Egy óra előtt nem sokkal indulok el Siófokra. Rettentő a meleg és bár tegnap óta esővel riogattak, egy felső sincs az égen. Autós viszont annál több is az autópályán. Hamar leérek és előveszem a kis cetlimet, amin az itiner van. Jobb kanyar, McDonalds után át a hídon, a lámpánál balra, egészen az Önkormányzatig. Na, itt baj, mert sehol egy önkormányzat. Semmi gond, leparkolok, aztán majd megkeresem gyalog. Igen ám, de a leleményes siófokiak, gondoskodnak róla, hogy eszem ágába se legyen szombat kora délután csak úgy parkolászni a városban. Itt ugyanis a hét minden napján fizetni kell. Vissza a kocsiba, elő a telefont. A főszervező urat éppen otthon érem. Kiderül, hogy rossz helyen kanyarodtam le, de semmi gond, könnyen megtalálom a parkoló autóbuszokat és ott várjak, míg valaki értem nem jön és el nem visz egy ingyenes parkolóba. Lovrek Karcsi jön értem és néhány perc múlva már a művház parkolójában állítom le a kocsit. A 14. Balatoni Férfikari versenyre érkeztem zsűrizni. A tét nagy, egy vitorlást ábrázoló szobor a vándordíj. A Siófoki Férfi Dalkörön kívül mindenki szeretné, ha elkerülne innen a hajó. A művházban negyven fok, ami percenként duplázódik, legalábbis érzetben. Helyünk nincs, de azért csinálnak és bepréselődünk Tillai Auréllal és Pytel Annával az egyik sor közepére. Mivel másnap választások vannak, nem meglepő, hogy a helyi polgármester is eljön köszöntőt mondani. Azt mondják, ez eddig még nem fordult elő. Hiába, jól kell időzíteni egy ilyen jeles eseményt.

A férfikar ritka és kihalóban lévő műfaj. Nyilvánvalóan sokkal jobb csinálni, mint hallgatni, de minket most ez utóbbiért fizetnek. Mondjuk az én hangi adottságaimat figyelembe véve, jobb ez így mindenkinek. Egy szünettel hallgatjuk végig a hat kórus műsorát és fél hétre, mire az utolsó hang és taps is elül, meglehetősen kifacsartak vagyunk. Egy kis helyiségben teljes egyetértésben hozzuk meg a döntésünket a hajó és a különdíjak sorsáról. A hivatalos eredményhirdetés Széplakon egy szálloda éttermében lesz. Ezt már nem várom meg, hanem a gázra lépek és sietek vissza Pestre, mert hivatalosak vagyunk még a Kórusok Éjszakája rendezvényeire is.

Kilenc után érkezünk a Mikszáth térre. Rengeteg jókedvű ember. Itt is, ott is alkalmi színpadokon különböző kórusok produkálják magukat. Mi még megcsípjük Cseri Zsófiék programjának a végét, majd átsietünk a jezsuitákhoz, ahol a Gabrielli kórus énekel, küzdve az erős konkurenciával akik a templomkapu előtt adnak elő vidám slágereket. Fél tizenegyre hirdették meg a közös éneklést, és eddigre már egy lépést is nehéz megtenni a Mikszáth téren. A drága éttermek vendégei nem igazán értik, miért is jó ez nekik, de egyelőre türelmesen viselik a tömeget. A közös éneklést Árpi irányítja a tőle megszokott intenzitással. Az Este van már, késú estét ezrek éneklik gyönyörűen. Az egész tényleg felemelő.

Összetalálkozunk még néhány ismerőssel, és elindulunk a Kálvin tér felé. Útközben látom, hogy a Real végre kiegyenlített. Mire a villamosmegállóba érünk, már vezetünk is. A Körtérig pedig lealázzuk az Atleticót.

Szép este volt.

