Egésznaposra esszük magunkat a reggelinél. Van miből választani most is. Időnk is van bőven, mert a változatosság kedvéért szakad. Kicsit még halogatjuk az indulást, de aztán nincs kegyelem. A parkolóban négy őrült osztrák kis, kétszemélyes, utánfutós traktorokkal indul éppen a Grosslockner meghódítására. Mi egy közelebbi célt választunk egy másikat a többtucatnyi kanyonból. Mire leparkolunk az eső is eláll. Hiába, akár szerencsénk is lehet néha. A kanyon ugyanolyan fantasztikus élmény, mint a tegnapi volt. A szurdok végén kis jelzőtábla mutatja, hogy a testileg-lelkileg felkészültebbek rövid kitérőt tehetnek a turistaúton. Mi felkészültnek ítéljük magunkat. Aztán csak megyünk és megyünk és megyünk és közben persze az eső is rázendít úgy istenesen. Térképünk nincs, az irányzékot már régen elvesztettük, s csak reménykedünk, hogy jó felé vettük a lépést. Egyre magasabbra, a szurdoktól egyre távolabb kerülünk. És persze már megint csurom vizesek vagyunk. A hangulat is ennek megfelelő. Szóba kerül a természet jó édes anyukája. A hegytetőn egy panzió étteremmel. Eszünk egy jégkrémet; ne csak kívül legyünk hidegek. Megtudakoljuk az útvonalat. Talán, ha másfél órára lehetünk az autótól. Az eső nem csillapodik. A kedvünk sem javul jelentősen. Nem túl felemelő érzés vizes turistának lenni. A svédasztalos előétel és leves választék kárpótol némileg a borzalmas napért. Este vébé elődöntő. Szinte mindenki a hollandoknak drukkol, ennek megfelelően zeng a szálloda halja, ahol nagy képernyőn sörözve nézik sokan a meccset.

Másnapra jó időt ígérnek és állják is szavukat. A híres panoráma útra indulunk. A 28 eurós belépő benne van a szállás árában. 42 kilométeren át kígyózik a hegyek között, többnyire 2000 méter feletti magasságban az út. Mindenütt biciklisták. Tiszteletre méltó erőfeszítéssel küzdik le a hegyet. A látvány – amikor épp kilátunk a felhők között – fenséges. Az autó szenved a meredeken, de kitart. Ha visszatérünk, majd megpuszilom. Megérdemli. Az út végén egy háromszintes parkolóház. A legtetején kapunk csak helyet. Kiszállunk a jeges szélben és csak nézünk, mint a moziban. Előttünk a gleccser szürke sávja. És az országos bicikliverseny nyitóceremóniájára készülődő több ezer ember, tévés stábok, parabolaantennák. Bár sietnünk kell, ha még az útzárlat előtt ki akarunk jutni, de lemegyünk a gleccserhez a kis felvonóval. Szinte függőlegesen ereszkedünk le a mélybe. Rövid sétát teszünk lassan meg-megfagyva. Mindenütt táblák jelzik, hogy meddig ért a gleccser 5, 10, 15, 20 éve. Nem vagyok a globális felmelegedés elmélet híve, de megdöbbent a különbség. Aztán újra be az autóba, és még éppen kislisszolunk az útzár előtt. 42 kilométerrel később, a hegy lábánál óriási parkoló, játszótér, éttermek és égett fékek semmivel össze nem téveszthető szaga. Vacsora előtt még egy rövid levezető túra a környéken. Este grillparty a kertben.
Hazafelé jövet megpróbáljuk móresre tanítani a GPS-t. Nehezen érti, merre is akarunk menni, de azért csak eljutunk Grazba, ahol a zeneművészeti főiskolán egyre több magyar diák tanul. Talán a lényegesen egyszerűbb és főleg nem az elméletre, hanem a hangszerre koncentráló felvételi miatt. A határ után megint változik a táj. Kár. Már kezdtem megszokni. A tisztaságot, a rendezettséget, a virágokat. Még meghallgatjuk a híreket, aztán csak rosszkedvűen hallgatunk. Hazajöttünk.

