- Na, és mit szólnál Albániához? – kérdezi Ági a másik szobából, a számítógép előtt ülve. - Persze… – válaszolom oda se figyelve, hiszen leköt a TV Paprika és egy pohár jófajta vörösbor. – Pedig nem rossz! – erősködik annyira, hogy kénytelen vagyok felállni és átmenni hozzá. A helyzet az, hogy nálunk a családi szóhasználatban Albánia és az albán, mint jelző a „mindennek az alja, ennél lejjebb már nincs” szinonimája. Sokáig úgy képzeltem, hogy Albánia üres, kopár, poros hegyvidék, ahol utak sincsenek és szakállas kecskepásztorok terelik sovány nyájaikat ide-oda. Eszembe jutnak gyermekkorom jugoszláv utazásai, amikor a kempingben az autórádión nagyokat nevetve hallgattuk a Rádió Tiranát, „az egyetlen igazi szocializmus” magyar nyelvű adását. Ez persze színtiszta előítélet, ami nem szép dolog. Nem úgy, mint Albánia. Ami gyönyörű. Legalábbis a neten fenn lévő képek alapján. Szépek a hegyek és több, mint vonzó a tengerpartja. Sötétkék tenger, akárcsak Görögországban. Kezd komolyan érdekelni a dolog. Kicsit utána olvasunk a különböző blogokban és elég egyértelművé válik a kép; érdemes lenne kipróbálni. Ráadásul az árak összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek az általunk ismert és gyakran bejárt nyaralóhelyeknél. Gyors szállásfoglalás és rövid útvonaltervezés. Valamiért nem akaródzik Szerbián átvágni és Koszovót érintve megközelíteni a célt. A kb. 150-200 km-rel hosszabb úton, Zágráb felé, viszont végig autópálya van. Ez sokat jelent. A térkép szerint 1300 km, és 15-16 óra. Így hát úgy döntünk, megalszunk a gyönyörű Krka vízesésnél, végre megnézzük rendesen és úgy megyünk majd tovább. Ha minden jól megy, másnap délután már az albán tengerben fürdünk. Meg, ahogy azt Móricka elképzelte!

 

A Krkanál már többször is jártunk és akkor is megálltunk a karcsú híd lábánál, hogy megcsodáljuk a szárazföldbe mélyen benyúló tengerszemet, ha utunk tovább, délre vezetett. Végignéztük az autópálya építést, a kilátó/pihenő kialakulását. Sok fényképet ellőttünk itt annak idején. Most abban a festői faluban van a szállásunk, ahol a tenger és a folyó találkozik, ahol a gyönyörű yachtok horgonyoznak és ahonnan a Nemzeti Parkba indulnak a turistákat szállító hajók. Parkolót találni gyakorlatilag lehetetlen, de nekünk ma ebben is szerencsénk van. A kis hotelhez tartozik ugyanis 3 db beálló, és az egyik éppen szabad. Fél kettő van. Gyors átöltözés, és már megyünk is a kikötőbe. A belépő húzós, de tartalmazza a hajójegyet is (helyesebben a hajózás ingyen van), de tudjuk, hogy megéri az élmény. Negyven fokhoz közelít a hőmérő, amikor felszállunk a kis hajóra és elindulunk a park alsó bejáratához. Ha innen érkezik az ember, annak az az előnye, hogy rögtön a látvány sűrűjében találja magát.

A Krka egyik nevezetessége egy hatalmas, szélesen elterülő vízesés, mely kis tóban ér véget és, a park egyéb vizeivel ellentétben, itt szabad a fürdés. A vízesést magát ugyan elkerítették egy úszó kötéllel, és elméletileg tilos felmenni a sziklákra, de ez csak az elmélet. A kis hajójukkal az árnyékban hűsölő parkőrök ugyan füttyöngetnek néha-néha, de senki rájuk sem hederít, ők meg lusták intézkedni. A tó körül hatalmas a tömeg. Helyet szorítunk magunknak és -bár az alattomos víz alatti kövek miatt nem könnyű bejutni- mi is megmártózunk. Isteni a víz. Tiszta és hűsítő. Kb. egy órát töltünk itt, aztán amint megszáradunk, körbejárjuk a hivatalos túraútvonalat.

Gyönyörű. Még szebb, mint amire emlékeztem. Víz és vízesés mindenütt. Az ösvénytől jobbra és az ösvénytől balra. Sokszor alatta is. Napsütés, zöld növényzet, csillogó patakok, égszínkék – úszásra csábító - öblök. Annyira tiszta a víz, hogy az embernek kedve lenne beleinni vagy legalább a lábát belelógatni egy kicsit. És persze nagy tömeg mindenütt, de ez ellen nem lehet mit tenni. Egy kora esti hajóval térünk vissza a szállásra. Útközben még láthatjuk a vasúti hídról a vízbeugráló embereket és erről eszembe jut Mostar. Ahol gyerekkoromban rendszeresen megálltunk. Megnézni a szamárhátú, simára kopott kőhidat, sétálni és enni egy csevapcsicsát. Pitával. Később török kávét is inni hozzá. Akkor még béke volt a különböző népek között. Eszük ágában sem volt egymást a vízbe ölni. Ott láttunk 20 (nyugatnémet!) márkáért a sekély vízbe ugráló srácokat. Az egyikük, egy nagyon rámenős hosszasan tárgyalt az egyik barátunkkal. De amikor Laci bácsi közölte, hogy 20 márkáért ő is szívesen beugrik, elódalgott.

Este séta a kis településen és jó vacsora a szemközti étteremben. Az ég ugyan dörög rendesen, de esni végül is nem esik.

Reggeli után máris az autóban ülünk és Albániára gondolunk. A gondolat mindenesetre gyorsabb, mint a mi tempónk, mert emlékeinkkel ellentétben az autópálya hamarabb véget ér, mint szeretnénk, és a nyár közepi, tengerparti forgalomban lassan araszolunk előre. Aztán a boszniai határ előtt pár kilométerre már egyáltalán nem haladunk. Csak állunk. Öt-tíz percenként egy-egy autóhossznyit előrecsorgunk. Kint negyven fok, árnyék sehol, és a légkondi egyre nehezebben birkózik meg a feladatával. A bőrömön viaszos réteget von az izzadság. A nap folyamán először, de nem utoljára drága politikusainkra gondolok, akik szeretnék a határokat visszaállítani. Most azt kívánom, hogy évente néhányszor álljanak be ők is egy ilyen másfél-két órás sorba. De ne a diplomata útlevelükkel!

Szóval másfél óra, mire átjutunk a szomszéd országba. De a határ túloldalán sem jobb a helyzet, hiszen a néhány kilométernyi tengerparti út is járhatatlan mindkét irányban. A következő csapás a horvát-montenegrói határon vár bennünket. Itt két órát sütkérezünk a napon, de közben azért néhány perc felüdülést jelent a Neretva völgyének látványa.

Egyre elcsigázottabbak, egyre reményvesztettebbek vagyunk. Marci este 11-es érkezést vizionál, de ezt majd kénytelen lesz többször is módosítani. Egyébként meglepően jól viseljük a megpróbáltatásokat. A fiúk elvannak a telefonjaikkal, vagy olvasnak, mi beszélgetünk, müzli-szeleteket eszünk.

Montenegróba átérve a Kotori öböl szépsége feledteti a fáradalmakat. Egészen kis koromban voltam itt és semmire nem emlékszem belőle, de most örülök, hogy körbeautózzuk. Hatalmas hegyek aljában elterülő varázslatos, sok-sok kiszögelléssel, öböllel tarkított gyönyörű tó. Itt szívesen vennék egy kis házat. Az amerikai milliomosok pedig maradjanak nyugodtan a Comoi tó partján. Az öreg városból a Kínai nagyfalhoz hasonló védfal mászik fel a nagyon meredek, kopár hegyoldalba. A látnivalónak persze komoly ára van. Átlagsebességünk tovább csökken. De legalább lesz mire visszaemlékezni a következő határnál a sorunkra várva. Az albán határt alig 45 perc alatt abszolváljuk. Körülöttünk albán és olasz rendszámú autók. Ez utóbbiakban is albán családok ülnek. Most esik le, hogy mekkorát hibáztunk, amikor szombatra időzítettük az utazást.

