Na, milyen volt a bemutató? – kérdezték többen is. – Pont olyan, amilyen az egész Europa Cantat. Lehetett volna igazán jó is, de nem lett. És elég sok apró tüske szorult az ember körme alá.

Kezdjük az elején. Május közepén kaptam egy levelet, hogy szeretettel hívnak, várnak Pécsre az Europa Cantatra VIP vendégként, a rendezvény teljes időtartamára. Csak regisztráljak be és érezzem jól magam náluk. Ágival kinéztünk 4 napot a rendezvény elején és beregisztráltam magunkat. Azt, hogy a partnerem költségeit nekem kell viselnem, teljesen elfogadhatónak tartom. Aztán két nap múlva kaptam egy felkérést, hogy írjak a zárókoncertre egy kórusművet. Lehetőleg népdalszerű legyen és kapcsolódjon az Észtekhez, akiknél legközelebb lesz majd a buli. Lehetőleg vegyem fel a kapcsolatot az ugyancsak felkért észt zeneszerzővel és találjunk ki valamit közösen. Először csak nevettem a nyilvánvaló képtelenségen, hogy május 18-án kérik fel az embert egy augusztus 1-i koncertre, ráadásul ilyen megkötésekkel.

Aztán kicsit mérges lettem, mivel azt is megtudtam, hogy a döntés a személyemről már februárban megszületett. Csak valakik elfelejtettek szólni. Kérdésemre, hogy milyen kórusban gondolkodjam - gyerekkar, nőikar, vegyeskar, összkar -, kitérő válaszokat kaptam. Mivel érezhették, hogy nemet fogok mondani, megkérték kedves karnagy barátomat, hogy beszéljen rá a munkára. Hagytam magam rábeszélni és megírtam életem első népdalfeldolgozását vegyeskarra. Egyetlen kérésem volt, hogy az előadó kórus, akikről még ekkor sem lehetett tudni semmit, vegye meg a kottákat a kiadótól. Mégse fénymásolatból énekeljenek! Erre ígéretet kaptam.

De nem csak ígéretet, hanem egy újabb emailt is, amelyben tájékoztattak, hogy zeneszerzőként két napra vagyok hivatalos a programon. Ha tovább akarok maradni, fizessek. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna. Tehát, ha „mezei” VIP vendég vagyok, akkor korlátlan a meghívás, így, hogy zeneszerzővé alacsonyodtam le, csak két nap. Csak hogy tudjam, hol a helyem.

Közben megérkezett a szerződésem is, amit kitöltve visszaküldtem. Ennek még jelentősége lesz.

Többszöri levélváltás után kiderült, hogy Jobbágy Valér lesz a karnagy, és láttam azt az emailt is, amelyben megírták neki az elérhetőségemet. Aztán vártam a jelentkezését. Levélben, vagy telefonon. Ahogy ezt a karnagyok szokták. Már legalábbis azok, akik megtisztelik a szerzőket azzal, hogy kikérik egy bemutató előtt a véleményüket. Ahogy például Tamási Laci teszi a 26. bemutató után is. Pedig ő igazán ismeri a műveimet, igazán ismeri a gondolkodásomat. A neveket még hosszan sorolhatnám. Párkai Istvántól Cseri Zsófiig, csak, hogy a két korbeli végletet említsem. Igaz, a másik tábor sem kicsi. Akik félelemből?, kivagyiságból?, gőgből?, udvariatlanságból? még csak véletlenül sem hívnak meg egy próbára a bemutató előtt. Az ő neveiket nem sorolom, mert vannak köztük ilyen-olyan díjas „szakemberek” is bőven.

31-én esőben indulunk és napsütésre érkezünk Pécsre. A szállásunk a Palatinusban lesz, ahol többször aludtam már, amikor a színházban dolgoztam. Szebb napokat látott patinás szálloda, rendes, bár kicsit kényelmetlen szobával. Két éjszakára megfelel. Átsétálunk a Fesztiválirodába, hogy átvegyük a belépőkártyáinkat, az ebéd és vacsorajegyeinket, aláírjam a szerződést és leadjam a számlámat. Az irodában senki nem tud semmiről. Szerencsére Daróczi Kata épp az irodában tartózkodik és segít. Legalább a batyuinkat megkapjuk a belépőkkel és a kajajegyekkel. A gazdaságis lány egy kis türelmet kér, amíg kideríti, hol lehet a szerződésem. Megegyezünk, hogy másnap visszamegyek. Most menjünk ebédelni! Az ebéd a Dóm tér szélén egy kerthelyiségben van. Mivel majdnem három óra van, nem sokan tolonganak már itt. Egy lány siet a segítségünkre és mutatja meg, hogyan működik a rendszer. Ekkor derül ki, hogy csak egy személyre kaptunk jegyeket. Tanácstalanság, telefonálgatás, de persze ilyenkor mindenki foglalt, senki nem veszi fel. Végül a kezünkbe nyom még egy jegyet, mondván, majd elintézzük később. Hálásak vagyunk a kedvességéért. A kétféle menüből, már csak a vegát lehet „választani”. Ezért ezt választjuk. Hideg olasz paradicsomleves (nagyon ízletes) és rakott karfiol. Utálom a karfiolt. De ez most nem okoz gondot, mert karfiol nem sok szorult a kis rizskockába. Az ebédhez jár még egy-egy üveg palackos víz is. Ez igazán jól esik, mert egyre melegebb van. Az ebédért egyébként 9 eurót fizetünk (és fizet mindenki), ami csak egy kicsit több, mint amennyiért a mi hotelünkben a sétáló utcában korlátlan ételfogyasztásos ebédet kínálnak. De 900 és 2000 forint között a közepestől az elegáns helyekig bárhol meg lehet ebédelni a városban. Porcelán tányérból, fém evőeszközökkel, pincér által kiszolgálva. Nem fapadon, műanyag tányérból, műanyag evőeszközökkel.