Kilenckor vállamra kapom az öltönyös zsákot és elindulok a Széchenyi tér felé. Útközben veszek még pár pogácsát az albánoktól és alig leplezett gyomorgörccsel várom az utazást Kolozsvárra. Vagy 20 éve a délszláv háború idején, útban Görögország felé voltam kénytelen keresztülvágni Románián és Bulgárián és akkori élményeim után megfogadtam, hogy 20 évig nem lépem át még egyszer a határt. Aztán néhány évvel később egy filmforgatás kedvéért megszegtem saját magamnak tett fogadalmamat és vonattal elmentem Sepsiszentgyörgyre. A forgatás és az ottlét remek volt a 17 órás vonatút a rémálom kategóriáját súrolta. Alulról. Az egyik kedvenc élményem a ki tudja hol, az éjszaka sötétjében felszálló két román férfi, akik arra kértek románul (legalábbis szerintem) – hogy szóljak majd nekik valamelyik állomáson, ha elaludnának. Szerencsére nem aludtak el, de amikor felálltak az ülésről és elindultak leszállni, az egyikük alatt vagy kéttenyérnyi vértócsa maradt emlékül. Nem mintha a magyar oldal jobb lett volna. Itt – hétvége lévén – az egyik falusi diszkóból a másikba menő és már meglehetősen jókedvű fiatalok okoztak riadalmat. Szóval akkor úgy döntöttem; még húsz év, aztán majd meglátom. De most menni kell, mert a kolozsvári  Viva Vox! főiskolai operafesztiválra tartunk Árgyélussal, illetve erősen húzott, egyfelvonásos változatával. Már a szervezés sem volt zökkenőmentes, mert a tucatnyi e-mail váltás ellenére is volt néhány sötét folt a programunkban. Az emeletes busz mindenesetre időben beállt a Korzó Zeneház elé és 10 órakor, a tervek szerint elindultunk. Én Kosztándi Istvánnal a koncertmesterrel a hatalmas panoráma ablaknál ülök. Kicsit kényelmetlen, mert nem nagyon fér el a lábam, de a kilátás kárpótol. Illetve csak részben, mert elég gyorsan elered az eső. Otthon a számítógépnél nem értettem, hogy ez a néhány száz kilométeres távolság miért tart majd 8 óráig, de aztán, ahogy fél 12-kor megérkeztünk Békéscsaba Tesco parkolójába, ahonnan majd csak újabb fél óra után mentünk tovább, kezdtem megérteni, hosszú lesz az út. Szóval 100 kilométer két óra alatt.. És ezt az átlagot tartottuk mindvégig. A határátlépés meglepően gyorsan megy, annak ellenére, hogy vittük magunkkal a kínai hallgatót is. Újabb hosszú pihenő a Királyhágó tetején. Kár, hogy ködös, esős az idő, mert a táj tényleg szép lenne. Ez majd két nappal később, hazafelé a verőfényben ki is derül. Este hatra érünk be Kolozsvárra és összesen egyszer téved el a sofőr, mire megtaláljuk a szállásunkat. Ez egy hegyoldalban van és egy szociális otthon vendégszobáit kapjuk. Mármint a diákok, Csengery Adriennék, a rendező Toronykői Attila és jómagam. A portárs azon kívül, hogy majd jövünk, szinte semmit sem tud. A fiúkat berakja egy kilencágyasba, és a lányokat is szétosztja valahogy. Megfogadtam még otthon, hogy ha nincs fürdőszoba a szobához, akkor szerzek valahol egy szállodát. Kapok egy kétágyast egyedül és csodák csodája, tiszta, rendes és saját fürdőszobája is van. A hellyel egyetlen probléma van, hogy minimum harminc perc séta a belvárostól, ahol egyrészt a zenekar lakaik, másrészt ahol az étkezések és a fellépés lesz. Hogy pontosan melyik étkezések, erről semmit sem tudunk. Már csak néhány kekszem maradt, meg két doboz sör. Nem vagyok boldog. Attila, aki külön jött és most érkezett telefonál, hogy itt áll a földszinten a recepciónál és most hívta őt Temesi Mari, hogy mégiscsak van szobánk egy belvárosi szállodában. Egy perc alatt pakolok össze és már autózunk is le a városba. A főtéren megállunk, megpróbáljuk betájolni, merre is kéne mennünk. Útbaigazítást kérünk egy taxistól, de ahogy megszólalunk magyarul valami furcsa idegrándulás vesz rajta erőt, és úgy tesz, mintha nem értené, mit is akarunk. Csak azért is odatalálunk. Itt viszont mindenki kedves, udvarias, beszélnek magyarul és megkapjuk a külön szobáinkat. Rögtön elmegyünk a református iskolába, mert Attila szerint ott lesz majd a vacsora. Nyolc lehet, mikor beérünk és a konyhás nénik éppen veszik a kabátjukat. Elmondjuk kik vagyunk, mit akarunk és ezek a kedves nénik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elkezdik kipakolni a hűtőből a vacsorákat. Telefon a hallgatóknak, hogy induljanak és próbáljanak letalálni valahogy, már amennyiben enni szeretnének. Jó egy óra múlva érkeznek meg éhesen, fáradtan, de egyelőre még jókedvűen. Megbeszéljük velük a másnapi menetrendet, ami úgy néz ki, hogy délelőtt azt csinálnak, amit akarnak, kettőre elmegy értük a busz, megebédelnek ugyanitt és háromtól egy laza próba a közeli színházban, utána már nem érdemes hazamenni, mert fél héttől előadás. A vacsora finom, és mire végzünk, éppen indul Kosztándi Pistával az éjszaki városnézés, mely igazából a Bulgakov nevű műintézmény meglátogatása és a helyi specialitások felkutatása és elfogyasztása irányába hajlik. Nem bánjuk. A Bulgakov remek, prágai típusú labirintus szerű, sok termes pince, ahol a magyarul beszélő pincérlány készségesen hozza a hatalmas tál micset – olyan mint a csevapcsicsa, csak talán egy kicsit lazább, könnyebb, bár este tízkor már nincs könnyű kaja – és a helyi söröket. Eszünk-iszunk anekdotázunk, amíg a hely át nem alakul táncos szórakozóhellyé. Táncolni ugyan senki nem táncol, de a minimalista techno mindenkinél kiveri a biztosítékot. Nehezen alszom el, mert a szobában irtózatos a hőség és nem tudom a tetőablakokat kinyitni.

