Többek között azért is kellett hazajönni Szegedről, mert Kristófnak haknija van Fertődön. Eredetileg ugyan Ildikóék vitték volna, de aztán ki tudja miért, változott a program. Délelőtt elvisszük Sophiet egy ismerős kutyapanzióba – együtt jártunk kutyaoviba és kutyaiskolába – majd dél körül elindulunk. Eseménytelen utunk van Eszterházáig, ahol a kastélyt és a zeneiskolát is gyorsan megtaláljuk. Még van egy óránk a próbáig, így átmegyünk egy közeli pizzériába. Itt, miközben megesszük Közép-Európa legrosszabb pizzáit, összefutunk a nemzetközi zenei tábor magyar tagjainak egy részével. Így legalább egy kis információhoz jutunk, mi mikor és hol lesz majd. A hangverseny a XXII. kerületi Zeneiskola, a Lugano-i Zeneiskola és a Fertődi Zeneiskola közös zenei táborának nyitóhangversenye.

Mivel a kastély zárva van hétfőnként – tényleg ilyen gazdag ez az ország, hogy megengedheti magának, hogy egy ilyen csodálatos kastély szünnapot tartson? – Ágival körbesétáljuk a parkot, míg Kristóf gyakorol. Örömmel látjuk, hogy nem csak a park, de a teljes kastély – legalábbis külső – felújítása megtörtént, és végre tényleg úgy néz ki, mint ahogy annak idején megálmodták; egy kicsi Versailles. Persze jobban megnézve a kéményekről már most nagy darabokban omlik a vakolat. Kicsit ünneprontó látvány. Maga a hangverseny a Téli kertnek nevezett teremben zajlik majd, ami egyrészről szép, másrészről nagyon visszhangos. A tervezett kezdés előtt pár perccel derül ki, hogy a berakott 40 szék kevés lesz a tábor 80 hallgatójának és a környékről érkező felnőtt közönségnek. Fejetlenség, pakolás. Hosszú és többnyire a témához nem illő beszédek – a luganóiak kedvéért olaszul is – és persze erősen túlméretezett koncertprogram. Kristóf az A-dúr polonézt játssza nagy sikerrel. (A kamasz lányok benzint pisilnek.)

Háromnegyed kilenc után, már esőben indulunk el Szántóra, ami a GPS szerint is két és fél óra. A kis, kanyargós utakon lassan haladunk, de a Balatonhoz közeledve az eső is eláll és az útviszonyok is javulnak. Tizenegyre meg is érkezünk.

Másnap megejtjük Kristóffal az idei első, és mint kiderül utolsó fürdésünket is a Balatonban. Eseménytelen, ejtőzős nap. Estére Akarattyára, a Degesz étterembe megszerveztem egy szűk tanszékvezetői értekezletet a környéken nyaraló kollégákkal és családtagjaival. Zsigmond Zoliék és Szecsődiék jönnek. Jókat eszünk, jókat beszélgetünk. Gyorsan megy az idő.

Szerdán délben Kaposvárt vesszük célba. A Kaposfesztre a meghívást Kristóf nyerte a Koncz-versenyen. A szervezők minket is meghívtak, így egy éjszakát ott töltünk. Kértünk, és ígéretünk is van tiszteletjegyre a nyitókoncertre. Kristóf kollégiumi szállását gyorsan megtaláljuk. A hatágyas – egyébként nagyon szépen felújított - szoba lakói közül ő érkezik elsőnek, így övé az ágy választás joga. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy választhat a hat, egyenként 150 centis ágy közül. Mivel akkora, mint én, nem lesz könnyű dolga. A szállásunk megközelítése nem olyan egyszerű, de megoldjuk a problémát. Lepakolunk a döglesztő meleg szobában – légkondi nincs, csak egy propeller – és elmegyünk Kristóffal bejelentkezni a Fesztiválközpontként szolgáló zeneiskolába. Itt összefutok Lakatos Gyurival, aki elmondja, hogy az Amadinda két napja lemondta az összes fellépését a fesztiválon, így az esti Katona történetében sem Rácz Zoli lesz az ütős és persze a sokak által várva várt Tehillim is elmarad. Kristófot kiokítják a tudnivalókról, biztosítanak bennünket, hogy az esti koncert jegyeit az előadás előtt átvehetjük, majd otthagyjuk a gyereket gyakorolni, mi meg sétálunk egyet a városban. Ahogy Egerben is mondták nekünk, választási évben nem érdemes nagyvárosba menni, mert mindenütt építkezések teszik tönkre a látképet. Így volt ez Debrecenben is  - nagyerdei építkezés, teherautók stb. a Wasbe alatt -  és így van ez Kaposvárott is.

