Mikor máskor, mint húsvét pénteken derüljön ki, hogy csőtörés van a falban. Az előszoba és a fürdőszoba közös fala ázik, már ki tudja mióta. Szerelők jöttek, szétvertek mindent, kicseréltek egy darabot a csőből, leverték a csempét is, ha már arra jártak. Mi meg úgy döntöttünk, ha már minden romokban, újítsuk fel a fürdőszobát! Az igazi káosz ezen a héten kezdődött. Én szerencsére többnyire Szegeden voltam, de a hétvégét nem úszom meg. Most ott tartunk, hogy se meleg víz, se wc, se semmi. Csak a zaj és a kosz, a szálló por, a flex semmihez sem hasonlítható hangja.

Marcival úgy döntünk, megszabadulunk az otthon hangulatától és elmegyünk repülni. At időjárás látszólag jó, de mindenütt zivatar cellák, így leteszünk eredeti tervünkről, a Tisza-tavi kirándulásról és helyben repkedünk majd.

A tököli reptér körül akármerre nézünk, mindenütt viharfelhők, de ott helyben minden rendben van. A levegő annyira „sima”, hogy alig érzi az ember, a levegőben száguldunk közel 180-200 Km/órával. A levegőben gyakorlatilag egyedül vagyunk. Az irányító egy távoli géppel fecserészik, mi pedig szinte azt csinálunk, amit csak akarunk. Elkóricálunk a Duna felé, felfedezzük az ezer tó vidékét, megpróbáljuk megtalálni a levegőből Tamásékat (nem sikerül), végül hat fel-, és leszállás után, bő egy órányi repüléssel a hátunk mögött térünk haza.

Tóth Péter az Árgyélus királyfiról: Elképesztő élmény volt ezekre a versekre zenét írni

Tóth Péter szerezte a Szegedi Nemzeti Színház ősbemutatója, az Árgyélus királyfi zenéjét. Több mint egy fél évbe telt, hogy minden hangjegy a helyére kerüljön.

“Részben szabadabbal száll a képzelet. Megpróbálom magam beleképzelni az 5-10 éves gyermekek fejébe, sőt a kamasz gyermekeimet is odaképzelem. Igyekeztem nem túllépni azokon a kereteken, amiről már azt gondolom, hogy egy ilyen korú gyermek már nem élvezhet. Szabadabb vagyok, mert nem az jár a fejemben, mit gondol a szakma, ugyanakkor kötöttebb is vagyok, mert gyerekek igényeit kell figyelembe vennem.” Tóth Péter szerezte a Szegedi Nemzeti Színház ősbemutatója, az Árgyélus királyfi zenéjét. Több mint egy fél évbe telt, hogy minden hangjegy a helyére kerüljön, a zeneszerző azonban elárulta, a librettó java már a nyáron készen volt, ami többek között Várady Szabolcs Kossuth-díjas költő inspiráló, szórakoztató verseinek köszönhető. “Elképesztő élmény volt ezekre a versekre zenét írni, nekem ez egy nagy játék volt.”

A kétrészes daljátékkal olyan darabot próbáltak meg színpadra állítani az alkotók, mely a gyerekek és a felnőttek számára egyaránt élvezhető. Nincs gügyögés a zenében, de elvadult kortársba sem hajlik át. Ahogyan a zeneszerző fogalmazott, Mozart Varázsfuvoláját, valamint a Csongor és Tündét célozták be aranyközépútként. Tündéres, ördögös világot teremtettek, melyet rövid opera igényességű zenei betétekkel fűszereztek meg. “Nagyon sokszínű zenét sikerült alkotnunk, még egy pokolrock is felcsendül, de alapvetően szimfonikus komolyzenéről beszélünk ebben a – a magam részéről jobb szeretem ezt a megnevezést – meseoperában.”