Csak Salzburg előtt 150 kilométerrel kapcsolom be a GPS-t. Ekkor derül ki, hogy úti célunk felé mintegy 80-100 km kerülővel igyekszünk. Annyi baj legyen! Legalább megnézzük – igaz csak kívülről és messziről – Werfen várát. A szállásunk gyönyörű, a szoba hatalmas, a kilátás a hegyekre, az erkély alatt rohanó patakra elképzelhetetlen és mindezekhez a mennyei vacsora. Szinte sok a jóból. De csak szinte. Hiszen – többek között – azért élünk, hogy jókat együnk. Itt aztán van mit. Ötfogásos vacsora, válogatott ínyencségek, udvarias, segítőkész kiszolgálás. Még mielőtt rávághatnánk, hogy persze „osztrákéknál” ez másképp nem is lehet, kiderül, hogy a pincérek nagy része magyar. A napot egy korsó hideg sör zárja.
Másnap persze esik, ahogy Salzburgtól délre a hegyekben szinte mindig. Hova menjen a turista esőben? Valami zárt helyre. A környék egyetlen és leghíresebb „zárt helye” a világ talán legnagyobb jégbarlangja. Nyomás!. A kanyargós szerpentin 12 % emelkedőn kanyarog a hegyoldalban. Hogy az pontosan mennyi, sosem fogom megtudni, de tény, hogy előbb hármasba, majd kettesbe, végül egyesbe kapcsolva döcögünk a fellegek közé. A parkolóban hamar kiderül, hogy a turistáknak egy srófra jár az eszük. Nem lehetünk többen néhány ezernél. 20 perc „séta” a kasszáig, szakadó esőben. Nyári bakancsaink pillanatokon belül átáznak. Nadrágjaink, kabátjaink még tartják magukat néhány percig. A jégbarlanghoz gyalog vagy felvonóval is el lehet jutni. A felvonó alig 3 percig megy. Ebből és a családunkra vetített kerek 30 euróból arra következtetek, hogy mi majd gyalog megyünk. Eszerint kérem a jegyeket is. A pénztáros hölgy megdöbbenve közli, hogy két óra az út hegynek fel, gyalog. Vacogok a hidegtől, már az alsógatyám is vizes lehet. Alig egy tized másodperc alatt döntök: pénz nem számít, felvonóval megyünk. Itt már csak 40 percet várunk a sorunkra, igaz, ezalatt csillapodik az eső is. Amikor éppen lelátni a völgyben elterülő falvakra, vagy a környező hegyekre, lenyűgöző a látvány. A felvonókabin 575 méter szintkülönbséget küzd le elképesztően gyorsan. Innen már alig negyed óra a barlang bejárata.
A prospektusokból tudtuk, hogy odabent nulla fok körüli a hőmérséklet. De az elképzelni sem tudtuk, hogy vízben tocsógó bakancsban, átázott, esővíztől csorgó ruhában ez mit jelent. Ahogy a csoport vezetője kinyitja az ajtót, kisüvít – szó szerint! - a jeges szél. Kis lámpásokat osztogatnak, mert odabent nincs világítás. Amit viszont látunk, arra aligha vannak szavak. Többszáz méteres barlang, benne mindenütt jégtömbök, jégalakzatok, jégfolyók. Hogy ne fagyjunk meg egészen, arról az 1400 lépcsőfok gondoskodik, amit a 70 perc alatt végigjárunk. A fémlámpa hidege süti a kezemet. Próbálom a parányi láng fölé tartva melengetni az ujjaimat, de nem sok eredménnyel. A végén már valamennyien reszketünk, a szemünk pedig issza a látványt. Emberek így még nem vágytak a kinti 15-18 fokos „hőségre”, mint mi. Az eső elállt, mi pedig lassan felolvadunk.
Délutánra még egy kanyontúrát terveztünk. A közeli Liechtenstein Klamm ugyancsak beváltotta a hozzá fűzött reményeinket. Egy keskeny szurdokban, a meredek falbavésett ösvényen vezet az út, olyan természeti szépségek fölött/között, melyek számunkra a párjukat ritkítják. Ezen a környéken viszont szinte minden falura esik egy belőlük. Hazaérve befűttetjük a szaunát. A vacsorát alig bírjuk végigenni. Fázunk. Alszunk.

