Nem esik! Sem kicsit, sem nagyon. Sőt, mintha az ég is látszana itt-ott. Utolsó teljes napunk Isztambulban. Ha van valami, amit nem szabad kihagynunk, az a Dolmabache palota. Legalábbis több rokonunk, ismerősünk szerint. Hát legyen! Mivel az idő még mindig nem igazán alkalmas a boszporuszi hajókirándulásra, a második legolcsóbb közlekedési eszközt választjuk, vagyis villamossal megyünk. Hányasra szálljunk? – kérdezem a recepcióst. A környéken csak ez az egy van – feleli. Legalább nem tévesztjük el. A város talán leghosszabb villamos vonala bő 13 kilométer hosszan szeli át a várost. Mi a végállomásig megyünk vele, onnan gyalog pár perc a szultánok utolsó palotája.

Na persze nem csak mi gondoljuk úgy, hogy kár lenne ezt a nevezetességet kihagyni. Rajtunk kívül több ezer turista is pont most tévedt ide. Az első sorban állástól a palotába való bejutásig kerek egy óra telik el. Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem, hogy az a fajta hagyományos turizmus, amiben én is felnőttem, nem nagyon tartható fenn tovább. Most már mindegy, hogy milyen évszakban, milyen napszakban megyünk megnézni egy-egy attrakciót, sok ezer másik bámésszal kell megküzdenünk. A látnivalók csak (összeadva) sok órányi sorban állás után, idegesen, kimerülten, dühösen, frusztrálva, tömegben lökdösődve tekinthetők meg. Hol van a rácsodálkozás élménye? Hol van a nyugodt szemlélődés, a bóklászás öröme? Persze nem tudom, mi a megoldás, úgyhogy nem tehetek én sem mást, várok és toporgok lassan előre. Mert megfigyeltem, hogy a sorban állásnak is meg van a maga törvényszerűsége. Hiába áll egy sor, a benne gyülekezők néhány percenként egy kicsit előrelépnek. Ahogy múlik az idő, ezek a kis előremozdulások annál sűrűbben követik egymást. Akkor is, ha sor elejének útját egy kordon zárja el. Mert nem viseljük el a tehetetlenségünket. Így aztán ösztönösen előremegyünk, tömörödünk. A pénztárnál derül ki, hogy persze se kártya, se euró nem jó. Kilépek a tömegből és a közeli automatánál váltok. Ági addig tartja a helyünket. Odabenn újabb sorban állás. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem esik. Ez igaz, de soványka vigasz. Odabent, hogy az eredeti parkettába ne tegyünk kárt csak a cipőnkre húzott nylon kamásniban lehet közlekedni. A türelmetlen és nyilván nem feltétlen atomtudós japán turisták már jó előre, kinn a vizes kavicson felveszik a védő eszközt. Senki sem szól nekik, hogy csak a lényeget nem értették meg. Maga a palota fantasztikus látvány belülről is. Hatalmas, gyönyörű fogadótermek, fantasztikus bútorokkal, szőnyegekkel. Fotózni persze tilos, de néhányan úgy tesznek, mintha nem értenék. Mint a gyerekek az óvodában.

Délután három lesz, mire végzünk. Innen felmegyünk a Taxim térre. Innen indul a 1926-ban készült nosztalgia villamos bő másfél kilométeres útjára. Meg persze mi is. ahogy fél Isztambul.

A helyi bevásárló/sétáló utca a város korzója. Hömpölyög rajta a tömeg. Ijesztően. Délután városnézés, este vacsora egy „korsós helyen”.

A legfinomabb, amit eddig ettünk.

Január 1. Esik. Nem ömlik, csak csendesen gyilkolja az ember hangulatát. A Chora múzeum/templom/dzsámi az úticélunk. Ági nézte ki valamelyik útikönyvből. Jól tette. Leszámítva azt, hogy bő órás séta, bőven megéri. Előbb a recepción megpróbáljuk kideríttetni, hogy az ünnepnap ellenére nyitva van-e, de nem leszünk okosabbak.

