Szt. Pál és az oláhok  - Csap-telep víz manufaktúra 4/10

Már a középkorban is ismert volt a fertőszögi Pálos forrás. Csodatévő hatását ugyan soha nem bizonyították empirikus kutatások, de a közhiedelem a mai napig is megkülönböztetett tisztelettel és félelemmel átiatatott elvárással viseltetik az innen kitermelt dihidrogén-monoxiddal szemben. A forrás néhány sivatagos év után új tulajdonosi körrel a háttérben és egy talján földről importált vízmesterrel az élen próbál visszatérni az erősen lefedett piacra. Még egy kiváló termékkel sem lenne könnyű dolguk, hiszen a kínálat erős, az árverseny pedig a quantitást helyezi előtérbe a qualitással szemben. De a Szt. Pál és az oláhok esetében ez utóbbival is bőven akadnak gondok. Mesze vannak még a premier kategóriától. A vizsgált tétel – hangsúlyozottan nem hordóalja! – kissé tükrös és sápadt, a terroir közismerten tőzeges talajának köszönhető szalmasárga megjelenésével a bevásárlóközpontok polcainak alsó fertályába sorolja magát. Az éveken át elhanyagolt dűlő igen kevés napfényt kap, így komoly mélységet nem is igen várhatunk. Savai fáradtak, laposak, intenzitásról pedig eufémizmus lenne szót szaporítani is. Csupán vékony testről és animális zamatról beszélhetünk, mely közismerten nem a legideálisabb párosítás ebben a szegmensben. Az ital lecsengése rövid, nem hagy maradandó emléket a szájüregben. Kár érte, mert a 23-as évjárat egészen bíztató volt, s hittünk benne, hogy sok, nyomtalanul elpárolgott esztendő után újra felbugyog a Csap-telep forrása.

Gleccser csermely – Kasper kút 9/10

Régre visszamenő, éjszakákba nyúló szakmai szócsaták tárgya, hogy a forrásszelektált nyers vizet szabad-e barrikolni és ha igen, a 228 literes burgundiai, vagy a 225 literes bordeauxi hordó az alkalmasabb erre a célra. A Gleccser csermely határozott válasz a kérdésre: Igen, lehet! A Norvégiából hazánkba települt Kasper Hansen 2018 óta palackoz minőségi vizet a Mátra északi lejtőin elhelyezkedő forrásaiból. A téli palackozású jégvíz napjaink gyűjtőinek körében egyre népszerűbb, nem kis mértékben éppen a Kasper-kút és annak palackmestere Mikael Lundstein munkájának gyümölcseként. Mikael egyszer használ minden barrique hordót, melyet előtte szikvíz és almaecet 21 és 22 fok között tartott 90:10 arányú elegyével tölt fel, s fél éven át hagyja a fában lévő savakat kioldódni. Csak ezután érzi úgy, hogy a hordó készen áll a nyers víz befogadására, hogy elindulhasson a nagy átalakulás. A Gleccser csermely határozott ízvilága leginkább az északi tájak hófútta sztyeppéinek világát idézi, de megjelennek benne a téli erdők havas némaságai, a fjordok kietlen, mégis lenyűgöző sziluettjei. Színe a jégkristályok ragyogása és az ívás utáni fáradt lazacok szemtükre között váltakozik. Nagy mélységeket rejt. Sötét skandináv titkokat. Illata vegetális, izlandi zuzmó és hóvirág játszik könnyedén az érzékszervekkel. Savai meglepően frissek. Az egész tétel szép kerek, kiegyensúlyozott. Fogyasztása 8-10 fok között, két apró jégkockával - rázva, nem keverve! -  adja ki az ital igazi értékeit.

Vízmustra

Angyal-harmat - Zöldháti vízbirtok 10/10

Ezen a költői néven dobta piacra idei csúcskategóriás exkluzív termékét a Zöldháti vízbirtok.