Sétálgatunk a városban, élvezzük a fesztiválhangulatot, iszom egy pohár rozét a Széchenyi téren és beülünk egy cukrászdába, amikor Kata érkezik és átadja a „valódi” jegyeinket. Immár két személyre és a VIP „étterembe” a püspöki magtárba. Estére kiderül, hogy az étel itt is ugyan az, csak adnak még egy pohár bort is, és legalább rendes étkészlet van.

Meglátogatjuk Falvy Mártiékat, akik a mi kiadványainkat is árusítják. Szemmel láthatóan nagy a forgalom, jól megy az üzlet a kottafronton. Rákérdezek, hogy megvették-e már a másnapi bemutató kottáját, de persze, hogy nem. Csodálkoztam volna. A város persze tele ismerősökkel. Összefutunk Nemes Józsival is. Ő éppen háromfelé szakad, hogy kórusait koordinálni tudja valahogy. Éppen a legnagyobbakkal vár az esti koncert próbájára. Fél három óta. Most majdnem hat van. A Dóm előtt Móczár Gáborral találkozunk. Érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Én elmondom a bánatomat és ő rögtön hívni akarja a karnagyot, de lebeszélem róla, mondván, hogy nekem nincs mit beszélnem vele, én ugyanis jól ismerem a darabot.

Megnézzük a Dómot és megkeressük a Magtárat. Itt Tamási Lacival találkozunk. Jól esik egy kicsit beszélgetni. Laci bemutatja az Europa Cantat egyik külföldi főigazgatóját, aki nagyon kedvesen megköszöni a nekik írt művet, érdeklődik, hogy meg vagyok-e elégedve a próbákkal. Válaszom komolyan meglepi. Szerintem angolságomnak tudja be, hogy mintha azt értette volna, hogy fogalmam sincs, melyik kórus énekli majd és, hogy senki sem hívott sehova. Mire kiérünk a Dóm térre, már minden szék foglalt. Még kétszer ennyi könnyedén elférne, és igény is lenne rá bőven. Ki a földön ücsörög, ki álldogál. Ez utóbbi a lejtős, macskaköves téren nem éppen lábkímélő. De a hangulat jó, közös éneklés van, egy erre az alkalomra megjelentetett énekeskönyv segítségével. És igenis, van abban valami felemelő, ahogy ezer ember egyszerre énekel. Kár, hogy a dalok nagy része a tingli-tangli, illetve a „jajdenagyonhepikvagyunk” kategóriába tartozik. És ez így lesz a továbbiakban is, beleértve a záró gálakoncertet is.

Mártival, Zsófival borozunk, majd átsétálunk a Széchenyire meghallgatni előbb Sigrai Laciékat, utána a Soharóza produkcióját. Jókat nevetgélünk, sztorizunk. Elmesélik, hogy olyan belépőt kaptak, amire a „plusz egy fő” felirat volt nyomtatva. Ez is van olyan jó, mint az Áginak jutó „Péter felesége Tóth” feliratú. Nem csoda, hogy nem akarja hordani. Ekkor már 11 régen elmúlt, és kezdünk nagyon éhesek lenni. Sült krumplival, sült kukoricával pótoljuk a korai és nem túl jelentős vacsora okozta űrt. Laciék nagyon jók, de otthagyjuk őket a Soharóza kedvéért. Az előadás nagyon izgalmas, bár nem sokat értünk a történetből. Viszont nagyon profi, nagyon jól megcsinált performanszot látunk.

Másnap késői reggeli után, újabb kísérlet a Fesztiválirodában. A kishölgy mosolyogva közli, hogy láthatom, mi folyik itt, neki még nem volt ideje a szerződéssel foglalkozni. De ne izguljak, ő este nyolcig ott lesz a helyén. Biztosítom róla, hogy én nem, és dühösen hagyjuk ott a szobát. Mivel Halas Dóri nem veszi fel a telefont, emilt írok neki. Meg is érkezik a válasz: azért nincs szerződésem, mert nem küldtem neki vissza. Nem hiszek a szememnek. Megírom neki, hogy pontosan ugyanebben a levélváltásban kettővel ezelőtt megtalálja a bő hónapja elküldött anyagot, amit akkor meg is köszönt. Újabb levél; akkor valóban ő hibázott. Megnyugtat.