Út közben többször változik a környék hangulata. Néha nagyon proli vidéken megyünk keresztül, aztán váratlanul elegáns házak következnek. Van egy hosszú szakasz, ahol csak menyasszonyi ruhákat árulnak. Minden boltban. Elmegyünk egy futballpálya mellett is. Január elseje van, 11 óra 3 fok és esik az eső. A pályán javában tréningeznek a focisták. Tudom, ez megszokott látvány idehaza is…

A Chora templom, más néven Karye-dzsámi kicsi épület annyi gyönyörű 14. századi mozaikkal és freskóval, ami egy bazilikának is bőven díszére válna. Az élmény az én listámon a Hagia Sophiával együtt holtversenyben áll az élen. Nehezen szabadulunk a látványtól. Ha már eljöttünk a város szélére, lemegyünk az Aranyszarv öbölhöz és elsétálunk egészen az Atatürk hídig. Majd át is kelünk rajta, pedig nem kellene. A szél elviselhetetlen, az esőcseppek, mint apró szilánkok vágnak az arcunkba.

Felmegyünk a Galata toronyba, ahonnan nem éppen remek a kilátás, de mit tegyünk, most járunk itt. Se kártyát, se eurót nem fogadnak el. Azt már nem is említem, hogy természetesen sorba állunk itt is. Mint szinte mindenütt. Hazafelé a Galata híd alsó részén megyünk. Egykor boltok álltak itt, ma elegáns éttermek. Az utcaszintről pedig több száz ember próbál halat fogni a koszos és jó mélyen lévő vízből. Munkálkodik bennem a kisördög, hogy gubancoljunk össze néhány tucat damilt, de aztán leteszek róla és inkább egy halas szendvicset eszünk. Forró és finom. A bagett friss és belül puha, kívül ropogós. Az eső ellenére is elviselhető az élet.

Bemegyünk a közeli Egyiptomi vagy más néven Fűszer bazárba. A tömeg itt is óriási, az árusok nagyon rámenősek. Legalább 15 deka török édességet kóstolunk össze fejenként, mire kiszabadulunk. Itt egyébként tényleg mindent kapni. Teákat, fűszereket, édességet, a legkülönbözőbb magokat. Török teától, kínai hennáig. Arany árban. Annyiért, vagy kicsivel többért, mint nálunk. Talán ezért nem vásárolunk.

Estére eláll az eső. Legalábbis azt írja az előrejelzés. Kár, hogy az eső nem tud róla. Oké, kicsit enyhül a lendülete, de azért csak esik rendületlenül. Nem csak mi törődtünk bele a pocsék időbe, hanem Isztambul kóbor kutyái, macskái is. A kutyák békések és szemmel láthatóan nem éheznek. Valamennyi fülében billog van és valaki rendszeresen eteti is őket, mert a tőlünk kapott falat nem nagyon kell nekik. Naphosszat a parkban heverésznek, vagy ha úgy hozza kedvük, bemennek egy-egy étterem teraszára melegedni. De macskának sem lehet tragédia az élete a törököknél, hiszen rendszeresen látjuk, hogy vadidegen emberek macskaeledelt szórnak ki egy-egy beszögellésbe, padkára.

Legújabb vacsorázó helyünkön végre kiderítjük az éttermek előtt sorakozó agyagkorsók rendeltetését. Bizonyos ételeket ebben főznek meg, hogy aztán a vendég szeme láttára, hatalmas lángok közepette, kellő show kíséretében a korsó alját letörjék és a kész ételt így öntsék ki a tálba. Tulajdonképpen egyfajta római tál, csak itt a szemétben végzi az edény.

Hazafelé már mintha nem is esne.

Mintha!

