A középdöntő napja. Mivel 11 versenyző van és a műsor is hosszabb, fárasztó napja lesz a zsűrinek. Ráadásul tizenegyszer meg kell hallgassák a Hangnem nélküli keringőmet. Kocsis Krisztián kezdi a napot. Nagyon tetszik, ahogy a darabomat játssza.
A levélnek lehetett valami foganatja, mert egyre több egyetemistát látok a nézőtéren. Míg az ebéd zajlik, Klárival átmegyünk a Rektori Hivatalba egy kínai utazás részleteit megtudni. Nem leszünk sokkal okosabbak. Ha már ott vagyunk, benézünk Rektor úrhoz is, megtudakolni, hogy volna-e kedve szombaton a díjátadón néhány szót mondani. Kiüzen, hogy rendben van, de kér valami háttéranyagot hozzá. Közben gyűjtjük az infókat, melyik különdíjat, ki akarja átadni.
Délután kapok egy emilt, hogy a zenekar technikusa és az Agóra technikusa szerint a színpadra nem fér fel a zenekar, így a zongorát és a vonósokat a színpad elé teszik. Felrobban az agyam ekkora marhaság hallatán. Ordítok, dühös leveleket írok. Nehogy már két lusta technikus mondja meg, mi történjen egy nemzetközi verseny döntőjében! Annál is inkább mert két hete hallottam ott egy Liszt zongoraversenyt. Ráadásul a színpad bővíthető. Krisztát ráállítom az ügyre. Szedje le ő a fejüket. Le is szedi. Kicsit később azzal próbálkoznak, hogy a zongora súlyát nem fogja elbírni a színpad. Ezzel már nem is foglalkozom. Elbírja!
Este újabb pontozás. Kisebb vita eredményeképpen négyen kerülnek be a döntőbe. Bár megfogadtam, hogy tűzzel-vassal védem a háromfős döntőt, mivel hárman a Liszt Esz-dúrt egy valaki pedig a Haláltáncot játssza és mindegyik rövid versenymű, beleegyezem. Gyors telefon a zenekarnak, hogy mit kell gyakorolniuk másnapra. Boldizsár és Karcsi is gyakorolni mennek. Kihasználják, hogy üres a ház. Én meg beülök a kocsiba és elindulok Pestre.

A napot számlaírással, kiadós ügyek intézésével kezdem. Aztán elmegyek a Hivatalba útlevelet csináltatni. Megnyomom a masinán a megfelelő gombot, de a gép a recepcióhoz irányít. Itt elmondom, mi járatban vagyok. Közlik, hogy rendben, menjek vissza az automatához és nyomjam meg újra ugyan azt a gombot. A 127-es sorszámot kapom. A kijelzőn kettővel előttem lévő szám. Gyorsan fog ez menni, gondolom magamban. Leülök és várok. 40 perc múlva, kisétálok és megkérdezem a recepcióst, látja-e bármilyen esélyét annak, hogy valamikor továbbmegy a szám és talán én is sorra kerülök. A válasza nem nyugtat meg. Szinte minden okiratot ugyan azoknál az ablakoknál csinálnak, így nem tudja megmondani, mikor kerülök sorra. Újabb negyven perc és egy kisebb migrén után hívnak. Maga az adminisztráció kb. öt percig tart. Hazamegyek és folytatom az Árgyélus hangszerelését. Még elég sok van hátra egy hosszabb számból. Kettőre elmegyek a Fazekas Gimibe, átadni egy kottacsomagot, onnan a Bartók Konziba, ahol a jövő heti bemutatóra próbálnak a Marczibányi tériek egy hárfás kórusművemet. A hárfás kislány Bartókos, így kerülünk most ide. Régen jártam már az épületben. Minden olyan kicsi… Délután még hangszerelés, este kimegyek a nyomdába kottákért, majd éjszaka folytatom a munkát.

