Családfők visszatérő rémálma a karácsonyfa állítás. Ki tudja már, honnan megörökölt, néhány centiméter átmérőjű állványba kell(ene) beeröltetni az évről évre egyre vastagabb törzsű fenyőfákat, s tenni mindezt úgy, hogy a káromkodások száma ne haladja meg az ünnep hangulatához illő mértéket. Pár éve ugyan 500 forintért jobb helyeken le is faragják a fák törzsét, de ez a módszer/gép idén valahogy kiment a divatból, vagy mi vásároltunk nem megfelelő helyen. De nem panaszkodom. A karácsonyfa állítással idén semmi bajom nem volt.
Nem úgy, mint a bontással. Ott kezdődött, hogy a két sor égő, az istennek sem akart értelmesen – értsd: gubancolódás nélkül – lejönni a fáról. Tekeredett, kanyarodott, csomósodott rendesen. Végül a földre döntöttem a bestiát, úgy szabadítottam meg a fényektől. És akkor jött az állvány. Ami három csavarból – ezek a törzset szorítják – egy háromszög alakú lábrendszerből és középen egy, a fa mozgását meggátoló tüskéből áll. Az elmúlt években a fák törzsei olyan rövidek voltak, hogy a tüskét épp csak érintették, de idén sikerült jó alaposan beleverni a fába. Annyira mélyen, hogy magától persze nem akaródzik neki kijönni. Előbb a kisbaltával ütögetem, feszegetem, később véső hiányában egy csavarhúzóval piszkálgatom minimális sikerrel. Sűrű átkozódás közepette darabokra szedem az egész rendszert, míg már csak a tüske vigyorog rám magában. Laposfogó, harapófogó, kiskalapács, ütögetés. Tépés, nyúzás. Ha lenne egy fűrészem, azzal esnék neki, de nincs. Marad a kézi tusa. És a hosszas viaskodás után a piruszi győzelem. A tüske ugyan kijött, de erősen meghajolva, a csavarmenet eltorzulva. Újabb játék: hogyan erőltessük vissza az anyákat a roncsolódott menetre. A kezemen a bőr már cafatokban, a maradék bőr alatt fémszilánkok. De büszkén mondhatom, hogy alig másfél óra alatt eltakarítottam a karácsonyfa maradékát is.
Az újabb megpróbáltatásig van még egy évem.

Megoldódott a probléma.
A karnagyot felszólították, hogy a 25 perces műsort rövidítse le 10 percre, orgona kíséretes művek helyett énekeljenek a cappellákat. Az istentiszteleten pedig az orgona Horowitza, a Friderkusz műsorok sztárja a magyarországi templomok egy részéből már kitiltott média művész nyűvi az elektromos orgonát.
Jövőre talán a fuvola hercegnőjét, a női magazinok állandó szereplőjét is sikerül megnyerni az ügynek.
Csak drukkolni tudunk!

Kelet-magyarországi főiskola frissen alakult kórusa készül hónapok óta, hogy a Himnusz szerzőjének szűkebb hazájában adjon majd koncertet január 16-án a Magyar Kultúra Napjához kötődően a helyi református templomban. Műsoruk Kodály és Liszt, részben orgonakíséretes műveiből áll. Az orgona szólamot hazánk legnagyobb református templomának orgonistája játssza majd. A kórust fogadó templom megfelelő hatósága természetesen bekérette a műsort, nehogy oda nem illő zeneszámok is elhangozzanak, megtörve az áhitat perceit, elbizonytalanítva a magyar kultúrába vetett hitet vagy csak úgy szokásból. Zeneileg nem különösebben tájékozott hatóságunk a műsor kézhezvétele után bekérette a kórusművek szövegét is – ha már egyszer nincs a kéznél a Kodály összes, vagy nem ismerné pontosan a 150. genfi zsoltárt -, biztos, ami biztos. Ez már az én sokat tapasztalt, mindenféle rendszerekben edzett Liszt-díjas karnagy barátomnak is sok volt, de az igazi sokk csak ezután következett. Levelében a helyi nagyság azt is megírta, hogy nem felel meg nekik az orgonista személye, s rögtön azt is tudatta, kit kívánnak hallgatni a jeles ünnepen. Mivel nem rég náluk járt, s boldoggá tette a publikumot, most a helyi közösség ragaszkodik hozzá, hogy a Magyar Kultúra Napján a kórust maga Varnusz Xavér kísérje orgonán. No comment.

