Kilencre kértük és kapjuk a reggelit. Kis kenyér-lepények, hatalmas, palacsintához hasonló kinézetű, de annál vastagabb és nyilvánvalóan olajban, vagy olajos vaslapon sült tészták, sütemények, lekvár, kávé, tej, mentás tea a választék. Kicsit szokatlan, de egyáltalán nem rossz. Tíz órakor belevetjük magunkat a városi forgatagba. Már most többen vannak az utcán, mint tegnap (pedig az sem volt éppen kellemes), bár a boltok még csak most kezdenek kinyitni. A bazár visszahozza gyerekkorom (40 éve!) isztambuli emlékeit, amit hiába kerestem három éve ugyanott.

Szűk, kanyargós utcák, kétoldalt üzletek, áruk mindenütt. Ahogy Aladdin azt elképzeli. És persze emberek, emberek és emberek. A bazár részben tematikus - könnyen felfedezhetünk szőnyeges, sálas, bőrárus, stb. területeket -, de azért alapvetően minden kapható szinte mindenütt. Árak természetesen nincsenek, alkudni kell. Sok okosságot olvastam, hogy mi a reális ár egy ilyen piacon, de az én meggyőződésem az, hogy minden annyit ér, amennyiért megveszi valaki. Nehéz persze ellenállni az erőszakos kereskedőknek és néha, csak hogy szabaduljunk tőlük, alkudozásba kezdünk. Veszünk néhány apróságot, és persze nagyon gyorsan eltévedünk.

A quasi főutcán még ki van téve a főtér felé mutató nyíl, de később már ne is reménykedjen a turista. Az első egy-két órában ez nem is zavar minket, de amikor már fáradunk, kezd nagyon reménytelen lenni az útvesztő. Az ember ráismer egy-egy üzletre, de azt már senki sem tudja, hogy mikor is láttuk, mikor is jártunk ott, és ha véletlenül emlékeznénk is rá, a következő saroktól már megint teljes a homály. Egy kicsit szélesebb térhez érve a térképüket bámuló amerikaiakhoz lépek útbaigazítást remélve, és szerencsém is van! Hogy hol vagyunk, azt ők sem tudják, de ráböknek egy táblára, ami a Jemaa el Fna felé mutat. Aztán teljesen váratlanul egy csodálatos palotába, illetve még csodálatosabb udvarába futunk bele.

Dar El Bacha-musée des confluences de Marrakech néven keressék és nagyon is megéri a belépti díj. Kicsit pihizünk a narancsfák bódító illatában, aztán újult erővel, és a hazatalálás töretlen hitével a szívünkben, újra nekivágunk.

Útközben még találunk egy szőnyegpiacot, egy mindenféle vegyi anyagokat, festékeket és fűszereket (többek között indigót és eukaliptusz kristályt) árusító piac részt, és hullafáradtan visszatérünk a szállásra. Néhány méterre a szállástól egy öt-hat éves forma kisfiú kotorászik a zsebemben, ráordítok, ettől megszeppenve elfut. Két nap alatt ő a harmadik, aki megpróbál kizsebelni minket. Az első kettőt Ági vette észre és kergette el.

Egy szigorúan csak gyógyászati céllal felhajtott Unicum után újra nyakunkba vesszük a várost. Szívesen megnéznénk a híres Jardin Majorellet, melyről minden útikönyv megírja, hogy Yves Saint Laurent tulajdona volt, de nem nagyon akaródzik elhagyni a Riadot. A szűken vett belvároson kívül nem sok látnivaló akad.

Koszos utcák, romos házak, autószerelő műhelyek, kávézók és fura alakok. Mire végiggondolnánk, máris egy konflisra alkudok. Egyikre a sok százból, ami így szombat délután megtölti a tér egyik szegletét. Mondjuk nehéz is lenne nem megtalálni őket, mert bár a lócitromot a korábbi úti beszámolókkal ellentétben, már egy, a ló farához applikált ponyvában gyűjtik, a szag azért meglehetősen erős így a 28-29 fokban.

Megegyezünk a kocsissal, hogy nagy túrára visz minket, ellátogatunk a híres kertbe is, ott vár egy órát, majd végigvisz a teljes városon. Így is lesz. Részben. A kocsikázás jót tesz a feltört sarkamnak és kellemesen le is égünk a napon, de telefonunkon nézve az otthoni tíz fok körüli hőmérsékleteket, ezt most egyáltalán nem bánjuk. Útközben megállunk itatni, végigéljük a marrakeshi kaotikus közlekedés minden örömét, majd leparkolunk első állomásunknál.

