Későre jár, amikor házigazdáink hazavisznek. A domboldalon laknak egy szép nagy, kétszintes házban. Mindketten a helyi kórházban dolgoznak és mindketten a helyi kórusban énekelnek. Megmutatják a szobánkat és hogy mit, hol találunk. Elmondják, hogy jöhetünk, mehetünk bátran bármikor, mert itt sohasem zárják a házakat. Az autókat sem nagyon.

Reggel a friss pékárú, és a teli hűtő fogad. Meg az ötpercenként változó időjárás. A fjord túloldalán lévő hegyet éppen lefotóznám, de mire beállítom a gépet, leszáll rá egy felhő. Aztán havazni kezd. Majd kisüt a nap. De csak módjával. És elered a hó. De nagyon. Sétálnánk egyet, de a szél, mely a számtalan ruharétegen is átfúj, a gerincüket hasogatja. Gyorsan hazatérünk. Ebéd Beáéknál. A fantasztikus leves után, isteni halétel. Ebéd után próbálni megyünk a helyi zeneiskolába. Kár, hogy nem mondták, hogy hozzunk papucsot, akkor most nem fagyna le a lábunk a hideg parkettán. De lefagy. Ki sálat, ki kottát, ki kesztyűt terít a lába alá. Az ízléses kamarateremben hatalmas Steinway zongora. D modell. Kicsit meggyűlik a bajom a kölcsönkért cintányérral, de legalább lekötöm magamat. A próba jól megy. Sorra jönnek a helyi szólisták. Most hallják először Feri hangszereléseit. Nagyon jól szól. Két szólista hiányzik.

Ők Reykjavikból jönnének, de nem indult el a repülő. Nem csodálom, mert a szünetben az ablakon kinézve látom, hogy hatalmas már a hó és a szél is kegyetlenül fúj. Vagy csak nekünk tűnik kegyetlennek. A helyiek ismerősként üdvözlik a zord időt. A kórussal közös próba után megint csak Beáéknál gyűlünk össze. Jól esik a forró zöldségleves és persze fogy a sör és a bor is. A hangulat remek, de hogy hogy jutunk haza?...

A csütörtöki koncert telt ház előtt zajlik. Pontosan 8 órakor kezdődik és rövid szünettel 10 után lesz vége. A siker fergeteges. Minket is meglep. A koncert után fogadás. Mindenki boldog.

Másnap szabadnapunk van, esti kirándulással és vacsorameghívással. Délelőtt enyhül az idő, így lesétálunk a belvárosba és meglátogatjuk Feriéket. Rájövök, mi olyan furcsa ebben a kisvárosban. Nem füstölnek a kémények. A fűtést vagy melegvizes távfűtéssel, vagy árammal oldják meg. Mindkettőből sok van és olcsó. Kávézunk, beszélgetünk a helyiekkel, amikor Bea hív, hogy a rossz idő miatt nem tudott elutazni egy zenei versenyre, így, ha van kedvünk menjünk át hozzájuk ebédelni. Persze hogy van kedvünk. Közös főzés - Bea főz, mi nézzük -, jóízű beszélgetések. Gyorsan telik az odakint fagyos idő.

Délután mikrobusz jön értünk és elvisz a sziget legnyugatibb részére. Itt egy skanzent nézünk meg, ahol többszáz évig éltek/dolgoztak a helyi halászok generációi. A bemutató érdekes. És persze bekövetkezik, amitől rettegtünk és titokban reméltük. Egy befőttesüvegből előkerül a rothasztott cápa. A szaga megelőzi. Iszonyatos. Egy internetes leírás szerint olyan, mint egy fiúkollégium vécéje nyáron. Jelentem, rosszabb. Tömény ammónia. Az íze még ennél is rosszabb. De sikerül hányás nélkül megúszni. Ehhez képest a tejsavban pácolt bálna isteni csemege. Pedig nagyon nem az. Mindenesetre jól esik és nagyon is szükségesnek tűnik a köményes pálinka.

Innen egy távoli magányos házhoz megyünk. Fel a hegyekbe, egy 6 km hosszú alagúton át. Hogy magányos a ház, azt csak az elbeszélésekből tudjuk, mert olyan sűrűn esik a hó, akkora a köd, hogy szinte semmit sem látunk. Távolabb parkolunk le és térdig-derékig gázolva a hóban közelítjük meg.

A ház izgalmas, egyedi tervezésű. Hatalmas ablakokkal a földtől a plafonig. A hálószobákban és a fürdőben is… A vacsora isteni és bőséges, a társaság remek.

Mert persze, hogy megírta Bea, hogy márciusban még komolyan tél van Izlandon, hogy lehet, hogy 7 óra az út Reykjavikból az északi Isafjördúrba, de ha havazik több is lehet, sőt megeshet, hogy napokig nem megyünk sehova az időjárás miatt, de nem hittük el egészen. Nézegettük a neten az időjáráselőrejelzést, de az nem volt ijesztő. 4-6 fok, néha egy kis eső, ezt simán ki lehet bírni. Meg ahogy azt Móricka elképzeli!