A nap egy részét kulturálódásra fordítjuk. Megkeressük az ókeresztény sírkamrákat. Az én múzeumi belépőmet persze nem fogadják el, de Áginak jár a pedagógus kedvezmény. És végül az Egyetemi kártyámra is kapok 50 százalékot. A sírkamrákat már láttam korábban, de újra lenyűgöz az a profizmus, ahogy prezentálva van. Tényleg világszínvonal. Egy mezei európai városnak már ennyi is elég lenne, hogy turisták hordái jöjjenek megnézni. Innen a Vasarely múzeumba megyünk. Itt már egyikünk belépője sem érvényes, de a néni beenged ingyen. Örülök, hogy nem fizettünk érte. Amennyire lenyűgözött Vasarely művészete tizenéves koromban, akkora csalódás most. A zebrás szőttes persze most is zseniális, de a legtöbb vizuális ötlet ma már annyira beépült a mindennapjainkba, hogy jelenlétük fel sem tűnik, így kiállítva pedig érdektelen.

Ebédre akkora szelet halat kapok, hogy szegény nem látszik meg a tányéromon. Desszert helyett most is bio-alma van. Kicsi, ütődött, sérült. De a víz legalább hideg.

Ági észreveszi, hogy a székesegyház tornyában emberek mászkálnak és mivel szép az idő, szép lehet a kilátás is. Nosza. A pénztáros sajnálattal közli, hogy háromkor esküvő lesz, ezért kettőkor bezárják a templomot. Az óránkra nézünk: fél kettő van. Gyorsan megjárjuk, ígérjük neki. Jegyet már akkor sem ad – mondja ő -, de azért menjünk csak be. Ennyi kedvesség egyetlen napra már-már soknak is tűnik.

133 lépcsőfok a toronyba, de bőven megéri a látvány. Lent, az innen aprócskának tűnő színpadon már az estére próbálnak. Megnyugtat, hogy a keverő pult mögött Juhos Gabó ül. Talán a legjobb hangosítási szakember.

A tegnapi cukrászdában találkozunk Katával, hogy megbeszéljük a Kiadó dolgait. Végre van egy kis időnk átbeszélni a legfontosabbakat. És persze szóba kerül minden: Debrecen, Szeged és Budapest kulturális élete. Nem túl rózsás a helyzet sehol sem.

Délután a Dóm tér közelében egy verklist hallgatva ücsörgünk, amikor az az érzésem támad, hogy talán az én darabomat próbálják a színpadon. És tényleg. A színpad oldaláról hallgatjuk, és elég jól szól. Megnyugszom. Talán nem lesz annyira vacak. A teret közben átrendezték. Az amúgy is kevés székek nagy részét lefoglalták a különböző protokoll vendégek részére. Mi kinézzük, hogy este melyik szektorban lesz helyünk, ha sietünk.

Még meghallgatjuk a Lautitia koncertjét, ahol persze Kocsár Balázsék is ott vannak, lányuk által érdekelve az eseményen. Sok időnk nincs, éppen ezért gyors és korai vacsora – lángoson tálalt pörkölt(!) – és máris jöhetünk vissza.

A tér kezd megtelni, főleg a kordonon kívül rekedt elégedetlenkedő emberekkel. Mi éppen leülnénk, amikor Kata jön, kezünkbe nyom egy meghívót a koncert utáni fogadásra (biztos vagyok benne, hogy a saját ötlete volt, nem a szervezőknek jutott eszükbe) és átvisz egy jobb helyre, ahol névre szólóan foglalt két-két helyet nekünk és az észt kollégának. (Ezt sem szervezők találták ki…) A széksor további része egyébként az est fellépőinek van foglalva, akárcsak az első kettő. Tízpercenként megpróbálkozik valaki leülni, de többnyire elhajtják a változóan erélyes és erélytelen szervezők. Egyszer engem is megkér angolul az egyikük, hogy menjek máshova. Közlöm, hogy nem megyek. Kérdi, miért nem? Mondom: mert a nevem szerepel a székem háttámláján. Ekkor megnyugszik és elnézést kér. Maga a sokadik, aki a Cantat kapcsán megsért, fel sem veszem már, nyugtatom meg. Egyre többen jönnek és ülnek le a széksorok közti üres folyosón a földre. Egyre rosszabbul érzem magam a széken, miközben idős emberek ülnek a kövön. És ahogy múlik majd az idő és legalább 15 szék egész este üresen áll majd, úgy leszek egyre mérgesebb a rossz szervezésre.

Kis késéssel kezdődik a záróesemény. Közös éneklés, közös tánc. Lakner Tamást láthatom hegedülni az egykori legendás Szélkiáltó együttes élén. A levegőben drón köröz. Mindenki hepi, mindenki integet. Aztán menetrend szerint megérkezik az első technikai baki. Az egyik fellépő alatt nem szólnak a hangfalak. De ezt most még orvosolják. Később megpróbálják bejátszani a fesztiválról szóló kisfilmet, de annak meg nincs hangja. A háttérben nagy szerelés, de azért a show megy tovább. Egyre hosszabb és változatosan híg a műsor. Amikor Kodály Stabat materét adja elő a többezer ember, az igazán szép, de amikor számítógépes játékok zenéit éneklik a kórusok, elszomorodom. Biztos, hogy ez az igény? És biztos, hogy nekünk magyaroknak kell ezt ennyire kiszolgálni?

