Az online becsekkolás a vártnál gyorsabban és könnyebben megy. Már csak valami fuvart kellene szereznünk, hogy kijussunk a reptérre holnap reggel. Rövid kutakodás a neten és ez is megvan. Nem taxi, hanem autóbérlés sofőrrel. Nekem mindegy, de fele annyiba van, mint a reptéri busz lenne kettőnknek. Ági egész este pakol és reményeink szerint semmi nélkülözhetetlen nem marad itthon.

Reggel időben itt van az autó, mi pedig jó korán a reptéren. Pillanatok alatt megy a bejutás, még a cipő és öv levétellel együtt is. Odabent aránylag kevés ember és a boltokban horror árak. Ezen minden alkalommal meglepődöm. Mint ahogy a Hungaricum felirattal ellátott üzletben kapható Erős Pistán és a tubusos gulyáskrémen is.

A gépen jó helyen ülünk, a szárny előtt és egy síró kisbabától kellő távolságra. Anyuka, mint egy csomagot nézi az ölében az üvöltő gyereket, de az istennek sem tenné a vállára, hogy megnyugodjon. Biztos a Facebookon olvassa a gyereknevelés legújabb okosságait. A kiszolgálás, a reggeli nagyon rendben van. Isztambul fölé érve vagy 25 percet körözünk, míg le tudunk szállni, akkora a forgalom. Az útlevélvizsgálat is gyorsan megy és csomagjaink is rendben megérkeznek. Már csak egy izgalom van, hogyan jutunk el a szállodába, ha mégsem vár minket odakinn senki. És tényleg. A kijárattal szemben vagy 25 méteren keresztül állnak kis tábláikkal az emberek. Hosszabb, rövidebb listák személynevekkel, hotelek és utazási irodák nevével, de a miénk persze sehol. Gondolhattam volna! Az utasok egy része, mint mi is, akár a manökenek a kifutón sétálunk oda-vissza, hátha megleljük a ránk várakozókat. És a második forduló végén így is lesz! Begyűjtenek minket és pár perc múlva már egy mikrobuszban ülünk és éppen a Hét torony előtt hajtunk el az Óváros felé. A közlekedés kaotikus, de nem rosszabb, mint Pekingben volt és az autó állomány is új. Öreg autót alig látunk hat nap alatt.

Szállodánk egy domboldalon, egy kis utcában található, ahova alig bír bekanyarodni a kisbusz. De aztán nyugodt lélekkel megáll a kapu előtt, megvárja míg kiszállunk, kiadja a bőröndjeinket és cseppet sem zavarja a mögötte sorakozó többi autós. Kicsit persze dudálnak, mert miért is ne tennék, ha egyszer itt nem tilos, de senki sem üvöltözik, senki sem ideges. Bent kedvesen fogadnak, jól beszélnek angolul, teát kapunk, térképet, rövid ismertetőt a környékről, internet hozzáférést és persze a szobakulcsot is. Valamint megtudjuk, hogy ha mégsem kártyával fizetnénk, 8 százalék engedményt kaphatunk. Ezen elgondolkodunk. A szoba nem nagy, sőt kicsi és hideg. Hogy mennyire az, azt majd néhány óra múlva tapasztaljuk meg igazán. Közben megszólalnak a környék müezzinjei is, hatalmas hangerővel és furcsa, ijesztő polifóniában. Lecuccolunk es belevetjük magunkat az isztambuli délutánba. A Hippodrom tényleg 3 perc séta és mire észbe kaphatnánk, máris a Kék mecsetnél vagyunk. Az eső elered – és aztán négy napig el sem áll – és a szél is kezd feltámadni. Mindenütt esernyőárusok. És megy az üzlet annak ellenére – vagy épp azért, – hogy bármerre nézünk, mindenütt a széltől kifacsarodott, törött ernyők hevernek az utcán, szemetesben, fák tövében.