Európában augusztus elején kezdődik a nagy szabadságolási szezon, mi pedig kifogtuk az összes hazatérő vendégmunkást! Itt is, mint korábban mindenütt az autó papírjait is elkérik. Később megértem majd, miért. Minden iratunkat beszkennelik. Lassan. Ráérősen. Egyébként nem szórakoznak velünk különösebben. Látják, hogy magyarok vagyunk, és az autónk (öreg Renault) sem érdekes a számukra. Este háromnegyed kilenckor tesszük be a lábunkat a szkipetárok földjére.

Az otthon a telefonomra letöltött térkép, a több mint tíz éves hagyományos GPS és egy ezer éves autóstérkép segítségével próbál Marci navigálni. Az biztos, hogy először Tirana felé kell mennünk, mert más út nem is nagyon van, aztán majd leágazunk valahol a tenger felé, hogy Durrest érintve tovább menjünk délre, úti célunk, Vlore irányába.

Kezd sötétedni (még mindig 32 fok van) és az utak állapota semmi jóval nem kecsegtet. Hol majdnem földúton megyünk, hol majdnem autópályán. A kettő közt minden előfordulhat. Persze minden elő is fordul az autópályán is. Először nem értem, miért nem mehetek gyorsabban 90-nél, de hamarosan belátom, hogy ez is sok. Itt ugyanis, nincsen szerviz sáv, csupán keskeny padka, ahol akár szembe is találkozhat az ember egy-egy szamárkordéval, biciklistával, vagy motorossal. Jobbról, az út széléről bármikor felhajthat egy jármű (az általunk elfogadott értelmében vett le-és felhajtósáv ugyanis nincsen) az út menti éttermekből, vagy lakóházak udvarából. A legdühítőbb, hogy alig huzatom ki a kocsit ötösig, máris fékezni kell, mert útkereszteződés jön! Autópályán! Nem egy, hanem szinte kilométerenként. Jobb esetben körforgalom, rosszabb esetben falusi keresztút. A forgalom nagy és hamar ráérzek az albán közlekedési morál lényegére; mindegy, mik a szabályok, menj, amerre dolgod van! Az tisztán látszik majd a következő napokban, hogy a zebra, mint olyan, szinte ismeretlen fogalom és, a záróvonal sem tartott még vissza egyetlen albánt sem az előzéstől. Albániában két dolgot bármikor megtehet és meg is tesz az autós; előz akár jobb kanyarban, akár a padka felől is, és megáll. Bárhol, ahol eszébe jut. Például egy körforgalomban. A körforgalmak és útkereszteződések amúgy is remek piaci helyek. Ezt most a sötétben még nem érzékeljük, de pár nap múlva hazafelé tapasztalhatjuk. Az út mellett árusok tömkelege próbál megszabadulni portékájától. Most egyébként békés sötétség honol a tájon. Lámpákat látunk ugyan - sőt vannak olyan szakaszok, ahol belga utakat megszégyenítő mennyiségű világítótest van felszerelve -, de sajnos nem üzemelnek. Ami viszont feltűnik, hogy elég sűrűn bukkannak fel a semmiből éttermek – hatalmasak – óriási és teli parkolókkal. Mintha az egész ország vacsorázni indult volna. Vagy esküvőre. Mert azt is látunk úton-útfélen. Az állandó koncentráció és az egész napos vezetés nagyon lefáraszt, így a végén már szinte vakon megyek arra, amerre Marci navigál. Aztán beérünk egy városba, ami majdnem annyira sötét, mint az országút, viszont minden gyalogos az úttesten közlekedik a járda helyett. Kivilágítatlan biciklisták, babakocsit toló emberek és kóbor kutya hordák. Nem nagyon bizalomgerjesztő. Néhány perc múlva újra kinn vagyunk a pusztaságban és már nem is gondolok bele, mikor érünk végre Vloreba. Pedig odaérünk. Sőt, a szállodát is megtaláljuk. Éjjel háromnegyed egy van, amikor leparkolok a szálloda mögötti parkolóban. Marci és Ági intézik a becsekkolást, én meg pakolok. A négycsillagos szálloda valóban a tengerparton van. A kávézója valóban belóg a tenger fölé, valóban van medencéje, internete, és ami a lényeg, a szobánk, erkélyünk valóban a tengerre néz. Félpanziót fizettünk, de értelemszerűen a vacsorát kissé már lekéstük. Nem is bánja senki. Úgy dőlünk az ágyba, mint a bábuk.

Négy nap semmittevés következik. A svédasztalos reggeli után irány a tengerpart. A nem túl nagy, a hotel részére lefoglalt kavicsos partszakaszon napozóágyak, napernyők várják az embert. De minket nem ez érdekel első sorban, hanem a víz. Mint a nemrég otthagyott, szinte már túl meleg Balaton, olyan a hőfoka, de tiszta, átlátszó, beljebb pedig mesekék. Csak úszunk és úszunk és nincs kedvünk kijönni belőle.

Na, ezért jöttünk!

Az öböl bejáratánál jól látszik Sazan szigete, mely Hős szovjet városon kívül már minden volt történelme során. Utoljára a szovjet hadsereg adriai haditengerészeti központjaként funkcionált, de a hatvanas évektől újra albán tulajdon. Ma is zárt terület. Állítólag innen csapnak le az albán és az olasz vámosok közösen a csempészekre. (Az olasz csizma sarka alig 60 km.) Helyben vagyunk. Vlore ugyanis az egyik legnagyobb csempészközpont az országban. És az autóállományt megnézve Európa legnagyobb lopott autó lerakata is. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy az albán utakon közlekedő járművek minimum ötven százaléka Mercedes. (Többször megismételt, igaz, nem reprezentatív mintán végzett felmérés alapján.) Na, nem a legújabb modellek, hanem a 10-20 évvel ezelőtt divatos gépkocsik. Boldog-boldogtalan, szegény és mégszegényebb Mercedesszel jár. Színüket tekintve 2:1 arányban vannak a feketék az ezüstökkel szemben. Látni itt jobbkormányos(!), albán rendszámú, a festés alól még kidomborodó GB matricás 190-es Mercit is jó néhányat. A többi autó fele Volkswagen. A nagyobb, drágább fajtából. A Mercedes amúgy is történelmi kapcsolódás lehet, hiszen a magyar Apponyi Geraldin grófnő és az albán királyság alapítója Ahmed Bey Zogu (aki Szkender bégig tudta visszavezetni családja eredetét) 1938-as esküvőjére Hitler egy Mercedest küldött ajándékba. Persze lehet, hogy tévedek és az albán gazdasági reformok még a miénknél is magasabb életszínvonalat eredményeztek. Mindenesetre a kétes eredetű kocsik tömege magyarázatot ad arra, hogy miért érdekelte ennyire a határőröket az autónk papírjai.

A város maga jó órányi séta a tűző napon. Jobbra kétsornyi épülő szálloda, balra a többnyire mocskos tengerpart, most épülő strandokkal. Egyébként is minden épül. Ebből kifolyólag építkezési törmelék, cement, beton, mész, kosz és por van mindenütt.

Az utakon a vízaknáknak nincs fedelük vagy már ellopták vagy sosem volt. Pedig, ha belehajt valaki… Pénzváltót egyet sem találunk (a saját szállodánk recepciósa is tehetetlenül tette szét a kezét, Lek, jelenleg nincsen…), de hamar kiderül, hogy Euróval mindenhol lehet fizetni. Az már egy másik kérdés, hogy hol, milyen átváltási tarifát használnak.

