Mondjuk ki, az előjelek egy kicsit sem voltak bíztatóak.

Az utazás előtti este levelet kaptunk, hogy a hónapokkal korábban lefoglalt szállásunk Kuala Lumpurban megszűnt, így ne számítsunk arra, hogy a következő négy éjszakát ott töltjük majd. Először nem hittem a szememnek, hogy ilyen megtörténhet, aztán realizáltam, hogy de, igen, végül nekiláttunk új szállást keresni, foglalni.

A hajnali ébresztő után irány a reptéri parkoló. Nem kell kapkodni, időben vagyunk. Gondoltam egészen addig, míg meg nem állt a kocsisor néhány kilométerre a cél előtt. Mindkét irányban teljes út zár, szirénázó mentők, ideges taxisok. Persze én sem voltam a nyugalom szobra. Telefon Feriéknek, hogy ne izguljanak, ha késnénk kicsit, de kiderült, hogy néhány autóval előttünk ők is a dugóban állnak. Végtelennek tűnő várakozás után végül csak elindultunk. A következő meglepetés a szokásos parkolónknál várt. Be volt zárva. Gyorsan elővettük a foglalást igazoló nyomtatványt és akkor szembesültünk a ténnyel, hogy lányos zavarunkban, valahova egész máshova foglaltunk, mint szoktunk. A bökkenő csak az volt, hogy a papíron minden információ rajta volt, csak maga a cím nem. Eszter telefonál a megadott számra, ahonnan kapunk egy pontos címet. Erről viszonylag gyorsan kiderül, hogy egy üres telket takar, nemhogy reptéri parkolót. Egyre feszültebb a hangulat, a percek múlnak, a feszültség nő. Bemegyünk az első nyitott kapun, ami mögött autókat látunk, és előadjuk a problémánkat. Ott ugyan nincs már szabad hely, de kedvesen elinvitálnak egy másik parkolóba. Behajtunk, leállunk és nem kérdezzük az árát sem, csak azt, hogy mennyi idő alatt visznek ki a reptérre. Gyorsan.

A következő meglepetés becsekkoláskor ér. Azt tudtam, hogy vízum nem szükséges se Malajziába, se Szingapúrba, de azt nem, hogy Digital Arrival Card-ot kellett volna – nem kevés pénzért – igényelnünk. Időben. Megnyugtatnak, hogy lesz időnk erre a váróban. Így is teszünk, sürgősségi felárat fizetünk, hogy mire leszáll a gépünk másnap reggel, már bejussunk az országba. De azért nem vagyok nyugodt. A repülés hosszú és fárasztó, de ezt tudtuk előre. Az országba való bejutás simán megy, de a bőröndökre több mint egy órát kell várnunk. Félek, hogy addig elmegy az otthonról rendelt taxi, ezért elkövetem azt a hibát, hogy nem váltunk pénzt a reptéren és főleg, hogy nem veszek helyi sim kártyát. Ennek még súlyos következményei lesznek.

A taxis jó fej, elbeszélgetünk a majd’ egy órás úton. Jobbra, balra olajpálma ültetvények. Tisztaság, rendezettség és meglehetősen nagy meleg. Pedig még mindig reggel van. Gondosan a hotel bejáratáig visz és szép napot kíván. Nem is tudja, mennyire szükségünk lesz majd erre a jó kívánságra.

A hotelbe ugyanis nem eresztenek be. Egy mosolygós biztonsági ember áll az ajtóban és a papírjainkat kéri. A foglalásunkat, aztán a WhatsAppon írt visszajelzést. Valami így sem tetszik neki. Közli, hogy amíg a tulaj meg nem érkezik és vissza nem igazolja, hogy mi valóban itt lakunk, addig nem mehetünk be. És tényleg nem enged be. Kéri, hogy hívjam fel a tulajt. Mondom, hogy nincs internetem, adja meg a szálloda kódját. Ezt nem teheti, válaszolja. Egyre idegesebb leszek, már a Magyar konzulátust emlegetem, de ő csak mosolyog. Kérdezem, mikor jön a tulaj, de ezt persze nem tudja. Legalább a bőröndöket hagy rakjuk be az aulába. Ezt sem lehet. Próbálom meghatni, hogy 16 órát repültünk, hogy az ő csodálatos országába jöhessünk, de ennek sincs semmi eredménye. Dühösen közlöm, hogy akkor másik szállodát keresek, és látványosan otthagyom.