A reggelinél összefutok Attilával, aki kilencre beszélte meg a találkozást a buszsofőrrel és a pakolóval, hogy elkészítse a színpadot a próbakezdésre. Kilenckor se busz, se pakoló. Se telefonszám. Telefon Győzőnek – a zenekar igazgatója –hogy hívja fel a szegedi zenekari titkárt, hogy hívja fel a buszsofőrt, illetve a pakolót. A buszt végül megtalálom a színház másik oldalán. A sofőr egyelőre sehol. Mikor megérkezik, mondom neki, hogy ahogy elnézem, nem lesz könnyű dolga, ha majd kettőkor ki kell innen állnia, ugyanis előtte, mögötte, mindenütt parkoló autók. Én innen ki nem megyek, közli határozottan. Pedig muszáj lesz, mert a gyerekeket le kell hozni – próbálkozom én. Mégis hogy álljak ki? – kérdezi felháborodottan. És holnap reggel, amikor Szegedre indulunk, hogy fog kiállni? – kérdezem vissza, majd rosszat sejtve otthagyom. Délelőtt városnéző túra István vezetésével. 17 évig lakott itt, ismer minden követ. Az idő remek, verőfény, szikrázó égbolt. Kis csoportunkat német turistaként akarják levenni pár euróra Mátyás király szobránál, aztán nagyot nevetve meséli társainak a pórul járt kéregető, hogy magyarokba botlott tévedésből. Tulajdonképpen büszke is lehetnék, mert még élesen él bennem az emlék, amikor vagy 20 éve Abrudbányay Zoli barátommal Brüsszel sétáló utcáján járva rajtunk kívül minden járókelőt megpróbáltak becsábítani valamelyik étterembe. Belőlünk nem nézték ki… Megnézzük a fontosabb nevezetességeket és persze nagyot sétálunk a Házsongárdi temetőben is. A 16. században alapított történelmi temetőben magyarok, románok, szászok nyugszanak teljes békében. Itt van Dsida, Brassai, néhány Bethlen gróf, számos püspök, tudós, író stb. És persze Apáczai Csere János és a síremlékén Aletta van der Maet neve éppen úgy, ahogy Áprily Lajos olyan gyönyörűen megörökítette.