Ebédelni vagy a városban, vagy a hotel pizzériájában ebédelünk. Az árak még a hotelben is alacsonyabbak a pestieknél. Estére pedig egészen finom és hatalmas adag vacsorákat kapunk. A teraszról gyönyörködünk a tengerben és társasozunk. Marci szerint az egész ország olyan „majdnem”. Ez tulajdonképpen igaz. Az autópályák majdnem azok, a szállodánk minősége majdnem négycsillagos, a tengerpart majdnem mindenhol szép, a kiszolgálás majdnem udvarias. Sajnos meleg víz és internet kapcsolat is csak majdnem mindig van. Utolsó este az áram is elmegy. S bár a generátor gyorsan bekapcsol, a légkondi nyilván nem szerepel az elsődleges, árammal ellátandó funkciók között.

Utolsó napra motorcsónakot szeretnék bérelni. A portán azt mondják, ennek semmi akadálya. Mondanak egy akkora összeget, ami már összemérhető az ott tartózkodásunk teljes költségével, de nem bánom. Igazság szerint unjuk már a semmittevést, és Marci névnapja jó ürügy. - A hajó majd jön, reggel legyünk a parton - közlik. Egy hibát elkövetek, nem kérdezem meg, hogy mit is takar az egésznapos túra. A csónak persze késik, és amikor megérkezik egy hatalmas motoros gumicsónak, kiderül, hogy nem is leszünk egyedül. Négy középkorú ukrán is hozza a kis csomagját. Őrült sebességgel száguldunk a tengeren a sziget irányába. A hullámok dobálják a csónakot, kapaszkodunk erősen. A menetszél akkora, hogy a napszemüvegeket is majdnem leviszi. Először a sziget felé vesszük az irányt, aztán a félsziget csücskénél bekanyarodunk. Lassítás után egy eldugott, hatalmas belmagasságú, gyönyörű barlangba kalauzol minket a hajóskapitány. Itt megállunk fürdeni, búvárkodni a kristálytiszta vízben. Kb. negyed óra múlva továbbindulunk. Néhány perc elteltével kikötünk egy privát beachen. Napozóágyak, napernyők a tengerparton – mérföldekre semmi és senki más – és egy kis, néhány asztalból és székből álló étterem a hegyoldalban. Kiszállunk, és komolyan aggaszt, hogy a csónak otthagy bennünket, hiszen nem azért fizettünk egy kisebb vagyont, hogy egy másik tengerparton ne csináljunk semmit! Se könyv, se semmi nincs nálunk, de megpróbálunk jó arcot vágni a dologhoz, és úszkálunk. Aztán napozunk, és megint úszkálunk. Nem igazán nekünk való program, de a tenger még annál is szebb, mint ahol eddig voltunk. Pedig azt hittük, az már nem fokozható tovább. Szóba elegyedünk az ukránokkal és a legsötétebb félelmeink beigazolódni látszanak; este hatra jön értünk a csónak. Mielőtt teljesen megütne a guta, beborul az ég és feltámad a szél. Fél óra múlva felhúzódunk az étterem napernyői alá, de addigra már kitör a vihar. Kalandosnak kalandos, de egy szál fürdőruhában meglehetősen hideg is ugyanakkor. Hosszasan esik, majd eláll. Szerencsére pénz van nálunk, így az ukránok példáját követve mi is rendelünk valami ehetőt. Marci profi módon elbeszélget velük. Mi pedig bemutatjuk orosz szókincsünket, elsütve az obligát poénunkat a „jelentést” oroszul. Táváris ucsítyelnyica, já dakládivájú vam… Ők bizonygatják, hogy az orosz és az ukrán lélek és mentalitás nagyon is különböző és mi ezt szívesen elhisszük nekik. Oroszokból egyébként kijutott rendesen. Egy egész buszra való érkezett a minap és ahogy kell, megszállták a hotelt. A reggelinél letarolták Kristóf kedvenc csokis croissanos tálcáját és a frissen sült fánkok is villámgyorsan tűntek el. A tengerparton pedig övék lettek a legjobb napozóágyak. Nem hullattunk könnyeket, amikor valamelyik reggel buszra szálltak. A mi ukránjaink egyébként nem a szegény fajtából valók, hisz’ a két ezer lek-es (kb. négyezer forintos) bort nem tartották elég jónak és valami komolyabbat rendeltek maguknak. A csónak végül ötre érkezik vissza. Alig szállunk be, az addigra újra eleredő eső viharossá fordul. Mindenki vacog, kucorodik, ahogy csak tud, míg a kapitányunk egy fekete szemeteszsákból kialakított esőkabátot húz és kötöz magára. A hazaút egy rémálom. Az eső a nagy menetszélben apró pengeként vág a bőrünkbe. Húsz perc száguldás után kötünk ki a hotel előtt. Végül is jó kaland volt.

Szeretnénk korán indulni, de reggeli csak fél nyolctól van. Elméletileg. Gyakorlatilag zárva az étterem. Kicsekkolunk, a bőröndök nagy részét bepakoljuk a kocsiba és várjuk, hogy háromnegyedkor végre beengedjenek reggelizni. Nem vagyunk egyedül ma reggel sem. Marci még utoljára higgadtan, de határozottan elmagyarázza a hotel hiányosságait a recepciósnak - simán lepereg róla - és útrakelünk. Még beugrunk a közeli és egyetlen kis boltba elkölteni a helyi fabatkákat. Kár hogy nem dohányzom! Az átszámítva ötszáz forintra jövő Marlboro komoly csempész üzlet lehetne.

Amikor éjszaka, teljes sötétségben jöttünk erre, egyszerűen csak izgulhattam, kibe, mibe hajtok bele, de most a nappali forgalomban visszasírom azokat az órákat. Lépésben araszolunk minden településen keresztül. A forgalom nagy és súlyosbítják az ázsiai mentalitással megáldott helyiek. Váratlan megállások, lehetetlen előzések jobbról, tolakodás minden irányból. Kezd elegem lenni az egészből. Előttünk még testvérek között is 12 órányi autózás áll, de már most látszik, hogy lesz ebből több is. Szerencsére Marci letöltött valami programot, így van egy használható GPS-ünk. Ettől nem haladunk gyorsabban, de legalább tudjuk, merre vagyunk. Az érthetetlen építkezésekre újra és újra rácsodálkozunk. Most például egy hangfogó falra az út mellett. Más kérdés, hogy a fal mögött 50 kilométeren át semmi nincs csak pusztaság. Távolban egy hegység. Legalább a kövek növekedését nem zavarjuk.

A határon – mely EU-s támogatásból épült(!) – gyorsan átjutunk. Aztán már csak a tengernyi turisták milliónyin kell keresztülverni magunkat hazafele. Megállapítom, hogy főszezonba sehova sem szabad elindulni. A tengerparti utak beállnak, a hegyi utak pedig alig járhatók a sok szerpentin és útszűkület miatt. De akkor mégis, mikor menjen a tengerre az ember, ha nem nyáron?! Ötvenes átlagot jövünk és már ennek is örülni kell. Örülünk is. Délelőtt. Délután. És este is. Boszniában megállunk egy percre venni valamit az egyik pekarában, de nem sok köszönet van benne. Ági és Marci, kis híján összeverekszik a helyi bosnyák boszorkány eladóval. Meneküljünk! 15 óra autózás után érkezünk meg a Plitvicei tavakhoz. Előtte még odaszólunk a szállásadónknak, hogy ne izguljon, fél 12 után már ott is leszünk. És tényleg. Szinte percre pontosan. A szállásunk falusi házrész. Tiszta, rendes, nagy. A fiúk bánatára a net nem működik, de a reggeli legalább kiadós és finom.

A Plitvicei tavak nagy rajongói vagyunk. Utoljára Kovács Zoliékkal voltunk itt vagy 10 éve egy tavasszal. Most kicsit nagyobb a tömeg. Konkrétan egy órát állunk sorba, hogy bejussunk. De persze megéri.

