A hivatalos program szerint az újévet mindenki a másnaposságának kikúrálásával kezdi, és majd csak délután kerül sor a közös programokra. Mi ma is korán kelünk, és mivel ragyogó az idő, úgy döntünk, hogy lemegyünk a tengerre, megnézzük a kis szigetet, az Isola Bella-t.

Kényelmes tempóban, meg-megállva haladunk lefelé, míg egyszer csak szembe nem találjuk magunkat az Etnával. Taormina elméletileg két dologról híres, az egyik a Csontváry által is megfestett görög színház, a másik a kb. 45 km-re lévő Etna látványa. Ez eddig egyikhez sem volt szerencsénk, most azonban itt magasodik előttünk, uralva a tájat.

Jó egy óra alatt jutunk le a tengerhez és mivel egy vasútvonal is elhalad a parton, elég nagyot kell kerülnünk, hogy a kavicsos tengerparton sétálhassunk. Az idő egyre melegebb, más sajnálom, hogy kabátban jöttem, de nincs mit tenni, cipelem a hátamon. A szigetre vezető kavicsos út végén vaskapu jelzi, hogy eddig és ne tovább! Magán terület. Nem baj. Annyira elbámészkodunk, hogy rohannunk kell vissza, hiszen másfél óra múlva indul a közös program. A hazafelé vezető úton aztán találunk néhány kanyarlevágó titkos lépcsősort is, így csak Ági kaktuszfüge iránti olthatatlan vágyakozása lassítja az utunkat. Felhívták a figyelmünket, hogy a termés tele van alattomos, alig látható tüskékkel, melyek úgy beleakadnak az emberi bőrbe, hogy nem lehet őket kihúzni, de Ági nem fél tőlük. Szerencsére egyiket sem éri el. Egy kimondottan édességekre szakosodott kis boltban megjutalmazzuk magunkat és máris készen állunk – igaz kissé lihegve és erősen leizzadva – a Castelmola-i kirándulásra.

A buszunk előbb levisz a tengerpartra ahol felvesszük a lent lakókat és egy másik úton újra nekivágunk a hegynek. Nincs különösebb félelmem a szakadék szélén haladó buszokban, de ez azért erős egy kicsit. Ha éppen nem a halálfélelemmel küzdünk, akkor szimplán csodáljuk a sofőrt, aki a szűk utcákban nyugodtan kanyarog, visszatolat, súrolja a fákat, hajszál híján a többi autót, de rendületlen nyugalommal visz minket az egyre magasabb célunk felé. Castelmola alig ezer fős település a világ tetején. A helyi étteremben előbb mandulabort kóstolhat, aki akar (ki látott már olyan magyart, aki kihagy egy kis potyázást?), majd mandulás süteményt eszünk.

  

A városka alig fél óra alatt kényelmesen bejárható, már csak azért is, mert két óra körül jár az idő, így a boltok, éttermek éppen bezárnak. Jellemző, hogy sem itt, se máshol nem írják ki a nyitvatartási időt. Bezárnak, amikor úgy érzik, itt a szieszta ideje és kinyitnak, amikor eszükbe jut valamikor öt és hét óra között. Nem sietnek, nem kapkodnak, nem hajszolják az üzletet. Pedig turista bőven van. Ilyenkor télen még istenes, de azt mondják nyáron jobb, ha sziesztázik a helyben lakó, és átadja a terepet az óriási hajókkal ideszállított turista hordáknak.

A kilátás persze gyönyörű, miért is ne lenne az, de elég sokat kell várnunk a semmire, mire a csoport vezetői megisszák kávéikat és elszámolnak a jutalékkal az étteremben. Ha nem is annyira durván csinálják, mint azt megszokhatta az ember, de azért érezhetően megvannak a megállapodott üzleteik nekik is. Ez akkor lesz a legszembetűnőbb, amikor egy órával később, immár a taorminai görög színház felé menet kötelező megállás van a bejárattól 20 méternyire elhelyezkedő fagyisnál, s bár a csoport szeretne mielébb bemenni és elkapni a lemenő nap utolsó sugarait a fotózáshoz, idegenvezetőnk erősködik, hogy mennyire fontos és felemelő dolog pont itt és most elkölteni néhány eurót.