Bognár Róbert és Schlanger András írók, valamint Tóth Péter zeneszerző nem egy butuska gyermekdarabot álmodott színpadra, hanem olyan zenei és színpadvilági élményt célzott meg, melyhez hasonlót a gyerekek ritkán élhetnek át. Amennyiben tetszik nekik a zene, azonosulni tudnak a szereplőkkel és a történettel, akár felnőtt korukban is szívesen választják a színházat. “A próbák ideje alatt bekerültek új ütemek, szinte teljesen új kottaanyagot kellett elkészíteni. Alapvetően rövid zeneszámok kerültek az előadásba, körülbelül másfél-kétpercesek a jelenetek éppen azért, hogy a gyermekek figyelme ne kalandozzon el.”

Miután néhány hete túlestem a tűzkeresztségen, vagyis megvolt az első közös repülésünk Marcival, erre a hétvégére hosszabb túrát terveztünk. Annál is inkább mert Ági beteg lett, így egyedüli utasként jöhettem szóba. Az útvonaltervezés gondos munkája már péntek éjjel elkezdődött. Térkép, ötletelés, aztán vonalzó, szögmérő, hivatalos útvonalterv, internetes időjárás ellenőrzés és még a fene tudja, mi minden előzi meg az ilyen egyszerűnek tűnő másfél órás utat.

Reggel még egy utolsó simítás, poggyász összekészítés, iratok, fejhallgató, telefon a fotózáshoz, belépési engedély és persze pénz, mert bár nem terveztük, hogy nem jövünk haza, az ördög nem alszik, soha nem lehet tudni, hol kell esetleg kényszerleszállni. Mindenesetre megpróbálom fejben tartani a tervezett útvonalhoz közel eső kis reptereket. Az egyikről azt írják, hogy ne lepődjünk meg, ha birkák legelnek a kifutón.

Tökölre meglepően gyorsan kiérünk. A gépre még egy kicsit várni kell, de addig elkérjük az én fülesemet, ami egyrészt a kommunikációhoz kell, másrészt enyhíti a meglehetős zajt, ami a gépen van. Az idő meseszép. Kék az ég, és ha vannak is felhők, azok nem a mi utazómagasságunkon vannak. 2000 lábra tervezzük az utat, hogy jól láthassak mindent és fényképezni is tudjak. Néha persze lejjebb is megyünk majd, ha a helyzet úgy kívánja. Megérkezik a gépünk és ekkor már tudni lehet, hogy kb. mikor indulunk, így felhívom sógornőmet, hogy 12 felé, nézzen ki Akarattyán az ablakon, ha látni akar minket, amint elhúzunk a ház előtt.

Marci végigcsinálja a szokásos ellenőrzést, átnézi a checklistet, bekötjük magunkat, még egyszer átbeszéljük az útvonalat és elindulunk. Nem sokat kell várnunk a motor bemelegedésére és hamar megkapjuk a felszállási engedélyt is. A gép kecses, elegáns, de persze kicsi. A lábam ugyan elfér kényelmesen és a fotel sem rossz, de ahogy bekötöttem magam, többé mozdulni sem nagyon tudok. Kicsit szerencsétlenkedek, hogy a napszemüvegemet vagy a látósat vegyem-e fel, hogy hova tegyem a telefont stb. de alapvetően rendben van minden. Rákanyarodunk a kifutóra és Marci gyorsít veszettül. Az apró gép három kis kerekét rendesen dobálja az egyenetlen beton, de aztán érzem, ahogy belekapaszkodik a levegőbe és elindulunk elfelé. Néhány centi választ el a levegőtől, gondolom magamban, de csak olyankor, mint most is, amikor éles fordulókat veszünk. De nem érek rá sokat filozofálni, mert máris ráfordulunk a Dunára és néhány pillanat múlva már Százhalombatta tornyai mellet húzunk el. Marci folyamatosan kommunikál az irányítóval, és azt is halljuk, ahogy mások ki és bejelentkeznek, legalább tudjuk kit és mit kell figyelni. De ahhoz képes, hogy milyen fantasztikus idő van, kicsi a légi forgalom. Enyhe szembeszélben haladunk olyan 100 csomóval, ami fentről nem tűnik nagy tempónak, mégis, mire elkattintok pár képet, máris lekanyarodunk, és kisvártatva feltűnik a Velencei tó.