Elképesztő most is a látvány, a tavak fölötti vízesések között megépített fa ösvényeken sétálva. Újabb egy órányi várakozás a tűző napon, míg felférünk az egyik kishajóra (pedig a kiírással ellentétben nem félóránként, hanem folyamatosan járnak), de mindent megér a látvány.

A 16 nagyobb és 2 kisebb lépcsőzetesen elhelyezkedő tavat 92 vízesés köti össze és 8 km alatt mintegy 500 métert zuhan a szintkülönbség. Úgy tervezzük, hogy a kb. három órás túra végén kisbuszra szállunk, és azzal megyünk majd vissza a kiindulási pontunkhoz, és a parkolóhoz.

A napos ég percek alatt változik át fekete felhőkké és máris nyakunkban a kiadós zápor. A nagy szemű, hideg, kellemetlen fajtából. Néhány percig apró jégdarabok is hullanak, és persze percek alatt nem hogy bőrig, de bőr allatig elázunk. Három nap alatt másodszor. A buszra persze rajtunk kívül még többszáz részben, vagy egészen elázott ember vár, de azért feljutunk a kis elektromos szerelvényre. Az autóban átöltözünk, és Pestig már nem állunk meg többet.

Egészében véve kalandos, emlékezetes utunk volt. Ha csak Albániát nézem, akkor úgy érzem megelőztük a korunkat. Vagy öt évvel. Akkorra már nyilván lesznek jó utak, pénzváltók, meleg víz, internet, meg ami még kell. De az is biztos, hogy fele ennyire sem lesz izgalmas.

Na, milyen volt a bemutató? – kérdezték többen is. – Pont olyan, amilyen az egész Europa Cantat. Lehetett volna igazán jó is, de nem lett. És elég sok apró tüske szorult az ember körme alá.

Kezdjük az elején. Május közepén kaptam egy levelet, hogy szeretettel hívnak, várnak Pécsre az Europa Cantatra VIP vendégként, a rendezvény teljes időtartamára. Csak regisztráljak be és érezzem jól magam náluk. Ágival kinéztünk 4 napot a rendezvény elején és beregisztráltam magunkat. Azt, hogy a partnerem költségeit nekem kell viselnem, teljesen elfogadhatónak tartom. Aztán két nap múlva kaptam egy felkérést, hogy írjak a zárókoncertre egy kórusművet. Lehetőleg népdalszerű legyen és kapcsolódjon az Észtekhez, akiknél legközelebb lesz majd a buli. Lehetőleg vegyem fel a kapcsolatot az ugyancsak felkért észt zeneszerzővel és találjunk ki valamit közösen. Először csak nevettem a nyilvánvaló képtelenségen, hogy május 18-án kérik fel az embert egy augusztus 1-i koncertre, ráadásul ilyen megkötésekkel.

Aztán kicsit mérges lettem, mivel azt is megtudtam, hogy a döntés a személyemről már februárban megszületett. Csak valakik elfelejtettek szólni. Kérdésemre, hogy milyen kórusban gondolkodjam - gyerekkar, nőikar, vegyeskar, összkar -, kitérő válaszokat kaptam. Mivel érezhették, hogy nemet fogok mondani, megkérték kedves karnagy barátomat, hogy beszéljen rá a munkára. Hagytam magam rábeszélni és megírtam életem első népdalfeldolgozását vegyeskarra. Egyetlen kérésem volt, hogy az előadó kórus, akikről még ekkor sem lehetett tudni semmit, vegye meg a kottákat a kiadótól. Mégse fénymásolatból énekeljenek! Erre ígéretet kaptam.

De nem csak ígéretet, hanem egy újabb emailt is, amelyben tájékoztattak, hogy zeneszerzőként két napra vagyok hivatalos a programon. Ha tovább akarok maradni, fizessek. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna. Tehát, ha „mezei” VIP vendég vagyok, akkor korlátlan a meghívás, így, hogy zeneszerzővé alacsonyodtam le, csak két nap. Csak hogy tudjam, hol a helyem.

Közben megérkezett a szerződésem is, amit kitöltve visszaküldtem. Ennek még jelentősége lesz.

Többszöri levélváltás után kiderült, hogy Jobbágy Valér lesz a karnagy, és láttam azt az emailt is, amelyben megírták neki az elérhetőségemet. Aztán vártam a jelentkezését. Levélben, vagy telefonon. Ahogy ezt a karnagyok szokták. Már legalábbis azok, akik megtisztelik a szerzőket azzal, hogy kikérik egy bemutató előtt a véleményüket. Ahogy például Tamási Laci teszi a 26. bemutató után is. Pedig ő igazán ismeri a műveimet, igazán ismeri a gondolkodásomat. A neveket még hosszan sorolhatnám. Párkai Istvántól Cseri Zsófiig, csak, hogy a két korbeli végletet említsem. Igaz, a másik tábor sem kicsi. Akik félelemből?, kivagyiságból?, gőgből?, udvariatlanságból? még csak véletlenül sem hívnak meg egy próbára a bemutató előtt. Az ő neveiket nem sorolom, mert vannak köztük ilyen-olyan díjas „szakemberek” is bőven.

31-én esőben indulunk és napsütésre érkezünk Pécsre. A szállásunk a Palatinusban lesz, ahol többször aludtam már, amikor a színházban dolgoztam. Szebb napokat látott patinás szálloda, rendes, bár kicsit kényelmetlen szobával. Két éjszakára megfelel. Átsétálunk a Fesztiválirodába, hogy átvegyük a belépőkártyáinkat, az ebéd és vacsorajegyeinket, aláírjam a szerződést és leadjam a számlámat. Az irodában senki nem tud semmiről. Szerencsére Daróczi Kata épp az irodában tartózkodik és segít. Legalább a batyuinkat megkapjuk a belépőkkel és a kajajegyekkel. A gazdaságis lány egy kis türelmet kér, amíg kideríti, hol lehet a szerződésem. Megegyezünk, hogy másnap visszamegyek. Most menjünk ebédelni! Az ebéd a Dóm tér szélén egy kerthelyiségben van. Mivel majdnem három óra van, nem sokan tolonganak már itt. Egy lány siet a segítségünkre és mutatja meg, hogyan működik a rendszer. Ekkor derül ki, hogy csak egy személyre kaptunk jegyeket. Tanácstalanság, telefonálgatás, de persze ilyenkor mindenki foglalt, senki nem veszi fel. Végül a kezünkbe nyom még egy jegyet, mondván, majd elintézzük később. Hálásak vagyunk a kedvességéért. A kétféle menüből, már csak a vegát lehet „választani”. Ezért ezt választjuk. Hideg olasz paradicsomleves (nagyon ízletes) és rakott karfiol. Utálom a karfiolt. De ez most nem okoz gondot, mert karfiol nem sok szorult a kis rizskockába. Az ebédhez jár még egy-egy üveg palackos víz is. Ez igazán jól esik, mert egyre melegebb van. Az ebédért egyébként 9 eurót fizetünk (és fizet mindenki), ami csak egy kicsit több, mint amennyiért a mi hotelünkben a sétáló utcában korlátlan ételfogyasztásos ebédet kínálnak. De 900 és 2000 forint között a közepestől az elegáns helyekig bárhol meg lehet ebédelni a városban. Porcelán tányérból, fém evőeszközökkel, pincér által kiszolgálva. Nem fapadon, műanyag tányérból, műanyag evőeszközökkel.

Sétálgatunk a városban, élvezzük a fesztiválhangulatot, iszom egy pohár rozét a Széchenyi téren és beülünk egy cukrászdába, amikor Kata érkezik és átadja a „valódi” jegyeinket. Immár két személyre és a VIP „étterembe” a püspöki magtárba. Estére kiderül, hogy az étel itt is ugyan az, csak adnak még egy pohár bort is, és legalább rendes étkészlet van.