Kaptam négy jegyet a szegedi My Fair Lady bemutatóra. Mivel ez az egyik kedvenc darabom - a filmről és Audrey Hepburnről nem is beszélve – és még sosem voltunk a Szegei Szabadtéri Játékokon elmentünk.
Séta a városban, jó vacsora a más sokszor bevált Brnói cseh étteremben, aztán irány a Dóm tér. Nem voltunk egyedül. Sok ismert és ismerős figura. F.M. a szokásos rövidnadrágjában, elmaradhatatlan strandpapucsában, néhány politikus a harminc fok ellenére is sötét öltönyben. Aránylag pontosan, néhány perccel kilenc után kezdenek. Tompos Kátya remek választás. Szép, törékeny és nagyon jól énekel. Az első pillanatban zavaróak az újrafordított dalszövegek – Varró Dániel – de aztán megszokjuk. Az „az volna csudijót” persze sosem fogom „az lenne tök királynak” dúdolni, de ez lehet, hogy csak generációs probléma. A zenekar és a hangosítás egészen jó, az, hogy a szöveget nem mindig értem, nem az ő hibájuk. Egy ekkora színpadon, a nézőktől ilyen távolságra nehéz színészi játékról beszélni és ezen a véletlenszerűnek tűnő, a színpadi kamerák jó-rossz képeit a háttérbe kivetítő megoldás sem segít. Bezerédi Zoltán így is uralja a színpadot. Tolókocsis figurája igazi telitalálat. És persze vannak valódi lovak, lovas kocsi, egy öreg automobil, a színpad megtelik, nagy a siker.
Majdnem fél egy van, amikor elindulunk. Még veszünk valami innivalót a darabban is többször emlegetett éjjel-nappaliban aztán irány haza. Éjjel három, mire lefekszünk.

Süt a nap, kék az ég, bárányfelhők itt-ott. A színpad szép, a zenekar elégedetten próbál, a szúnyogok gyülekeznek. Elküldünk valakit szúnyogriasztókért. Kifosztja a közeli boltot. Tíz flakon csak elég lesz. A közönség, ha nem is tömött sorokban, de érkezik. Mindenki boldog és a több napos, az időjárás okozta feszültség oldódni kezd.
Aztán kezdés előtt öt perccel elered az eső. Nem nagyon, de érezhetően. Különböző módon reagálunk. Van, aki imádkozik, van, aki átkozódik. Én az öklömet rázom. Nem tudom melyik módszer volt hatásos, de az eső eláll. Gábor gyönyörűen játszik, a közönség lelkes.
A második részre visszatérnek a szúnyogok és a Boccherini darab alatt lelkes szúnyogvadászat és vakarózás kezdődik. Osztogatjuk a flakonokat. Enyhe narancsillat a nézőtéren. A zenekar fantasztikus.
Szép nyári este.

Úgy döntöttünk, lesz előadás. A színpadot már javában „ácsolják”. A jegyek is elkezdtek fogyni. Közben dolgozom az Árgyélus királyfi és Tündér Ilona megható történetét feldolgozó meseoperán. Tényleg, mi a címe? Ezt – azt hiszem – még nem beszéltük meg. Schlanger András és Bognár Róbert írta a szüzsét, Várady Szabolcs a verseket. Január végi premier van kitűzve Szombathelyen. Szabolccsal versenyt írunk. Pillanatnyilag ő vezet egy egész jelenettel. Mortadella – Zordánia királynője – rövid, de velőtrázó jelenetén dolgozom.