Odabent gyorsan otthagyom a csoportot, mert vészesen megy le a nap és önálló barangolásba kezdek. Most már értem, hogy mi tetszett ezeken a romokon Csontvárynak, és miért jött vissza újra és újra Taorminába jó 110 évvel ezelőtt.

Nehéz abbahagyni a fotózást, mert minden pillanatban úgy érzi az ember, most végre megtalálta az igazi beállítást. A teljes szürkeségig maradunk, aztán visszatérünk a városba.

  

Azt mondták ugyan, hogy az olaszok január elsején rituális vásárlásba kezdenek, de azt nem, hogy mindezt a szűk utcácskákban teszik. (Persze hol másutt tennék, hiszen itt találhatók a legdrágább, legmenőbb üzletek.) A hömpölygő tömeg elviselhetetlen és mindezt tetézi, hogy szinte minden második férfi szivarozik. Ez is valamiféle újévi szokás lehet, mert se előtte, se másnap már nem találkoztunk ennyi bűzrudacskát szívó emberrel. Bemenekülünk az első étterembe és onnan nézzük a forgatagot. A délelőtti gyalogtúra és a két kis kirándulás után könnyen jön az álom.

Korai kelés, korai reggeli a negyedik emeleten lévő, panorámaablakos étteremben. A svédasztal színvonala bőven megfelelő és reggeli közben még a páratlan kilátást is élvezhetjük. 300 méterrel a lábunk alatt a tenger hullámai csapkodják a partot és a távolban a szárazföld (nehezen tudom megszokni, hogy szigeten vagyunk) is látszik. Létszámellenőrzés a hallban és máris indulunk az Etnára. Arra a vulkánra, mely utoljára 15 napja adott ki magából egy jó adag lávát, igaz, a kisebb, darabos fajtából. Ködös, felhős, semeddig sem látunk típusú idő van, de a buszsofőr szerint, mire odaérünk a hegyhez, javulni fog a helyzet. Ez részben igaz is lesz. A busz elvisz a nagy parkolóig, ahonnan előbb kabinos felvonóval, majd aki elég bátor és rászánja a nem kevés pénzt különleges kisteherautókkal lehet felmenni a 2990 méteres felső állomásra. Innán már csak külön engedéllyel mehetnek tovább a kráterekhez a geologusok.

Nagy a tömeg, hiszen ez Szicília első számú látványossága, de ennek ellenére aránylag gyorsan megvesszük a jegyeket és máris a hatszemélyes felvonóban találjuk magunkat. Kezd hideg lenni és a sűrű felhőburok miatt semmit sem látunk az egyébként nagyon kedvelt síparadicsomból. Ugyanebben a ködben szállunk ki és várakozunk a buszokra. Néhány perc zötykölődés után kijutunk a tejfelből és különleges hangulatú táj vesz körül minket.

Fekete, salakszerű anyag mindenütt, sűrű hófoltokkal pettyezve. Különös, fekete-fehér világ. Életnek nyoma sincs, csak a kisebb-nagyobb buckákból felszálló fehér füst (igazából vízgőz) jelzi, hogy a lábunk alatt mélyen igazán forró a talaj. Kiszállunk a mínusz egy fokban és csak ámulunk és fotózunk.

Felettünk tornyosul a négy főkráter közül kettő. Azok, amelyek alig két hete is köpték magukból a lávát. Persze titokban abban reménykedünk, hogy pont most fog újra kitörni és mi itt leszünk és élőben láthatjuk majd és persze nem lesz semmi bajunk, csak a büszkeség, ahogy otthon elmeséljük majd mindenkinek. De a tűzhányó makacsul hallgat. Egy vezetővel körbejárjuk az egyik közeli és már veszélytelennek ítélt kisebb krátert. A mélyedésből azért rendesen dől a füst és a vezető szerint nem lenne jó becsúszni, mert közel kétszáz fok van odalenn.

   

Egyébként olyan, mintha salakon járnánk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt szinte mindenütt elő-előbújik egy-egy kis füstpamacs. Ági ezekben melegíti a kezét, amire szükség is van, mert elképesztő szél fúj, így a hőérzetünk az alattunk lévő pokollal fordítottan arányos. Neki kaparj a torkát valami kellemetlen gáz, amit az allergiám miatt én nem érzek, viszont kezd légszomjam lenni, amit furcsállok, mert jártunk mi már ennél sokkal magasabban is.