Néhány beszéd is elhangzik, de szerencsére tényleg rövidek. Hallhatjuk Balog miniszter úr videóüzenetét, amiből megtudjuk, hogy jó helyen vagyunk Pécsen, és hogy ő is énekel a minisztériumi kórusban, valamint, hogy a mindennapi testnevelés mellett a mindennapi éneklést is bevezetik majd. Na, pont ettől féltem. Ahogy a nagyszünetben mindenki rázendít a Mint a mókus fenn a fán-ra. Itt van Hoppál Péter is, akit következetesen kulturális miniszternek neveznek, pedig csak államtitkár, és a legnagyobb érdeme az, hogy pécsi és, hogy szintén zenész. Ha már úgyis ott van és őt ünnepli mindenki, vezényel is egyet. Páva polgármester úr angolul és értelmesen beszél, míg ugyanez aligha mondható el az észt alpolgármester asszonyról. A színpad előtt a Zsolnai Fúvószenekar ücsörög. Valamikor nyolc óra felé játszottak néhány percet, azóta bio-díszletként funkcionálnak. És persze takarják a színpadot azok elől, akik nem voltak olyan szerencsések, mint mi. Fél 10 felé felkonferálják a két, erre az alkalomra írt művet. A kórus tisztességesen dolgozik, de nem sok hallatszik belőlük. Annál több az előttük szereplő és jókedvüket vissza nem fogó nagy társaságból, akik a színpad oldalánál vidámkodnak jóízűen. Nem vagyok boldog… Sőt, meglehetősen csalódott vagyok. Aztán valami átkötésképpen a fúvószenekar játszik jó-rossz hangokat. Ezt végképp nem értem. Ki írta és mi ez?! Azt észt kórus jóval nagyobb létszámú, de az ő produkciójukat sem értékeli sokra az egyre fáradtabb publikum. Megtörténik az átadás-átvétel és az este szervezői beleesnek abba a hibába, hogy nem tudják abbahagyni a gálát. Még két számot meghallgatunk, aztán megszökünk.

Összeszedjük Zsófit, összetalálkozunk Farkas Andrásékkal. Lakner Tamással egyetemi ügyeket intézünk, beszélgetünk, borozunk, majd csatlakozunk a művészeti bizottság asztalához. Senki sem igazán boldog.

Itt volt ez az Europa Cantat, amihez Pécsnél jobb helyszínt keresve sem lehet találni. Volt hozzá sok-sok pénz és akarat. Csak éppen a kivitelezéskor csúsznak be azok az apró hibák, amiktől mégis megkeseredik az ember szája íze.

 

Mivel amúgy sincs semmi sürgős írnivalóm és Kristófot is el kell juttatni valahogy Balassagyarmatra egy zenei táborba, úgy döntünk, hogy ha már ott vagyunk, kirándulunk egyet a környéken.

A zeneiskolát könnyen megtaláljuk, és míg Kristóf és Ági bejelentkeznek, én összefutok Perényi Eszterrel. Beszélgetünk vagy egy fél órát, aztán vissza a szállásra, reggelit, vacsorát intézni, rövid séta és fagyizás, aztán irány Szécsény. Hogy miért pont ez a kis település, annak egyszerű az oka. Öt-nyolc évvel ezelőtt már jártunk ezen a vidéken egy hosszabb őszi kiránduláson és akkor kimaradt a Palóc Grand Kanyonnak nevezett látnivaló. Ez az elsődleges úti célunk, de azért az se baj, ha van hol aludni. És Ági ezt találta a neten. Hiába mondom neki, hogy soha ne menjünk olyan helyre, ahova már a szállásfoglalás is problematikus, nem hallgat rám. A Majorka Hotel és apartman ház kezelője(?) recepciósa(?) akárkije(?) már a telefonban sem volt túl közlékeny, vagy éppen kedves. A szállást úgy hirdetik, mint kutyabarát hely és nekünk fontos, mert Sophie is velünk utazik. Aztán megpróbált minket lebeszélni, hogy nem örül a kutyának, majd közölte, hogy éjjelente három farkaskutya vigyázza a hotelt. Ági kérdésére, hogy mégis, mit csináljon, ha hajnalban vagy este sétáltja a kutyát és azt megtámadják, annyit felelt, hogy hesegesse el őket. Szóval jó kezdet, de mivel nincs más szállás lehetőség, kénytelen vagyunk ide menni. Egyébként nem lenne rossz hely. Szépen felújított épület, sőt épületek. Kár, hogy senki nem fogad minket. Se csengő, se semmi. Kicsit dudálok, morgok (nem kicsit), majd azon gondolkodom, hogy mégiscsak hazamegyünk, amikor megjelenik a telefonból már megismert „készséges” úr. Élőben még ellenszenvesebb. A szoba tiszta, rendes, újnak látszik. Elegáns, ízléses, jó minőségű bútorokkal felszerelt. De. Légkondi nincs. A hűtőszekrény tárva-nyitva, tehát soha nem lesz benne hideg az innivaló, ami közel negyven fokban nem lett volna hátrány. A szoba villanykapcsolója az előszobában van. Az egyébként elegáns olvasólámpák fényénél sok mindent lehet csinálni, de speciel olvasni nem. Szabad konnektort csak akkor találunk, ha az említett éjjeli lámpákat kihúzzuk. Így választhatunk, hogy telefont töltünk, vagy látunk. Töltünk. A fürdőszoba még kétarcúbb. Elegáns berendezés, de a borotválkozó konnektor (ahol esetleg telefont lehetett volna tölteni) két méter magasan van a mosdó felett.