Lejjebb ereszkedünk, hogy jobban lássuk a tavat és a rengeteg különös formájú nádszigetet. A nyáron harsogó zöld nádas most sárgás barna színekben játszik. Marcinak megmutatom a Pákozdi emlékművet, mire ő még lejjebb megy, és hogy jobban fotózhassak, tesz egy éles jobbkanyart. Ó b. meg, csúszik ki a számon, amikor újra levegőt tudok venni. Ez kicsit meredek volt. Persze szerinte csak 45 fok, nem nagy ügy, na, majd a hatvanas forduló, az az igazi. Ezek után azt nem szeretném kipróbálni!

A tiszteletkör után Székesfehérvár a cél, erről (is) tájékoztatjuk az illetékest. Innen 11 perc Akarattya, úgyhogy jó lesz felhívnom Jutkát! Könnyebb eltervezni, mint megvalósítani. Mert ehhez le kell tennem előbb a telefont, levenni a napszemüveget, felvenni a látósat, levenni a fülest, felvenni a telót, megtalálni a számot és főleg megpróbálni bármit is hallani ebben a zajban. Fogalmam sincs mit hall belőlünk, mindenesetre belekiabálom, hogy mikor vagyunk várhatóak, és leteszem. A tájékozódás jól megy nekünk. A vasútvonalat figyeljük, amint keresztezi előbb az autópályát, aztán Akarattya felé veszi az irányt. Csak követnünk kell. Jobbra furcsa képződmény. Kőfejtő vagy valami ilyesmi, bár szerintem inkább homokot bányásznak. De nem valamiféle hegyoldalból, mert hegy az erre nincsen, hanem nyíltszíni fejtéssel a talajból. Vagyis ástak egy hatalmas krátert. Gondolom, az autópálya építkezéshez kellhetett, de ahogy nézem, most is dolgoznak benne. Furcsa és szomorú látvány.

Közben elérjük Akarattya szélét, bejelentjük, hogy ideiglenesen alacsonyabbra szállunk, és persze lassítunk is egy kicsit. Veszettül nyomom a fényképeket, bár fogalmam sincs, mit lát a lencse. Szerintem látom Jutkát, de azért ez nem biztos, mindenesetre muszáj felhúznunk, vissza az utazómagasságig. Marci eközben egy fordulót is produkál és ez az a pillanat, amikor másodszor is belém fagy a szó.

Kiérünk a Balaton felé. Kápráztatóan kék a víz. Az öbölben és az északi parton nyoma sincs már a jégnek. Még tegnap, a tervezéskor figyelmeztetett Marci, hogy a Balaton felett repülésnek van egy veszélye, hogy ha valami történik a géppel/velünk, akkor fürdés a vége. És ő nem vágyik a nulla fokos vízbe. Mondjuk én se. Odakinn 6-8 fok lehet, idefenn a levegő kb. 0, de szerencsére a fűtés jól működik. Szóval inkább a part közelében repülünk.

Eredetileg Nagyvázsonynál terveztük a visszafordulót, de most úgy tűnik, a szembeszél és a tervezettnél néhány perccel későbbi indulás miatt, jobb, ha előbb fordulunk vissza. Bejelenti a változást és megkerüljük a Tihanyi félszigetet. A belső tavat ritkán látja az ember és így a maga teljességében, meg soha. Akárcsak a másik, nádasokkal borított tavat. A tihanyi révben nincs nagy forgalom és ugyan ez a helyzet a túloldalon Szántódon is.

Persze, ha már itt vagyunk, megnézzük Szántódot is, ellenőrizzük, hogy meg van-e a kisház – a nagyok mellett alig látszik – és elindulunk haza. A déli part jegesebb és az is látszik, hogy igen magas a vízállás.