Este időben érkezünk a hangversenyteremhez, ahol egyre nő a tömeg és egyre több az ismerős. Itt van a zeni élet apraja, de főleg nagyja. Nem is csodálkozom, amikor kiderül, hogy jegyünk nincs – nyilván odaadták nálunk fontosabb embereknek – de majd bevisznek minket valahogy. Ha ezt tudom, vagy nem maradunk itt estére, vagy bevitetem magunkat már az elején Lakatos Gyurival. Így mindenesetre utolsóként jutunk be a nézőtérre, akkor, amikor már nem csak a maradék üres székek, hanem a fal menti párnás helyek is régen elfogytak. Állhatunk a terem végén. Kicsit (nagyon) morcos vagyok és persze a hátam is elkezd fájni. A Mendelssohn oktett után elhatározom, hogy ha nem sikerül széket szereznünk, hazamegyek. A szünet után többen is beviszik az előtérből a székeket, így én is felkapok kettőt. Az ajtónálló pont engem szúr ki, hogy elmagyarázza, ez miért nem jó ötlet. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy udvariasan elcsevegjünk, csak közlöm, hogy nem vagyok hajlandó még egy órát állni. Aztán áttöröm magam rajta a székekkel együtt. A Katona története nem tartozik a kedvenceim közé. Kicsit száraz zene ez nekem. Itt új, erősen kibővített, egyébként nem szellemtelen szöveggel adták elő, ami komoly (szerzői)jogi aggályokat vet fel.

Este Kristóf elmegy a többiekkel az éjszakai fürdőzéses vacsorára, mi meg izgulhatunk, hogy mikor és hogyan jut majd haza.

Reggel még ellátjuk pénzzel, atyai és anyai jótanácsokkal, és visszamegyünk előbb Szántódra, majd a szüleimet felvéve Pestre. Bemegyünk Sophiért is, aki mint a villám ugrik be a kalyibájába a hátsó ülésre. Eltelik majd egy nap, mire kipiheni a lelki fáradságot, amit az idegen hely élménye okozott.

Azzal hagytak ott a szakemberek, miután felmérték a terepet, hogy július elején visszatérnek. Miután visszaérkeztem Debrecenből, épp csak lepakoltam és máris indulás újra Szegedre. Szeged persze alaposan rácáfolt a Napfény Városa elnevezésre ezen a nyáron. Először a fiammal áztunk bőrig minden nap a Nyári Akadémia alatt – pedig esti sörözős, hamburgerezős vb nézéseket ígértem neki otthon – és most is állandóan azzal fenyeget, hogy a nyakunka ömlik az áldás. Éppen nem esik, így elmegyünk egy könnyű vacsorára. Halászlét eszünk. Most is isteni, de azért könnyűnek nem mondanám. A ponty egész éjjel úszkál a gyomromban.