Miközben egy sörözőt keresünk, ahol megpihenhetnénk, elmondom félelmemet a busszal kapcsolatban. Győző telefonál Szegedre, hogy hívják fel a sofőr főnökét és utasítsák a jóembert, hogy végezze a munkáját rendesen. Néhány perc múlva jön a megnyugtató válasz, a főnök beszélt a sofőrrel, aki elmondta, hogy minden rendben, már ma délelőtt is lehozta a gyerekeket. Ez az a pont, amikor biztosan tudom, hogy baj lesz. Ma délelőtt ugyanis nem kellett senki lehozni, tehát hazudik a jóember. Ha viszont nem érkeznek meg időben a hallgatók, akkor nem lesz rendben a háromkor kezdődő főpróba és így tovább, mint egy dominó dől össze minden. Mi a szállodában ebédelünk, de Győzővel átmegyünk a fiatalok éttermébe, megnézni, megérkeztek-e. Két óra után 10 perccel jön a telefon, hogy a busz nem tud kiállni és nem megy senki a hallgatókért. Föl megy bennem a pumpa, mert utálom, ha átvernek. Ráadásul úgy, hogy végig éreztem a szélhámosságot. Telefonálások, induljanak, siessenek stb. Három óra tíz, mire megérkeznek, éhesen, izzadtan, fáradtan, csalódottan. A zenekar pedig tíz perce ül az árokban és várja a próbakezdést. Mentő(?) ötletem támad. Megbeszélem a nénikkel, hogy tartsák az ebédet, de majd csak próba után jövünk enni, a fiatalokat pedig ráveszem, hogy menjünk egyenest a színházba. Nem osztatlan a lelkesedés, de becsületükre legyen mondva, zúgolódás nélkül jönnek. Odabent Mari csap egy kisebb patáliát, de végül is lecuccolnak és elkezdődhet a próba. A színház maga nagyon szép. Klasszikus, sok emeletes, olyan, amilyet nagyon szeretek. Az akusztika nagyságrendekkel jobb, mint odahaza. Minden szólam jól hallatszik, és az ének is átjön a jóval nagyobb színpadon a jóval nagyobb zenekari árok felett. A sűllyedőt ugyan nem tudjuk kipróbálni, mert ahhoz 3 ember kellene, és annyi összesen nincs, de megnyugodva fejezzük be fél öt után a próbát. Győzővel visszasietünk az ebédlőbe, hogy előkészítsük az ebédet. Szólok a szakács néniknek, hogy kicsit késnek a gyerekek, de már jönnek. Hányan vannak? kérdezik vissza. - Húszan. - Az nem lehet. Mára nem voltak a magyarok betervezve. - Az baj, mondom türelmesen, mert 20 éhes ember szeretne enni valamit még fellépés előtt. - De csak nyolc adag van a második fogásból - mondják. Nem baj, akkor osszák újra, úgy hogy valami mindenkinek jusson. Győző is előveszi legszebb mosolyát és a nénik összeszednek annyi levest és főzeléket, hogy végül reményeink szerint jóllakik mindenki. Visszamegyek a szállodába átöltözni. Fél hat van, amikor András telefonál, hogy megérkezett a szállásra (oda, ahol eredetileg laktam volna – de senki nem tud róla, hogy lenne ott szállása. Mindjárt visszahívlak – mondom, és lerohanok a portára. Hány éjszakára van Toronykői Attilának szállása? Kettőre. Az jó, ugyanis ő ma éjjel, az előadás után elutazik, viszont érkezik egy másik úr, aki ott aludna. Megoldható, ugye? Az, hogy ugyanabban a szobában aludjon nem megy, mert egy ágyas a szoba és takaríttatni kellene, de adnak egy másik szobát. Alig hiszem el, olyan simán megy minden. Lediktálom András nevét, majd felhívom, hogy hova jöjjön. Már kilépek az ajtón, amikor szól, hogy nem kapott parkolóhelyet sehol, csak a színháznál. Ott találkozunk. Berohanunk még meginni egy pohár sört a közeli bárba, aztán nyomás, nehogy lekéssük a saját premierünket. Összeszerelem a videót, felállítom az állványt és várom a kezdést. Megnyomom a felvétel gombot, de a készülék csak fotózni akar, videózni nem. Megüt a guta. Még kísérletezek vele néhány percig, aztán feladom. Ezért cipeltem magammal!?

