Kb. két hónapja úgy döntöttünk, új ágyat veszünk. A régi 24 éves, bőven kiszolgált már, bár semmi különösebb baja nincsen.
Megrendeltük külön a matracot, külön az ágykeretet. Aztán elkezdtünk megoldást találni a régi franciaágy jövőjére. Megkerestünk különböző szeretetszolgálatokat, vörös keresztet stb., de senkinek nem kellett. Ági végül talált egy igaz, az ország távoli végében működő szegényeket támogató szervezett, akik örültek a felajánlásnak. Többször megkérdeztük, mikor jönnek érte, de nem tudtak rá válaszolni. Aztán egy péntek délelőtt telefonhívás érkezett, este jön egy teherautó, az majd elviszi. Az új még nem érkezett meg, de nem baj, majd alszunk addig is a földön, csak vigyék az öreg ágyat bárhova. Este meg is érkezett egy, azaz egyetlen egy fiatalember az ágyért. Azt nagyon gyorsan felmérte, hogy egyedül nem tudja kivinni a teherautóhoz, így dolgavégezetlenül elment. Újabb e-mailek, újabb ígéretek. Végül az új ágy készítői is jelentkeztek, hogy most pénteken 11 és dél között hozzák, és szerelik. Most más tényleg sürgős lett a dolog, mert két francia ágy sehogy sem fér el a lakásban. Felhívtam hangszerszállító ismerősömet, ugyan, tegye már meg, hogy megkérdezi kollégáit, mennyiért vinnék el. Megkérdezte és egy óra múlva már jöttek is. Egy fél órával később, 12 előtt öt perccel futottak be az új ágy szerelői is. 45 perc alatt készre szerelték. A régi ágy pedig valami szeméttelepen végezte. Kár érte.

Hétfő van, hajnali fél nyolc és szakad az eső.
Kristóf megpróbál magához térni, kevés sikerrel. Majszolja a reggelit. Több mint egy hete lett beteg. Lázas, fejfájós, hasmenéses. Alig hegedült az elmúlt napokban. Most nem bánom, hogy a felvételin ugyanazokat játssza, amiket álmából felverve is jól elő tud adni. Bartók Román népi táncok, Lalo Spanyol szimfónia első tétel. Meg egy etűd. Nyolc óra, mire kijön a fürdőszobából. Van egy negyed órája bejátszania magát, aztán muszáj elindulnunk.

Kilenc előtt pár perccel érünk a régi zeneakadémiára. A portással közöljük, hogy felvételizni jöttünk és érdeklődünk, hol lehet lepakolni, bejátszani. Közli, hogy sehol. Legfeljebb a művész szobába. Ami ugye közvetlenül a nagyterem mellett van, kicsi és minden behallatszik. Mindenesetre felmegyünk. Senki nem tud semmit, viszont szép lassan megérkezik minden felvételiző. És mindenki szeretne gyakorolni. És kipróbálni a termet. Négy hegedűs, egy csellista és egy gitáros van ma. A zongoristák a korábbi szokásoktól eltérően máskor felvételiztek.

Megjön Perényi Eszter is, beszélgetünk a Zathureczky versenyről, de kerülöm a felvételi témáját. Majd végre kiragasztják a sorrendet. Kristóf pont középen játszik. Azért azt csak megkérdezem, hányat vesznek fel. Eszter közli, hogy mindenkit, aki elég jó. Én is így gondolom. Ráadásul, nem úgy van már, mint volt régen, amikor tucatjával jelentkeztek a zsenik. Itt van az egész tanszék Kokas Katit leszámítva, akiről tudjuk, hogy külföldön van.

Közben hallom, hogy amint lejátszanak, összeül a tanári kar, hogy eldöntsék, kit vesznek fel. Ebből arra következtetek, hogy a délutáni szolfézs felvételire már csak azok mennek tovább, akik benn vannak.

Kristóf a vécében gyakorol, majd az utolsó negyed órára kap egy termet. Elegáns, látszólag nyugodt. Így is megy fel a színpadra. Nem bírom ki, muszáj bemennem, meghallgatni. Pedig nagyon izgulok. Az etűd hibátlan. Hátul ülök, így csak a tanárok hátát és a feje búbját látom. Próbálok rájönni, mire gondolhatnak. Tetszik? Nem tetszik? Elkezdi a Bartókot. Nagyon jól szól. Az üveghangok is rendben és a kedvenc tételemben – negyedik – nagyot muzsikál. Úgy látom, tetszik a közönségnek. Már csak a Lalótól félek. Mindig kockázatos az eleje. De simán mennek a hangok és tiszta! És tiszták a futamok is az elején. Megnyugszom. Ildikó is elégedett. Összepakolunk és elindulunk haza.