Az erkélyes anno megkérdezte, mikorra jöjjön, amire én csak annyit mondtam, hogy ne hajnalban, ha lehet. Akkor nyolc óra – mondta határozottan. Így hát negyed nyolckor kelünk, hogy legyen időnk mindenre. De alig iszom meg az életmentő teámat, amikor gyanús mozgást hallunk az utca felől. Még kómásan kinézek és látom, hogy az ajtósok pakolnak ezerrel egy teherautóról. Mosakodás, öltözés ezerrel. Jobb karbenyúlással győzök. Lekapják a kinti erkélyajtót, mondván, hogy délután jelentkeznek, és már itt sincsenek. Még jó, hogy a bejárati ajtót cserélők és az internetes ember is csak kilencre jön. De nem! Szeged a korán kelő emberek városa, mindkét csapat megérkezik fél kilencre. Féltucatnyi ember veri szét a dupla ajtót, egy pedig az optikai kábelt szereli. Mi csak ülünk Ágival az ágy szélén és nézünk. Egy ideig akár érdekesnek is mondhatnám, de nem az. Unalmas. Nagyon. Délre már nincs bejárati ajtónk, nincs, csak egy fél erkélyajtónk, viszont van internetünk és kábeltévénk! Meg óriási kosz és rendetlenség. Fél háromra újra van ajtónk! Kívülről szépen megcsinálták, de valami félreértés folytán az előszobai részt úgy hagyták, ahogy van. Mint egy háborús bombatámadás után. Óriási rések a keret körül. Szerintem elszámolták a tervezésnél, de most már mindegy. Felhívom Sándort – aki a festést csinálta pár hete gyönyörűen. Persze reggel jön (kilencre) és kijavít majd mindent, ne izguljak. Azért nem vagyok egészen nyugodt.

A második elintéznivalónk a villany-, és gázórák átíratása, a vízóra megterveztetése, felszereltetése, függönyvásárlás és még ki tudja mi minden. És persze nem is ettünk már egy napja, így elindulunk a belvárosba. Egy kifőzdében ebédelünk, majd találunk egy függönyboltot is. Éppen válogatunk, amikor az erkélyes hív, hogy jönne vissza az ajtóval és folytatná a munkát. Fél órát kérek és nagyjából egyszerre érkezünk vissza. Ketten jönnek. Egy profi és egy kezdő. Ez utóbbin csendben derülünk, ahogy, mint egy burleszkben, ellepi a purhab, amit az ajtókeretbe kellett volna nyomnia, ő azonban rosszul szerelte fel a palackra a készüléket. A főnök megnézi az ablakokat és a keretet, és közli, hogy jobb állapotban vannak, mint gondolta, így már akár eset 10-re is végeznek. Nevetünk. Jó vicc. De aztán kiderül, hogy korántsem az. A két ember megállás nélkül dolgozik. Habot fúj, gyalul, csiszol, illeszt, redőnyt szerel, gurtnit csavaroz, és pontosan fél tízkor kezdenek összepakolni. Abban maradunk, hogy másnap délután hozza majd a festő a lefestett külső ajtót és felszereli. A kosz most sem kisebb. Ági takarít, aztán elmegyünk vacsorázni.

Reggel nem csak Sándor jön majd, hanem nyolc felé egy orosz-magyar hölgy is, akit a vízművek és egy szerelő ajánlott, mint vízóra tervezőt. Jön, néz és kérdez. Honnan jön be a víz a lakásba? Fogalmunk sincs. Azt hittem ő a szakember. Én sem kérdezem meg, hol kell megfújni a harsonát. Aztán néz, mér, sopánkodik, jegyzetel. Magyaráz ugyan valamit, hogy amennyiben ez itt előtte van, akkor így, ha utána, akkor úgy. Körülbelül ennyit értünk. Felhívja a szerelőt is. Úgy tűnik, ő sem érti a kérdést. Reggel majd idejön és megnézi – ígéri. Rajzolgat még egy darabig, majd miután kifizettük – Számlát kérnek? – elmegy.