Az előadás remekül megy. A zenekar jól szól, a gyerekek nagyon ott vannak minden értelemben. Egy profi énekes sem szokott egyetlen zenekari és egyetlen színpadi próbával kiállni egy bemutatóra, de ezek a fiatalok megcsinálták. És többnyire nagyon is jól. Persze, apró hibák voltak/vannak, de a szerdai szegedi előadás hibáit mára mind kijavították. Andrásnak is egyre jobb a kedve. Hulla fáradt, előző este Debrecenben volt bemutatója, hajnalig tartó bulival, majd 4 óra autózás Kolozsvárra, hogy megnézze, mit is csináltunk öt évvel ezelőtt. Számomra egy pillanat alatt telik el a hatvan perc és már állunk a színpadon, hajlongunk a nem túl nagyszámú közönség előtt és persze boldogok vagyunk. Büszke vagyok a kis társulatra, hálás a sorsnak, hogy ennyi év után csak meghallgathattam, mit is írtam. A helyi színház karnagy a direktora megbízásából érdeklődik a darab felől. Naná, hogy eladó, mondjuk Andrással. Aztán néhány interjú a különböző helyi médiáknak. A fiatalokkal megbeszéljük, hogy mivel nekünk kilenckor van csak vacsoránk, találkozzunk az Ursus sörözőben fél tízkor. Vacsora előtt elmegyünk sétálni és Andrással leülünk Mátyás király szülőháza előtt meginni egy sört. Jó érzés.

Vissza a szállodába. Vacsorának se híre, se hamva. A zenekar már nagyon ideges, joggal. Megjelenik Mari a fesztivál igazgatóval, de ettől még éhesek maradunk. Aztán kiderül, hogy a másik szalonban éppen fogadás van a fejeseknek. Úgy látszik, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója, és a darab szerzői nem tartoznak a fejesek közé. Nem baj. Sört iszunk, bár ettől csak éhesebb mindenki. Van, aki feladja és hazamegy. Mi még várunk. Tíz óra régen elmúlik, mire végzünk és persze nem csodálkozunk, hogy a megbeszélt helyen senki sincs a mieink közül. Elindulunk a tegnap esti sörözőbe, de útközben benézek egy romkocsmába. naná, hogy ott ül az egész társaság. Kicsit hezitálunk, hogy mennyire zavarjuk meg őket, de aztán leülünk. A hangulat jó, sörözés, beszélgetés, majd elindulunk haza.