Egy közeli szimpatikus hotelben érdeklődünk, de két szoba, négy éjszakára nincs náluk. Új év előtti napokban ez nem meglepő. Viszont kikönyörgök egy wifi kódot és felhívom a hotel tulajdonost, aki fel is veszi a telefont. Elmondom a helyzetet, kicsit szidja a biztonsági őrt és kéri, hogy menjünk vissza, azonnal ott lesz ő is. Rohanunk vissza, de a hotel valahogy eltűnt… Persze szimplán eltévedtem. Jó 20 perc futkosás után találunk vissza. És végre elfoglalhatjuk a szobáinkat. Tusolás, Ph érték javítás és irány a város. Pénzt kell váltani, sim kártyát venni, és végre enni valamit. Épp csak azt felejtettük el, hogy vasárnap van. És a hitelkártya elfogadás még nem annyira elterjedt. Így aztán szomjan halunk, éhen halunk és gyaloglunk… Egy bevásárló központban találunk pénzváltót. Meg vagyunk mentve! És sim kártyát is! Mi kell még több? Tudunk taxit hívni – a Grabet még otthon letöltöttem – a taxi elképesztően olcsó, és inni és enni! Ez utóbbiból meglehetős a választék. Malajziában minden konyha megtalálható szó szerint egymás mellett. Kínai, arab, thai és indiai. És olcsó. És jó! Nagyon jó! Leszámítva a koriandert, ami – számomra legalábbis - túl sok ételben alap fűszer. És nem mindenben látszik. Én viszont allergiás vagyok rá. Illetve nem én, hanem a kezem. Előbb csak felhólyagosodik, aztán ha már nem teszem ki újabb támadásnak, akkor elkezd pikkelyesedni majd lassan leszáradni. Itt a „lassan”-on van a hangsúly. Remek érzés és igazán szép látvány. De ez ma este még nem program. Csak másnap reggel veszem észre az első jeleket…

De előtte elgyaloglunk az ikonikus, 679 méter magas Merdeka toronyhoz. A világ jelenleg második legmagasabb épülete 118 emeletes, benne hotel, néhány iroda és lakás található. Pillanatnyilag riasztóan üresnek tűnik, bár kétségtelenül lenyűgöző látvány maga az aula is. Sajnos a turisták számára még nem nyitották meg a kilátót, erre néhány hónapot várni kell. A kínai negyeden keresztül megyünk haza. Gyors és finom vacsora egy kerthelységes műanyagszékes kisétteremben, aztán, mint kiket agyon ütöttek esünk be az ágyba.

Kuala Lumpur remek hely. Tiszta, biztonságos, olcsó a közlekedés, jó az idő. Bár ijesztgettek minket – és magunkat is – az elviselhetetlen páratartalommal, a 40-60 százalékos biztonsággal naponta visszatérő záporokkal, az előbbitől egy kicsit sem szenvedünk, az utóbbival pedig egyszer sem találkozunk közel 3 hét alatt.

Másnapi programunk Melaka, vagy más írásmóddal Malaka. A jó 600 éves egykori kereskedőváros 130 km délre található. Az árakra jellemző, hogy az egésznapos kirándulásra néhány ezer forintért visz el a taxi. Az óváros, mely leginkább egy hatalmas, színes, élettel teli kínai negyed csavargásra csábít. És arra, hogy be-be tévedjünk egy-egy boltba, kávézóba, étterembe. A várost átszelő csatorna pedig sétahajókázásra, amit nem bánunk meg a komoly sor és várakozás ellenére sem.

Három és fél órát töltünk a városban, amikor hívjuk a sofőrt és jó két óra alatt visszaevickélünk a hatalmas forgalomban a fővárosba. Nem haza megyünk, hanem a Petronas tornyoknál szállunk ki. A Petronas ikertornyok az első számú kötelező látnivaló Kuala Lumpurban. Én a Briliáns csapda című film óta szeretném élőben is megnézni. Most itt állunk a tövében és csak bámulunk a 452 méter magas tornyokra, a 170 méter magasban húzódó összekötő hídra és próbálunk fényképezni. Éjjel és nappal, valószínűleg ez Ázsia legtöbbet fotografált épülete. Mi is kattogtatunk szépen.

Alul bevásárlóközpont, mint szinte mindenütt Malajziában és majd Szingapúrban is. A toronyba feljutáshoz valószínűleg születni kell, vagy legalábbis hetekkel korábban jegyet váltani, így sajnos esélyünk sincs a feljutásra. De nem bánjuk, elképesztő látvány lentről is. Fotósok hada ajánlgatja szolgálatait egy-egy kép elkészítéséhez, de mi inkább megoldjuk önerőből. Hazafelé felfedezünk egy üres telken felállított food track oázist. Sör ugyan nincs, de mangó dzsúsz annál több és finomabb! Este még felmegyünk a 31-dikre úszni egy kicsit és az üvegfalú medencéből bámulni a várost.