A kertbe 70 dirham a beugró, ami kb 7 euró, ami nem lenne akkora baj, mint az, hogy a sor csak nem akar haladni. Jó fél óra alatt kb. 10 métert jutunk közelebb a kasszához, de hátra van még majdnem ugyanennyi. Feladjuk. A kocsikázás nagyon élvezetes. Megnézünk mindent, amit kívülről látni lehet (a mecsetekbe amúgy sem szabad a járás a hitetleneknek), és persze mire észbe kapnánk, már egy parfümériában vagyunk.

Úgy látom itt is minden taxisnak, konflisosnak, turista szállítónak meg van a maga hálózata, legyen az szőnyegkereskedés, argán olaj árus, berber faluház, vagy éppen étterem.

Estére egy emeleti éttermet nézünk ki magunknak a főtéren. A látvány leírhatatlan. Rengeteg ember jön-megy, áll, beszélget, zenél, kígyót bűvöl, teát árul, mesét mond, mesét hallgat, vevőre vár, vevőt üldöz. Egy parányi mecset előtt leterítenek egy óriási nejlon szőnyeget és hamarosan meg is telik imádkozókkal. Az ima idejére elcsendesedik a tér. Sötétedik. Nézünk, mint egy színházi páholyban, ahogy a parányi fények felvillannak a hatalmas téren.

A távolban egy faszénsütő lángol hatalmas csóvákkal. Füst és tömeg. Hazafelé menet még megiszunk egy adag frissen facsart narancslevet (hihetetlenül olcsó), majd megpróbálunk átvágni a kifőzdék között. A harmadik fiatalemberre, aki elállja az utamat és nem hajlandó megérteni, hogy NO!, egy kicsit csúnyább hangon szólok rá. Legalábbis szerinte (igaz, Ági szerint is). Én azt a taktikát választom a kéretlen koldusok és utcai házalók, vendégfogók esetében, hogy nem veszem fel a szemkontaktust, de érzem a hátamban, ahogy követ. Aztán már hallom is, ahogy egyre hergeli magát és egyre dühösebben magyarázza, hogy én nem mondhatom neki, hogy NEM, legfeljebb azt, hogy köszönöm. Külön bosszantja, hogy nem állunk meg, nem fordulunk vissza, nem reagálunk. Érzem, ahogy forr benne az indulat, amely bármikor kitörhet, és sajnos azt is, hogy elönti az agyamat a düh. Ha most hozzám ér, biztos, hogy hátrafordulva arcon csapom. Aztán persze jól megvernek, mert nem vagyok egy híres verekedő, és ráadásul egyetlen idegen vagyok a nagy marrakeshi tömegben. Rosszkedvűen érünk haza.

Ne menjünk rögtön vissza a repülőtérre? – kérdezi Eszter, amint leülünk a keleties berendezésű hotel halljában. Kérdése nem teljesen alaptalan.

De kezdjük az elején. A gép pontosan indul Ferihegyről, de bő félórás késéssel érkezik meg Marrakeshbe. Az út eseménytelen, próbáljuk megfejteni, hogy merre járhatunk, de nem sok sikerrel találgatunk. Aztán feltűnik az Atlas hegység, és hamarosan megkezdjük a leszállást. A csomagjainkat még a beszálláskor elvették, így hiába nincs bőröndünk, meg kell keresnünk a kabincsomagokat is. De ehhez előbb át kell esni egy ellenőrzésen. Rövid téblábolás után rájövünk, hogy ki kell tölteni egy adatlapot, majd beállni a mérhetetlen embertömeg végére. Számításaim szerint egyszerre 24 tisztviselő dolgozik, mégis csigatempóban haladunk csak előre. Aztán, amikor mi kerülünk sorra, kiderül az oka is. A vámosok egyenként összevetik a beszállókártya, az adatlap és az útlevél adatait. Aztán ez utóbbit betűről betűre gépbe is viszik. Itt még ismeretlen fogalom a szkenner. És amúgy is nagyon ráérősek. Hofi óta tudjuk, a munka nem banán, hogy elkapkodjuk. Nem is teszik. Igaz, itt a banánt sem kell elkapkodni. Végre átérünk. Aztán újabb ellenőrzés, hogy bejussunk a csomagkiadóba, majd még újabb a reptérről kifelé.

