Ha az ember hétfőn bemegy a munkahelyére sok mindenre számíthat és persze sok mindenre nem. December hatodikán például számíthat egy-egy kis mikuláscsokira az asztalán. Hétfő lévén számíthat sok levélre, számlára, elintéznivalóra is. Ma is így történt. Mikuláscsoki, sok levél. Az egyik a Kótától jött. Benne a szokásos Zeneszó című újság és két levél. Az egyikben meghívó a Kodály születésnapi hangversenyre. A másikban egy levél, melyben arról értesítenek, hogy az én művem nyerte a Liszt Ferenc bicentenárium alkalmából meghirdetett zeneszerzőversenyt.
Szeretem a hétfőt.

Másnap miközben a Nagycenki Széchenyi kastély felé autózunk Marciért izgulhatunk, aki a Bolyai Országos matek csapatversenyben döntős. Délig kiderül, hogy ők is továbbjutottak, de nem ereszthetnek le, mert náluk már ebéd után folytatódik a verseny.
Délután kis gyakorlás és nagy izgalom. Marciék másodikak lettek! Korai lefekvés, álmatlan éjszaka, korai kelés. Kristófék korosztálya reggel kilenckor kezd. Ha tízkor kerülünk színpadra, akkor is ott kell lenni fél kilencre, hogy magához térjen. Nehéz reggel. Nem akar felébredni. Ildikó végül kiküldi a mosdóba, hogy hideg vizet locsolgasson az arcára. Ez valamit segít. Minden versenyző karikás szemekkel támolyog a folyosón. Ez megnyugtat némileg. A korosztály legesélyesebbje, Abigél, most is nagyon jól játszik. Szerintünk nem lehet megverni. Kristóf gyönyörű Mozartot és egy nagyon gyors Komarovskit játszik. Ildikóék szerint nem elég jót. El vannak keseredve. Vigasztalnak minket, magukat, hogy Kristóf másfél évvel fiatalabb a többieknél. Majd legközelebb. Visszamegyünk a szállodába összepakolni. A jáki templomot fogjuk megnézni terveink szerint. Meg is érkezünk, ám zárva. Pedig nyitva kellene lennie. Kristóf már éppen elkezd háborogni, hogy ezért kellett idejönnünk, amikor Marci telefonál Pestről. Szerinte Krsitóf holtversenyben első lett Abigéllel. Hitetlenkedünk, de közben reménykedünk is. Abigél nővére ugyanis Marci osztálytársa és épp az imént telefonáélt neki. Ő már látta a kiírást. A jáki templomot úgy otthagyjuk, mint eb a szaharát és vidáman üvöltve autózunk vissza. És tényleg! Nem csalás, nem ámítás. De hogy ne unatkozzunk, a gálán is játszani kell majd. Feri szerint ez a büntetés a szerinte elsietett Komarovskiért. Én nem bánom. Az örömbe némi ürüm vegyül, én nem tudom megvárni a díjkiosztót és a gálát, mert hatra Óbudán kell legyek. Kettőkor beülök az autóba és alig négy óra múlva, hóesésben, esőben, szélben megérkezem. Családom még javában boloyng valahol, amikor a koncert után kilenc felé hazaérek. Kristóf halálosan fáradt és legalább annyira boldog. Marci kicsit lezserebben veszi tudomásul a matekverseny eredményét. Nem nagy dolog. Neki...

Vannak városok, melyek létezéséről évtizedeken keresztül alig veszünk tudomást, majd úgy fordul a sorsunk, hogy mindennapos vendégek leszünk ugyanott.
Így voltam sokáig Debrecennel, majd később Szombathellyel is.
Most mindenesetre ez utóbbi város felé tartunk, ahol háromévente rendezik meg a Koncz János Országos zeneiskolai hegedűversenyt. Kristóf ennek döntőjére qualifikálta magát egy hónapja. Az út szép, süt a nap, jó tempóban haladunk. Devecsernél nagyban folyik a vörösiszap katasztrófa nyomainak felszámolása, ezért vagy 15 km kerülőútra kényszerülönk. Az interneten talált és foglalt szállásunk nagyon rendben van, szembe vele egy szolid étterem is található. Ebéd, átöltözés és nyomás a Bartók terem. A hivatalos megnyitó és sorsolás háromkor, a verseny maga négykor kezdődik majd. Fél három. Kis gyakorló a földszinten. Idegeskedés. Gyakorolgatás. Felmegyek a sorsolásra. A B betűt húzzák, vagyis alig változik az eredeti sorrend. Gyors fejszámolás; hat előtt nem jut színpadra a kölök. Ez még három óra izgalom. A szomszéd termekben a korosztály legkobbjai. Mindenki helyes, kedves, mosolygós, de azért folyik a titkos erőlatolgatás. Iserős versenyzők, ismerős szülők, tanárok mindenhol. Aztán megjönnek Ildikóék és átveszik a gyereket. Gyakorolnak, gyakorolnak és gyakorolnak. Az emeleten tévén lehet nyomonkövetni a színpadi eseményeket. Az egyik gyerek jobb, mint a másik. Aztán végre mi jövünk. Átmegyünk a zenekari részlegbe a színpad mögé. Még két versenyző van előttünk. Hogy Kristóf ne idegeskedjen mégjobban, berakom egy távoli zenekari öltözőbe. Csak az utolsó pillanatban hívjuk ki, amikor már a színpadra kell menni. A terem szépen felújított, jó akusztikájú. Különösen a süket gyakorló után nagy élmény. A kötelezőt nagyon szépen játssza. Eddig jó. A Kabalevszkijt jó tempóban kezdi, magabiztosnak tűnik és elég tisztának is. A nehéz részek is jól kijönnek. Alig lapozok néhányat, máris zúg a taps. Jövünk ki, mindenki kiengedi az eddig visszatartott levegőt, amikor szólnak, hogy vissza kéne menni meghajolni. Nagy a siker. Jogosan. Jól játszott. Kérdés, ez mire lesz elég. Azt senki nem tudja, mikor lesz eredményhírdetés, mikor derül ki, ki jut majd tovább a döntőbe. Ildikóékkal elmegyünk a mi szállodánkhoz, helyesebben az étterembe. Feri iszik egy sört én meg irigylem. Aztán úgy döntök, egyszer élünk, ráadásul itt elég olcsó a taxi. Együtt iszunk. De nem bírjuk sokáig a feszültséget, csak vissza kéne menni megnézni, kiírtak-e már valamit. Naná, hogy kiírtak. 10 név, köztük Kristófé. Nagy az öröm.