Meglátogatjuk Falvy Mártiékat, akik a mi kiadványainkat is árusítják. Szemmel láthatóan nagy a forgalom, jól megy az üzlet a kottafronton. Rákérdezek, hogy megvették-e már a másnapi bemutató kottáját, de persze, hogy nem. Csodálkoztam volna. A város persze tele ismerősökkel. Összefutunk Nemes Józsival is. Ő éppen háromfelé szakad, hogy kórusait koordinálni tudja valahogy. Éppen a legnagyobbakkal vár az esti koncert próbájára. Fél három óta. Most majdnem hat van. A Dóm előtt Móczár Gáborral találkozunk. Érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Én elmondom a bánatomat és ő rögtön hívni akarja a karnagyot, de lebeszélem róla, mondván, hogy nekem nincs mit beszélnem vele, én ugyanis jól ismerem a darabot.

Megnézzük a Dómot és megkeressük a Magtárat. Itt Tamási Lacival találkozunk. Jól esik egy kicsit beszélgetni. Laci bemutatja az Europa Cantat egyik külföldi főigazgatóját, aki nagyon kedvesen megköszöni a nekik írt művet, érdeklődik, hogy meg vagyok-e elégedve a próbákkal. Válaszom komolyan meglepi. Szerintem angolságomnak tudja be, hogy mintha azt értette volna, hogy fogalmam sincs, melyik kórus énekli majd és, hogy senki sem hívott sehova. Mire kiérünk a Dóm térre, már minden szék foglalt. Még kétszer ennyi könnyedén elférne, és igény is lenne rá bőven. Ki a földön ücsörög, ki álldogál. Ez utóbbi a lejtős, macskaköves téren nem éppen lábkímélő. De a hangulat jó, közös éneklés van, egy erre az alkalomra megjelentetett énekeskönyv segítségével. És igenis, van abban valami felemelő, ahogy ezer ember egyszerre énekel. Kár, hogy a dalok nagy része a tingli-tangli, illetve a „jajdenagyonhepikvagyunk” kategóriába tartozik. És ez így lesz a továbbiakban is, beleértve a záró gálakoncertet is.

Mártival, Zsófival borozunk, majd átsétálunk a Széchenyire meghallgatni előbb Sigrai Laciékat, utána a Soharóza produkcióját. Jókat nevetgélünk, sztorizunk. Elmesélik, hogy olyan belépőt kaptak, amire a „plusz egy fő” felirat volt nyomtatva. Ez is van olyan jó, mint az Áginak jutó „Péter felesége Tóth” feliratú. Nem csoda, hogy nem akarja hordani. Ekkor már 11 régen elmúlt, és kezdünk nagyon éhesek lenni. Sült krumplival, sült kukoricával pótoljuk a korai és nem túl jelentős vacsora okozta űrt. Laciék nagyon jók, de otthagyjuk őket a Soharóza kedvéért. Az előadás nagyon izgalmas, bár nem sokat értünk a történetből. Viszont nagyon profi, nagyon jól megcsinált performanszot látunk.

Másnap késői reggeli után, újabb kísérlet a Fesztiválirodában. A kishölgy mosolyogva közli, hogy láthatom, mi folyik itt, neki még nem volt ideje a szerződéssel foglalkozni. De ne izguljak, ő este nyolcig ott lesz a helyén. Biztosítom róla, hogy én nem, és dühösen hagyjuk ott a szobát. Mivel Halas Dóri nem veszi fel a telefont, emilt írok neki. Meg is érkezik a válasz: azért nincs szerződésem, mert nem küldtem neki vissza. Nem hiszek a szememnek. Megírom neki, hogy pontosan ugyanebben a levélváltásban kettővel ezelőtt megtalálja a bő hónapja elküldött anyagot, amit akkor meg is köszönt. Újabb levél; akkor valóban ő hibázott. Megnyugtat.

A nap egy részét kulturálódásra fordítjuk. Megkeressük az ókeresztény sírkamrákat. Az én múzeumi belépőmet persze nem fogadják el, de Áginak jár a pedagógus kedvezmény. És végül az Egyetemi kártyámra is kapok 50 százalékot. A sírkamrákat már láttam korábban, de újra lenyűgöz az a profizmus, ahogy prezentálva van. Tényleg világszínvonal. Egy mezei európai városnak már ennyi is elég lenne, hogy turisták hordái jöjjenek megnézni. Innen a Vasarely múzeumba megyünk. Itt már egyikünk belépője sem érvényes, de a néni beenged ingyen. Örülök, hogy nem fizettünk érte. Amennyire lenyűgözött Vasarely művészete tizenéves koromban, akkora csalódás most. A zebrás szőttes persze most is zseniális, de a legtöbb vizuális ötlet ma már annyira beépült a mindennapjainkba, hogy jelenlétük fel sem tűnik, így kiállítva pedig érdektelen.

Ebédre akkora szelet halat kapok, hogy szegény nem látszik meg a tányéromon. Desszert helyett most is bio-alma van. Kicsi, ütődött, sérült. De a víz legalább hideg.

Ági észreveszi, hogy a székesegyház tornyában emberek mászkálnak és mivel szép az idő, szép lehet a kilátás is. Nosza. A pénztáros sajnálattal közli, hogy háromkor esküvő lesz, ezért kettőkor bezárják a templomot. Az óránkra nézünk: fél kettő van. Gyorsan megjárjuk, ígérjük neki. Jegyet már akkor sem ad – mondja ő -, de azért menjünk csak be. Ennyi kedvesség egyetlen napra már-már soknak is tűnik.

133 lépcsőfok a toronyba, de bőven megéri a látvány. Lent, az innen aprócskának tűnő színpadon már az estére próbálnak. Megnyugtat, hogy a keverő pult mögött Juhos Gabó ül. Talán a legjobb hangosítási szakember.

A tegnapi cukrászdában találkozunk Katával, hogy megbeszéljük a Kiadó dolgait. Végre van egy kis időnk átbeszélni a legfontosabbakat. És persze szóba kerül minden: Debrecen, Szeged és Budapest kulturális élete. Nem túl rózsás a helyzet sehol sem.

Délután a Dóm tér közelében egy verklist hallgatva ücsörgünk, amikor az az érzésem támad, hogy talán az én darabomat próbálják a színpadon. És tényleg. A színpad oldaláról hallgatjuk, és elég jól szól. Megnyugszom. Talán nem lesz annyira vacak. A teret közben átrendezték. Az amúgy is kevés székek nagy részét lefoglalták a különböző protokoll vendégek részére. Mi kinézzük, hogy este melyik szektorban lesz helyünk, ha sietünk.

Még meghallgatjuk a Lautitia koncertjét, ahol persze Kocsár Balázsék is ott vannak, lányuk által érdekelve az eseményen. Sok időnk nincs, éppen ezért gyors és korai vacsora – lángoson tálalt pörkölt(!) – és máris jöhetünk vissza.

A tér kezd megtelni, főleg a kordonon kívül rekedt elégedetlenkedő emberekkel. Mi éppen leülnénk, amikor Kata jön, kezünkbe nyom egy meghívót a koncert utáni fogadásra (biztos vagyok benne, hogy a saját ötlete volt, nem a szervezőknek jutott eszükbe) és átvisz egy jobb helyre, ahol névre szólóan foglalt két-két helyet nekünk és az észt kollégának. (Ezt sem szervezők találták ki…) A széksor további része egyébként az est fellépőinek van foglalva, akárcsak az első kettő. Tízpercenként megpróbálkozik valaki leülni, de többnyire elhajtják a változóan erélyes és erélytelen szervezők. Egyszer engem is megkér angolul az egyikük, hogy menjek máshova. Közlöm, hogy nem megyek. Kérdi, miért nem? Mondom: mert a nevem szerepel a székem háttámláján. Ekkor megnyugszik és elnézést kér. Maga a sokadik, aki a Cantat kapcsán megsért, fel sem veszem már, nyugtatom meg. Egyre többen jönnek és ülnek le a széksorok közti üres folyosón a földre. Egyre rosszabbul érzem magam a széken, miközben idős emberek ülnek a kövön. És ahogy múlik majd az idő és legalább 15 szék egész este üresen áll majd, úgy leszek egyre mérgesebb a rossz szervezésre.