A víz már megjelenésében is top kategóriát sejtteti, hiszen az ehhez hasonló árszínvonalon megszokott, kézzel festett dizájnüveg helyett kézzel csiszolt egyedi sorszámozott kristálypalackban kelleti magát a nedű. Ugyanakkor a gyakorlott és sokat tapasztalt recenzor élhet a gyanúperrel, hogy a veretes külsőt esetleg arra szánták, hogy elvonja a figyelmet a beltartalomtól. Nos, ebben az esetben erről szó sincs! De nézzük sorban, mi derül ki a palack felnyitása után. A víz rövid, 8-10 percnyi dekantálás után mutatja meg legszebb színét és zamatát. Az első töltéskor színtelen, átlátszó folyadék az oxigénnel való találkozás és a hőcsere hatására igen halvány, de mégiscsak sejthető kékes árnyalatot vesz fel, mely a hőmérséklet emelkedésére a kora őszi szivárvány színeit vonultatja fel. A víz a pohárral való találkozásnál aztán havas árnyalatot kap, viszkozitása lassú, de átgondolt, egyenletes. Illata diszkrét, zárkózott, nem akarja feleslegesen felhívni magára a figyelmet. Savai a kései szüretelésnek és a tölgyfahordós érlelésnek köszönhetően lendületesek, az ital maradék cukrot nem tartalmaz, de a terroirra jellemző, északi dűlős ásványi karcosság távoli nyomai a hosszú lecsengésben délibábként megjelennek. Tárolásra 8-12 fokos északi tájolású pincét, míg fogyasztásra a 14-16 fokra felmelegedett vizet ajánlja a francia vízmester.

Fontos tanulság, ha az ember körutazást tervez, hogy egyik városból a másikba repülni vagy kora reggel, vagy késő este érdemes. Minden más esetben tétlenséggel, várakozással megy el a nap. Különösen igaz ez Ázsiában, ahol a belföldi járatok gyakran jóval a tervezett időpont után indulnak csak el. Így jártunk Kuala Lumpurból Penang (malájul Pinang) szigetére való utazásunkkor is. Az gép eredetileg délután kettőkor indult volna, amit hetekkel később este hatra tettek át, majd a reptéren újabb 50 perccel csúszott az indulás. Mi pedig fél napunkat a hotel lobbyjában, illetve a repülőtéren töltöttük…

George Town tipikusan kétnapos kaland. Gyönyörű, az angol koloniális időkből ott maradt házakkal, izgalmas kínai negyeddel, hosszú tengerparttal.  Az első este a csavargásé.

Nagy élet van az utcákon, isteni illatok jönnek mindenhonnan, majd feltűnik egy kígyózó sor az egyik utcai kifőzde előtt. A kiemelt érdeklődés a Michelin ajánlással rendelkező és a helyiek kedvenceként ismert rizstésztából és ki tudja mi mindenből készülő Char kway teow-nak szól.  Esélyünk sincs, hogy megkóstoljuk, akkora az éhes tömeg. Másnap nekiesünk a városka felfedezésének.

Mint mindenhol Malajziában, itt is békésen megférnek egymás mellett az indiai, az arab, a muzulmán, a kínai és az európai emberek és a hozzájuk tartozó vallások és templomok. A sziget kiemelt látnivalója a Kek Lok Si buddhista templom. Illetve nem is egyszerűen templom, hanem hatalmas kolostor, kerttel, számos épülettel, toronnyal.

Bár elvitettük magunkat a Penenag hillre vezető felvonóhoz is, az elképesztő tömeg láttán meghátráltunk, féltünk, hogy nem érjük majd el a repülőnket Langkawiba. Mint utóbb kiderült, annyit késett a gépünk az indulással, hogy kényelmesen akár gyalog is megjárhattuk volna az utat. Így csak piacozunk, majd taxit hívunk és a reptér felé vesszük az irányt.

Minden nyaralásunkat úgy próbáljuk megtervezni, hogy a kulturális élmények, természeti felfedezések mellé kellő idejű „láblógatás a tengerparton” is beleférjen. Ez nem azt jelenti, hogy a fehér homokban, vagy épp a hotel medencéjében töltjük az egész napot, csak azt, hogy lazábbra vesszük a beosztásunkat. Langkawi tökéletes választás erre. Hosszú, gyönyörű, homokos tengerpart, elegáns, jól felszerelt, de mégis nyugis szálloda, közeli kisváros út melletti éttermekkel és számos kirándulási lehetőséggel.