A Topkai szerájjal indítunk. Az eső esik, a szél fúj. Különösen erősen ott, ahol a tenger felől szabadon áramolhat a levegő. Vagyis pont ott, ahova megyünk. Jegyvásárlás 15 perc, a következő sor (40 méter) 45 perc. Esőben. Végre benn.

Biztosan szép, de ebben az időben ez nem nagyon derül ki. Ráadásul mindenütt tömeg. Ember ember hátán. A látnivaló eltűnik a háttérben. A Topkapi kincseiből alig néhány tucatnyi van kiállítva az is kellő távolságra egymástól, előttük pedig mint a Kába köve előtt hömpölyög a turista forgatag. Besokallok. Elegem van. A nyomulós olaszból, a lökdösődő oroszból és a mindenütt majomkodva szelfiző japánból. Nekik, persze belőlem lehet elegük.

Átmegyünk a háremhez. Ez legalább érdekes épületegyüttes. Magyar idegenvezetővel megáldott csoportba ütközünk. Épp a Szulejmán című sorozat és a valóság viszonyát magyarázza nekik. Magyarország egy éves GDP-jét tettem volna fel egy rozsdás vasszeg ellenében, hogy azt a sorozatot ép eszű ember nem nézi. Elnézve a csoport lelkesen figyelő tagjait, ma sem tudom, hogy nyertem, vagy vesztettem. Egyébként isztambuli tartózkodásunk alatt a How are you, friend? és a Nice table for you mellett a legtöbbet hallott mondat a NO PHOTO PLEASE! volt. Nem tudom, mi értelme a tiltásnak, hiszen ettől nem megy tönkre a kő, nem veszik meg kevesebben a képes könyveket, viszont sírba kergetik a teremőröket.

A háremben azonban lehetett fotózni.

Szép időben gyönyörű kilátás lehet a városra és a közeli ázsiai országrészre, de most nem volt szép idő. Sőt! A Topkapi szeráj, még így, gyorsmenetben is hosszú program, pedig a százkettedik étkészletet már nem is néztem meg olyan alaposan, mint talán kellett volna.

Következő nagy csalódásom a Nagy bazár volt. Emlékeim egészen mást mutattak nekem, mint a mai korszerű, krómkeretes, üvegportálos elegáns valóság. Sétálunk vagy másfél órát, de első sorban melegedés céljából, aztán hazamegyünk szárítkozni.

Ági kinéz egy távoli, de különlegesnek tűnő dzsámit és kis eltévedés után be is jutunk a tényleg nagyon fotogén Fatih (mi, akik beszélik még a nyelvet, tudjuk, hogy a Fatih szó hódítót jelent) Szultán Mehmet dzsámijához.

Tényleg más, mint a többi, bár ehhez a mássághoz nagyban hozzájárul a lemenő nap az ablakokon átszűrődő kékessé változó fénye is.

Újabb séta haza, útközben újabb török vacsorával. 11-kor csak rávesszük magunkat, hogy kimenjünk az esőbe és megnézzük, mit csinálnak a törökök – vagy a turisták – Isztambulban szilveszterkor. Nagy tömeg nincs az utcákon – ki az a féleszű, aki ilyen vacak időben sétál? – de az éttermekben nagy az élet.

Egy nagyon hangulatosan és bűn rosszul játszó zenekart hallgatunk valamelyik utcában, amikor a Jingle Bell(!) jól-rosszul eltalált akkordjaira beköszönt az Újév! Petárdák robbannak az egész utcában, mindenki kitódul, szelfi boldogság.

Felhívjuk a fiúkat, „elújságolni”, hogy nálunk már 2015 van.

A reggeli félig európai, félig ázsiai. Van gyümölcslé és tömény török tea, tojáspástétom és kétféle helyi sajt, fűszeres paradicsom, olívabogyó és uborka, szárított füge és néhány egyéb gyümölcs, müzli és lekvárok. És helyi, apró darabokra vágott pékáru.