Kis késéssel kezdődik a záróesemény. Közös éneklés, közös tánc. Lakner Tamást láthatom hegedülni az egykori legendás Szélkiáltó együttes élén. A levegőben drón köröz. Mindenki hepi, mindenki integet. Aztán menetrend szerint megérkezik az első technikai baki. Az egyik fellépő alatt nem szólnak a hangfalak. De ezt most még orvosolják. Később megpróbálják bejátszani a fesztiválról szóló kisfilmet, de annak meg nincs hangja. A háttérben nagy szerelés, de azért a show megy tovább. Egyre hosszabb és változatosan híg a műsor. Amikor Kodály Stabat materét adja elő a többezer ember, az igazán szép, de amikor számítógépes játékok zenéit éneklik a kórusok, elszomorodom. Biztos, hogy ez az igény? És biztos, hogy nekünk magyaroknak kell ezt ennyire kiszolgálni?

Néhány beszéd is elhangzik, de szerencsére tényleg rövidek. Hallhatjuk Balog miniszter úr videóüzenetét, amiből megtudjuk, hogy jó helyen vagyunk Pécsen, és hogy ő is énekel a minisztériumi kórusban, valamint, hogy a mindennapi testnevelés mellett a mindennapi éneklést is bevezetik majd. Na, pont ettől féltem. Ahogy a nagyszünetben mindenki rázendít a Mint a mókus fenn a fán-ra. Itt van Hoppál Péter is, akit következetesen kulturális miniszternek neveznek, pedig csak államtitkár, és a legnagyobb érdeme az, hogy pécsi és, hogy szintén zenész. Ha már úgyis ott van és őt ünnepli mindenki, vezényel is egyet. Páva polgármester úr angolul és értelmesen beszél, míg ugyanez aligha mondható el az észt alpolgármester asszonyról. A színpad előtt a Zsolnai Fúvószenekar ücsörög. Valamikor nyolc óra felé játszottak néhány percet, azóta bio-díszletként funkcionálnak. És persze takarják a színpadot azok elől, akik nem voltak olyan szerencsések, mint mi. Fél 10 felé felkonferálják a két, erre az alkalomra írt művet. A kórus tisztességesen dolgozik, de nem sok hallatszik belőlük. Annál több az előttük szereplő és jókedvüket vissza nem fogó nagy társaságból, akik a színpad oldalánál vidámkodnak jóízűen. Nem vagyok boldog… Sőt, meglehetősen csalódott vagyok. Aztán valami átkötésképpen a fúvószenekar játszik jó-rossz hangokat. Ezt végképp nem értem. Ki írta és mi ez?! Azt észt kórus jóval nagyobb létszámú, de az ő produkciójukat sem értékeli sokra az egyre fáradtabb publikum. Megtörténik az átadás-átvétel és az este szervezői beleesnek abba a hibába, hogy nem tudják abbahagyni a gálát. Még két számot meghallgatunk, aztán megszökünk.

Összeszedjük Zsófit, összetalálkozunk Farkas Andrásékkal. Lakner Tamással egyetemi ügyeket intézünk, beszélgetünk, borozunk, majd csatlakozunk a művészeti bizottság asztalához. Senki sem igazán boldog.

Itt volt ez az Europa Cantat, amihez Pécsnél jobb helyszínt keresve sem lehet találni. Volt hozzá sok-sok pénz és akarat. Csak éppen a kivitelezéskor csúsznak be azok az apró hibák, amiktől mégis megkeseredik az ember szája íze.

 

Mivel amúgy sincs semmi sürgős írnivalóm és Kristófot is el kell juttatni valahogy Balassagyarmatra egy zenei táborba, úgy döntünk, hogy ha már ott vagyunk, kirándulunk egyet a környéken.

A zeneiskolát könnyen megtaláljuk, és míg Kristóf és Ági bejelentkeznek, én összefutok Perényi Eszterrel. Beszélgetünk vagy egy fél órát, aztán vissza a szállásra, reggelit, vacsorát intézni, rövid séta és fagyizás, aztán irány Szécsény. Hogy miért pont ez a kis település, annak egyszerű az oka. Öt-nyolc évvel ezelőtt már jártunk ezen a vidéken egy hosszabb őszi kiránduláson és akkor kimaradt a Palóc Grand Kanyonnak nevezett látnivaló. Ez az elsődleges úti célunk, de azért az se baj, ha van hol aludni. És Ági ezt találta a neten. Hiába mondom neki, hogy soha ne menjünk olyan helyre, ahova már a szállásfoglalás is problematikus, nem hallgat rám. A Majorka Hotel és apartman ház kezelője(?) recepciósa(?) akárkije(?) már a telefonban sem volt túl közlékeny, vagy éppen kedves. A szállást úgy hirdetik, mint kutyabarát hely és nekünk fontos, mert Sophie is velünk utazik. Aztán megpróbált minket lebeszélni, hogy nem örül a kutyának, majd közölte, hogy éjjelente három farkaskutya vigyázza a hotelt. Ági kérdésére, hogy mégis, mit csináljon, ha hajnalban vagy este sétáltja a kutyát és azt megtámadják, annyit felelt, hogy hesegesse el őket. Szóval jó kezdet, de mivel nincs más szállás lehetőség, kénytelen vagyunk ide menni. Egyébként nem lenne rossz hely. Szépen felújított épület, sőt épületek. Kár, hogy senki nem fogad minket. Se csengő, se semmi. Kicsit dudálok, morgok (nem kicsit), majd azon gondolkodom, hogy mégiscsak hazamegyünk, amikor megjelenik a telefonból már megismert „készséges” úr. Élőben még ellenszenvesebb. A szoba tiszta, rendes, újnak látszik. Elegáns, ízléses, jó minőségű bútorokkal felszerelt. De. Légkondi nincs. A hűtőszekrény tárva-nyitva, tehát soha nem lesz benne hideg az innivaló, ami közel negyven fokban nem lett volna hátrány. A szoba villanykapcsolója az előszobában van. Az egyébként elegáns olvasólámpák fényénél sok mindent lehet csinálni, de speciel olvasni nem. Szabad konnektort csak akkor találunk, ha az említett éjjeli lámpákat kihúzzuk. Így választhatunk, hogy telefont töltünk, vagy látunk. Töltünk. A fürdőszoba még kétarcúbb. Elegáns berendezés, de a borotválkozó konnektor (ahol esetleg telefont lehetett volna tölteni) két méter magasan van a mosdó felett.

A zuhanyzó a csempék mellett penészes és nincs se szappan, se tusfürdő. Enni-inni persze nem lehet helyben, vissza kell sétálni a járási központba. Maga a város egyébként szépen felújított, a Forgách-kastély és környéke kimondottan jól néz ki. A kastély alatt hatalmas és rendben tartott park. Sophie boldogan rohangászik. Vacsorázni a „szécsényi ferde torony” mellett, a Gesztenyéskert nevű étterembe megyünk és nem bánjuk meg. Kedves és gyors kiszolgálás (a kutyára is figyelnek) és szolid árak. Éjjel Sophie és Ági megússzák a farkaskutyák támadását. Reggel ugyan ránk szólnak, hogy a kutyát ne vigyük be az étterembe, de úgy szólok vissza, hogy nem mer ellenkezni. Rajtunk kívül egyébként még egy pár tartózkodik a hatalmas étteremben. A reggeli a szokásos, semmi különleges, a kirakott tea filterekről nem lehet kideríteni, hogy milyen teát tartalmaznak, de hát egyszer élünk, legyünk bátrak! Én a kocsiba pakolok be, mert nem vagyok hajlandó ezzel az emberrel tárgyalni, így Ági intézi a fizetést. Amikor boldogan és megkönnyebbülten – abban a tudatban, hogy soha vissza nem térünk – kihajtok, elmondja, hogy a maga mogorva stílusában elnézést kért az ember, sőt még úti tanáccsal is ellátta, hogy merre jutunk el a leggyorsabban Nógrádszakálra és hogyan találjuk meg a kanyont. Ez utóbbi segítségre tényleg rászorulunk, mert jó magyar szokás szerint nem könnyítik meg a turisták dolgát a helyiek. Úgy, hogy tudom, hol kell keresni a bejáratot, még így is elhajtok a „titkos” út előtt, de szerencsére lassan megyek, gyorsan korrigálok. Odabenn az erdőben lerakjuk a kocsit és elindulunk felfedezni a csodát.

