Szeged. Negyed kettőre beszéltem meg a randevút egy lakásügynökkel a Petőfi sugárút, Földváry utca sarkán. Persze öt perccel előbb ott vagyok és próbálom kitalálni a közeledő emberek közül melyik lesz majd az ügynök. Eltelik az öt perc, aztán újabb öt. Idegesen telefonálok, de nem veszi fel. Újra próbálkozom. Most kicseng, felveszi, de ki is nyomja rögtön. Miközben hallom, hogy sms érkezett a szemem sarkából figyelem, ahogy egy hatvanas nő egy kisméretű autóval az orrom előtt leparkol a sarkon. A kocsi vége kilóg a képzeletbeli zebrára, a vezető oldal pedig egy tócsa közepén áll. A hölgy kikecmereg a kocsiból és hevesen gesztikulál az utca túl oldalán szerencsétlenkedő fiatal lánynak, aki egy nyomorékká tört első kerekű biciklivel árválkodik a járda szélén.

Elfordulok, és elolvasom az sms-t. Sztenderd üzenet: tárgyaláson vagyok, majd hívom. Az baj - válaszolom neki -, mert éppen most lenne egy találkozónk lakás ügyben.

– Fiatalember – hallom a hátam mögül – segítene? – Egy ilyen megszólításnak, így ötven felé, ki tudna ellenállni? Odalépek az autóhoz. Az anyós ülés oldalán a hátsó ajtó nyitva és a biciklit próbálják beszuszakolni a hátsó traktusba.

– Segítene betenni? – kérdezi a nő újra. Odalépek és közlöm a nyilvánvaló tényt: a bicikli legalább fél méterrel hosszabb, mint az autó szélessége, ide bizony ez nem fog bemenni.

– De azért csak próbálja meg! – erősködik a nő.

– Nem lehet, nem fér be –, erősködöm én is, némileg már ingerültebben. Az eszem még az ügynökön jár, ezek meg szórakoznak itt velem.

– Akkor most mit tegyek? – kérdezi vádlón.

– Nem tudom – mondom őszintén.

– Akkor most mit tegyek?! – felemeli a hangját és rángatja kicsit a biciklit.

– Hívjon egy taxit – mondom.

– Abba belefér?

– Egy kombiba igen. – Közben meglátom, hogy tetőcsomagtartó is van az autón.

– Rakja a csomagtartóra - javaslom.

– Azt nem lehet, összekarcolja.

Hogy mit karcol össze egy tetőcsomagtartón, azt nem merem megkérdezni. De azért ő is elgondolkodik. Kivesz egy pokrócot a csomagtartóból. Közben a biciklit átpasszolja nekem. Én telefonálni szeretnék, az ügynökkel találkozni, levetni a zakómat, mert csurog rólam a víz, visszamenni az iskolába, vagy Pestre, már minden mindegy, csak el innen. De nem enged.

– Ez a pokróc jó lesz? – kérdezi, de nem vár választ, nekiáll felteríteni a csomagtartóra. Megpróbálom megemelni a biciklit. Mivel nem egyszerűen fel kell emelni, hanem fektetni kéne, a derekam jelzi, hogy ne szórakozzak vele.

– Ezt én nem tudom egyedül felemelni – közlöm a harcias nénivel.

– Két csípőprotézisem van! – rivall rám megvetően, dühösen és ellentmondást nem tűrően. Aztán a szemembe néz szúrósan.

Megpróbálok nyugodt maradni.

– Én viszont nem tudom egyedül felemelni. – Farkasszemet nézünk, és azon gondolkodom, miért nem vágom hozzá a rohadt biciklijét és megyek a dolgomra? Végül odajön, és együtt feltesszük a tetőre.

– És mivel fogja odakötözni? – kérdezem. Erre elővesz egy méternyi madzagot. – Ez jó lesz? – nem tudom, válaszolom és megpróbálok lelépni.

Még hallom, ahogy utánam szól: Köszönöm fiatalember. – De ahogy ezeket a szavak mondja, érzem, hogy se a fiatalt, se az embert nem gondolta komolyan. Sőt.