A szombati debreceni koncert után hazaautózunk ugyan, de a hétfő délután már megint az autópályán ér. Az eső szakad, hatalms a teherautó forgalom, köd is van. Remek érzés autóban ülni ilyenkor. Elviszek egy adag kottát Katáékhoz, aztán beesek a főiskolára, ahol a Sonus ütőegyüttes koncertje lesz. Kb fél ház van, ami nem is számít rossznak. A színpad tele hangszerekkel. Ahgy Rácz Zoli mondta egy interjúban, az ütősöknek már pusztán a látvány miatt is sikerük van. Ez igaz. Ezek a fiatalok viszont jók is. A Caprice-t még vagy három éve, egy bécsi Újévi koncert szünetében látott „ütősfilm” ihlette. Remekül játsszák. Kár hogy nekem kell videozni, így a rámtörő köhögést előbb megpróbálom visszafogni (vörös már a fejem, dagadnak az erek a nyakamon, folyik a könnyem), aztán megadom magam. Hülye érzés szétköhögni a saját darabomat, ráadásul a kamera is remeg a kezemben. Bő egy órás a koncert és máris visszafelé kavircolok. Az idő semmit sem javult, sőt.

Balázzsal reggel fél 10-kor találkozunk a Mele nevű kávézóban. Az intézményt egy Debrecenben élő olasz vállalkozó hozta össze, aki nem volt megelégedve a kávéfelhozatallal. Mi nagyon is meg vagyunk elégedve.Mandulás croassaint eszünk olyan forró csokoládéval, amilyen csak a mesékben van. Sűrű, zamatos, valódi csokoládéból és nem kakaóporból készült. Megáll benne a kanál.
Még benézünk hozzájuk, ahol Kocsár tanár úrnak elmesélem, hogy éppen egy japán terjesztővel tárgyalunk, aki a Négy Mária éneket szeretné árusítani Japánban.

Aztán elindulunk Balázs autójával Gyulára. Kívülállóként mindig komoly fenntartással viseltettem az ilyen nagy, városi terepjárók iránt, de utasként alaposan megváltozott a véleményem. Fantasztikus érzés a minden kényelemmel ellátott autóban az utazás, még ezeken az Istentől elhagyatott utakon is.

Gyulán gyors terepszemle a művelődési házban. Klasszikus, hetvenes évekbeli betonépítmény, meglehetősen száraz akusztikával, szinte ülhetetlenül szoros székekkel. De az emberek kedvesek, készségesek, nem csak segítőkészek, de ténylegesen is segítenek. Városnézés a napsütésben, majd próba és várakozás. Közben megérkeznek a városi notabilitások is. Örömüket fejezik ki, mi nem különben. A várakozás idegőrlő perceit a szemközti könyvtárban próbáljuk oldani Nemes Joe-val, aki fantasztikus munkát végzett a gyerekkar élén.

Hat órakor aztán beülünk a kétharmadig megtelt nézőtérre és kezdetét veszi az Erkel Bicentenáriumi Ünnepségsorozat záró koncertje. Ehhez képest az Erkel Alapítvány elnöke és a sorozat főmindenttudója Bónis Ferenc most nincs sehol. Kár.

A Magnificat Hungaricum a második részben hangzik el. Szerencsére a közönség nem menekült el a szünetben. A zenekar nagyon jó, a Kodály Kórus szokás szerint remek és a Lautitia gyerekkar sem ijed meg jobban, mint ahogy az ilyenkor elvárható. Siker is van, taps is, és persze sok meghajlás. Rövid fogadás, szép szavak. És hosszú út hazáig.

Fáradtan kerülök ágyba. Alattam éjjel kettőig szól a karaoki mulatság. Csak én nem élvezem olyan nagyon.