Másnap vérmérséklet és időeltolódás/átállás szerint hajnal 4 és 5 között ébredünk. Még itthon befizettünk egy Cameron felföldi egésznapos kirándulásra. Reggel hét előtt kell a néhány sarokra lévő Sheraton hotel előtt lennünk, ahol begyűjtenek minket a csoportos útra. A Cameron felföld mely Malajzia zöldség és gyümölcs termelő központja csalódás. Egyrészt keserves és gyötrően lassú az utazás maga, másrészt a látvány kiábrándító.

Mindenütt fólia sátrak, épek és szakadozottak, melegházak fém vázai és teherautók. Az eperfarm látogatás tovább ront a hangulaton. Éretlen apró epret szedhetnénk magunk, meglehetősen borsos áron. Kihagyjuk.

 Az egyetlen értékelhető megálló egy hatalmas – tényleg felmérhetetlenül nagy – teaültetvény, amit bejárhatunk. „És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.” – írta a költő, de itt idáig sem jutott el az eső, legfeljebb porlasztott víz formájában ijesztgetett minket pár percig.

Hazafelé még megállunk egy szép vízesésnél, majd a végtelenül nagy forgalomban elindulunk haza. Mangó dzsúsz, vacsora, medence zárja a napot.

A Batu Caves kötelező program minden útileírás szerint. A 14 kilométerre lévő hindu szentély és természetesen turista látványosság valóban lélegzet elállító látvány. A lélegzet elállításához részemről hozzátartozik a 272 színes lépcsőfok is, mely a 60 méter magasságban lévő, elképesztő belmagasságú és méretű barlang bejáratához visz fel.

A bevállalósabb turisták felvihetnek egy-egy nelylon szatyorni építőanyagot is, ezzel segítve a folyamatos építkezést, renoválást, de mi nem vagyunk bevállalósak. A tömeg hatalmas és el sem tudom képzelni, mi lehet itt Thaipusam, a tamil naptár szerinti Thai hónap holdtöltéje idején megrendezésre kerülő ünnepen, amikor átszúrt arcú férfiak ezrei keresik fel a szent helyet, hogy így tisztelegjenek a harc istene, Murugán, a híres elefántfejű isten, Ganésa testvére előtt.

Bár idefelé alig 1200 forintnyi összegért hozott el a taxi, úgy döntünk, kipróbáljuk a metrót is. A jegyvásárlás nem annyira egyszerű, legalábbis annak, aki nem ismeri a rendszert, de szerencsére a helyiek segítenek. Előbb megadjuk, hogy hova akarunk eljutni, aztán azt is, hogy hányan vagyunk, majd hogy egy bérletre kérjük-e a pénzt rátenni, vagy tokeneket vásárolnánk. Ez utóbbit választjuk, és a kiadott zsetonokat dobáljuk be a bejárati kapun. A metró tiszta és nagyon hideg. Az évek alatt kialakult szokás szerint, ha taxival megyünk, négyünk közül én ülök a sofőr mellett. Ez részben jó, mert tudok vele beszélgetni, másrészt rossz, mert én kapom direktbe az érzésem szerint hűtőházi mínuszokra beállított légkondit. A metróban ugyanilyen eszeveszett hűtés van. Szó szerint vacogunk. Az egyenjogúság jegyében minden szerelvényen létezik néhány kocsi csak nők számára. Nincs idő az önkéntes szegregáció ezen fajtáján gondolkodni, mert elég gyorsan megérkezünk, vissza a városközpontba. Csavargunk, nézelődünk és egy török/arab étteremben ebédelünk.

A hét óra időeltolódást még mindig nem dolgozta fel a szervezetünk, ezért igencsak kihívás megvárni az éjfélt, de hát évente csak egyszer van szilveszter, nincs mese, elgyaloglunk a Petronas tornyokhoz. Mint nagyon hamar világossá válik, nem csak mi gondoltuk, hogy majd innen nézzük a tűzijátékot. Többszázezer ember hömpölyög az utcákon, fújja a trombitáját és/vagy üvöltözik jókedvűen. Mivel a lakosság 75 százaléka muzulmán, részeg embert egyet sem látni az utcán. Szemetet is csak meglepően keveset.

Egy órát várakozunk egy hatalmas parkban, mire elindul a visszaszámlálás. Pontban éjfélkor elindul a tűzijáték parádé. Kereken öt percig tart. Igaz, ezalatt eldurrogtatták egy fejlődő ország egy éves jövedelmét. A tömeg – és benne mi is – elindul haza. Nem szívesen lettem volna autós abban a pár órában, amíg helyre nem állt a rend a belvárosban.

Másnap reggel eltaxizunk a másik látogatható toronyba a Kuala Lumpur Towerbe. Szinte nyitáskor érkezünk, alig lézeng néhány ember, gyorsan be és feljutunk. 421 méterről nézzük az ébredező várost. Fantasztikus látvány! Aztán rohanás vissza a szállodába, 11-ig ki kell csekkolnunk.