Kattogtatjuk a telefonokat, nehéz betelni a látvánnyal. Meg az érzéssel, hogy Európa egyetlen folyamatosan működő vulkánján mászkálunk. A látványt fokozza, hogy mivel a felhőszint felett vagyunk, a horizontot most a vattaként hullámzó felhőtakaró adja. Ha nem is teltünk be a látvánnyal, kellően átfagytunk ahhoz, hogy elinduljunk vissza, a kocsi majd a kabin melegébe.

   

Eszünk még egy melegszendvicset mielőtt beszállnánk a kabinos felvonóba és elégedetten zötykölődünk le az alaptáborba. Itt persze várnunk kell a hazaindulással, mert a csoport egyik fele még javában vásárol vagy éppen kostolgatja a helyi nevezetességet a mandulabort. Engem meglepett, hogy milyen sokan nem jöttek feljebb, csupán a parkolkóban töltötték az időt. Innen ugyanis ebben a ködben semmit sem látni és a vásárláson kívül nem nagyon van mit csinálni. De ez sokakat kielégít. A társaság egyébként jól leképezi a társadalmat. Vannak örök elégedetlenek épp úgy, mint az idegenvezetőkkel smúzolók, garasoskodók és látványosan ruhákat, cipőket vásárolók, hangosak és halkak és persze kifogunk egy alkeszt is, aki miatt nemsokára meg kell majd állnunk az Etna lábánál húzódó kisváros egy üres telkénél, hogy a számolatlan mennyiségű sört kipisilhesse. Mindegy, hiszen nem sietünk.

Ma van az év utolsó napja és sokakkal ellentétben nem szilveszterezni jöttünk. Így aztán Taorminába visszatérve újra csak az utcákat rójuk, s bár szenttül elhatározzuk, hogy csak valami könnyű falatot eszünk most és majd későn vacsorázunk, nem bírunk ellenállni a kísértésnek. A főtér közelében ülünk be egy étterembe, ahol minestroneval indítunk, majd a részemről egy világbajnok carbonara következik, míg Ági pennettét választ négysajtos öntettel. A desszertet máshol esszük majd. Rengeteg az időnk még éjfélig, ezért hazamegyünk kicsit pihenni. Legközelebb 3 óra múlva lépünk ki a szálloda ajtaján de eddigre már kezd megváltozni az utcakép. Mindenütt elegáns ruhákba öltözött olaszok jönnek-mennek beszélgetnek. Az utcán a tízméterenként elhelyezett hangszórókból halkan szól a zene és mindenkit átjár valami ünnepi várakozás. A főtér kezd megtelni.

Mi ennek ellenére kapunk egy asztalt a térre néző kávézó teraszán. Forró csokoládé, tea, sütemény és az előttünk hömpölygő jókedvű tömeg. A tér felől folyamatosan szól a zene, és amikor 11 felé felnyomják a hangerőt és megszólal a Speedy Gonzales többezer láb mozdul egyszerre táncra. Aztán sorjáznak a slágerek. A hatvanas évek rock and rolljától a szörnyű nyálas, de még általunk is jól ismert olasz slágerekig. Ezeket a tömeg együtt énekli. Mindenki jókedvű, mindenki vidám, és nem látni részeg vagy kötözködő embereket sehol. Éjfél előtt elvegyülünk mi is a tömegben. A legtöbben baráti társaságban, pezsgővel és poharakkal a kézben figyelik tánc és éneklés közben a kivetített visszaszámlálást. Aztán elmúlik a 2015-ös év is.

 

Pezsgők durrannak, de hangjukat elnyomja a többszáz tűzijáték ropogása. Ameddig a szem ellát, a parton mindenütt repkednek a petárdák, rakéták, de a tér minden oldaláról, a hegyről, a templom tetejéről, a környező házak erkélyéről is lövik a káprázatos fényvirágokat. Nem vagyok különösebb nagy rajongója a tűzijátéknak, de ez fantasztikus. Bárhova fordul is az ember, mindenütt színes az ég. Jó fél óráig tart a parádé, közben alig ritkul a tömeg. Néhány kísérlet, hogy felhívjuk a fiúkat, de persze nem veszik fel. BÚÉK!