Reggel találkozom Katona Judittal, akinek számlát hoztam Pestről. Mivel júniusban ki kell költöznöm a jelenlegi lakásból, segít találni egyet. Legalábbis nagyon remélem. Kilencre átmegyek a TIK-be, ahol most nyílik az állásbörze. Itt adják át az Almamater-díjat. Kapok egy stressz-labdát. Ezt nyomogassam, ha helyzet van. Egész nap nyomogathatnám. Pláne, amikor felhívom a Rádiót zongora ügyben. Kiderül, hogy szombatra biztosan nem tudják kikölcsönözni a hangszert. Ők azt hitték április végéről van szó. Beszélek Gőzzel, hogy ne tőrje magát, ami nem megy, az nem megy. Felhívom Lukácsházi Győzőt és elmondom, hogy nincs más út, csak az ő hangszerük. Végül beadja a derekát, de hozzáteszi, mindketten belebukunk, ha bármi történik a hangszerrel. Ettől félek én is. Kriszta elkezdi leszervezni a szállítást. Karcsi panaszkodik, hogy elrontotta a gyomrát. Szerinte romlott volt a vacsoránk. Az nem zavarja, hogy nyolcan ettük ugyanazt, és csak ő beteg. Nem baj, túléli. Egy órára elmegyek a Roosevelt téri Halászcsárdába egy Fullbright-os találkozóra. A fogorvosi kar dékánja hívott, egy esetleges együttműködést megalapozandó. Ő ugyanis a Fullbright területi igazgatója. A hangulat remek. Pálinka, isteni halászlé, túrós csusza, remek vörösbor. Szinte nincs is kedvem visszamenni stresszelni. De muszáj, mert jön hozzám a kulturális bizottság elnöke egy bemutatkozó látogatásra. Mikor elköszönök tőle már a zsűri is újra itt van. Az utolsó versenyző után megbeszélés. Kisebb vita után pontoznak. Én számolom és írom. Az a metódus, hogy mindig más kezdi mondani a pontokat. Az egyetlen saját növendékünk (Kerek Feri tanítványa) pontozása pont úgy jön ki, hogy Feri mond utoljára. Erősen megnyomja a ceruzát. De végül senki nem emel vétót. 11 versenyző jut tovább a középdöntőbe. Kihirdetjük az eredményt, átadjuk a versenyzőknek az Éremverde ajándékát és Zoli valamint a hoszteszek átkísérik a versenyzőket egy fogadásra. A fogadást 80 főre kértük, arra számítva, hogy ott lesz 20 versenyző, a rokonaik és a saját hallgatóink. Ehhez képest kb. 25-en mentek át. A zsűri-vacsorából ezúttal is rengeteg marad. Átadom a szokásos pakkot a portás néninek, aki közli, hogy most érkeztek meg hatalmas tálcákon a fogadás szendvicsei is. Körbejárom a házat, hátha találok néhány éhes szájat, de nincs szerencsém. Végül összepakolok vagy 8-10 szendvicset és hazafelé menet a Tesco előtt ácsingózó, alkoholtól eltorzult arcú, iszonyatos szagot árasztó homeless kezébe nyomom.

Ez a nap simán megy. Azaz menne, ha lenne pontozólap. De nincs. Klári nekiáll legyártani őket. Mire a zsűri megérkezik, már készen van minden. Fél tizenegykor adok egy rövid interjút a Lánchíd rádiónak Bartók születésnapja alkalmából. Erről eszembe jut, hogy apámat majd fel kell hívni. Csak nehogy elfelejtsem! (Majdnem el fogom!)
Még mindig nincs zongora a döntőre az Agórában. A zenekar nem nagyon akarja kölcsönadni a saját Bösendorferjét. Féltik. Értem én. Én is félteném. A mienket nem vihetjük át, mert még nincs kifizetve és tiltva van a szállítása a szerződés értelmében. Írok egy levelet Gőznek. Hátha. Visszaír, hogy megnézi, mit tehetne.