Hajnal ötre érkezünk a reptérre és a becsekkolás meglepően gyorsan megy. Mi még kihasználjuk a Mastercard Lounge utolsó (ingyenes) napjait és úgy-ahogy megreggelizünk (pezsgővel persze, ahogy azt kell). A gép tele van lengyel munkásokkal. Mint később kiderült Izland is tele van velük. Annyira, hogy lengyel boltok működnek és az izlandi után már nemcsak angolul, hanem lengyelül is kiírják a fontosabb tudnivalókat a hivatalokban.

A hegedűkkel persze szórakozott az indulás előtt egy nyikhaj gyerek, aki nem volt hajlandó sem felhívni a felettesét, sem megnézni az arcába tolt szabályzatot, mely kimondja, hogy még egy olyan botrányos repülőtársaságnál, mint a Wizzair is felvihető a hangszer a gépre, ha nincs az utasnál kabintáska. Mindegy. Fizettünk. A feljelentést meg most írom.

Az öt órás út többnyire alvással telik. A repülőtéren, 40 km-re távolabb a fővárostól, vagyis Keflavíkban busz vár minket. És tél. És hideg. És szél. És ezek kombinációja. Gyakorlatilag bemenekülünk a mikrobuszba és kezdetét veszi az egyhetes kaland.

Izland leírhatatlan. Annyira más, mint bármi, amit eddig tapasztaltunk itt Európában vagy Amerikában, hogy egyszerűen látni kell. A saját szemünkkel. A táj kísérteties, vagy Holdbéli, vagy nem is tudom milyen. Köves. Keresztül vágunk a 2006-ban megszűnt egykori amerikai légitámaszpont hűlt helyén. Vulkáni salak, terméketlen kőmezők, amerre a szem ellát. És sárgás fűcsomók és/vagy zuzmók. A távolban kopár meredek dombok. Simára csiszolta őket az állandóan fújó szél.

A 450 km-t erős 7 óra alatt tesszük meg, kétszeri megállással. Az első helyen vagy negyedórát pihen a sofőrünk, mi pedig megkapjuk az első leckét a hihetetlen izlandi árakról. Tudom, hogy az ember külföldön ne számolgasson, de nehéz megállni, hogy ne szorozzak be mindent két és féllel, amikor azt látom, hogy egy tál meleg leves friss kenyérrel most akciósan 2800 korona, vagyis 7000 forint. És ez lesz még rosszabb is…

A fjordok mellett kanyargó úton a hét óra alatt, jó, ha tíz autó jön velünk szembe. Pedig itt a városok közötti tömegközlekedés ismeretlen, vonat egyáltalán nem létezik Izlandon, helyközi buszjáratok sincsenek, mindenki repülővel vagy autóval vág neki az útnak. A hegyek egyre közelebb jönnek, ahogy az autóút a fjordok mellett halad. Már régen elvesztettük a tájékozódásunkat, de mindegy is, eltévedni amúgy sem nagyon lehetne.

Váratlanul megállunk a víz partján, mert a sofőrünk észrevett egy bálnát. Rohanunk a széllel szemben, és tényleg! A távolban vízpárát fúj, majd a hátát is meglátjuk néhány másodpercre, aztán búcsút int a hatalmas hátúszójával. Döbbenetes látvány. És mint megtudjuk egyáltalán nem annyira gyakori. Vendéglátónk a harminc év alatt egyet látott. Nem tudom, miért van, de ha az ember ilyen különleges állatot lát élőben, mindjárt jobb kedve kerekedik.

Az út két oldalán sárga oszlopok. Ha nagy a hó, ezek mutatják az utat. Még nem tudjuk, hogy négy nap múlva komoly hasznát vesszük majd. Néha egy féltucatnyi házból álló „városon” megyünk keresztül. Meg kell szoknunk, hogy akárcsak januári afrikai utunkon, Szenegálban, itt is nagyon mást jelentenek az olyan szavak, mint város, távolság, vagy éppen a hideg. Célállomásunk Isafjördúr a maga háromezres lélekszámával a környék fővárosa. Legalább annyira ismert település, mint nálunk Debrecen vagy Szeged. A hat-nyolc órás autózás itt bevett, normális dolognak számít. A fjordot keretező meredek sziklafalai alá épült kisvárosnak repülőtere is van. Kis, kétmotoros utasszállítók járnak jóidőben hetente többször is, vagy az időjárás engedékenysége függvényében. Érkezés után szinte rögtön vissza is indulnak, s csak akkor engedik felszállni őket Reykjavikban (itt van a belföldi repülőtér), ha garantálható, hogy vissza is tud térni, még aznap.

 

Egyenesen a helyi zeneiskola igazgatónőjének házába megyünk. Fantasztikus kedvességgel és isteni vacsorával várnak minket.