Tíz orakor indulunk a reptérre. Egy közepes bőrönd és egy hátizsák az összes motyónk. Nem taxival megyünk, mert olcsóbb 5 napig fizetni a reptéri parkolót, mint a taxit. De azért így is meglepődünk, hogy alig találunk parkolóhelyet az óriási területen. A 2A terminálra kell mennünk a csoporttal találkozni, de senkit nem látunk. Telefonálgatás, majd átirányítanak a másik terminálra. Itt pokoli a tömeg. Egy végeláthatatlan sorba állunk be és ennek megfelelően meglehetősen sokára jutunk el a csekkoláshoz. A vészkijáratnál fogunk ülni, közli a hölgy, aminek én csak örülni tudok, mert így elfér majd a lábam, arról viszont nem szól egy szót sem, hogy a kétszer 3 üléses gép folyosójának két oldalán leszünk majd. Mindegy, így jár az ember, ha nem megy oda időben. A charter gép egyébként lengyel személyzettel repül, és 1 óra ötven perc alatt jutunk majd el Catania repülőterére. De ez még odébb van. A szokásos ellenőrzés után bőven van időnk újra megdöbbenni a ferihegyi árakon. Főleg úgy, hogy majd lesz módunk összehasonlítani azokat az olasz árakkal és persze mi büszke magyarok győzünk ebben is. A repülés maga nem túl izgalmas egészen addig, míg meg nem látjuk a füstölgő Etnát. Aztán egy erős bal kanyar után ereszkedni kezdünk a narancsültetvények és a kimondottan lélekölő ipari táj felett.

Meleg van. Kb ez az első élményünk és még nem is tudjuk, néhány nap alatt milyen nagy lesz a hőmérsékleti különbség Szicília és a távoli otthon között. A csoportot lakóhely szerint osztják különböző buszokra és aránylag gyorsan elindulunk. A mi idegenvezetőnk középkorú hölgy, aki olyan botrányosan rosszul beszél, hogy az már fáj. Rendszeresen gondja van a ragokkal, toldalékokkal és kevés olyan mondata van, amit nem csak elkezd, de be is fejez. Oké, ez a csoportos turistautak ára. No meg a többi utas, de ez ekkor még nem ennyire egyértelmű. Jó másfél óra alatt jutunk el Giardini Naxosba, majd innen fel a 300 méter magasan elhelyezkedő Taorminába. A szerpentínt jól veszi a helyi sofőr, így csak mi kapunk infarktust minden kanyarban, ahogy lenézünk a szörnyű szakadékba. Közben mindenütt pálma-, narancs- és citromfák, gyönyörű színes virágok és rengeteg medvetalp kaktusz, másnéven fügekaktusz, aminek most érik a gyümölcse. A nagy panorámabusz a város szélén lévő központi busz terminálig tud csak jönni, itt átszállunk egy kisebb járműre és ezzel megyünk tovább a szűk utcákon. Azt már eddig is láttuk, hogy a közlekedés legalábbis autóval életveszélyes errefelé, és a kressz szabályait meglehetősen szabadon értelmezik, de ennek ellenére nincs dudálás, üvöltözés, káromkodás. Tolatnak, manővereznek, ügyeskednek, ha kell várnak, de megoldják a szük helyből és meredek utcákból adódó problémákat. A mi kisbuszunk például csak úgy tud befordulni a szűk boltíves kapun, ha ipszilon fordulót csinál. Emiatt ugyan visszatolat néhány autó, néhány motoros kis híján felkenődik az ősi falakra, de senki sem idegeskedik.

A szobánk kicsi, de rendes, a fürdőszoba kimondottan nagy és jól felszerelt, kilátunk a tengerre és van fűtés! Aki volt már olasz honban télen, vagy kora tavasszal, az tudja, hogy ez nem is annyira magától értetődő dolog. Bevetjük magunkat a városba. Maga a történelmi városrész egyetlen hosszú, majdnem egyenes, városfaltól városfalig terjedő utcácskából és néhány ebből leágazó sikátorból áll. Meglepően tiszta, nagyon rendezett, elegáns és egyelőre a turisták száma is elfogadható.