Háromra visszamegyünk és megnézzük a kiírást. Kristóf neve szerepel a papír legelején. Négyen mehetnek szolfézsra. Gráf Zsuzsa kedvesen fogad minket. Én otthagyom a srácot, most már boldoguljon, ahogy tud. Mielőtt felszállok a szegedi IC-re, még be kell mennem egy zongoraszalonba elintézni egy hangszervásárlást. Még a villamoson vagyok, amikor Kristóf hív, hogy jól sikerült. Ezek szerint fel vagy véve, mondom neki és mindketten így is hisszük.

Már Szegeden vagyok, amikor kiderül, hogy nem annyira egyértelmű a helyzet. Ugyanis összesen két jelentkezőt vettek fel és kettőt tartalékba raktak. Valami létszám stop van a Zeneakadémián, így összesen 12 hallgatója lehet az előkészítő tagozatnak és jelenleg tízen járnak oda. Ideges leszek, bár tudom, hogy felesleges, de hallani akarom, hogy benn van a gyerek! Felhívom Esztert. Elmondja, hogy Kristóf az első helyen van, utána egy zongorista fiú áll.
Kicsit megnyugszom, de azért várom azt a papírt nagyon!

Hogy miért is jöttem az Óbudai Társaskörben, azt majd egyszer megírom, de tény, hogy sok oka volt. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni; akkor nem érzetem jól magam. Az utolsó másfél évben már kimondottan rosszul érzetem magam. Rengeteg mindennel nem értettem egyet és utáltam, hogy a nevemet kell adnom olyan dolgokhoz, amivel mélységesen nem értettem egyet. Így nem csoda, hogy amikor Szegedről megkerestek, boldogan mondtam igent. Még akkor is, ha több utazással és kevesebb pénzzel járt a dolog. Azt gondoltam, úgy a tisztességes, hogy időben bejelentem távozási szándékomat. Egy áprilisi sajtótájékoztató után ültem le Pihével, hogy elmondjam neki, három hónap múlva kilépnék. Addig szívesen segítek új embert találni magam helyett és persze szívesen be is tanítom az utódomat. Kicsit meglepődött, de szerintem kicsit meg is könnyebbült. Túl nagy teher voltam én neki addigra már. Hogy ez mit jelent, most nem részletezem. Néhány nap múlva örömmel jelentette, hogy talált is valakit, aki nagyon jó lesz. Az illetőnek viszont a következő hónaptól be kéne állni, mert különben elveszít valamilyen pénzt. Mondtam, semmi gond, de miért én veszítsek el kéthavi fizetést, azért mert időben szóltam. Pihe megnyugtatott, hogy azt a két hónapot számla ellenében kifizeti nekem. Ebben maradtunk. Megjött az utódom, akinek próbáltam elmagyarázni merre meddig tartanak a dolgok, de a második közös napon Pihe megkért, hogy többet ne jöjjek be. Nem mondom, hogy nem esett szarul, de valahogy készültem már rá, a dolgaimat régen összedobozoltam, adtam neki egy puszit, sok sikert kívántam, elköszöntem a többiektől és beültem a kocsiba. Közben a gazdasági vezető Tóth Zsuzsa, aki szívesen köszörülte Pihén és dilettantizmusán a nyelvét a távollétében, és akit többször mentettem meg a kirúgástól ármánykodásba kezdett. Hogy miért járna nekem az a két hónapnyi fizetés (nettó kétszer 200 ezer forint), hogy adjam, csak le a mininote-omat, ami másfél éves volt, és amit ő már kinézett magának. Most teljes kétszínűségével kezdett Pihe fülébe duruzsolni, akár egy vasorrú bába álruhában. A pénzemet végül több hónapnyi levelezés és írásos veszekedés után kaptam meg, de éreztem, hogy nem tartozom egyik baráti köréhez sem ezután.
Pár hete Pihe és Zsuzsa újra összerúgta a port. Ezúttal nem volt senki, aki Zsuzsát megvédje, ezért Pihe kirúgta. De mivel ez nem megy olyan könnyen, mint gondolná az ember három millió forintot, az új mobilát és egy vadonatúj laptopot vihetett haza vigaszdíjként.