A zuhanyzó a csempék mellett penészes és nincs se szappan, se tusfürdő. Enni-inni persze nem lehet helyben, vissza kell sétálni a járási központba. Maga a város egyébként szépen felújított, a Forgách-kastély és környéke kimondottan jól néz ki. A kastély alatt hatalmas és rendben tartott park. Sophie boldogan rohangászik. Vacsorázni a „szécsényi ferde torony” mellett, a Gesztenyéskert nevű étterembe megyünk és nem bánjuk meg. Kedves és gyors kiszolgálás (a kutyára is figyelnek) és szolid árak. Éjjel Sophie és Ági megússzák a farkaskutyák támadását. Reggel ugyan ránk szólnak, hogy a kutyát ne vigyük be az étterembe, de úgy szólok vissza, hogy nem mer ellenkezni. Rajtunk kívül egyébként még egy pár tartózkodik a hatalmas étteremben. A reggeli a szokásos, semmi különleges, a kirakott tea filterekről nem lehet kideríteni, hogy milyen teát tartalmaznak, de hát egyszer élünk, legyünk bátrak! Én a kocsiba pakolok be, mert nem vagyok hajlandó ezzel az emberrel tárgyalni, így Ági intézi a fizetést. Amikor boldogan és megkönnyebbülten – abban a tudatban, hogy soha vissza nem térünk – kihajtok, elmondja, hogy a maga mogorva stílusában elnézést kért az ember, sőt még úti tanáccsal is ellátta, hogy merre jutunk el a leggyorsabban Nógrádszakálra és hogyan találjuk meg a kanyont. Ez utóbbi segítségre tényleg rászorulunk, mert jó magyar szokás szerint nem könnyítik meg a turisták dolgát a helyiek. Úgy, hogy tudom, hol kell keresni a bejáratot, még így is elhajtok a „titkos” út előtt, de szerencsére lassan megyek, gyorsan korrigálok. Odabenn az erdőben lerakjuk a kocsit és elindulunk felfedezni a csodát.

Gyönyörű fa pavilon fogad, benne rengeteg fontos többnyelvű információval a helyi kőzetek kialakulásáról, és egyetlen sor sem arról, hogy merre kell majd mennünk. Bátran nekivágunk, hiszen csak nem fogunk eltévedni egy szurdokban?! Csak menni kell a vízmosásban, addig, amíg körbe nem érünk. Legalábbis a szálláson még ezt mutatta az otthon letöltött turista útvonalakra szakosodott applikáció. Itt azonban már szlovák területen járunk (legalább is a Vodafon szerint), így nem működik a rendszer. Ez nem lenne baj, egészen addig, míg kb. 5 perc gyaloglás után (egyébként csodaszép szurdokban) véget nem ér az út.

 

Előttünk egy barlang, aminek a tetején lévő nyílásból folyik tavasszal és ősszel a víz, de út az nincs tovább. Egy hasonlóan tanácstalan párral konzultálva úgy döntünk, hogy bizonyára a bejárattól 50 méterre lévő lépcsőn kellett volna felmennünk és visszafordulunk. Sophie nem örül a csúszásmentes (tehát rücskös) lépcsőnek, de egyébként jókedvűen rohangászik előre és vissza. Itt találunk egy turistajelzést. Zöld kereszt. Na, erről egy szó se volt eddig, de legyen! Az út egyre meredekebb, vízmosásnak nyoma sincs, a magyar grand kanyon valahol nagyon odébb tekereg, de időnként azért meglátjuk a magasból. Folyik rólunk a víz, rengeteg a rovar és a pókháló, aztán a jelzés is eltűnik, majd egy kis idő után már az ösvény is. Visszafordulunk és egy lehetségesnek tűnő elágazásnál jobbra vesszük az irányt. Az út itt sem könnyebb, szurdoknak, kanyonnak itt sincs nyoma, de megtaláljuk a zöld keresztet! Heuréka! Egy kis gond van csak, egy kereszteződés után mindkét irányba ez a jel vezet. Mi azt választjuk, ami véleményünk szerint a vízmosás felé tart és nem is csalódunk. Vagy tíz perc után és egy ügyetlen csúszkálást követően a legelső járatban találjuk magunkat. Az egész „túra” alig volt 40 perc. A bejáratnál újra elolvasom a táblákat, hogy kiderítsem, ki volt a hülye. Mi, vagy az aki, egy ilyen gyönyörű helyre semmilyen eligazító táblát nem tesz ki.

