Negyed nyolckor érünk fel a parkolóból a pénztárak szintjére. Itt négy ablaknál állnak a népek hosszú, tömött, türelmetlen sorokban. A legtöbben azért, hogy a neten rendelt jegyeiket átvegyék. Mi is, de mi még számlát is kérnénk. Közben többször elhangzik, hogy az automatákból is megkaphatják az emberek a jegyeiket, de senki nem mozdul. A mellettünk levű pénztár éppen végez egy nő, amikor a semmiből előugrik Körner Tamás – azelőtt a Fesztiválzenekar igazgatója, jelenleg önálló zenei ügynök, többek között a ma esti szólista, Baráti Kristóf menedzsere – és még mielőtt bárki bármit tehetne, közli, hogy kilenc jegy van a nevére félretéve és már nyújtja is oda a kötegnyi pénzt. A sorban következőnek meglepődni sincs ereje, és végigvárja a procedúrát. Átvesszük a jegyeinket, de számlát nem kapunk, írjuk fel egy papírra a nevet, címet és menjünk vissza a szünetben. Ok. A MüPa nagyjából tele van, amikor Baráti Kristóf és zongorista partnere Enrico Pace bejönnek a színpadra. A műsoruk meglehetősen szokatlan, mellőzik az ismert repertoárt: Schumann a-moll, Schubert B-dúr szonáta az első részben, Négy Suk darab és a pokoli nehézségű Strauss Esz-dúr a másodikban.

Már az első hangoknál kiderül valami nagyon fontos: Baráti álomszép hangon, tökéletes intonációval játszik. Mint mindig. Aztán kicsit később az is, hogy ilyen szorosan egymásrafigyelő, együtt lélegző kamarazenélést is nagyon ritkán hallani. Semmi esetlegesség, semmi ezredmásodpercnyi különbség a két hangszer belépéseiben, lassításaiban. Tulajdonképpen lenyűgöző. Csak épp semmi érdekes nincs benne. És előbb-utóbb (inkább előbb) elkezdem unni az egészet. Nem érdekel két tökéletes ember produkciója, ha semmi zeneiséget nem sikerül felfedeznem benne? Minek a perfekció, ha nem szolgálja a zenét, csupán önmagát igazolja? Kicsit csalódottan jövünk haza.

Beat ünnep, hirdetik a plakátok. Majd az áll még rajta, hogy Illés 50.
Csak annyi az észrevételem, hogy:
1. Az Illés együttes (az a bizonyos, amire mindenki gondol) 1965-78 között létezett. (Tehát az ötven akár igaz is lehet)
2. A zenekar öt tagjából kettő már évek óta halott.
3. Szörényi Levente még valamikor a nyolcvanas években bejelentette, hogy nem áll többet színpadra és három napon át búcsúzott a közönségtől.
4. Azóta volt egy rakás búcsú koncert, Illés koncert, Illés turné (1981, 1990, 1996, 2001, 2005, 2010. stb.)
5. Szörényi legutóbb Hattyúdal címen búcsúzkodott...
6. Szép dolog a nosztalgia és nyilván még mindig jól jövedelmez...

Ha a cipőboltaban cipőt, az édességboltban édességet lehet kapni, akkor mit lehet vásárolni az ételallergiaboltaban?

Szeged. Negyed kettőre beszéltem meg a randevút egy lakásügynökkel a Petőfi sugárút, Földváry utca sarkán. Persze öt perccel előbb ott vagyok és próbálom kitalálni a közeledő emberek közül melyik lesz majd az ügynök. Eltelik az öt perc, aztán újabb öt. Idegesen telefonálok, de nem veszi fel. Újra próbálkozom. Most kicseng, felveszi, de ki is nyomja rögtön. Miközben hallom, hogy sms érkezett a szemem sarkából figyelem, ahogy egy hatvanas nő egy kisméretű autóval az orrom előtt leparkol a sarkon. A kocsi vége kilóg a képzeletbeli zebrára, a vezető oldal pedig egy tócsa közepén áll. A hölgy kikecmereg a kocsiból és hevesen gesztikulál az utca túl oldalán szerencsétlenkedő fiatal lánynak, aki egy nyomorékká tört első kerekű biciklivel árválkodik a járda szélén.

Elfordulok, és elolvasom az sms-t. Sztenderd üzenet: tárgyaláson vagyok, majd hívom. Az baj - válaszolom neki -, mert éppen most lenne egy találkozónk lakás ügyben.

– Fiatalember – hallom a hátam mögül – segítene? – Egy ilyen megszólításnak, így ötven felé, ki tudna ellenállni? Odalépek az autóhoz. Az anyós ülés oldalán a hátsó ajtó nyitva és a biciklit próbálják beszuszakolni a hátsó traktusba.

– Segítene betenni? – kérdezi a nő újra. Odalépek és közlöm a nyilvánvaló tényt: a bicikli legalább fél méterrel hosszabb, mint az autó szélessége, ide bizony ez nem fog bemenni.

– De azért csak próbálja meg! – erősködik a nő.

– Nem lehet, nem fér be –, erősködöm én is, némileg már ingerültebben. Az eszem még az ügynökön jár, ezek meg szórakoznak itt velem.

– Akkor most mit tegyek? – kérdezi vádlón.

– Nem tudom – mondom őszintén.

– Akkor most mit tegyek?! – felemeli a hangját és rángatja kicsit a biciklit.

– Hívjon egy taxit – mondom.

– Abba belefér?

– Egy kombiba igen. – Közben meglátom, hogy tetőcsomagtartó is van az autón.

– Rakja a csomagtartóra - javaslom.

– Azt nem lehet, összekarcolja.

Hogy mit karcol össze egy tetőcsomagtartón, azt nem merem megkérdezni. De azért ő is elgondolkodik. Kivesz egy pokrócot a csomagtartóból. Közben a biciklit átpasszolja nekem. Én telefonálni szeretnék, az ügynökkel találkozni, levetni a zakómat, mert csurog rólam a víz, visszamenni az iskolába, vagy Pestre, már minden mindegy, csak el innen. De nem enged.

– Ez a pokróc jó lesz? – kérdezi, de nem vár választ, nekiáll felteríteni a csomagtartóra. Megpróbálom megemelni a biciklit. Mivel nem egyszerűen fel kell emelni, hanem fektetni kéne, a derekam jelzi, hogy ne szórakozzak vele.

– Ezt én nem tudom egyedül felemelni – közlöm a harcias nénivel.

– Két csípőprotézisem van! – rivall rám megvetően, dühösen és ellentmondást nem tűrően. Aztán a szemembe néz szúrósan.

Megpróbálok nyugodt maradni.

– Én viszont nem tudom egyedül felemelni. – Farkasszemet nézünk, és azon gondolkodom, miért nem vágom hozzá a rohadt biciklijét és megyek a dolgomra? Végül odajön, és együtt feltesszük a tetőre.

– És mivel fogja odakötözni? – kérdezem. Erre elővesz egy méternyi madzagot. – Ez jó lesz? – nem tudom, válaszolom és megpróbálok lelépni.

Még hallom, ahogy utánam szól: Köszönöm fiatalember. – De ahogy ezeket a szavak mondja, érzem, hogy se a fiatalt, se az embert nem gondolta komolyan. Sőt.