A sor hossza tűrhető, de azért átfagyunk és átázunk, mire a bejárathoz érünk. Itt (és majd mindenütt máshol is) – a környezetvédelemre nem sokat adva – kis nylon zacskókba tehetjük a csizmáinkat és vagy ott hagyjuk a bejáratnál (nem tesszük), vagy cipeljük magunkkal a dzsámi látogatás során. Odabenn a szőnyeg olyan hideg, hogy süti az ember talpát még dupla zoknin keresztül is. A Kék mecset persze gyönyörű és különösen meglepő annak, aki először lép be ilyen templomba. Hatalmas, egybefüggő tér, a falak különös díszítése, az ablakokból betörő furcsa fények. És számomra az első észrevétel – csalódás? – a 35 évvel ezelőttihez képest, hogy szó sincs már a dzsámikban a több száz tarka-barka, különböző méretű szőnyegről, amik egyéni textúrát kölcsönöztek minden templombelsőnek, helyettük sajnos mindenütt egyrészes, nem is túl igényes gyári szőnyegpadló borítja a követ.

Tovább haladva a téren, hosszú sorba ütközünk, akik a Hagia Sophia-ba, velük szemben pedig az Elsüllyedt katedrálisba szeretnének bejutni. Mi inkább veszünk egy csomag sültgesztenyét a mindenütt jelenlévő árusok egyikétől és elkezdjük felfedezni a környező utcákat. Az arcunkba fújó eső ellenére tetszik a látvány. Nyüzsgés, forgatag mindenütt. Vacsorázni egy találomra kiválasztott kisvendéglőbe megyünk – egyikbe a sok-sok ezerből – és kipróbálunk néhány helyi ételt. Finomak, de számunkra meglepő módon nem annyira fűszeresek, mint gondoltuk volna. Mivel azt hallottuk, hogy szinte mindenütt lehet kártyával fizetni és az eurót is elfogadják, nem hoztunk török pénzt, de azért valamennyi apró csak kell az élethez, így már a szállodában is váltottam, de nem árt körülnézni, mert egyrészt mégsem fogadják el mindenütt a kártyát, másrészt nagyok a különbségek az egyes pénzváltók között. (Korántsem annyira pofátlanok, mint Ferihegyen, ahol közel 100 forint különbség volt az euró eladási és vételi árfolyama között.)

Sétálgatunk még, de aztán egyre jobban fázunk és fáradtak is vagyunk, így lassan hazamegyünk. A szobánk hideg. Nagyon. Szólok a portán és készségesen jönnek, megjavítani a fűtést, de sem sok sikerrel. Sűrűn elnézést kérnek és ideiglenesen – mint a megszálló török? magyar? csapatok – míg másnap megjavítják a mi szobánk fűtését, leköltöztetnek egy szuterénbe. A szuterénnek viszont van egy nagy előnye. Háromágyas nagy szoba. Kényelmesen elférünk benne. Gyorsan elalszom.

Eltörött a fürdőszobai vízcsap. Tizennégy évet élt. Csütörtökön megvettem az újat és szombaton nekiálltam Marcival kicserélni. Ez a következőképpen nézett ki:

Kipakoltam a fürdőszobaszekrényből egy köbméternyi különböző tárgyat. Aztán nekiálltam elzárni a vizet a csap alatt. Ez sajnos csak a hidegvíznél sikerült, a melegnél valamiért nem lehetett. Így kénytelen voltam elzárni a főcsapot, emiatt ettől kezdve nem volt vizünk kezet mosni. Befeküdtem a szekrénybe és lecsavartam a vízvezetékeket a fali csapról. Megpróbáltam ugyanezt megtenni magánál a csaptelepnél is de nem ment. Sajnos magát a két csavart sem sikerült még csak megmozdítani sem. Ekkor, hogy jobban hozzáférjünk, lekötöttük a szifont és elhúztuk a faltól a szekrényt a mosdóval együtt. Amit mögötte találtunk, nem kívánom senkinek. Maradjunk abban, hogy 14 év kosz. Feltakarítottuk, ha már úgyis arra jártunk. A mosdót megfordítottuk, hogy hozzáférjünk a csavarokhoz. Hozzáfértünk, de nem mozdultak. Több percnyi küzdelem után az egyik engedett, vagyis inkább beletört, mintsem tisztességesen kijöjjön, de így legalább ki lehetett hajtani magából a csaptelepből. A másik hajthatatlan volt. Szó szerint. És rozsdás. Beültem a kocsiba, útközben felszedtem Ágit, aki a dédinél volt és elmentünk az első Obiba. Itt kiderült, hogy ők nem árulnak akril mosdókat. Ezt erős lenézéssel tudatta az eladó. Akkor legalább vegyünk valami csavarlazítót sprayt. Vettünk. Hazamentünk, befújtuk. Negyed óra múlva ez is beletört, de legalább kijött és a mosdó is sértetlen maradt. Nekiálltunk felszerelni az új csaptelepet. Kicsit megküzdöttünk az alkatrészekkel, volt, ahol kombináltuk az újakat a régivel, de megvolt. Visszafordítottuk. Ekkor derült ki, hogy az egyik szigetelést rossz helyre raktam. Fordítás, csavarozás, szétszedés, aztán vissza. Minden rendben, rakjuk a helyére. Stimmel. Marci beköti a csöveket a falba. Jól meghúzza. Kipróbáljuk. Jó, azt leszámítva, hogy a meleg helyett hideg folyik és fordítva. Újabb csavarozás és ezúttal siker. Igaz, hogy a szifon egy kicsit csöpög, de nem lehet minden tökéletes!

