Reggel találkozom Katona Judittal, akinek számlát hoztam Pestről. Mivel júniusban ki kell költöznöm a jelenlegi lakásból, segít találni egyet. Legalábbis nagyon remélem. Kilencre átmegyek a TIK-be, ahol most nyílik az állásbörze. Itt adják át az Almamater-díjat. Kapok egy stressz-labdát. Ezt nyomogassam, ha helyzet van. Egész nap nyomogathatnám. Pláne, amikor felhívom a Rádiót zongora ügyben. Kiderül, hogy szombatra biztosan nem tudják kikölcsönözni a hangszert. Ők azt hitték április végéről van szó. Beszélek Gőzzel, hogy ne tőrje magát, ami nem megy, az nem megy. Felhívom Lukácsházi Győzőt és elmondom, hogy nincs más út, csak az ő hangszerük. Végül beadja a derekát, de hozzáteszi, mindketten belebukunk, ha bármi történik a hangszerrel. Ettől félek én is. Kriszta elkezdi leszervezni a szállítást. Karcsi panaszkodik, hogy elrontotta a gyomrát. Szerinte romlott volt a vacsoránk. Az nem zavarja, hogy nyolcan ettük ugyanazt, és csak ő beteg. Nem baj, túléli. Egy órára elmegyek a Roosevelt téri Halászcsárdába egy Fullbright-os találkozóra. A fogorvosi kar dékánja hívott, egy esetleges együttműködést megalapozandó. Ő ugyanis a Fullbright területi igazgatója. A hangulat remek. Pálinka, isteni halászlé, túrós csusza, remek vörösbor. Szinte nincs is kedvem visszamenni stresszelni. De muszáj, mert jön hozzám a kulturális bizottság elnöke egy bemutatkozó látogatásra. Mikor elköszönök tőle már a zsűri is újra itt van. Az utolsó versenyző után megbeszélés. Kisebb vita után pontoznak. Én számolom és írom. Az a metódus, hogy mindig más kezdi mondani a pontokat. Az egyetlen saját növendékünk (Kerek Feri tanítványa) pontozása pont úgy jön ki, hogy Feri mond utoljára. Erősen megnyomja a ceruzát. De végül senki nem emel vétót. 11 versenyző jut tovább a középdöntőbe. Kihirdetjük az eredményt, átadjuk a versenyzőknek az Éremverde ajándékát és Zoli valamint a hoszteszek átkísérik a versenyzőket egy fogadásra. A fogadást 80 főre kértük, arra számítva, hogy ott lesz 20 versenyző, a rokonaik és a saját hallgatóink. Ehhez képest kb. 25-en mentek át. A zsűri-vacsorából ezúttal is rengeteg marad. Átadom a szokásos pakkot a portás néninek, aki közli, hogy most érkeztek meg hatalmas tálcákon a fogadás szendvicsei is. Körbejárom a házat, hátha találok néhány éhes szájat, de nincs szerencsém. Végül összepakolok vagy 8-10 szendvicset és hazafelé menet a Tesco előtt ácsingózó, alkoholtól eltorzult arcú, iszonyatos szagot árasztó homeless kezébe nyomom.

A napot számlaírással, kiadós ügyek intézésével kezdem. Aztán elmegyek a Hivatalba útlevelet csináltatni. Megnyomom a masinán a megfelelő gombot, de a gép a recepcióhoz irányít. Itt elmondom, mi járatban vagyok. Közlik, hogy rendben, menjek vissza az automatához és nyomjam meg újra ugyan azt a gombot. A 127-es sorszámot kapom. A kijelzőn kettővel előttem lévő szám. Gyorsan fog ez menni, gondolom magamban. Leülök és várok. 40 perc múlva, kisétálok és megkérdezem a recepcióst, látja-e bármilyen esélyét annak, hogy valamikor továbbmegy a szám és talán én is sorra kerülök. A válasza nem nyugtat meg. Szinte minden okiratot ugyan azoknál az ablakoknál csinálnak, így nem tudja megmondani, mikor kerülök sorra. Újabb negyven perc és egy kisebb migrén után hívnak. Maga az adminisztráció kb. öt percig tart. Hazamegyek és folytatom az Árgyélus hangszerelését. Még elég sok van hátra egy hosszabb számból. Kettőre elmegyek a Fazekas Gimibe, átadni egy kottacsomagot, onnan a Bartók Konziba, ahol a jövő heti bemutatóra próbálnak a Marczibányi tériek egy hárfás kórusművemet. A hárfás kislány Bartókos, így kerülünk most ide. Régen jártam már az épületben. Minden olyan kicsi… Délután még hangszerelés, este kimegyek a nyomdába kottákért, majd éjszaka folytatom a munkát.