Gyönyörű fa pavilon fogad, benne rengeteg fontos többnyelvű információval a helyi kőzetek kialakulásáról, és egyetlen sor sem arról, hogy merre kell majd mennünk. Bátran nekivágunk, hiszen csak nem fogunk eltévedni egy szurdokban?! Csak menni kell a vízmosásban, addig, amíg körbe nem érünk. Legalábbis a szálláson még ezt mutatta az otthon letöltött turista útvonalakra szakosodott applikáció. Itt azonban már szlovák területen járunk (legalább is a Vodafon szerint), így nem működik a rendszer. Ez nem lenne baj, egészen addig, míg kb. 5 perc gyaloglás után (egyébként csodaszép szurdokban) véget nem ér az út.

 

Előttünk egy barlang, aminek a tetején lévő nyílásból folyik tavasszal és ősszel a víz, de út az nincs tovább. Egy hasonlóan tanácstalan párral konzultálva úgy döntünk, hogy bizonyára a bejárattól 50 méterre lévő lépcsőn kellett volna felmennünk és visszafordulunk. Sophie nem örül a csúszásmentes (tehát rücskös) lépcsőnek, de egyébként jókedvűen rohangászik előre és vissza. Itt találunk egy turistajelzést. Zöld kereszt. Na, erről egy szó se volt eddig, de legyen! Az út egyre meredekebb, vízmosásnak nyoma sincs, a magyar grand kanyon valahol nagyon odébb tekereg, de időnként azért meglátjuk a magasból. Folyik rólunk a víz, rengeteg a rovar és a pókháló, aztán a jelzés is eltűnik, majd egy kis idő után már az ösvény is. Visszafordulunk és egy lehetségesnek tűnő elágazásnál jobbra vesszük az irányt. Az út itt sem könnyebb, szurdoknak, kanyonnak itt sincs nyoma, de megtaláljuk a zöld keresztet! Heuréka! Egy kis gond van csak, egy kereszteződés után mindkét irányba ez a jel vezet. Mi azt választjuk, ami véleményünk szerint a vízmosás felé tart és nem is csalódunk. Vagy tíz perc után és egy ügyetlen csúszkálást követően a legelső járatban találjuk magunkat. Az egész „túra” alig volt 40 perc. A bejáratnál újra elolvasom a táblákat, hogy kiderítsem, ki volt a hülye. Mi, vagy az aki, egy ilyen gyönyörű helyre semmilyen eligazító táblát nem tesz ki.

A haszontalannak ítélt tábláknak egy értelmük mégiscsak volt. Eszünkbe juttatták a Kishartyáni Kőbarlangokat. Kishartyán közel van. De a barlangokat semmi nem jelzi. Miért is tenné? Ahogy beérünk a faluba, eszembe jut a legutóbbi kirándulás alapélménye: Minden falu járdája díszburkolatot kapott és mindenütt épült egy új játszótér is. A díszburkolat most is megvan, de a barlangokat sehol nem találjuk. Keresek egy helyet, ahol újra van Vodafon és megnézem a neten. Így már könnyebb. Leparkolunk és találunk is egy információs táblát, hogy itt bizony vannak ilyen meg ilyen barlangok. De hogy melyik úton induljon el a gyanútlan turista, azt meg nem mondja senki. Nekünk beugranak az emlékek, de azért eltart egy darabig, míg a tűző napon – kikerülve néhány komondort és kerítést – átmászva egy villanypásztoron, felkapaszkodunk a barlangokhoz. A kilátás mindenesetre gyönyörű.

A majdnem függőleges lépcsőn Sophie könnyedén felszaladt, de komoly dilemmában vagyunk, hogy miként fog lejönni. Végül ezt is megoldjuk.

Ha már itt vagyunk, megkérdezem Ágit, hogy hogy hívták azokat a fehér köveket, amiket szintén annak idején csodáltunk meg. Ő, valami isteni sugallatra rávágja, hogy riolittufa. Nekem, ha az életem múlt volna ezen, akkor sem jutott volna eszembe ennek a csupán a kappadókiaihoz mérhető természeti jelenségnek a neve. Rövid kutakodás a neten és igen, máris meg van az eredmény: Kazárba kell mennünk. A leírás szerint két út is indul a faluból. Mi egyiket sem találjuk. Az információs tábla még mutatja, azonban az „Ön itt áll” piros pontja hiányzik a térképről. Egy helyit kérdezünk meg, aki készséggel útba is igazít. Találunk egy piros kereszt jelzést, és leparkolunk. A jelzést ekkor látjuk utoljára. Legalábbis jó sokáig. Nagyjából 50 méter után kettéágazik az út és semmilyen támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy merre kéne mennünk. Szerencsére egy idős bácsival találkozunk, aki elmondja, hogy jól tettük, hogy erre indultunk el, mert a másik úton másfél óráig is eltartana, mire a tufákhoz érünk. Ennek örülünk, mert tűz a déli nap és sehol egy kis árnyék. Meghallgatjuk az útvonaltervet és nekivágunk a szántóföldnek.

A táj egyébként nagyon szép, egy szavunk sem lehet. Nincs is, mert nem kapunk levegőt. Megtaláljuk az általa jelzett hegyi ösvényt is és még meredekebbé válik az út. Kicsit aggaszt, hogy az elektronikus kütyü szerint egy körút közepe felé tartunk rendületlenül, de mivel az ő térképén nem szerepel ez az erdészeti út, fogalmunk sincs, hogy merre kanyarodik majd. Végül leizzadva, csatakosan rátalálunk a hivatalos útra. A kérdés csak az, hogy azok a riolittufák jobbra, vagy balra vannak a körúton? Döntök: balra. Rosszul döntök. Illetve nem egészen, mert találunk egy kis bányatavat, ahol Sophie boldogan fürdik egyet a helyi békák legnagyobb riadalmára. Néhány újabb méter után, egy ellenkező irányba mutató táblából kiderül, hogy a másik irányba kell mennünk.

Ok. Az erdő gyönyörű, világos, az út sem emelkedik. Sophie a fürdés után úgy néz ki, mint egy girhes farkas. Most látszik, mennyire vékony és, hogy a szőre mennyivel nagyobbnak mutatja. Ahogy meghempergőzik az avarban, már egy sáros, girhes farkasra hasonlít. Nem baj. Legalább neki jó. Újabb táblák, újabb irányváltás és máris ott vagyunk a tufáknál.

Hát, ha nem is akkora, mint a török társ, de azért látványos, ahogy fodrozódik a fehér kőzet. A kutyát féljük a lecsúszástól, ezért nem időzünk itt túl sokat. Odalenn, a mini katlanok alján látok egy ösvényt. Nyilván „hivatalos” mert egy tábla is virít rajta. Lekecmergünk és elindulunk egy keskeny kis patak medrében lefelé.

Először még izgalmas és főleg látványos. Később már inkább kellemetlen, bár kétség kívül izgalmas. Gyorsan csökken a magasságunk, amit onnan is észreveszünk, hogy míg fenn a tufáknál teljesen száraz homok borította a medret, most már egyre nedvesebb a talaj, sőt helyenként cuppan is egyet. Egy alkalmasnak látszó helyen elhagyjuk a vízfolyást és csodák csodájára, visszaérünk az útra. Innen már csak egy negyed óra az autó. Útközben Sophie szöcskékre és gyíkokra vadászik, mi pedig megpróbáljuk két – egykor hozzánk hasonlóan tanácstalan - embernek elmagyarázni, hogy miként jutnak fel a csúcsra. Alaposan megégve és elfáradva állunk meg Szécsényben, a már ismert étteremben ebédelni(?) vacsorázni(?), majd egy jó óra autózás után a pesti dugóban találjuk magunkat.