A repülőtér egyébként szép, modern, tágas, belül kimondottan elegáns épület. Még Pestről lefoglaltam a transzfert a szállodába, mert annyi rémséget olvastam a neten a bejutásról, a hiéna taxisokról, hogy nem akartam kockáztatni. 25 euróban egyeztünk meg négyünkre. Megnyugtattak, hogy kint fog várni a kisbusz és a sofőr az épület előtt, a hotel nevével. A nagy tömegben találunk is valakit Hotel Riad Venise felirattal, így megszólítom. Tisztázzuk, hogy tényleg odamegy, és négy főt visz be. Mutatja is a telefonján a levelezést, igaz, az franciául van, így egy dologban biztos vagyok, ez nem a mi emberünk, de nem sokat meditálok, hiszen ilyen alapon a mi sofőrünket is elvihette valaki más. Megkérdezem mennyi lesz a fuvar. Ezer euró mondja, majd vigyorog, na, jó, legyen húsz. Gyorsan beleegyezek, és elindulunk a kisbuszhoz.

A marokkói közlekedésről már sok mindent olvastam, de aki nem próbálta, úgysem tudja elképzelni. Az őskáosz maga a megtestesült nyugalom és rend ehhez képest. Tekergünk, tolatunk, araszolunk, a leglehetetlenebb réseken is átmegyünk – vagy legalábbis megpróbáljuk- és csodák csodájára nem ütünk el senkit. A házak egyforma vörösek, kocka alakúak és porosak. Nehéz megmondani, hogy melyik befejezett és melyik maradt félkészen.

Bámulunk kifelé az ablakon és szoktatjuk magunkat a látványhoz, a város hangulatához. Nem könnyű.

Kerítés övezte parkok jönnek, a parkokban sétáló, vagy ücsörgő emberek, aztán szamárhátú kapukon hajtunk be, hatalmas udvarokon megyünk keresztül, néha akkor is, ha valaki más éppen szembe jön. Szamár-kordék, motorosok, autók, biciklisták. Burnuszban, csadorban, hidzsábban, nikábban, burkában és a legkülönbözőbb ruhákban. Világos bőrűektől a fekete négerekig minden van itt.

És por és szegénység és kosz és takarító emberek és kipufogógáz és dudálás. Az utcán élnek a helyiek. A parányi üzletek, műhelyek csak a háttér, mindenki kint a keskeny utcán teszi a dolgát. Olajszagú szerelőműhely váltakozik narancsárus kordéval, helyi pékség az utcai olajsütővel.

Árulnak mindent. Papucsot, ruhát, szőnyeget. Egyre valószerűtlenebb utcákba hajtunk be, és egyre riadtabban szemléljük a biztonságos autón kívüli világot. Aztán egyszer csak megállunk egy keskeny utcában és a sofőr közli, hogy innen gyalog megyünk. Nem nagyon akaródzik kiszállni, de nincs más választásunk. Emberünk hatalmas léptekkel megindul, mi pedig ijedt nyusziként követjük. Egyik kezünkben a táskánkat szorítjuk, a másikkal a zsebeinket védjük. Van is mitől, hiszen könnyű prédának látszunk a helyiek szemében. Akik unottan támasztják a falat és egyre növekvő érdeklődéssel figyelnek minket. Úgy érzem magam, mint az amerikai filmekben, amikor a börtönbe megérkezik az új szállítmány és a bennlévők nyál csorgatva lesik a friss húst.

Hosszan keringünk az ismeretlen, kellemetlen utcákon, aztán belépünk egy még keskenyebb sikátorba. Rábök egy kapura. Megérkeztünk. Nem akarom elhinni, de tényleg. Hotel Riad Venise. Bent kedvesen fogadnak, hellyel kínálnak. Míg a papírjainkat ellenőrzik, Eszter felteszi a többünkben is motoszkáló kérdést. De persze maradunk.