Sanyi jön és olyan, mint mindig. Jó kedélyű, nyoma sincs rajta az idegeskedésnek. Menjünk csak nyugodtan, csináljuk a dolgunk, ő ellesz egy jó darabig. Elektromos művek, gázművek. Mindkét helyen udvariasak, és aránylag gyorsan végzünk. Ezt szeretem! Megrendeljük a függönyt. Közben újabb telefon, hogy nem hozzák az erkélyajtót, mert esős az idő és tönkremenne. Megegyezünk, hogy augusztus végén jönnek. Sándor estére végez. Gyönyörűen dolgozik, nyoma sincs a háborús dúlásnak. Közben a bejárati ajtó nem akar becsukódni. Telefon, majd még egy és jön a szerelő. Kicsit állít rajta egy imbuszkulccsal és minden rendben.

Újabb hajnali kelés, ezúttal a vízszerelő miatt. Felméri a helyzetet, megbeszéli a tervezővel, mi meg csomagolhatunk végre. Az idő tovább romlik. Sötét felhők, hűvös levegő, de nem probléma, a mórahalmi fürdőt minden időjárási körülmények között ajánlják. Nosza! Nem is csalódunk. Rengeteg ember – idős és gyerek – tölti itt a vakációt. A parkoló autók rendszáma és a beszéd alapján senki nem gondolná, hogy itthon vagyunk. Mire végzünk az utolsó hullámfürdőzéssel is, fekete felhők és hideg szél éri el a fürdőt. Még éppen elérjük szárazon az autót. Szeged felé félúton ebédelünk egy étteremben, ahol Ági megcsodál egy hat-nyolc méter magasra nőtt furcsa növényt. Abban a pillanatban ugrik fel egy idősebb hölgy a másik asztaltól és boldogan magyarázza, hogy honnan hozták annak idején, hogyan kell szaporítani, és mire észbe kaphatnánk, már át is ad Áginak egy kis hajtást belőle.  Most itt gyökereztetjük az ablakban.

Két órakor érkezünk meg Debrecenbe. Czakó Dóri az utasom, aki kellemesen végigbeszéli az utat, így megtudom a legfrissebb pletykákat a zenei- és színházi életből. Ő a Lyceumnál kiszáll és elmegy a rokonaihoz, én pedig rutinosan beparkolok a mélygarázsba. A rendezők nagyvonalúságának köszönhetően a verseny teljes négy napjára itt lesz a szállásom és az ellátásom. Becsekkolok, kipakolok és felderítem a terepet. A szobám a belső udvarra néz, pont az étterem felett van. Ennek még lesz némi jelentősége később. Ahogy gondoltam is a Zeneműkiadó már javában pakol. Segítek Lacinak betolni a pultokat és összeszerelni az állványokat, majd nekiállok én is kipakolni a kottákat. Idén először jó helyen, a földszinten árusítunk és az első érdeklődők hamar meg is érkeznek. Közben befut Kata is, Dóri is visszaérkezik, mindenki lázasan pakol és persze ugratjuk egymást, ahogy szoktuk. A megnyitón sok-sok üres beszéd, mindenki elmondja, hogy milyen boldog, mindenki elmondja, hogy milyen büszke még azok is, akikről tudom, hogy nem. Mindegy, ilyen a protokoll. Ki kell bírni valahogy. Maga a nyitókoncert jól megy, és még A. M. által pár hónapja lefikázott darabom is sikerrel veszi az akadályt. Az este főattrakciója Tallér Zsófi oratóriumának bemutatója. Utána pezsgő és pogácsa, de nekem Sigrai Laci délutáni szavai járnak a fejemben, aki, miközben húztuk-toltuk a hatalmas standot, annyit mondott: csak az éltet, hogy néhány óra múlva hatalmas söröket iszunk majd valahol egy teraszon. Így is lett. Összegyűlnek a zeneszerzők, karnagyok és zeneműkiadók és éjjel kettőig tart a beszélgetéssel egybekötött sörözés. Én legalábbis akkor indulok haza, bár a társaság fiatalabb tagjai még betértnek egy vendéglátóipari egységbe.