Tanításhoz elhozom a notebookomat, mert az a biztos. Viszont otthon hagytam a pendriveot, amire feltettem a youtub-ról letöltött zenei anyagot. Nem baj. Veszek egy pendrive-ot. Letöltök egy letöltő programot, letöltöm újra a zenét. A pendrive-ot bedugom a notebookba, ellenőrzöm a felvételt, mire éktelen visításba kezd a masina. Lefagy, bármit csinálok, visít. Eszeveszett hangosan. Végül erőszakkal kikapcsolom. Soha többet nem indul el… Mivel a teremben, ahol tanítok majd, nem biztos hogy lesz laptop, de dvd játszó igen, ezért kiírnám lemezre is az anyagot. De a felvétel hibás. Új letöltő program, újabb letöltés. És persze lemez-író programom sincs. Azt is letöltök. Elkezdem írni a lemezt. Félúton járok, amikor hibaüzenetet kapok. Sikertelen az írás. Most már én visítok, igaz csak magamban. Mi jöhet még???

Többek között azért is kellett hazajönni Szegedről, mert Kristófnak haknija van Fertődön. Eredetileg ugyan Ildikóék vitték volna, de aztán ki tudja miért, változott a program. Délelőtt elvisszük Sophiet egy ismerős kutyapanzióba – együtt jártunk kutyaoviba és kutyaiskolába – majd dél körül elindulunk. Eseménytelen utunk van Eszterházáig, ahol a kastélyt és a zeneiskolát is gyorsan megtaláljuk. Még van egy óránk a próbáig, így átmegyünk egy közeli pizzériába. Itt, miközben megesszük Közép-Európa legrosszabb pizzáit, összefutunk a nemzetközi zenei tábor magyar tagjainak egy részével. Így legalább egy kis információhoz jutunk, mi mikor és hol lesz majd. A hangverseny a XXII. kerületi Zeneiskola, a Lugano-i Zeneiskola és a Fertődi Zeneiskola közös zenei táborának nyitóhangversenye.

Mivel a kastély zárva van hétfőnként – tényleg ilyen gazdag ez az ország, hogy megengedheti magának, hogy egy ilyen csodálatos kastély szünnapot tartson? – Ágival körbesétáljuk a parkot, míg Kristóf gyakorol. Örömmel látjuk, hogy nem csak a park, de a teljes kastély – legalábbis külső – felújítása megtörtént, és végre tényleg úgy néz ki, mint ahogy annak idején megálmodták; egy kicsi Versailles. Persze jobban megnézve a kéményekről már most nagy darabokban omlik a vakolat. Kicsit ünneprontó látvány. Maga a hangverseny a Téli kertnek nevezett teremben zajlik majd, ami egyrészről szép, másrészről nagyon visszhangos. A tervezett kezdés előtt pár perccel derül ki, hogy a berakott 40 szék kevés lesz a tábor 80 hallgatójának és a környékről érkező felnőtt közönségnek. Fejetlenség, pakolás. Hosszú és többnyire a témához nem illő beszédek – a luganóiak kedvéért olaszul is – és persze erősen túlméretezett koncertprogram. Kristóf az A-dúr polonézt játssza nagy sikerrel. (A kamasz lányok benzint pisilnek.)

Háromnegyed kilenc után, már esőben indulunk el Szántóra, ami a GPS szerint is két és fél óra. A kis, kanyargós utakon lassan haladunk, de a Balatonhoz közeledve az eső is eláll és az útviszonyok is javulnak. Tizenegyre meg is érkezünk.