A haszontalannak ítélt tábláknak egy értelmük mégiscsak volt. Eszünkbe juttatták a Kishartyáni Kőbarlangokat. Kishartyán közel van. De a barlangokat semmi nem jelzi. Miért is tenné? Ahogy beérünk a faluba, eszembe jut a legutóbbi kirándulás alapélménye: Minden falu járdája díszburkolatot kapott és mindenütt épült egy új játszótér is. A díszburkolat most is megvan, de a barlangokat sehol nem találjuk. Keresek egy helyet, ahol újra van Vodafon és megnézem a neten. Így már könnyebb. Leparkolunk és találunk is egy információs táblát, hogy itt bizony vannak ilyen meg ilyen barlangok. De hogy melyik úton induljon el a gyanútlan turista, azt meg nem mondja senki. Nekünk beugranak az emlékek, de azért eltart egy darabig, míg a tűző napon – kikerülve néhány komondort és kerítést – átmászva egy villanypásztoron, felkapaszkodunk a barlangokhoz. A kilátás mindenesetre gyönyörű.

A majdnem függőleges lépcsőn Sophie könnyedén felszaladt, de komoly dilemmában vagyunk, hogy miként fog lejönni. Végül ezt is megoldjuk.

Ha már itt vagyunk, megkérdezem Ágit, hogy hogy hívták azokat a fehér köveket, amiket szintén annak idején csodáltunk meg. Ő, valami isteni sugallatra rávágja, hogy riolittufa. Nekem, ha az életem múlt volna ezen, akkor sem jutott volna eszembe ennek a csupán a kappadókiaihoz mérhető természeti jelenségnek a neve. Rövid kutakodás a neten és igen, máris meg van az eredmény: Kazárba kell mennünk. A leírás szerint két út is indul a faluból. Mi egyiket sem találjuk. Az információs tábla még mutatja, azonban az „Ön itt áll” piros pontja hiányzik a térképről. Egy helyit kérdezünk meg, aki készséggel útba is igazít. Találunk egy piros kereszt jelzést, és leparkolunk. A jelzést ekkor látjuk utoljára. Legalábbis jó sokáig. Nagyjából 50 méter után kettéágazik az út és semmilyen támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy merre kéne mennünk. Szerencsére egy idős bácsival találkozunk, aki elmondja, hogy jól tettük, hogy erre indultunk el, mert a másik úton másfél óráig is eltartana, mire a tufákhoz érünk. Ennek örülünk, mert tűz a déli nap és sehol egy kis árnyék. Meghallgatjuk az útvonaltervet és nekivágunk a szántóföldnek.

A táj egyébként nagyon szép, egy szavunk sem lehet. Nincs is, mert nem kapunk levegőt. Megtaláljuk az általa jelzett hegyi ösvényt is és még meredekebbé válik az út. Kicsit aggaszt, hogy az elektronikus kütyü szerint egy körút közepe felé tartunk rendületlenül, de mivel az ő térképén nem szerepel ez az erdészeti út, fogalmunk sincs, hogy merre kanyarodik majd. Végül leizzadva, csatakosan rátalálunk a hivatalos útra. A kérdés csak az, hogy azok a riolittufák jobbra, vagy balra vannak a körúton? Döntök: balra. Rosszul döntök. Illetve nem egészen, mert találunk egy kis bányatavat, ahol Sophie boldogan fürdik egyet a helyi békák legnagyobb riadalmára. Néhány újabb méter után, egy ellenkező irányba mutató táblából kiderül, hogy a másik irányba kell mennünk.

Ok. Az erdő gyönyörű, világos, az út sem emelkedik. Sophie a fürdés után úgy néz ki, mint egy girhes farkas. Most látszik, mennyire vékony és, hogy a szőre mennyivel nagyobbnak mutatja. Ahogy meghempergőzik az avarban, már egy sáros, girhes farkasra hasonlít. Nem baj. Legalább neki jó. Újabb táblák, újabb irányváltás és máris ott vagyunk a tufáknál.

Hát, ha nem is akkora, mint a török társ, de azért látványos, ahogy fodrozódik a fehér kőzet. A kutyát féljük a lecsúszástól, ezért nem időzünk itt túl sokat. Odalenn, a mini katlanok alján látok egy ösvényt. Nyilván „hivatalos” mert egy tábla is virít rajta. Lekecmergünk és elindulunk egy keskeny kis patak medrében lefelé.

Először még izgalmas és főleg látványos. Később már inkább kellemetlen, bár kétség kívül izgalmas. Gyorsan csökken a magasságunk, amit onnan is észreveszünk, hogy míg fenn a tufáknál teljesen száraz homok borította a medret, most már egyre nedvesebb a talaj, sőt helyenként cuppan is egyet. Egy alkalmasnak látszó helyen elhagyjuk a vízfolyást és csodák csodájára, visszaérünk az útra. Innen már csak egy negyed óra az autó. Útközben Sophie szöcskékre és gyíkokra vadászik, mi pedig megpróbáljuk két – egykor hozzánk hasonlóan tanácstalan - embernek elmagyarázni, hogy miként jutnak fel a csúcsra. Alaposan megégve és elfáradva állunk meg Szécsényben, a már ismert étteremben ebédelni(?) vacsorázni(?), majd egy jó óra autózás után a pesti dugóban találjuk magunkat.