A tenger meleg. Ha azt mondom meleg, akkor nem arra gondolok, hogy alig-alig borzong bele az ember gyereke, amikor víz éri a nemesebb testrészeket, hanem azt, hogy a 27-29 fokos tengervíz kimondottan csábít arra, hogy hosszasan áztassa magát benne a turista. Sajnos ezt gondolják bizonyos, a vízben élő, szabadszemmel nem látható lények is, akik apró tűszúrásokkal figyelmeztetnek, hogy ez bizony az ő felségterületük. A szúrások nem fájnak nagyon, de azért kellemetlenek. Néhányuk után napokig látszó piros folt is marad. Úgy vagyunk vele, mint Toldi Miklós, egy darabig tűrjük, de aztán áttesszük székhelyünket a medencébe. A hotel közönsége sokszínű. Vannak itt többek között oroszok, lengyelek és ausztrálok is. A napos, félnapos kirándulások, a hosszú séták, a remek ebédek és vacsorák mellett gyorsan telnek a napok.

Törzshelyünkké válik egy kis kínai étterem, amit Cseng néni vezet. A nevet természetesen mi adjuk neki. Mindig mosolyog, a második napon már kívülröl tudja az italfogyasztásunkat és pillanatok alatt hozza a dzsúszokat, és a hideg sört. Na igen, a sör. Már Kuala Lumpurban feltűnt, hogy mindenhol Carlsberg sör reklámokat látni. Természetesen nem gondoltuk, hogy egyenesen Dániából hozzák a nemes nedüt és igazunk is lett. Ezt és a Guinnesst helyben készítik és áruk megegyezik a helyi Tiger márkanéven futó sörükkel. Vagyis nagyon olcsó, teszem hozzá. Malajziában az árak meglepően alacsonyak. Már írtam a taxik szinte nevetséges olcsóságáról, de ugyancsak pénztárcabarát az étkezés vagy ivásazt is. Négyünknek egy-egy ebéd vagy vacsora sörökkel, üdítőkkel együtt sem került többe 9-10 ezer forintnál. Egy doboz sör 400-800 forintnak megfelelő összegbe kerül és még csak azt sem állítom, hogy mindenhol a boltokban a legolcsóbb és az éttermekben a legdrágább. Cseng néninél például, a boltokhoz képest is olcsóbb volt. és a tisztaság.

Aki járt már Kínában, Vietnámban vagy Kambodzsában, az megszokhatta, hogy az utcákon rengeteg a szemét. Papír, műanyag vagy ételmaradék, cigarettacsikk és eldobható ételes doboz. Nem úgy Malajziában és Szingapúrban. A tisztaság alap ezekben az országokban. Ehhez hozzá járulhat, hogy senki sem eszik-iszik menet közben az utcán - minek is tenné, 5 méterenként van egy kis kifőzde, étterem – és senki sem dohányzik az utcán. Szemetes is kevés van, legfeljebb a sűrübben lakott városokban. Az egyik kirándulásunkon az ebédünket műanyag dobozban kaptuk meg. Az étkezés után a túravezető összegyűjtötte egy nagy szemeteszsákba és betette a mikróbuszba. Nem hagyta ott, utazott velünk vissza.

Langkawi egyébként a sasokról kapta a nevét. Kétféle sas él a szigeten, a barna és a jóval nagyobb termetű fehér sas. Ők állnak a táplálkozási lánc csúcsán. Alattuk a majmok helyezkednek el, akik jobb híján rászoktak a halakra és siklókra. Na és a turisták adományaira. Feljönnek a hajókra, ahol a kapitány vizesflaskából itatja őket, kapnak egy kis banánt és visszamennek a partra. A sasok etetése is látványos program. Az öbölben a hosszú törzsű kishajó hatalmas erővel felveri a vizet miközben körbe-körbe forog. A felvert víz a felszínre hozza az apró halakat és pillanatokon belül megjelennek a sasok is. Persze az etetésbe besegítenek a kapitányok is, az óriási madarak pedig sorba lecsapnak az apró falatokra.

A sziget másik nevezetessége a Langkawi Sky Bridge, egy kanyargós függőhíd két hegy között a magasban. A leírások szerint órákig kell sorba állni, de nekünk szerencsénk van és néhány perc is elég. Mikor a felvonóval felérünk a tetejére épp le van zárva a híd az erős szél miatt, de míg körülnézünk a csúcson, újra megnyitják a közönség előtt. A látvány káprázatos, de távolról sem olyan félelmetes, mint ahogy megpróbálják eladni. Mindenesetre kár lett volna kihagyni.