Másnap megejtjük Kristóffal az idei első, és mint kiderül utolsó fürdésünket is a Balatonban. Eseménytelen, ejtőzős nap. Estére Akarattyára, a Degesz étterembe megszerveztem egy szűk tanszékvezetői értekezletet a környéken nyaraló kollégákkal és családtagjaival. Zsigmond Zoliék és Szecsődiék jönnek. Jókat eszünk, jókat beszélgetünk. Gyorsan megy az idő.

Szerdán délben Kaposvárt vesszük célba. A Kaposfesztre a meghívást Kristóf nyerte a Koncz-versenyen. A szervezők minket is meghívtak, így egy éjszakát ott töltünk. Kértünk, és ígéretünk is van tiszteletjegyre a nyitókoncertre. Kristóf kollégiumi szállását gyorsan megtaláljuk. A hatágyas – egyébként nagyon szépen felújított - szoba lakói közül ő érkezik elsőnek, így övé az ágy választás joga. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy választhat a hat, egyenként 150 centis ágy közül. Mivel akkora, mint én, nem lesz könnyű dolga. A szállásunk megközelítése nem olyan egyszerű, de megoldjuk a problémát. Lepakolunk a döglesztő meleg szobában – légkondi nincs, csak egy propeller – és elmegyünk Kristóffal bejelentkezni a Fesztiválközpontként szolgáló zeneiskolába. Itt összefutok Lakatos Gyurival, aki elmondja, hogy az Amadinda két napja lemondta az összes fellépését a fesztiválon, így az esti Katona történetében sem Rácz Zoli lesz az ütős és persze a sokak által várva várt Tehillim is elmarad. Kristófot kiokítják a tudnivalókról, biztosítanak bennünket, hogy az esti koncert jegyeit az előadás előtt átvehetjük, majd otthagyjuk a gyereket gyakorolni, mi meg sétálunk egyet a városban. Ahogy Egerben is mondták nekünk, választási évben nem érdemes nagyvárosba menni, mert mindenütt építkezések teszik tönkre a látképet. Így volt ez Debrecenben is  - nagyerdei építkezés, teherautók stb. a Wasbe alatt -  és így van ez Kaposvárott is.

Este időben érkezünk a hangversenyteremhez, ahol egyre nő a tömeg és egyre több az ismerős. Itt van a zeni élet apraja, de főleg nagyja. Nem is csodálkozom, amikor kiderül, hogy jegyünk nincs – nyilván odaadták nálunk fontosabb embereknek – de majd bevisznek minket valahogy. Ha ezt tudom, vagy nem maradunk itt estére, vagy bevitetem magunkat már az elején Lakatos Gyurival. Így mindenesetre utolsóként jutunk be a nézőtérre, akkor, amikor már nem csak a maradék üres székek, hanem a fal menti párnás helyek is régen elfogytak. Állhatunk a terem végén. Kicsit (nagyon) morcos vagyok és persze a hátam is elkezd fájni. A Mendelssohn oktett után elhatározom, hogy ha nem sikerül széket szereznünk, hazamegyek. A szünet után többen is beviszik az előtérből a székeket, így én is felkapok kettőt. Az ajtónálló pont engem szúr ki, hogy elmagyarázza, ez miért nem jó ötlet. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy udvariasan elcsevegjünk, csak közlöm, hogy nem vagyok hajlandó még egy órát állni. Aztán áttöröm magam rajta a székekkel együtt. A Katona története nem tartozik a kedvenceim közé. Kicsit száraz zene ez nekem. Itt új, erősen kibővített, egyébként nem szellemtelen szöveggel adták elő, ami komoly (szerzői)jogi aggályokat vet fel.

Este Kristóf elmegy a többiekkel az éjszakai fürdőzéses vacsorára, mi meg izgulhatunk, hogy mikor és hogyan jut majd haza.

Reggel még ellátjuk pénzzel, atyai és anyai jótanácsokkal, és visszamegyünk előbb Szántódra, majd a szüleimet felvéve Pestre. Bemegyünk Sophiért is, aki mint a villám ugrik be a kalyibájába a hátsó ülésre. Eltelik majd egy nap, mire kipiheni a lelki fáradságot, amit az idegen hely élménye okozott.