Nem esik! Sem kicsit, sem nagyon. Sőt, mintha az ég is látszana itt-ott. Utolsó teljes napunk Isztambulban. Ha van valami, amit nem szabad kihagynunk, az a Dolmabache palota. Legalábbis több rokonunk, ismerősünk szerint. Hát legyen! Mivel az idő még mindig nem igazán alkalmas a boszporuszi hajókirándulásra, a második legolcsóbb közlekedési eszközt választjuk, vagyis villamossal megyünk. Hányasra szálljunk? – kérdezem a recepcióst. A környéken csak ez az egy van – feleli. Legalább nem tévesztjük el. A város talán leghosszabb villamos vonala bő 13 kilométer hosszan szeli át a várost. Mi a végállomásig megyünk vele, onnan gyalog pár perc a szultánok utolsó palotája.

Na persze nem csak mi gondoljuk úgy, hogy kár lenne ezt a nevezetességet kihagyni. Rajtunk kívül több ezer turista is pont most tévedt ide. Az első sorban állástól a palotába való bejutásig kerek egy óra telik el. Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem, hogy az a fajta hagyományos turizmus, amiben én is felnőttem, nem nagyon tartható fenn tovább. Most már mindegy, hogy milyen évszakban, milyen napszakban megyünk megnézni egy-egy attrakciót, sok ezer másik bámésszal kell megküzdenünk. A látnivalók csak (összeadva) sok órányi sorban állás után, idegesen, kimerülten, dühösen, frusztrálva, tömegben lökdösődve tekinthetők meg. Hol van a rácsodálkozás élménye? Hol van a nyugodt szemlélődés, a bóklászás öröme? Persze nem tudom, mi a megoldás, úgyhogy nem tehetek én sem mást, várok és toporgok lassan előre. Mert megfigyeltem, hogy a sorban állásnak is meg van a maga törvényszerűsége. Hiába áll egy sor, a benne gyülekezők néhány percenként egy kicsit előrelépnek. Ahogy múlik az idő, ezek a kis előremozdulások annál sűrűbben követik egymást. Akkor is, ha sor elejének útját egy kordon zárja el. Mert nem viseljük el a tehetetlenségünket. Így aztán ösztönösen előremegyünk, tömörödünk. A pénztárnál derül ki, hogy persze se kártya, se euró nem jó. Kilépek a tömegből és a közeli automatánál váltok. Ági addig tartja a helyünket. Odabenn újabb sorban állás. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem esik. Ez igaz, de soványka vigasz. Odabent, hogy az eredeti parkettába ne tegyünk kárt csak a cipőnkre húzott nylon kamásniban lehet közlekedni. A türelmetlen és nyilván nem feltétlen atomtudós japán turisták már jó előre, kinn a vizes kavicson felveszik a védő eszközt. Senki sem szól nekik, hogy csak a lényeget nem értették meg. Maga a palota fantasztikus látvány belülről is. Hatalmas, gyönyörű fogadótermek, fantasztikus bútorokkal, szőnyegekkel. Fotózni persze tilos, de néhányan úgy tesznek, mintha nem értenék. Mint a gyerekek az óvodában.

Délután három lesz, mire végzünk. Innen felmegyünk a Taxim térre. Innen indul a 1926-ban készült nosztalgia villamos bő másfél kilométeres útjára. Meg persze mi is. ahogy fél Isztambul.

A helyi bevásárló/sétáló utca a város korzója. Hömpölyög rajta a tömeg. Ijesztően. Délután városnézés, este vacsora egy „korsós helyen”.

A legfinomabb, amit eddig ettünk.

Január 1. Esik. Nem ömlik, csak csendesen gyilkolja az ember hangulatát. A Chora múzeum/templom/dzsámi az úticélunk. Ági nézte ki valamelyik útikönyvből. Jól tette. Leszámítva azt, hogy bő órás séta, bőven megéri. Előbb a recepción megpróbáljuk kideríttetni, hogy az ünnepnap ellenére nyitva van-e, de nem leszünk okosabbak.

Út közben többször változik a környék hangulata. Néha nagyon proli vidéken megyünk keresztül, aztán váratlanul elegáns házak következnek. Van egy hosszú szakasz, ahol csak menyasszonyi ruhákat árulnak. Minden boltban. Elmegyünk egy futballpálya mellett is. Január elseje van, 11 óra 3 fok és esik az eső. A pályán javában tréningeznek a focisták. Tudom, ez megszokott látvány idehaza is…

A Chora templom, más néven Karye-dzsámi kicsi épület annyi gyönyörű 14. századi mozaikkal és freskóval, ami egy bazilikának is bőven díszére válna. Az élmény az én listámon a Hagia Sophiával együtt holtversenyben áll az élen. Nehezen szabadulunk a látványtól. Ha már eljöttünk a város szélére, lemegyünk az Aranyszarv öbölhöz és elsétálunk egészen az Atatürk hídig. Majd át is kelünk rajta, pedig nem kellene. A szél elviselhetetlen, az esőcseppek, mint apró szilánkok vágnak az arcunkba.