Mivel ma a Topkapi zárva van, a régi római kori ciszterna és az Hagia Sophia a „kötelező penzum”. Az Isteni bölcsesség temploma előtt hosszan kígyózó sor áll, így átmegyünk a túloldalra és simán bejutunk az Elsüllyedt palotának is nevezett hajdani víztározóba, ahol egykor 80 ezer köbméter vizet tároltak. Fantasztikus látvány. Sétálunk a kb. fél méteres víz alól megvilágított több száz, hatalmas oszlop között, miközben halkan szól a keleties zene.

Innen kiérve nincs mese, be kell állni a hosszú sorba. Nem örülünk neki, mert a szél egyre erősebb, a levegő egyre hidegebb, mi egyre vizesebbek vagyunk. Közben ügyes helyiek árusítják az előre megváltott jegyeket a türelmetlenebb és/vagy gazdagabb turistáknak. (Az üzletelés amúgy is a mindennapok része. Nem lehet úgy elmenni egy üzlet előtt, hogy ne akarnának beinvitálni, kitűnő árat, kitűnő árut kínálva angolul.) A turisták egyébként két nagy csoportba oszthatók. Az egyikbe a japánok tartoznak – a magam általánosító egyszerűségében beleértem a kínaiakat és koreaiakat is –, a másikba mindenki más. Ez utóbbi halmazt legnagyobb részben olaszok és oroszok alkotják. A kellemetlen, nagyképű, könyöklős fajtából.

A múzeummá alakított templom előtt még egy csomagvizsgálat is vár ránk, de végül csak bejutunk. Számomra a hat nap látnivalói közül az egyik legnagyobb élményt nyújtja. Talán éppen azért mert nem templom, nem dzsámi, nem múzeum. Mindez együtt és még sok minden más is. A méretei és főleg az 1500 év hangulata nyűgöz le. Sokáig sétálunk benne, az emeleten megcsodálva a 12 – 14. századi mozaikokat.

Közben persze mindenki fotózkodik. Van, aki a hagyományos módon, de a legtöbben – főleg a fiatalok – kimondottan erre rendszeresített szelfiző bottal. Idétlen látvány.

Hazamegyünk melegedni, ruhát szárítani és cserélni. Rákérdezek, hogy sikerült-e megjavítani a fűtést, de a válasz nemleges. Mutatnak egy csereszobát, ami alig nagyobb, mint egy dupla ágy. Közlöm, hogy hajlandók vagyunk maradni a szuterénben, ha ad valami árengedményt. 10 százalékot ad, és gondosan rá is vezeti a lapunkra. Egy órányi pihenő után megint a nyakunkba vesszük a várost.

Ezúttal lemerészkedünk a dombról a Galata - hídhoz. Iszonyú a tömeg, de itt többnyire helyiek vannak. Adnak-vesznek, isznak-esznek. Következő úticélunk a Szulejmán dzsámi. Más a színvilága, más a hangulata, de a cipő procedúra itt is ugyan olyan körülményes, mint máshol. Nem könnyű fél lábon ugrálva cipőt levenni, bezacskózni és bejutni úgy, hogy közben őrök figyelik árgus szemekkel, hogy rálépsz-e a bejárat előtti szőnyegre, faborításra vagy sem.

Persze másik kapun lépünk ki, mint amin bementünk, így gyorsan eltévedünk az ismeretlen területen. A szél fúj, az eső esik, és csak reméljük, hogy előbb-utóbb ismerős szakaszra tévedünk.

Kb. egy óra múlva így is lesz. Vacsora egy másik kisvendéglőben, ahol a szemünk láttára nyújtják helyi asszonyok a tésztát és sütik meg nagy félgömb alakú vaslapon. A tölteléke bármi lehet. Mi sajttal, spenóttal és krumlival kérjük. Hozzá humuszt és csirke kebabot eszünk. Finom.