A délelőtti öt versenyző tartja a menetrendet. Ebédre átkísérem a zsűrit az Art Hotel éttermébe. Ők amúgy is itt laknak, így az ebéd helyszín kézenfekvőnek tűnt. Első értékelések. A színvonal magas, a szervezés jó. Én is így gondolom. Visszamegyek dolgozni, mert közben azért ez mégiscsak egy oktatási intézmény. Kérelmek, számlák, levelek. A délutáni forduló négykor kezdődik. Egyetlen problémám, a közönség hiánya. Arra nem számítottam, hogy tömegével fognak az utcáról beözönleni az emberek, dehogy a negyven zongoristánk közül, jó ha 5-7 itt van, azt vérlázítónak tartom. Írok egy szigorú hangúnak szánt emilt és szétküldetem a hallgatóknak. Vacsora megint hidegtál, ezúttal más összetételben. Előveszek egy üveg bort is, de vége az, hogy Karcsival kettesben isszuk meg. Míg ő gyakorol – ez még a borozás előtt van -, Zsigmond Zolival beszélgetünk. Neki is elpanaszolom az érdektelenség iránti elkeseredésemet. Minek rendezünk közel öt millióért egy versenyt, ha a saját hallgatóinkat sem érdekli? Aztán abban maradunk, hogy magunknak. Hogy bebizonyítsuk a károgóknak, hogy nem állt meg az élet a dékánváltással. Hogy lehet profin is versenyt rendezni. Tudom, hogy sok ellendrukkerünk volt/van. Sokan megütköztek az új dizájnon. De a versenynek most végre van saját logója, a logóhoz illő műsorfüzete, molinója stb. És a szervezés –kifelé legalábbis – hibátlannak látszik. Pár napja írásban kértem meg Kerek Ferit, hogy intézze a nagyszentmiklósi utazást. Ez nem a verseny része, de ahhoz szorosan kapcsolódó program. Buszt szereztem a városházáról ingyen, neki csak a többit kell leegyeztetni. Persze nem teszi. Kalmár Zolit ugráltatja ezzel is. Mint ahogy felesége is többször utasítgatja Krisztát, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Kriszta még egy ideig tűri, de ahogy elnézem, az ő idegei sincsenek acélból. Rosszkedvűen fekszem le.

Kb. két hónapja úgy döntöttünk, új ágyat veszünk. A régi 24 éves, bőven kiszolgált már, bár semmi különösebb baja nincsen.
Megrendeltük külön a matracot, külön az ágykeretet. Aztán elkezdtünk megoldást találni a régi franciaágy jövőjére. Megkerestünk különböző szeretetszolgálatokat, vörös keresztet stb., de senkinek nem kellett. Ági végül talált egy igaz, az ország távoli végében működő szegényeket támogató szervezett, akik örültek a felajánlásnak. Többször megkérdeztük, mikor jönnek érte, de nem tudtak rá válaszolni. Aztán egy péntek délelőtt telefonhívás érkezett, este jön egy teherautó, az majd elviszi. Az új még nem érkezett meg, de nem baj, majd alszunk addig is a földön, csak vigyék az öreg ágyat bárhova. Este meg is érkezett egy, azaz egyetlen egy fiatalember az ágyért. Azt nagyon gyorsan felmérte, hogy egyedül nem tudja kivinni a teherautóhoz, így dolgavégezetlenül elment. Újabb e-mailek, újabb ígéretek. Végül az új ágy készítői is jelentkeztek, hogy most pénteken 11 és dél között hozzák, és szerelik. Most más tényleg sürgős lett a dolog, mert két francia ágy sehogy sem fér el a lakásban. Felhívtam hangszerszállító ismerősömet, ugyan, tegye már meg, hogy megkérdezi kollégáit, mennyiért vinnék el. Megkérdezte és egy óra múlva már jöttek is. Egy fél órával később, 12 előtt öt perccel futottak be az új ágy szerelői is. 45 perc alatt készre szerelték. A régi ágy pedig valami szeméttelepen végezte. Kár érte.