Reggel korán kelek, mert kezdődik a verseny és három darabom is elhangzik majd a különböző kategóriákban. Műsorfüzet idén nincs, csak egy leporelló a fordulók kezdési időpontjaival, illetve egy sajtfecni a kicsit pontosabb információkkal. Annyi ebből is kiderül, hogy soha ilyen szegényes nem volt még a felhozatal. Összesen 4 kategóriában 14 kórus versenyez, és egyetlen orosz vagy ázsiai kórust sem találunk köztük. Aztán ahogy belehallgatok, kiderül, hogy a színvonal sem a megszokott. Mindenesetre az Ady leánykar és a Magnificat is nagyot énekel és nincsenek kétségeim, hogy bekerülnek a döntőbe. Közben megy az árusítás, osztogatás. Vacsora után azt tervezzük, hogy kimegyünk a frissen épült szabadtéri színpadra megnézni a folk-műsort. Ez tapasztalom szerint a verseny legizgalmasabb programja szokott lenni. Minden kórus a saját népviseletében ad elő tradicionális programot. A portán összefutunk néhány külföldivel  - talán zsűritagok, de nem biztos – akik szintén oda tartanak. Hívunk egy nagy taxit és mind a hatan beleférünk. Fele annyiba kerül, mintha jegyet veszünk a villamosra… A belvárosi barátságos sörárak eltűntek ugyan, de a szabadtéri színpad nagyon jól néz ki. És ami káprázatos, hihetetlenül jól hangosítják a fellépőket! Öröm hallgatni őket. Örömünkbe némi üröm is vegyül, mert szó sincs hagyományos folk-programról. Van, aki Bartókot, van aki Brahmsot énekel. Aztán, hogy teljes legyen a kulturális zűrzavar egy középkori ruhákba öltözött társaság jön a színpadra és kínai dobokkal kísért dudazenét produkálnak. Én inkább hazamegyek.

Ahogy az várható volt, mindenki továbbjutott valamennyi kategóriában – ez azért jó, mert így az adysok is elénekelhetik a Mönj el sátánt! -, de ettől még nem válik izgalmasabbá a verseny. Délután négytől tartjuk a Karnagyi klubbot, beszélgetéssel, élő zenével. Az érdeklődés nagy, egy pillanat alatt megtelik a kiállító terem. Nemes Józsiék Lautitia kórusa most is remekel. A hangulat jó, a beszélgetés jó tempóban zajlik. A néhány külföldinek Laci külön fordítja a lényeget. Közben szépen fogynak a kották is. Bár itt is igaz a régi üzleti szabály, miszerint a forgalmunk 80 százalékát a vevőink 20 százaléka produkálja. Mivel az étteremben este esküvői buli lesz, a vacsorát az üvegteremben tálalják fel. Utána újra nekiindulunk a nagyeredei szabadtérinek, de mire megérkezünk, elered az eső. Kicsit várunk, de nem úgy tűnik, mint ami abbamarad, így visszavillamosozunk a Nagy Templomhoz. Hétvége van, és az eső sem esik már olyan nagy elánnal, így szint minden szórakozóhely tele van. Végül is találunk egy szimpatikusnak tűnőt és nekiállunk újra megváltani a világot, ha nem is sok sikerrel. Dórit még hazakísérjük így fél egy van, amikor visszaérkezünk a szállodába. Éppen az orrunk előtt száll be a menyasszony a liftbe, s míg várunk a következőre elbeszélgetünk egy pincérrel, akinek nagy tálca finomság van a kezében. Miközben beszállunk a felvonóba elmondja, hogy a zenekarnak viszi, akik Angliából érkeztek és még szájdobolni is tudnak. Mi viszont a csippendél fiúk vagyunk – mutatok Lacira és magamra – akiket a menyasszony rendelt – mondom neki, és nem tudom miért, de ezen úgy nevetünk, mint a kisgyerekek. A szobámba érve nyugtázom, hogy az angolok már lefeküdtek és most valami magyar banda húzza a talpalávalót. Hajnali fél négyig.