Kb. két hónapja úgy döntöttünk, új ágyat veszünk. A régi 24 éves, bőven kiszolgált már, bár semmi különösebb baja nincsen.
Megrendeltük külön a matracot, külön az ágykeretet. Aztán elkezdtünk megoldást találni a régi franciaágy jövőjére. Megkerestünk különböző szeretetszolgálatokat, vörös keresztet stb., de senkinek nem kellett. Ági végül talált egy igaz, az ország távoli végében működő szegényeket támogató szervezett, akik örültek a felajánlásnak. Többször megkérdeztük, mikor jönnek érte, de nem tudtak rá válaszolni. Aztán egy péntek délelőtt telefonhívás érkezett, este jön egy teherautó, az majd elviszi. Az új még nem érkezett meg, de nem baj, majd alszunk addig is a földön, csak vigyék az öreg ágyat bárhova. Este meg is érkezett egy, azaz egyetlen egy fiatalember az ágyért. Azt nagyon gyorsan felmérte, hogy egyedül nem tudja kivinni a teherautóhoz, így dolgavégezetlenül elment. Újabb e-mailek, újabb ígéretek. Végül az új ágy készítői is jelentkeztek, hogy most pénteken 11 és dél között hozzák, és szerelik. Most más tényleg sürgős lett a dolog, mert két francia ágy sehogy sem fér el a lakásban. Felhívtam hangszerszállító ismerősömet, ugyan, tegye már meg, hogy megkérdezi kollégáit, mennyiért vinnék el. Megkérdezte és egy óra múlva már jöttek is. Egy fél órával később, 12 előtt öt perccel futottak be az új ágy szerelői is. 45 perc alatt készre szerelték. A régi ágy pedig valami szeméttelepen végezte. Kár érte.

Hétfő van, hajnali fél nyolc és szakad az eső.
Kristóf megpróbál magához térni, kevés sikerrel. Majszolja a reggelit. Több mint egy hete lett beteg. Lázas, fejfájós, hasmenéses. Alig hegedült az elmúlt napokban. Most nem bánom, hogy a felvételin ugyanazokat játssza, amiket álmából felverve is jól elő tud adni. Bartók Román népi táncok, Lalo Spanyol szimfónia első tétel. Meg egy etűd. Nyolc óra, mire kijön a fürdőszobából. Van egy negyed órája bejátszania magát, aztán muszáj elindulnunk.

Kilenc előtt pár perccel érünk a régi zeneakadémiára. A portással közöljük, hogy felvételizni jöttünk és érdeklődünk, hol lehet lepakolni, bejátszani. Közli, hogy sehol. Legfeljebb a művész szobába. Ami ugye közvetlenül a nagyterem mellett van, kicsi és minden behallatszik. Mindenesetre felmegyünk. Senki nem tud semmit, viszont szép lassan megérkezik minden felvételiző. És mindenki szeretne gyakorolni. És kipróbálni a termet. Négy hegedűs, egy csellista és egy gitáros van ma. A zongoristák a korábbi szokásoktól eltérően máskor felvételiztek.

Megjön Perényi Eszter is, beszélgetünk a Zathureczky versenyről, de kerülöm a felvételi témáját. Majd végre kiragasztják a sorrendet. Kristóf pont középen játszik. Azért azt csak megkérdezem, hányat vesznek fel. Eszter közli, hogy mindenkit, aki elég jó. Én is így gondolom. Ráadásul, nem úgy van már, mint volt régen, amikor tucatjával jelentkeztek a zsenik. Itt van az egész tanszék Kokas Katit leszámítva, akiről tudjuk, hogy külföldön van.

Közben hallom, hogy amint lejátszanak, összeül a tanári kar, hogy eldöntsék, kit vesznek fel. Ebből arra következtetek, hogy a délutáni szolfézs felvételire már csak azok mennek tovább, akik benn vannak.

Kristóf a vécében gyakorol, majd az utolsó negyed órára kap egy termet. Elegáns, látszólag nyugodt. Így is megy fel a színpadra. Nem bírom ki, muszáj bemennem, meghallgatni. Pedig nagyon izgulok. Az etűd hibátlan. Hátul ülök, így csak a tanárok hátát és a feje búbját látom. Próbálok rájönni, mire gondolhatnak. Tetszik? Nem tetszik? Elkezdi a Bartókot. Nagyon jól szól. Az üveghangok is rendben és a kedvenc tételemben – negyedik – nagyot muzsikál. Úgy látom, tetszik a közönségnek. Már csak a Lalótól félek. Mindig kockázatos az eleje. De simán mennek a hangok és tiszta! És tiszták a futamok is az elején. Megnyugszom. Ildikó is elégedett. Összepakolunk és elindulunk haza.