A hotel tipikus keleti épület, kis belső udvarral, abból nyíló közös helyiségekkel, lépcsővel. A falak mellett kanapé, előtte alacsony szépen faragott sokszögletű asztalok. Középen szökőkút. Minden színes mozaikból kirakva, a falak egy része pedig tarka textillel borítva.  Hamarosan megkóstolhatjuk a híres marokkói mentateát is, ami igazából zöld tea mentalevelekkel megbolondítva és rengeteg cukorral ízesítve. Nem ez lesz a kedvencem, az már biztos. Szobáink az emeleten vannak, a körfolyosóról nyílnak. Szárnyas faajtók, zsaluk és lakat védik az embert és holmiját. A fürdőszoba kicsi és erősen penészes, az ugyancsak mozaikból kirakott zuhanytálcából nehezen folydogál le a víz. Ami csak hosszas várakozás után vált át hidegből melegbe. Mindegy. Itt vagyunk és kész. Gyors ph-érték javítás, egy kis gyógy unicum, és meg kellene próbálni bemenni a sűrűjébe. A szálló éppen szolgálatban lévő mindenese Anas, fiatal, értelmes, nyílt tekintetű fiatalember. Megnyugtat, hogy nincs semmi veszély, ez egy biztonságos környék, tele kamerákkal, közel a rendőrség stb. Felírja egy papírra a szálloda címét, a telefonszámát, elmondja, hogy melyik utcában ne együnk, hol váltsunk, vagy éppen ne váltsunk pénzt, és hogy figyeljünk a zsebtolvajokra, mert leginkább a mobiltelefonokra utaznak. Kiderül, hogy a főtér a Jemaa el Fna alig öt percre van, és az elmondása szerint nem lehet eltéveszteni. A kis sikátorból jobbra ki, 50 méter után a részben fedett utcán végig, és máris ott vagyunk. Még indulás előtt, az utolsó pillanatban vettünk egy Marrakesh térképet, de teljesen feleslegesen. A látnivalók egy elég szűk körben helyezkednek el, az utcák hihetetlenül kacskaringósak, utcanévtábla pedig alig-alig van valahol. Itt csak eltévedni lehet.

A főtérre vezető utcát éppen felbontják, így térdig járunk a sárban, utcakőben, kavicsban és szemétben. Ez a helyieket egy pillanatig sem zavarja, ugyanúgy lökdösődnek, tolakodnak, sietnek vagy épp bámészkodnak, mint mindenütt másutt. És persze a motorosok! Bármikor belehajtanak a tömegbe, dudálva, erőszakosan és mindenkin átgázolva.

A főtér egy komplett időutazás. Mintha az ezeregy éjszaka meséjébe érkeztünk volna vissza. A tér mintegy felét kígyóbűvölők, hennafestők, cigarettát és papírzsebkendőt, műfogsort, szappant és gyümölcsöt árulók töltik meg, helyet adva a zenészeknek, mesélőknek, potencianövelővel kereskedőknek. A hatalmas tér másik oldalán mintegy 40-50 sátor áll, alattuk három-három sorban sörpadok, asztalok, egy-egy pulton pedig a sütésre váró húsok, nyársak, zöldségek, halak, rákok várják a sorsukat és a turistákat. De nem csak minket, hiszen a hatalmas forgalom igen jelentős részét a helyiek teszik ki. Egy-egy standhoz két-három befogó ember is társul, aki egyszerűen elállja az ember útját a kis menü kártyájával és szinte beráncigálja a sátortető alá. A turista nem tehet mást, gyorsan belátja, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy hol ül le enni, így egy idő után enged a nyomásnak. Ilyenkor a teljes személyzet hangos ovációban tör ki, és heves ütemes tapsolás kíséretében elénekel egy rövid győzelmi dalt. Fülig érő vigyorukat látva nem lehet nem arra gondolni, hogy annak örülnek, hogy hogyan fognak átverni. Mert persze mindig becsapják az embert. Vagy így, vagy úgy. Mindegy, belekalkuláltuk a költségvetésbe.

Tajint és nyárson sült húst eszünk, helyi salátával, lapos kenyérrel, chili szósszal. Isteni. Sörről sajnos szó sem lehet, így marad az üveges víz és a menta tea. Hazafelé még átverekedjük magunkat a többi áruson, akik nem akarják megérteni, hogy már ettünk, keresztül vágunk a cipőpucolókon és néhány kolduson, átszuszakoljuk magunkat a kis utca kipufogógázos tömegén és boldogan fekszünk le a kifeküdt matracos ágyba.

https://www.facebook.com/SzegedTV/videos/1639798089464036/?hc_ref=ARTacj2vGNvSTtgN-1iNDRzdbjGMlpeu3c592pkijxqrXhjP68m0BxjDJH8vcEmhNJo