyünk és közben persze az eső is rázendít úgy istenesen. Térképünk nincs, az irányzékot már régen elvesztettük, s csak reménykedünk, hogy jó felé vettük a lépést. Egyre magasabbra, a szurdoktól egyre távolabb kerülünk. És persze már megint csurom vizesek vagyunk. A hangulat is ennek megfelelő. Szóba kerül a természet jó édes anyukája. A hegytetőn egy panzió étteremmel. Eszünk egy jégkrémet; ne csak kívül legyünk hidegek. Megtudakoljuk az útvonalat. Talán, ha másfél órára lehetünk az autótól. Az eső nem csillapodik. A kedvünk sem javul jelentősen. Nem túl felemelő érzés vizes turistának lenni. A svédasztalos előétel és leves választék kárpótol némileg a borzalmas napért. Este vébé elődöntő. Szinte mindenki a hollandoknak drukkol, ennek megfelelően zeng a szálloda halja, ahol nagy képernyőn sörözve nézik sokan a meccset.

Másnapra jó időt ígérnek és állják is szavukat. A híres panoráma útra indulunk. A 28 eurós belépő benne van a szállás árában. 42 kilométeren át kígyózik a hegyek között, többnyire 2000 méter feletti magasságban az út. Mindenütt biciklisták. Tiszteletre méltó erőfeszítéssel küzdik le a hegyet. A látvány – amikor épp kilátunk a felhők között – fenséges. Az autó szenved a meredeken, de kitart. Ha visszatérünk, majd megpuszilom. Megérdemli. Az út végén egy háromszintes parkolóház. A legtetején kapunk csak helyet. Kiszállunk a jeges szélben és csak nézünk, mint a moziban. Előttünk a gleccser szürke sávja. És az országos bicikliverseny nyitóceremóniájára készülődő több ezer ember, tévés stábok, parabolaantennák. Bár sietnünk kell, ha még az útzárlat előtt ki akarunk jutni, de lemegyünk a gleccserhez a kis felvonóval. Szinte függőlegesen ereszkedünk le a mélybe. Rövid sétát teszünk lassan meg-megfagyva. Mindenütt táblák jelzik, hogy meddig ért a gleccser 5, 10, 15, 20 éve. Nem vagyok a globális felmelegedés elmélet híve, de megdöbbent a különbség. Aztán újra be az autóba, és még éppen kislisszolunk az útzár előtt. 42 kilométerrel később, a hegy lábánál óriási parkoló, játszótér, éttermek és égett fékek semmivel össze nem téveszthető szaga. Vacsora előtt még egy rövid levezető túra a környéken. Este grillparty a kertben.
Hazafelé jövet megpróbáljuk móresre tanítani a GPS-t. Nehezen érti, merre is akarunk menni, de azért csak eljutunk Grazba, ahol a zeneművészeti főiskolán egyre több magyar diák tanul. Talán a lényegesen egyszerűbb és főleg nem az elméletre, hanem a hangszerre koncentráló felvételi miatt. A határ után megint változik a táj. Kár. Már kezdtem megszokni. A tisztaságot, a rendezettséget, a virágokat. Még meghallgatjuk a híreket, aztán csak rosszkedvűen hallgatunk. Hazajöttünk.

Csak Salzburg előtt 150 kilométerrel kapcsolom be a GPS-t. Ekkor derül ki, hogy úti célunk felé mintegy 80-100 km kerülővel igyekszünk. Annyi baj legyen! Legalább megnézzük – igaz csak kívülről és messziről – Werfen várát. A szállásunk gyönyörű, a szoba hatalmas, a kilátás a hegyekre, az erkély alatt rohanó patakra elképzelhetetlen és mindezekhez a mennyei vacsora. Szinte sok a jóból. De csak szinte. Hiszen – többek között – azért élünk, hogy jókat együnk. Itt aztán van mit. Ötfogásos vacsora, válogatott ínyencségek, udvarias, segítőkész kiszolgálás. Még mielőtt rávághatnánk, hogy persze „osztrákéknál” ez másképp nem is lehet, kiderül, hogy a pincérek nagy része magyar. A napot egy korsó hideg sör zárja.
Másnap persze esik, ahogy Salzburgtól délre a hegyekben szinte mindig. Hova menjen a turista esőben? Valami zárt helyre. A környék egyetlen és leghíresebb „zárt helye” a világ talán legnagyobb jégbarlangja. Nyomás!. A kanyargós szerpentin 12 % emelkedőn kanyarog a hegyoldalban. Hogy az pontosan mennyi, sosem fogom megtudni, de tény, hogy előbb hármasba, majd kettesbe, végül egyesbe kapcsolva döcögünk a fellegek közé. A parkolóban hamar kiderül, hogy a turistáknak egy srófra jár az eszük. Nem lehetünk többen néhány ezernél. 20 perc „séta” a kasszáig, szakadó esőben. Nyári bakancsaink pillanatokon belül átáznak. Nadrágjaink, kabátjaink még tartják magukat néhány percig. A jégbarlanghoz gyalog vagy felvonóval is el lehet jutni. A felvonó alig 3 percig megy. Ebből és a családunkra vetített kerek 30 euróból arra következtetek, hogy mi majd gyalog megyünk. Eszerint kérem a jegyeket is. A pénztáros hölgy megdöbbenve közli, hogy két óra az út hegynek fel, gyalog. Vacogok a hidegtől, már az alsógatyám is vizes lehet. Alig egy tized másodperc alatt döntök: pénz nem számít, felvonóval megyünk. Itt már csak 40 percet várunk a sorunkra, igaz, ezalatt csillapodik az eső is. Amikor éppen lelátni a völgyben elterülő falvakra, vagy a környező hegyekre, lenyűgöző a látvány. A felvonókabin 575 méter szintkülönbséget küzd le elképesztően gyorsan. Innen már alig negyed óra a barlang bejárata.
A prospektusokból tudtuk, hogy odabent nulla fok körüli a hőmérséklet. De az elképzelni sem tudtuk, hogy vízben tocsógó bakancsban, átázott, esővíztől csorgó ruhában ez mit jelent. Ahogy a csoport vezetője kinyitja az ajtót, kisüvít – szó szerint! - a jeges szél. Kis lámpásokat osztogatnak, mert odabent nincs világítás. Amit viszont látunk, arra aligha vannak szavak. Többszáz méteres barlang, benne mindenütt jégtömbök, jégalakzatok, jégfolyók. Hogy ne fagyjunk meg egészen, arról az 1400 lépcsőfok gondoskodik, amit a 70 perc alatt végigjárunk. A fémlámpa hidege süti a kezemet. Próbálom a parányi láng fölé tartva melengetni az ujjaimat, de nem sok eredménnyel. A végén már valamennyien reszketünk, a szemünk pedig issza a látványt. Emberek így még nem vágytak a kinti 15-18 fokos „hőségre”, mint mi. Az eső elállt, mi pedig lassan felolvadunk.
Délutánra még egy kanyontúrát terveztünk. A közeli Liechtenstein Klamm ugyancsak beváltotta a hozzá fűzött reményeinket. Egy keskeny szurdokban, a meredek falbavésett ösvényen vezet az út, olyan természeti szépségek fölött/között, melyek számunkra a párjukat ritkítják. Ezen a környéken viszont szinte minden falura esik egy belőlük. Hazaérve befűttetjük a szaunát. A vacsorát alig bírjuk végigenni. Fázunk. Alszunk.