Háromra visszamegyünk és megnézzük a kiírást. Kristóf neve szerepel a papír legelején. Négyen mehetnek szolfézsra. Gráf Zsuzsa kedvesen fogad minket. Én otthagyom a srácot, most már boldoguljon, ahogy tud. Mielőtt felszállok a szegedi IC-re, még be kell mennem egy zongoraszalonba elintézni egy hangszervásárlást. Még a villamoson vagyok, amikor Kristóf hív, hogy jól sikerült. Ezek szerint fel vagy véve, mondom neki és mindketten így is hisszük.

Már Szegeden vagyok, amikor kiderül, hogy nem annyira egyértelmű a helyzet. Ugyanis összesen két jelentkezőt vettek fel és kettőt tartalékba raktak. Valami létszám stop van a Zeneakadémián, így összesen 12 hallgatója lehet az előkészítő tagozatnak és jelenleg tízen járnak oda. Ideges leszek, bár tudom, hogy felesleges, de hallani akarom, hogy benn van a gyerek! Felhívom Esztert. Elmondja, hogy Kristóf az első helyen van, utána egy zongorista fiú áll.
Kicsit megnyugszom, de azért várom azt a papírt nagyon!

Hogy miért is jöttem az Óbudai Társaskörben, azt majd egyszer megírom, de tény, hogy sok oka volt. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni; akkor nem érzetem jól magam. Az utolsó másfél évben már kimondottan rosszul érzetem magam. Rengeteg mindennel nem értettem egyet és utáltam, hogy a nevemet kell adnom olyan dolgokhoz, amivel mélységesen nem értettem egyet. Így nem csoda, hogy amikor Szegedről megkerestek, boldogan mondtam igent. Még akkor is, ha több utazással és kevesebb pénzzel járt a dolog. Azt gondoltam, úgy a tisztességes, hogy időben bejelentem távozási szándékomat. Egy áprilisi sajtótájékoztató után ültem le Pihével, hogy elmondjam neki, három hónap múlva kilépnék. Addig szívesen segítek új embert találni magam helyett és persze szívesen be is tanítom az utódomat. Kicsit meglepődött, de szerintem kicsit meg is könnyebbült. Túl nagy teher voltam én neki addigra már. Hogy ez mit jelent, most nem részletezem. Néhány nap múlva örömmel jelentette, hogy talált is valakit, aki nagyon jó lesz. Az illetőnek viszont a következő hónaptól be kéne állni, mert különben elveszít valamilyen pénzt. Mondtam, semmi gond, de miért én veszítsek el kéthavi fizetést, azért mert időben szóltam. Pihe megnyugtatott, hogy azt a két hónapot számla ellenében kifizeti nekem. Ebben maradtunk. Megjött az utódom, akinek próbáltam elmagyarázni merre meddig tartanak a dolgok, de a második közös napon Pihe megkért, hogy többet ne jöjjek be. Nem mondom, hogy nem esett szarul, de valahogy készültem már rá, a dolgaimat régen összedobozoltam, adtam neki egy puszit, sok sikert kívántam, elköszöntem a többiektől és beültem a kocsiba. Közben a gazdasági vezető Tóth Zsuzsa, aki szívesen köszörülte Pihén és dilettantizmusán a nyelvét a távollétében, és akit többször mentettem meg a kirúgástól ármánykodásba kezdett. Hogy miért járna nekem az a két hónapnyi fizetés (nettó kétszer 200 ezer forint), hogy adjam, csak le a mininote-omat, ami másfél éves volt, és amit ő már kinézett magának. Most teljes kétszínűségével kezdett Pihe fülébe duruzsolni, akár egy vasorrú bába álruhában. A pénzemet végül több hónapnyi levelezés és írásos veszekedés után kaptam meg, de éreztem, hogy nem tartozom egyik baráti köréhez sem ezután.
Pár hete Pihe és Zsuzsa újra összerúgta a port. Ezúttal nem volt senki, aki Zsuzsát megvédje, ezért Pihe kirúgta. De mivel ez nem megy olyan könnyen, mint gondolná az ember három millió forintot, az új mobilát és egy vadonatúj laptopot vihetett haza vigaszdíjként.

Hogy is van ez? Aki korrekt, tisztességes, időben szól azzal kötekedünk, megalázzuk, aki szemét, akit utálunk, azt három millióval jutalmazzuk közpénzből? Tehát: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.