Ez nem azt jelenti, hogy egyedül lennénk, sőt! Azt olvastuk, hogy ez Szicília talán legszebb városa és hamarosan el is hisszük. Azt is olvastuk, hogy ez Szicília egyik legdrágább városa, ezt majd csak akkor érzékeljük, amikor ugyan azt a spagettit, amit itt 12-14 euróért eszünk pár nap múlva Siracusában 9-10-ért, Cataniában 5 pénzért fogyaszthatjuk el. Rengeteg a külföldi (sok a magyar szó is), de a helyiek is szívesen korzóznak esténként. A Palazzo Corcvaja nevű térről egyrészt csodálatos kilátás nyílik a teraszosan épült város alatt elhelyezkedő tengerpari Naxoxra, másrészt a város felett még tovább emelkedő és esténként gyönyörűen megvilágított hegyoldalra.

Taorminában csupán az okozhat nehézséget, hogy az ember eldöntse, melyik éttermet válassza a rengetegből. (Egy gond azért van, itt ismeretlen fogalom a korai vacsora és sok étterem hat, fél hét előtt ki sem nyit.) Mi egy hangulatos (melyik nem az?) kis családi trattoriát választunk. A kiszolgálás (itt is és egész utunk alatt végig) udvarias, nem tolakodó, de odafigyelő. Alap filozófiánk, hogy az ember külföldön egye azt, amit a helyiek, így egy pasta con le sarde-t (egyfajta szardíniás szósszal készült spagetti) eszem, míg Ági helyi húsgombóc féleséget paradicsomos, olivás, hagymás stb. salátával és helyi édességet. Isteni! Azt már látom, hogy fogyni nem fogunk...

Idei 12. bemutatóm! Nem panaszkodom, jó évem volt.

Ötkor akartunk indulni, de persze fél hat lett belőle. És arra sem számítottam, hogy már anyámékhoz – a bérmunkában megsüttetett sajtos rudakért - is dugón kell átverekedni magunkat. Aztán újabb dugó az M0-áson. És persze rossz helyen hajtottam le, és az űberokos GPS nem azt mondta, hogy fordulj vissza! hanem elvitt a több kilométerre levő körforgalomig és csak akkor szólt, hogy na, most aztán hátra arc! Ekkor már elég ideges voltam és semmim sem kívánta a hétszáz kilométeres éjszakai utat. Végül lett vagy fél nyolc, amikor átszálltunk Tamásék autójába. És persze esett az eső, hideg volt és senki sem hitte el, hogy a tengeren jó idő van. Zágráb után vettem át a vezetést jobb meggyőződésem ellenére. Egyrészt fáradt voltam, keveset aludtam az előző napokban, viszont ahhoz képest sokat vezettem, másrészt semmi kedvem nem volt egy nagy dög automata váltós kocsival birkózni az esős éjszakában. Aztán meglepően gyorsan jóba lettünk, csak még órákkal később is a sebváltót kereste a kezem, illetve a kuplungot a lábam. Kicsit megküzdünk az előre fizetett autópálya ketyerével, mert nem akarja felismerni a rendszer, de néhány mogorva szó után segítenek a helyiek. A sötétnek az az előnye, hogy fogalma sincs az embernek, hogy merre jár, nem nézi a Velebitet már órákkal korábban, mint, hogy odaérne. De odaértünk. Szakadó eső fogadott a tenger felőli oldalán, ami az álmoskönyv szerint semmi jó nem jelent. Aztán lassan elállt az eső, eltűnt a köd és egyre magasabb értéket kezdtek mutatni a hőmérők. 17 fok október közepén éjjel egykor igazán nem számít rossznak.

Háromnegyed kettőre a Split melletti Kastellában lévő marinát is megtaláltuk. Hosszas ki és bepakolás, a harmadik házaspárral a nagy ijedségre megivott néhány pohár pálinka után úgy zuhantam a hátsó kajüt egyik ágyára, hogy a tenger ringását is alig éreztem.

Reggel korai kelés – gyors, de bőséges reggeli -, mert kilencre jönnek a hajót hivatalosan is átadni. A hajó egyébként gyönyörű, mint minden tengeri jacht. 434-es, majd’ 10 méteres jószág. Négy darab kétszemélyes hálófülke, nagy közös tér és teljes műszerezettség. Az átadás hamar megtörténik és elég jól sikerül az elindulás is. (Legalábbis nem romboljuk le a kikötőt és a többi hajót.) Amint kiérünk az öbölbe, felhúzzuk a vitorlákat - ami nem megy könnyen, mert rengeteg a kötél és egyelőre fogalmunk sincs melyik melyik –, és élvezzük a kék vizet, a gyönyörű hegyeket, a meleg szellőt, később a ragyogó napot és egész nap a végtelen nyugalmat. Többnyire jó szelünk van, amikor meg eláll, hát motorozunk egy kicsit. Északnyugatnak tartunk a kis szigetek, apró zátonyok között.