Hulla fáradtan és nagyon átfagyva érkezünk haza. Én éppen a mosdóban vagyok, amikor beköszönt az áramszünet. Nem hosszú, talán öt perc, de idegesítő. És ráadásul ez ettől kezdve szinte mindennap visszatérő probléma lesz. Már éppen elaludnánk, amikor valami iszonyatos hang tölti meg a szobát. Az egyik csővezetékben folyik a víz vagy másfél órán át. Engem a gutaütés kerülget. Ha legalább egy pohár borom volna, hogy elaludjak… De úgy döntöttem, szolidáris leszek a muszlimokkal, és amíg itt vagyunk, én sem iszom alkoholt. Igaz, ez nem is lenne nagyon könnyű, mert kevés boltban árulnak ilyesmit és az éttermek jelentős részében sem árulnak szeszesitalt. Még megnézem egy párszor az internetes időjárás előrejelzést, de nem kecsegtetnek semmi jóval. Hideg, eső és szél. Magamra húzom a paplant.

Az online becsekkolás a vártnál gyorsabban és könnyebben megy. Már csak valami fuvart kellene szereznünk, hogy kijussunk a reptérre holnap reggel. Rövid kutakodás a neten és ez is megvan. Nem taxi, hanem autóbérlés sofőrrel. Nekem mindegy, de fele annyiba van, mint a reptéri busz lenne kettőnknek. Ági egész este pakol és reményeink szerint semmi nélkülözhetetlen nem marad itthon.

Reggel időben itt van az autó, mi pedig jó korán a reptéren. Pillanatok alatt megy a bejutás, még a cipő és öv levétellel együtt is. Odabent aránylag kevés ember és a boltokban horror árak. Ezen minden alkalommal meglepődöm. Mint ahogy a Hungaricum felirattal ellátott üzletben kapható Erős Pistán és a tubusos gulyáskrémen is.

A gépen jó helyen ülünk, a szárny előtt és egy síró kisbabától kellő távolságra. Anyuka, mint egy csomagot nézi az ölében az üvöltő gyereket, de az istennek sem tenné a vállára, hogy megnyugodjon. Biztos a Facebookon olvassa a gyereknevelés legújabb okosságait. A kiszolgálás, a reggeli nagyon rendben van. Isztambul fölé érve vagy 25 percet körözünk, míg le tudunk szállni, akkora a forgalom. Az útlevélvizsgálat is gyorsan megy és csomagjaink is rendben megérkeznek. Már csak egy izgalom van, hogyan jutunk el a szállodába, ha mégsem vár minket odakinn senki. És tényleg. A kijárattal szemben vagy 25 méteren keresztül állnak kis tábláikkal az emberek. Hosszabb, rövidebb listák személynevekkel, hotelek és utazási irodák nevével, de a miénk persze sehol. Gondolhattam volna! Az utasok egy része, mint mi is, akár a manökenek a kifutón sétálunk oda-vissza, hátha megleljük a ránk várakozókat. És a második forduló végén így is lesz! Begyűjtenek minket és pár perc múlva már egy mikrobuszban ülünk és éppen a Hét torony előtt hajtunk el az Óváros felé. A közlekedés kaotikus, de nem rosszabb, mint Pekingben volt és az autó állomány is új. Öreg autót alig látunk hat nap alatt.