A déli vonattal megyek vissza. A jegyvásárlás nem megy zökkenőmentesen. Előttem a pénztárnál két nő, aki Békéscsabára akarnak eljutni átszállás nélkül és most szembesülnek azzal a ténnyel, hogy ez a Nyugati, és nem a Keleti pályaudvar. Kicsit tanakodnak, de azért végül is odaengednek az ablakhoz. Elmondom, hogy egy Start kártyás félárút kérek Szegedre oda-vissza és egy helyjegyet a következő IC-re. A nő beüti az adatokat és visszaismétel, hogy egyirányú jegy Szegedre. Mondom, nem, oda-vissza. De eddigre már kijön a jegy. Előbb kellett volna szólnia – tol le. Előbb szóltam – válaszolom. Nem előbb szólt, hanem csak most – replikázik. Nem most, hanem ezzel kezdtem – megy fel bennem a pumpa. De nem! – szinte kiabál. Asszonyom, itt én vagyok a vásárló és nekem akkor is igazam van, ha véletlenül nincs! – mondom emelt hanggal és kétszázas vérnyomással. Megpróbál válaszolni, de érzem, hogy nem bocsánatot akar kérni, ezért visszaveszem az odakészített bankkártyámat és kisebb kiabálással adom tudtára, hogy kivel beszéljen így, és otthagyom. A következő kasszánál nem fogadnak el bankkártyát, de harmadjára már sikerrel járok.
Szegeden a saját nevem és egy kopaszodó férfi arcképe fogad több száz példányban. Tóth Péter a helyi jobbik képviselőjelöltje plakátjával van tele a város. Hazamegyek, átöltözöm és elindulok a Hotelbe a zsűriért.
Az Agóra tele van emberekkel. A legszebb álmaimat valósítják meg. A zongora épségben és a színpad sem szakadt még le. Fogadjuk a prominenseket, a díjátadókat, egyetemi, városi vezetőket, kollégákat.
A döntő hat óra után pár perccel kezdődik. Minden versenyzőnek hatalmas közönségsikere van. Hosszas bravózás, ütemes vastaps, sokszori meghajlás. Meg is érdemlik. A harmadik versenyzőnél, ahogy megbeszéltük, felhívom rektor urat, hogy lassan induljon. Nem veszi fel. Többször és sikertelenül próbálkozom. Felhívom a kabinetfőnökét, próbálja meg elérni ő is. Kicsit izgulok, utolérjük-e. Igaz, előző este megírtam, hogy kb. mikor lesz a díjátadó, de azt is megbeszéltük, hogy előtte hívom.
A zsűri komoly szakmai vitába bonyolódik. Két szélsőséges álláspont ütközik meg. Ennek ellenére elég gyorsan megszületik az eredmény. Míg az oklevelet megírják, és míg belevésik a neveket az érmekbe, kimegyünk az előtérbe beszélgetni. Tévé interjú közben érkezik meg a rektor úr. Átbeszéljük a menetrendet, majd az épülő lézerközpont felé kanyarodik a beszélgetés. Mielőtt bemegyünk a díjátadóra, még egyszer Anitával is átbeszéljük a forgatókönyvet: Üdvözli a közönséget, felkéri Nádor Györgyöt a verseny értékelésére, felkéri rektor urat beszédének megtartására, én mondok néhány köszönő szót és jöhetnek a díjak. Ehhez képest Anita, amint felér a színpadra kiszólítja az első díjátadót és mire észbe kaphatnánk már át is adták a harmadik és a második díjakat. Rektor felém fordul, és csak ennyit kérdez rezzenéstelen arccal: Nem ugrottunk át egy oldalt? Kriszta oldja meg a helyzetet, ügyesen, mint ki segíteni akar, felmegy a színpadra és Anita fülébe súgja, hogy lassítson már egy kicsit. Végül elhangzanak a beszédek is, a győztes is átveheti jutalmát és a különdíjak is gazdára találnak. Felmegyünk a fogadás helyszínére. Felszabadult pezsgőzés, jó kedv. A siker kézzel fogható. Nyilvánosan megköszönöm a kollégák segítségét, elnézést kérek azoktól, akiket az elmúlt stresszes napok alatt esetleg megbántottam. Késő éjszakáig beszélgetünk, míg el nem fogy valamennyi bor és pezsgő. Folytatás két év múlva.