Megnézzük Sóstót is, látjuk az épülő Balaton ringet is, és ha már soha nem néztük meg a földön, megnézzük a levegőből Gorsium romjait. Itt elkövetem azt a hibát, hogy egy erős fordulónál megdicsérem magam, amiért ilyen jól megszoktam már az éles manővereket. Marci úgy dönt, ideje szerénységre tanítania és bemutatja a hatvan fokos fordulót. A másfél-két G terhelés nem nagy szám annak, aki megszokta és készül rá, de nekem szokatlan és nem a legjobb érzés.

Mire visszaérünk Tökölre, már nagy a forgalom. Harmadiknak sorolunk be a leszálláshoz. Marci mintaszerűen teszi le a gépet. Hosszan kilebegteti és puhán érkezünk meg. A légiirányító sürget minket, hogy mielőbb hagyjuk el a pályát, ezért versenyautósat játszunk. Fura, de odafenn biztonságosabbnak tűnt az egész.

Nagy élmény volt a mai repülés is. Bízom benne, hogy mire Marci leteszi a következő vizsgáját, bejárjuk vele az országot a levegőben.

A szokásos korai reggeli után Siracusa a cél. A Taormina – Catania – repülőtér tengely meghosszabbításaként, jó két órányi autóbusz útra található ez a fantasztikus mintegy 2700 éves, - Cicero szerint a legnagyobb és legszebb görög - város.

A város szélén, az egykori kőfejtőnél állunk meg és kellő vásárlás után előbb a hatalmas, a helyi sziklába vájt színházat nézzük meg (tíz ezer hadifogoly munkája), majd a kőfejtőből kialakított parkban hűsölünk (16-18 fok!) és a Dionüsziosz füle elnevezésű barlangban álmélkodunk.

A római amfiteátrum már csak könnyű levezetés. Itt szembesülünk a legfájóbban a csoportos utak nagy átkával; az amfiteátrum megtekintése előtt 20 perces wc szünet taszít tétlenségbe, így alig marad idő a tényleges néznivaló megcsodálására, máris rohannunk kell a buszhoz. Kicsit (nagyon) bosszankodunk, de nincs mit tenni, mint menni. A többiekkel. Akiknek mindig van valami hasfájásuk. Mindenért panaszkodnak, mintha gyerekkorukban asztal körül kergették volna őket. Nem ízlett a vacsora és sokat kellett várni, miért a salátát hozzák ki előbb, miért nincs ez, miért van az, meleg van, hideg van a végtelenségig.

Buszra szállunk és az Ortygia szigetén található óvárosba (Archimedes szülőhelyére) megyünk. Erről a „szigetlátogatásról” mindig úgy beszéltek, mintha legalábbis Sardiniára utaznánk, pedig a két városrészt összekötő híd jó, ha 15 méter.

Viszont ami utána jön, az nagyon izgalmas. Girbe-gurba utcák, hihetetlen formájú – vagy formátlan – terekkel tarkítva. És körben a tenger. A fő látnivaló persze a dóm, ami 2500 éve még görög templomnak épült, aztán a rómaiak, az arabok, a normannok építették át. De nem romboltak le benne semmit, csak hozzáadtak! Na, ezt kellene megtanulnunk valahogy.

A turista főcsapásról letérve persze ez a város is olyan, mint egész Szicília; rendezetlen, piszkos, kopott, de hangulatos. Egy kis családias étteremben ebédelünk – Ági kipróbálja a kardhalat, én egy eredeti olasz pizzát kérek – majd sétálással ütjük agyon az időt.

Most, hogy megebédeltünk, ennénk egy fagylaltot – ugyancsak szicíliai találmány – de most persze sehol sem árulnak. Hazafelé a legszörnyűbb picsogó, szenvelgő olasz slágereket vagyunk kénytelenek hallgatni, miközben Európa legnagyobb narancs- és citromfa ültetvényei mellett haladunk el. Az autópálya körüli fekete talaj is jól jelzi, hogy habár felül a gálya és alul a víznek árja, azért a láva az úr. Itt bármikor 10 kilométerekre is elfolyhat a hegy gyomrából kitörő folyékony kőzet.