Dél-Budai Bevásárlóközpont. Azelőtt Skála áruház. Előtte lófrál két nagydarab, már pusztán súlyra is tekintélyt parancsoló rendőr. Járkálnak, nézelődnek, beszélgetnek. Talán az idei fenyőfa árakat, vagy a piaci karácsonyfaizzók minőségét beszélik meg éppen, amikor az áruházból lihegve eléjük fut egy feldúlt férfi.
-Jöjjenek gyorsan! Odabent két biztonsági őr összeverekedett. Az egyik a földön fekszik, és vérzik a feje! - mondja idegesen.
A rend két jólmegtermett őre egymásra néz. Aztán vissza a férfire.
-Mi történt? - kérdezik komótosan.
A férfi némileg idegesebben újra előadja a sürgős beavatkozást igénylő esetet.
A rendőrök most sem mozdulnak. Talán azt mérlegelik, hogy ha most bemennek, akkor menthetetlenül jegyzőkönyvírás lesz a vége. Mehetnek vissza az őrszobára, és már megint ugrott a karácsonyi bevásárlás, nézelődés. Persze az is lehet, hogy a frissen változott jogszabályokat kérdezik ki egymástól. Mindenesetre nem mozdulnak.
-Mi történt? - kérdik értetlennek mutatkozva.
Az ijedt férfi harmadszor is nekikezd a mondandójának, amikor...


...amikor megérkezik a buszom, és felszállok. Sose tudom meg a történet végét.

Négy előtt tíz perccel ébreszt Ági és a vekker, szinte egyszerre. Pontosan tizenkét perc múlva már a ház előtt a szemerkélő esőben állok és várom az Airport buszt. Kb három hete rendeltük meg, és okozott némi kavarodást, hogy ketten, két különböző címről megyünk a reptérre. Biztos vagyok benne, hogy a vége az lesz, hogy hívhatok egy taxit a hajnali hidegben. De nem. A kisbusz időben fékez. A sofőr nem kérdez semmit, csak nyitja az ajtót. Hát tízkor indul a gépünk Amsterdamba, de a megszigorított csekkolás miatt két órával korábban már kint kell lenni. A reptér és környéke hemzseg a rendőröktől és örző-védő emberektől. Mint kiderül ma váltják le az eddigi taxis céget, akik azzal fenyegetőznek, hogy nem hagyják magukat kitenni.
Újabb kavarodás immár a reptéri busz irodán. De biztosítanak róla, hogy este, amikor visszajövünk nem lesz semmi gond. Nem hiszek nekik. A reptéren nincs tömeg. Egy automatánál becsekkolunk és elindulunk a belső váróba. Itt több tucat ember vetkőzik és öltözik. Van ebben valami morbid módon ironikus. Nadrágszíjakkal bíbelődünk, cipőfűzőkkel bajlódunk és megpróbálunk jóképet vágni mindehhez.

Bent a váróban egyetlen büfé van nyitva. Nagy forgalma nincs és akik vásárolnak, többnyire azok se magyarok. Nem csoda, egy szendvics ezerötszáz, egy kávé négyszáztól felfelé.

Még mindig van vagy másfél óránk az indulásig, így sétálunk. Én Gráf Zsuzsával futok össze, aki Tokióba tart. Elmesélem neki, hogy a neki ajánlott kétkórusos Salve Reiginám nyerte a Kóta zeneszerzőversenyét. Pihe Vass Lajossal, az Operaház frissen leváltott igazgatójával találkozik. Régi ismerősök, még a főiskoláról.

A beszállókapunál az a hír fogad, hogy ötven percet késik a gépünk a rossz amsterdami időjárás miatt. Aztán tíz perc múlva mégis felengednek a gépre. Mindig meglep, milyen kicsi egy ilyen masina. Ahogy elhelyezkedünk a stuárdesz közli, hogy leghamarabb 10 órakor fogunk felszállni. Általános morgolódás. Mindenki telefonálni kezd. Még lehet. Kiszállni azonban már nem. A gép egyébként félig üres, bőven jut hely mindenkinek. Negyed óránként újabb információkat kapunk. Néha reménykedünk, néha letargiába esünk. Végül kilenckor bekapcsolják a motorokat.

Tizenegykor érkezünk meg Amsterdamba. A leszállópálya olyan messze van a termináltól, hogy több mint tíz percig gurulunk, többek között egy autópálya felett. Schiphol tényleg nagyon nagy. Negyed órát gyaloglunk a kijáratig. A városba induló vonatot gyorsan megtaláljuk. Emeletes, tiszta, halk és pontos. Dél van, mire kilépünk a központi pályaudvar ajtaján. Egy csatorna, köd és biciklik végeláthatatlan sora fogad. Ahol bármilyen földbe rögzített vas oszlop, rúd, korlát stb. található, ott odaláncolt ócska biciklik is vannak. Ezer szám. Sőt.