Vasárnap nem sok dolgunk van. A kórusok városszerte koncerteznek, a többiek készülnek a nagydíjas versenyre. Mi is pakolunk lassan és útnak indulunk haza.

Sok év óta először érkezünk Ausztriába teljes napsütésben. Igaz, eddig többnyire tavasszal vagy ősszel jöttünk túrázni, most pedig július közepe van. Úti célunk a Bécsi-Alpok egy eldugott települése. Annyira eldugott, hogy a GPS szerint nem is létezik, de Marci ügyesen navigál és gyorsan odatalálunk. Maga a szállás 3 kilométerre van a falutól, fenn a meredek hegyoldalban. Kis panzió, ami néhány éve épült és ilyenkor szinte lakatlan. Pedig páratlan a panoráma a környező hegyekre, csúcsokra. Az első éjszaka egyedül lakjuk a nagy házat és olyan érzésem van, mint a Ragyogásban, ahol a főszereplő téli gondnokságot vállal egy bezárt szállodában. A ház mögül több túraútvonal is indul, mi kiválasztunk egy másfél órásat, ez még biztosan belefér a mai napba. Sophie élvezi a szabadságot, rohangászik előre-hátra, mi pedig megpróbálunk lépést tartani vele. Egy közeli vendégházban iszunk egy üdítőt – én sört – és úgy érezzük, szép az élet. Süt a nap, gyönyörű a vidék, mi kellhet még?

Másnap átautózunk a környék legmagasabb csúcsát megmászni. Az útikönyv szerint öt óra a túra oda-vissza. Többszöri nekifutásra sem sikerül megtalálnunk ezt az indulási pontot, így egy lényegesen messzebbi helyről csatlakozunk majd be. Lassan dél lesz, mire elindulunk egy nagy hátizsákkal az egészen elképzelhetetlenül meredek útnak. Nagyjából ötven méter után érzem, hogy itt a vég, én innen tovább egy tapodtat sem, pedig hol van az még! A tábla – mert mindenütt minden út ki van táblázva – szerint jó négyórányi még a csúcs. Reménytelennek tűnik ilyen útviszonyok mellett. Szerencsére kicsit később enyhül a meredekség, kiérünk egy erdészeti autóútra, és ha a szemembe csorgó izzadság engedné, gyönyörű hegyeket láthatnék minden irányban. De szakad rólam a víz, és öt-tíz méterenként meg kell álljak pihenni. Nem tudom, a többiek hogyan bírják, de szemlátomást nem okoz nekik gondot az út. Újra bemegyünk az erdőbe, egyre kisebb fenyőfák között haladunk, végül már csak bokrok mindenütt. És egy tábla, mely tudatja, hogy még két óra a csúcsig. Gyors fejszámolás: ha ebben a tempóban haladunk, aligha érünk vissza az autóhoz világosban. De nem ez a baj, hanem az, hogy én már erőm utolsó morzsáit is feléltem. Mondom nekik, hogy menjenek tovább nélkülem, majd megvárom őket, de végül úgy dönt a kupaktanács, hogy visszafordulunk. Lefelé azért lényegesen vigasztalóbb a séta, és fantasztikus érzés beülni az autóba. Vacsora a szálláshelyen. Bécsiszelet, amit (ó, egek!) sertésből, illetve csirkéből kínálnak. Mivé lesz a világ, ha már az osztrákok sem borjúból készítik?! A szálláshoz wifi is jár, aminek kódja olyan hosszú, hogy kinyomtatva sem fér el egyetlen sorba. A fiúk wifiznek, mi olvasunk – én egy svéd krimit – és senkit sem kell ringatni az elalváshoz.