Nem esik! Sem kicsit, sem nagyon. Sőt, mintha az ég is látszana itt-ott. Utolsó teljes napunk Isztambulban. Ha van valami, amit nem szabad kihagynunk, az a Dolmabache palota. Legalábbis több rokonunk, ismerősünk szerint. Hát legyen! Mivel az idő még mindig nem igazán alkalmas a boszporuszi hajókirándulásra, a második legolcsóbb közlekedési eszközt választjuk, vagyis villamossal megyünk. Hányasra szálljunk? – kérdezem a recepcióst. A környéken csak ez az egy van – feleli. Legalább nem tévesztjük el. A város talán leghosszabb villamos vonala bő 13 kilométer hosszan szeli át a várost. Mi a végállomásig megyünk vele, onnan gyalog pár perc a szultánok utolsó palotája.

Na persze nem csak mi gondoljuk úgy, hogy kár lenne ezt a nevezetességet kihagyni. Rajtunk kívül több ezer turista is pont most tévedt ide. Az első sorban állástól a palotába való bejutásig kerek egy óra telik el. Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem, hogy az a fajta hagyományos turizmus, amiben én is felnőttem, nem nagyon tartható fenn tovább. Most már mindegy, hogy milyen évszakban, milyen napszakban megyünk megnézni egy-egy attrakciót, sok ezer másik bámésszal kell megküzdenünk. A látnivalók csak (összeadva) sok órányi sorban állás után, idegesen, kimerülten, dühösen, frusztrálva, tömegben lökdösődve tekinthetők meg. Hol van a rácsodálkozás élménye? Hol van a nyugodt szemlélődés, a bóklászás öröme? Persze nem tudom, mi a megoldás, úgyhogy nem tehetek én sem mást, várok és toporgok lassan előre. Mert megfigyeltem, hogy a sorban állásnak is meg van a maga törvényszerűsége. Hiába áll egy sor, a benne gyülekezők néhány percenként egy kicsit előrelépnek. Ahogy múlik az idő, ezek a kis előremozdulások annál sűrűbben követik egymást. Akkor is, ha sor elejének útját egy kordon zárja el. Mert nem viseljük el a tehetetlenségünket. Így aztán ösztönösen előremegyünk, tömörödünk. A pénztárnál derül ki, hogy persze se kártya, se euró nem jó. Kilépek a tömegből és a közeli automatánál váltok. Ági addig tartja a helyünket. Odabenn újabb sorban állás. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem esik. Ez igaz, de soványka vigasz. Odabent, hogy az eredeti parkettába ne tegyünk kárt csak a cipőnkre húzott nylon kamásniban lehet közlekedni. A türelmetlen és nyilván nem feltétlen atomtudós japán turisták már jó előre, kinn a vizes kavicson felveszik a védő eszközt. Senki sem szól nekik, hogy csak a lényeget nem értették meg. Maga a palota fantasztikus látvány belülről is. Hatalmas, gyönyörű fogadótermek, fantasztikus bútorokkal, szőnyegekkel. Fotózni persze tilos, de néhányan úgy tesznek, mintha nem értenék. Mint a gyerekek az óvodában.

Délután három lesz, mire végzünk. Innen felmegyünk a Taxim térre. Innen indul a 1926-ban készült nosztalgia villamos bő másfél kilométeres útjára. Meg persze mi is. ahogy fél Isztambul.

A helyi bevásárló/sétáló utca a város korzója. Hömpölyög rajta a tömeg. Ijesztően. Délután városnézés, este vacsora egy „korsós helyen”.

A legfinomabb, amit eddig ettünk.

Január 1. Esik. Nem ömlik, csak csendesen gyilkolja az ember hangulatát. A Chora múzeum/templom/dzsámi az úticélunk. Ági nézte ki valamelyik útikönyvből. Jól tette. Leszámítva azt, hogy bő órás séta, bőven megéri. Előbb a recepción megpróbáljuk kideríttetni, hogy az ünnepnap ellenére nyitva van-e, de nem leszünk okosabbak.

Út közben többször változik a környék hangulata. Néha nagyon proli vidéken megyünk keresztül, aztán váratlanul elegáns házak következnek. Van egy hosszú szakasz, ahol csak menyasszonyi ruhákat árulnak. Minden boltban. Elmegyünk egy futballpálya mellett is. Január elseje van, 11 óra 3 fok és esik az eső. A pályán javában tréningeznek a focisták. Tudom, ez megszokott látvány idehaza is…

A Chora templom, más néven Karye-dzsámi kicsi épület annyi gyönyörű 14. századi mozaikkal és freskóval, ami egy bazilikának is bőven díszére válna. Az élmény az én listámon a Hagia Sophiával együtt holtversenyben áll az élen. Nehezen szabadulunk a látványtól. Ha már eljöttünk a város szélére, lemegyünk az Aranyszarv öbölhöz és elsétálunk egészen az Atatürk hídig. Majd át is kelünk rajta, pedig nem kellene. A szél elviselhetetlen, az esőcseppek, mint apró szilánkok vágnak az arcunkba.

Felmegyünk a Galata toronyba, ahonnan nem éppen remek a kilátás, de mit tegyünk, most járunk itt. Se kártyát, se eurót nem fogadnak el. Azt már nem is említem, hogy természetesen sorba állunk itt is. Mint szinte mindenütt. Hazafelé a Galata híd alsó részén megyünk. Egykor boltok álltak itt, ma elegáns éttermek. Az utcaszintről pedig több száz ember próbál halat fogni a koszos és jó mélyen lévő vízből. Munkálkodik bennem a kisördög, hogy gubancoljunk össze néhány tucat damilt, de aztán leteszek róla és inkább egy halas szendvicset eszünk. Forró és finom. A bagett friss és belül puha, kívül ropogós. Az eső ellenére is elviselhető az élet.

Bemegyünk a közeli Egyiptomi vagy más néven Fűszer bazárba. A tömeg itt is óriási, az árusok nagyon rámenősek. Legalább 15 deka török édességet kóstolunk össze fejenként, mire kiszabadulunk. Itt egyébként tényleg mindent kapni. Teákat, fűszereket, édességet, a legkülönbözőbb magokat. Török teától, kínai hennáig. Arany árban. Annyiért, vagy kicsivel többért, mint nálunk. Talán ezért nem vásárolunk.

Estére eláll az eső. Legalábbis azt írja az előrejelzés. Kár, hogy az eső nem tud róla. Oké, kicsit enyhül a lendülete, de azért csak esik rendületlenül. Nem csak mi törődtünk bele a pocsék időbe, hanem Isztambul kóbor kutyái, macskái is. A kutyák békések és szemmel láthatóan nem éheznek. Valamennyi fülében billog van és valaki rendszeresen eteti is őket, mert a tőlünk kapott falat nem nagyon kell nekik. Naphosszat a parkban heverésznek, vagy ha úgy hozza kedvük, bemennek egy-egy étterem teraszára melegedni. De macskának sem lehet tragédia az élete a törököknél, hiszen rendszeresen látjuk, hogy vadidegen emberek macskaeledelt szórnak ki egy-egy beszögellésbe, padkára.

Legújabb vacsorázó helyünkön végre kiderítjük az éttermek előtt sorakozó agyagkorsók rendeltetését. Bizonyos ételeket ebben főznek meg, hogy aztán a vendég szeme láttára, hatalmas lángok közepette, kellő show kíséretében a korsó alját letörjék és a kész ételt így öntsék ki a tálba. Tulajdonképpen egyfajta római tál, csak itt a szemétben végzi az edény.

Hazafelé már mintha nem is esne.

Mintha!