Szállodánk egy domboldalon, egy kis utcában található, ahova alig bír bekanyarodni a kisbusz. De aztán nyugodt lélekkel megáll a kapu előtt, megvárja míg kiszállunk, kiadja a bőröndjeinket és cseppet sem zavarja a mögötte sorakozó többi autós. Kicsit persze dudálnak, mert miért is ne tennék, ha egyszer itt nem tilos, de senki sem üvöltözik, senki sem ideges. Bent kedvesen fogadnak, jól beszélnek angolul, teát kapunk, térképet, rövid ismertetőt a környékről, internet hozzáférést és persze a szobakulcsot is. Valamint megtudjuk, hogy ha mégsem kártyával fizetnénk, 8 százalék engedményt kaphatunk. Ezen elgondolkodunk. A szoba nem nagy, sőt kicsi és hideg. Hogy mennyire az, azt majd néhány óra múlva tapasztaljuk meg igazán. Közben megszólalnak a környék müezzinjei is, hatalmas hangerővel és furcsa, ijesztő polifóniában. Lecuccolunk es belevetjük magunkat az isztambuli délutánba. A Hippodrom tényleg 3 perc séta és mire észbe kaphatnánk, máris a Kék mecsetnél vagyunk. Az eső elered – és aztán négy napig el sem áll – és a szél is kezd feltámadni. Mindenütt esernyőárusok. És megy az üzlet annak ellenére – vagy épp azért, – hogy bármerre nézünk, mindenütt a széltől kifacsarodott, törött ernyők hevernek az utcán, szemetesben, fák tövében.

A sor hossza tűrhető, de azért átfagyunk és átázunk, mire a bejárathoz érünk. Itt (és majd mindenütt máshol is) – a környezetvédelemre nem sokat adva – kis nylon zacskókba tehetjük a csizmáinkat és vagy ott hagyjuk a bejáratnál (nem tesszük), vagy cipeljük magunkkal a dzsámi látogatás során. Odabenn a szőnyeg olyan hideg, hogy süti az ember talpát még dupla zoknin keresztül is. A Kék mecset persze gyönyörű és különösen meglepő annak, aki először lép be ilyen templomba. Hatalmas, egybefüggő tér, a falak különös díszítése, az ablakokból betörő furcsa fények. És számomra az első észrevétel – csalódás? – a 35 évvel ezelőttihez képest, hogy szó sincs már a dzsámikban a több száz tarka-barka, különböző méretű szőnyegről, amik egyéni textúrát kölcsönöztek minden templombelsőnek, helyettük sajnos mindenütt egyrészes, nem is túl igényes gyári szőnyegpadló borítja a követ.

Tovább haladva a téren, hosszú sorba ütközünk, akik a Hagia Sophia-ba, velük szemben pedig az Elsüllyedt katedrálisba szeretnének bejutni. Mi inkább veszünk egy csomag sültgesztenyét a mindenütt jelenlévő árusok egyikétől és elkezdjük felfedezni a környező utcákat. Az arcunkba fújó eső ellenére tetszik a látvány. Nyüzsgés, forgatag mindenütt. Vacsorázni egy találomra kiválasztott kisvendéglőbe megyünk – egyikbe a sok-sok ezerből – és kipróbálunk néhány helyi ételt. Finomak, de számunkra meglepő módon nem annyira fűszeresek, mint gondoltuk volna. Mivel azt hallottuk, hogy szinte mindenütt lehet kártyával fizetni és az eurót is elfogadják, nem hoztunk török pénzt, de azért valamennyi apró csak kell az élethez, így már a szállodában is váltottam, de nem árt körülnézni, mert egyrészt mégsem fogadják el mindenütt a kártyát, másrészt nagyok a különbségek az egyes pénzváltók között. (Korántsem annyira pofátlanok, mint Ferihegyen, ahol közel 100 forint különbség volt az euró eladási és vételi árfolyama között.)

Sétálgatunk még, de aztán egyre jobban fázunk és fáradtak is vagyunk, így lassan hazamegyünk. A szobánk hideg. Nagyon. Szólok a portán és készségesen jönnek, megjavítani a fűtést, de sem sok sikerrel. Sűrűn elnézést kérnek és ideiglenesen – mint a megszálló török? magyar? csapatok – míg másnap megjavítják a mi szobánk fűtését, leköltöztetnek egy szuterénbe. A szuterénnek viszont van egy nagy előnye. Háromágyas nagy szoba. Kényelmesen elférünk benne. Gyorsan elalszom.