„Otthon” bebarangoljuk a kis mellékutcákat, felfedezünk még néhány eddig nem látott boltot, éttermet, szállodát, apróságokat vásárolunk és andalgunk. Ha már itt tartunk; azt tudták, hogy a parlament szavunk is taorminai eredetű? A spanyol uralom alatt megengedték, hogy néhány helyi kérdésben véleményezési joga legyen az őslakosoknak. Ezért építettek egy hatalmas palotát, ahol megbeszélték az ügyeket. Ebből a megbeszélni szóból származik a parlamento, parlament szó is.

Vissza a vásárláshoz! A kedvencünk egy pisztáciából és olivából készült „nutella” krém. Istenien selymes, észbontóan pisztáciás és sajnos nagyon eteti magát. A tulaj pedig kóstoltatja velünk rendesen és meg is lesz az eredménye; persze, hogy veszünk egy üveggel. Mielőtt éhen halnánk, bekapunk egy arancinit (rántott, töltött rizsgolyó), amivel már napok óta szemezünk. Búcsúvacsoránkon pedig a padlizsánkrémes antipasti után egy pisztácia pestóval töltött raviolit eszem (leírhatatlanul finom), míg Ági porcini gombás rizottóval birkózik. Este még meglátogatunk néhány helyi finomságot árusító üzletet is, ahol csokoládékrémmel töltött cannolit eszünk. Hogy a négy nap alatt is sikerült felszedni pár kilót, az az esténként visszanézett fényképeken is jól látszik…

Kivételesen nem kell sietnünk a reggelivel, mert tízkor jön értünk a kisbusz a szállodához. Kifizetjük a helyi adókat, majd elköszönünk. A reptérre menet felszedjük a tengerparton lakókat (hogy mi a frászt csinálnak ott a kihalt üdülőhelyen a szabadidejükben, azt elképzelni sem tudom) és Cataniában állunk meg legközelebb. A várost, melyet többször elsöpört már az Etna haragja a legutóbbi nagy pusztításból ottmaradt lávakövekből építették újjá. Az egyetlen főutcát leszámítva nagyon csúnya, nagyon koszos és rosszhangulatú város. Viszont könnyű tájékozódni benne, hiszen úgy építették meg, hogy mindenhonnan látni lehessen az esetleges veszélyforrást, az Etnát, így utcái rácsszerkezetűek.

Mivel Kristóf alig két hete ugyanitt nyerte meg a hegedűversenyt és a díjkiosztó gálakoncert is itt volt, megkeressük a Teatro Bellinit. A wikipedia (és Kristóf) szerint belül csodálatos és hatalmas operaház, melyet a város szülöttjéről, az alig 34 évet élt, „Rossini után a második legnagyobb olasz zeneszerzőről” neveztek el, kívülről nem sokat mutat. Amit mutat, az pedig kiábrándító. Kicsinek tűnik a sűrűn köré épült házak között és kopottnak, koszosnak. Bemenni persze még az előtérbe sem tudunk. Bánatunkban a színház melletti étteremben ebédelünk, a taorminai árakhoz képest kevesebb, mint fél áron. Persze nem lehet kihagyni a Normáról elnevezett tésztát, amit paradicsomos padlizsános szósszal készítenek el és előttem reszelik rá a friss ricottát. Egy remekműhöz méltó az étel is. Itt is és eddig mindenütt, a pincérek udvariasan és távolságtartóan megvárják, míg a vendég eldönti, hogy bejön-e vagy sem, aztán ugyancsak kellő türelemmel várják ki, míg eldönti, mit eszik. Mindenki beszél angolul és mindenütt megköszönik a borravalót, amit mindenütt hozzá lehetett íratni a kártyás fizetéskor is a számlához. Ezt csak azért írom, mert a mi 2007-es útikönyvünk még mindezekről teljesen mást mond.

Catania nem nyerte el a tetszésünket, de nincs is sok időnk a csúnya városon keseregni, menni kell a reptérre. A kora nyári hangulat után nehezen esik tudomásul venni, hogy otthon mínuszok vannak. Még néhány szép kép a repülő ablakából és lassan ránk sötétedik.