Hogy is van ez? Aki korrekt, tisztességes, időben szól azzal kötekedünk, megalázzuk, aki szemét, akit utálunk, azt három millióval jutalmazzuk közpénzből? Tehát: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Már ifjú zeneszerzőként is megütöttem néhányszor a bokámat, amikor balga módon jó magyar költők műveiből írtam kórusműveket. Az engedélyeztetési eljáráskor derült ki ugyanis, hogy a költők özvegyei és/vagy az őket képviselő ügyvédek koránt sem olyan segítőkészek, mint maguk a költők voltak életükben. Persze vannak kivételek is. Nemes Nagy Ágnes jogutódjától, Nagy László fiától posta fordultával érkezett/érkezik a hozzájárulás, de így van ez Kányádi Sándorral, vagy amíg élt Weöres Sándorral is. Az első pofon a zeneszerzőket Weöres halála és Károlyi Aliz megjelenése okozta. Előbb mereven elzárkózott minden megzenésítési engedélytől, majd később „enyhített” a szigoron és kemény pénzeket kért az aláírásáért. Ismeretes, hogy Orbán a kilencvenes években 150 ezret fizetett több tucatnyi Weöres-kórusának engedélyeztetéséért. Magam is fizettem 2-2 ezer forintot az engedélyekért, ami ma talán bagatell összegnek tűnik, de a kilencvenes évek végén, munkanélküliként egyáltalán nem volt az. A magyar szerzők le is szoktak gyorsan Weöres verseinek feldolgozásáról.
A következő pofont már zeneműkiadóként kaptam, amikor az özvegy súlyos tízezrekhez és a kiadó kereskedelmi politikájába való beleszólást követelt Nógrádi Péter remek vegyeskarának kiadási engedélyezéséért. Számos ügyvéd-, és levélváltás után sem sikerült megegyeznünk. Azóta nem adok ki egyetlen szerzőtől sem Weöres versre írt kórusművet vagy dalt. Pedig akadna bőven.
Tavaly októberben Kocsár Miklós Gyurkovics dalait készítettük elő kiadáshoz. Én többször rákérdeztem, megkapjuk-e a hozzájárulást és ő azzal nyugtatott, hogy az özvegy boldog lesz. Fel is hívtam és kiderült, hogy az özvegy egyáltalán nem boldog. Sőt. Aztán sikerült megnyugtatnom és e-mailen elküldtem neki a szokásos szerződést. Ő visszaírt, hogy ez edd a legtisztességesebb szerződés, amit ajánlottak neki, de két ponton változtatást kért. Ezeket megtettem és elküldtem, azzal, hogy várom a kinyomtatott, aláírt szerződéseket. Közben nekiálltunk a nyomdai előkészületeknek, hogy a születésnapra megjelenhessenek a kották. A szerződés csak nem jött meg, viszont a kottákat, igen limitált példányszámban kinyomtattuk. tanár úr örült, és mindenki boldognak tűnt. Decemberben aztán elkezdtem érdeklődni, mi lehet a posta késedelmének oka. Januárban kiderült, hogy az özvegy nem vette észre a levelemet és ezért nem válaszolt. Most meg ahelyett, hogy elküldené aláírva, dühödt levelet ír nekem, hogy miért mertem megjelentetni a kottát. Próbálom nyugtatni, hogy a szerződés úgy módosult, ahogy ő kérte, de semmi siker. Lehet, hogy bezúzom az egészet!
Közben Nógrádi Péter is megkeresett, hogy az Illés feldolgozásokat adjuk ki. (Nógrádi és Szabó Soma sok évvel ezelőtt a King’s Singers mintájára hat szólamra feldolgozott egy tucatnyi dalt. Lemez is lett belőle.) Ez már bennem is megfordult és Bródyt meg is kérdeztem, mit szól hozzá. Ő örömmel hozzájárul, mondta, de Rosta Mária intézi a jogi ügyeket, vele beszéljek. Nógrádi beszélt vele, de ő hajthatatlan. Hallani sem akar a kottakiadásról.
Egy dolgot nem értek csak. Minden kiadott kotta növeli a mű játszottságát. A játszottság jogdíjbevételt generál. Ebből a jogdíjból részesedik a szövegíró, költő és/vagy jogutódja is. Ez tehát talált pénz. Lehet, hogy nem sok, de dolgozni biztosan nem kellett már érte. Miért akkor ez a makacs ellenállás?

Tegnap koncertre mentem Szegeden a Színházba.
Vásári Tamás volt a szólista, aki idén nyolcvan éves. A legkönnyebb és egyik legrövidebb zongoraversenyt választotta, Liszt A-dúrját. Az érzés még szemlátomást meg van, de az izmok már nem engedelmeskednek. Sokszor csak látom, hogy játszik, de a futamokból csak a záró hangot, akkordot hallom. Nehézkes, öreges, kevés ihletett hanggal, pillanattal. A közönség állva tapsol. Két ráadás; Liszt Rákóczi induló – helyenként alig-alig felismerhetően – és a Desz-dúr Consolation. Hosszú ünneplés.
Közben megfogalmazódik bennem, hogy egy bálványnak egyetlen ellensége van; saját maga. Csak ő képes ledönteni a saját szobrát.
Kár.