Az ebédet a fedélzeten fogyasztjuk el. A nap annyira süt, hogy egy lassabb szakaszon belevetem magam a habokba. Friss, de nem hideg a víz. 23 fok körül mozog. Alattam 50 méter mélység, de ez nem zavar. Húzatom magam egy kicsit a hajóval, majd kijövök szárítkozni. Éppen csak megszáradok, amikor Ági hátranéz a hajó mögé és alig hisz a szemének. Egy kb. másfél méter hosszú hal úszik közvetlenül a far mögött. Ott, ahol néhány perce még én lubickoltam. Összefut a teljes legénység és találgatjuk, mi lehet. Én persze rögtön lecápázom szegény állatot, de ebben nincs közmegegyezés. Talán harcsaféle. Mindenesetre többet senkinek nincs kedve fürdeni. Kinézünk egy csendes kikötőt és Rogoznicában éjszakázunk. Már ahogy hajózunk be a furcsa alakú öbölbe, ráismerünk a helyre.

Pár éve a srácokkal már jártunk itt. Persze nem a yacht kikötőben. A kikötés nem megy simán, de azért most is épségben marad minden. A vizes helyiségek viszont minden igény kielégítenek. Lehet is, mert aranyárban adják a kikötést. Vacsorázni egy közeli étterembe megyünk. Az egész napos ringatózás, és a vacsorához megivott sörök után alig préselem be magam az ágyba, máris forogni kezd a világ. Mivel a kajüt közvetlenül a fedélzet alatt van, reggel arra ébredünk, hogy valaki a fejünkön mászkál.

Reggel kicsit hűvös van, de hamar eloszlanak a felhők és kitisztul az ég. Megjön az első szél is. Továbbra is Sibenik felé tartunk, de aztán Primosten magasságában visszafordulunk. Jó hátszelünk van, nem túl erős, ezért pillangózunk a kis szigetek között. Solta szigetét nézzük ki éjszakára, de hogy melyik legyen a pontos kikötő, majd attól tesszük függővé, mikorra érünk oda. Stomorskáig jutunk el még sötétedés előtt.

Fantasztikus hangulatú kis hely. Kicsit ront a képen, hogy a mosdót három napja bezárták és jövő szezonig nem is nyit ki. Marad a hajón mosakodás, ami nem könnyű a parányi fürdőszobában.

Reggelre borús az ég és nem csak hideg van, de szemereg az eső. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy elővegyük az esőtűrő nadrágokat, kabátokat.

Brac felé tartunk. A két szigetet elválasztó csatornán kimegyünk a nyílt vízre, de sok szél ott sincs. Viszont folyamatosan változik az idő. Hol kisüt a nap, hogy fekete felhők takarják az eget. Behajózunk Milna kikötőjébe, ahol egy pálmafás sétányon, egy kávézó terasza előtt kötünk ki. Rövid séta, hosszú kávé, esőkabátok elpakolása és sajnálkozás, hogy délután már haza kell menni.

Négyre ígérjük magunkat a marinába, de a bejárathoz érve derül ki, hogy a benzinkutat megszűntették. Fordulás, nagy gáz és irány Split. Közben becsatlakozunk egy helyi verseny befutójába. Split – legalábbis a kikötő a vízről nézve – nagyon szép. Gyors tankolás és újra megcélozzuk a saját kikötőnket.

A hajót szerencsére egyben találják és a takarítás sem a mi gondunk. Hazafelé már unalmasan ismerős az autóút. Idén most mentünk el 12-tedjére itt. De nem sokkal a határ előtt egyszerűen lezárt autópálya fogad minket. Leterelnek, de nem írnak egy szót sem. Kitört a menekültválság? Háború van? Mindenesetre nagyot kell kerülni Csáktornya felé és főleg lassan lehet csak haladni. A határon sok katona, rendőr, szögesdrót és rajtunk kívül senki. Innen már gyorsan hazaértünk.