A reggelinél derül ki, hogy már nem vagyunk egyedül, még egy család lakik a szálláson. És egyre több turista parkol le a ház előtt, hogy elinduljon a feketével jelzett – csak profiknak - való utakon. Épp, mielőtt elindulnánk, elered az eső. Aztán néhány perc múlva el is áll és átadja a helyét a napsütésnek. Mi könnyű, levezető túrára indulunk. Ebből persze minden lesz csak könnyű és levezető nem. Sophival együtt pihegünk-lihegünk, és a különbség csak annyi, hogy ő bármikor tovább bír menni – akár rohangálni is – míg én csak caplatok. Ágival arról beszélünk, hogy még éppen időben másztuk meg a Tátrában a Krivánt, ma már egyikünknek sem menne. Ebben nem vagyok biztos, szerintem ő simán felszaladna ma is.

Mindent összegezve a következő megállapításokra jutottam: Ausztriában nem mindig esik az eső. Ausztriában is süt néha a nap. A Bécsi-Alpok gyönyörű. Fizikálisan nagyon gyenge vagyok…

Csak délután indulunk el Debrecenbe a Wasbe rendezvényeire, ahol nekem is elhangzik majd egy régebbi – és ebben a műfajban gyakorlatilag egyetlen – darabom az Ikarosz. A hőség rettenetes, viszont a szállásunk az ötcsillagos Hotel Divinusban van a Nagyerdő szélén. Kicsit furcsállom, hogy egy ilyen minőségű hotelben a garázsért napi háromezret kérnek a vendégtől és az internet használat sincs ingyen, de nem az első eset, amikor ezzel a furcsasággal találkozom. Átviszem az Ikarosz frissen elkészült partitúráit Falvy Mártinak a Főiskolára, ahol a Zeneműkiadó pakol éppen. Vacsoránk az egyébként szintén kitűnő Obester Hotelben van, ahol épp a szegedi-makói különítmény vacsorázik. Megismerkedünk néhány bel-, és külhoni karnaggyal majd elindulunk a nyitókoncertnek helyet adó Kölcsey Központba. Ez legalább légkondicionált, amire nagy szükség van, de hogy mennyire, az majd csak másnap lesz egyértelmű a Bartók-terem banánérlelő hőségében. Sokan beszélne, sok udvarias közhely hangzik el, mire a Központi Zenekar játszani kezd. Egyik karmesterüket éppen itt Debrecenben volt szerencsém tanítani pár évvel ezelőtt. És persze van a zenekarban egykori weineres növendék is. Hol ne lennének? A program kiadós gikszerrel indul, de nem ez a baj, inkább a túlméretezettség. Másfél óra nettó játékidő. De a közönség lelkesen tapsol újra és újra. Szóval tíz is elmúlik, mire kiérünk a templom elé egy söröző teraszára. A társaság remek, itt vannak a Zeneműkiadósok és Kata is. Közösen próbáljuk megfejteni, hogy merre is kéne mennie a zeneműkiadásnak, de nem sokra jutunk. Éjjel egy után érünk haza.

Reggeli után uszoda, csavargás, kávézás és a kiadónk dolgainak átbeszélése Katával, ebéd az Arany Bikában, sörözgetés egy teraszon, újabb uszoda, szauna, gőzfürdő és persze vacsora. Kész hízókúra. Úgy döntünk, villamossal tesszük meg a másfél kilométernyi utat. A két jegy 800 forint, ami csak azért említésre méltó, mert éjjel borravalóval együtt ennyiért visz vissza a szállásunkra majd a taxi. Két hangverseny is van a Bartók teremben egymás után. Héttől és fél kilenctől. A kettő közt az EMB tart rövid pezsgős fogadást. Közben tárgyalok az Adams hangszergyár képviselőjével, az idehozott és csupán a fesztivál ideje alatt használt gyönyörű timpanik megvételéről.

A Bartók terem akusztikája nem igazán kedvez a fúvószenének. Ha hátul ül az ember, akkor nagyon kavarog a hang, ha elől, akkor megsüketül a hangerőtől. Ennek ellenére az Ikaroszt nagyon jól játsszák a mieink.

Az esti sörözés nem nyúlik nagyon későre, mert hajnalban kelnünk kell, egy órára Szegeden kell lennünk Kristóffal a Nyári Akadémián.