Korán ébredek, de mivel Andrással abban maradtunk, hogy kilenckor találkozunk a reggelinél, ezért letusolok, összepakolok és várok. Telefoncsengés. Mire megtalálom a fürdőszobában a készüléket, leteszik. Majd megint. Aztán kopogás. Még jó, hogy fel vagyok öltözve. Mari az, közli, hogy leszervezett nekem egy találkozót valakivel. Mondom, hogy nem jó, mert reggeli után megyek vissza Andrással Pestre. Ezen csodálkozik, pedig sokszor megbeszéltük. Elmegyek reggelizni. Smúzolás. Aztán András is megjön. Simán kicsekkolunk, beizzítjuk a gps-t és irány Pest. Egy helyen állunk meg, nevezetesen Bánffyhunyadon, hogy lefényképezhessem a falu nevezetességeit, a gábor-cigányok egészen elképesztően ízléstelen, kacsalábon forgó, négy-ötemeletes házait. Legközelebb Debrecen előtt állunk meg ebédeli és fél négykor már az oktogonon vagyok.

Nyári Jenő tisztelt olvasó kérésére közlöm, hogy Baráti Kristóf koncertjével kapcsolatban tévesen szerepelt naplóbejegyzésemben Schubert C-dúr fantázia hegedűre és zongorára című műve. Az érinett Schuberttől ezúton kérek elnézést.

Mint azóta az érintettől megtudtam, a két fellépő művész jegyeit a MüPa tévedésből az információs pult helyett a kasszába adta le, és ezeket vette át aznap este Körner Tamás. Így természetesen érthető a soronkívüliség is.

Czakó Dóri hív, hogy nézzük meg a Madách Kamarában a musical pályázat győztes darabját az Aranyborjút. Persze örömmel megyünk, mert érdekel, hogy a nagy „levelező” a világra megsértődött Gerendás Péter mit hozott össze musical címszóval.

Hát, nem sokat. Az Ilf és Petrov által eredetileg jegyzett szatirikus regény adaptációja sok sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy még véletlenül sem musical. Még annyira sem, mint a Képzelt riport volt valamikor. Még csak zenés darabnak sem igen lehet mondani, hiszen kb. hét szám hangzik el benne, sok jobb-rosszabb átkötő-zenével. Ezek közül egy az, ami igazán sláger és azt jól is énekli Gallusz Nikolett. A többi dal a színházi zene – általam nem igazán a nívó szinonimájaként használt – kategóriája. Talán még egy kivétel van, Ekanem Bálint dala, melyet a tőle jól megszokott profizmussal abszolvál. A többi néma csend. Nem mintha rossz lenne maga az előadás. Én még nem láttam ennyire jól működő háttérvetítést, és a rendezéssel sem lehet semmi bajunk. A színészek teszik a dolgukat és bár a főszereplő Hajdu Steve nem nagyon tud énekelni, de vérprofin adja el a számait. Remekek a video bejátszások is. Aztán amikor azt gondolnánk végre vége a nem különösebben izgalmas és egyáltalán nem túlbonyolított történetnek, bejön maga a szerző és egy szál gitárjával előad egy számot a nőkről, aminek miértjét még hazafelé a villamoson sem bírjuk megfejteni. A hangulatot mindenesetre leülteti és ezek után már igen nehéz egy tapsos finálét összehozni. Nem is sikerül.

Azért néhány kérdés azóta is motoszkál bennem: Tényleg ez volt a 24 pályaműből a legjobb? Vagy csak adni kellett valamit Gerendásnak, hogy ne morcizzon mán olyan nagyon?

Nem tudom. Gerendás abban a bizonyos búcsúlevelében azt írta, hogy ez egy fasizálódó ország, ahol őt nem hagyják érvényesülni, kevés a koncertje, mindig a nagy sztárok árnyékában kellett állni a színpadon, van hét gyereke és nem tudja őket eltartani. Gerendásnak kb. három nagy slágere van. Ezeket sem ő vitte sikerre, de ez mindegy is. Egyszerűen nem olyan alkat, nem olyan nagy tehetség, hogy megtöltsön egy arénát. Hogy ebből a kis számú slágert felvonultató tehetségéből nem tud eltartani hét gyereket, azt elhiszem. De ez nem az ország vagy a mindenkori rendszer hibája.

Ja és a lényeg, ettől ez még egy igen gyenge darabocska.