Felmegyünk a Galata toronyba, ahonnan nem éppen remek a kilátás, de mit tegyünk, most járunk itt. Se kártyát, se eurót nem fogadnak el. Azt már nem is említem, hogy természetesen sorba állunk itt is. Mint szinte mindenütt. Hazafelé a Galata híd alsó részén megyünk. Egykor boltok álltak itt, ma elegáns éttermek. Az utcaszintről pedig több száz ember próbál halat fogni a koszos és jó mélyen lévő vízből. Munkálkodik bennem a kisördög, hogy gubancoljunk össze néhány tucat damilt, de aztán leteszek róla és inkább egy halas szendvicset eszünk. Forró és finom. A bagett friss és belül puha, kívül ropogós. Az eső ellenére is elviselhető az élet.

Bemegyünk a közeli Egyiptomi vagy más néven Fűszer bazárba. A tömeg itt is óriási, az árusok nagyon rámenősek. Legalább 15 deka török édességet kóstolunk össze fejenként, mire kiszabadulunk. Itt egyébként tényleg mindent kapni. Teákat, fűszereket, édességet, a legkülönbözőbb magokat. Török teától, kínai hennáig. Arany árban. Annyiért, vagy kicsivel többért, mint nálunk. Talán ezért nem vásárolunk.

Estére eláll az eső. Legalábbis azt írja az előrejelzés. Kár, hogy az eső nem tud róla. Oké, kicsit enyhül a lendülete, de azért csak esik rendületlenül. Nem csak mi törődtünk bele a pocsék időbe, hanem Isztambul kóbor kutyái, macskái is. A kutyák békések és szemmel láthatóan nem éheznek. Valamennyi fülében billog van és valaki rendszeresen eteti is őket, mert a tőlünk kapott falat nem nagyon kell nekik. Naphosszat a parkban heverésznek, vagy ha úgy hozza kedvük, bemennek egy-egy étterem teraszára melegedni. De macskának sem lehet tragédia az élete a törököknél, hiszen rendszeresen látjuk, hogy vadidegen emberek macskaeledelt szórnak ki egy-egy beszögellésbe, padkára.

Legújabb vacsorázó helyünkön végre kiderítjük az éttermek előtt sorakozó agyagkorsók rendeltetését. Bizonyos ételeket ebben főznek meg, hogy aztán a vendég szeme láttára, hatalmas lángok közepette, kellő show kíséretében a korsó alját letörjék és a kész ételt így öntsék ki a tálba. Tulajdonképpen egyfajta római tál, csak itt a szemétben végzi az edény.

Hazafelé már mintha nem is esne.

Mintha!

A Topkai szerájjal indítunk. Az eső esik, a szél fúj. Különösen erősen ott, ahol a tenger felől szabadon áramolhat a levegő. Vagyis pont ott, ahova megyünk. Jegyvásárlás 15 perc, a következő sor (40 méter) 45 perc. Esőben. Végre benn.

Biztosan szép, de ebben az időben ez nem nagyon derül ki. Ráadásul mindenütt tömeg. Ember ember hátán. A látnivaló eltűnik a háttérben. A Topkapi kincseiből alig néhány tucatnyi van kiállítva az is kellő távolságra egymástól, előttük pedig mint a Kába köve előtt hömpölyög a turista forgatag. Besokallok. Elegem van. A nyomulós olaszból, a lökdösődő oroszból és a mindenütt majomkodva szelfiző japánból. Nekik, persze belőlem lehet elegük.

Átmegyünk a háremhez. Ez legalább érdekes épületegyüttes. Magyar idegenvezetővel megáldott csoportba ütközünk. Épp a Szulejmán című sorozat és a valóság viszonyát magyarázza nekik. Magyarország egy éves GDP-jét tettem volna fel egy rozsdás vasszeg ellenében, hogy azt a sorozatot ép eszű ember nem nézi. Elnézve a csoport lelkesen figyelő tagjait, ma sem tudom, hogy nyertem, vagy vesztettem. Egyébként isztambuli tartózkodásunk alatt a How are you, friend? és a Nice table for you mellett a legtöbbet hallott mondat a NO PHOTO PLEASE! volt. Nem tudom, mi értelme a tiltásnak, hiszen ettől nem megy tönkre a kő, nem veszik meg kevesebben a képes könyveket, viszont sírba kergetik a teremőröket.

A háremben azonban lehetett fotózni.

Szép időben gyönyörű kilátás lehet a városra és a közeli ázsiai országrészre, de most nem volt szép idő. Sőt! A Topkapi szeráj, még így, gyorsmenetben is hosszú program, pedig a százkettedik étkészletet már nem is néztem meg olyan alaposan, mint talán kellett volna.

Következő nagy csalódásom a Nagy bazár volt. Emlékeim egészen mást mutattak nekem, mint a mai korszerű, krómkeretes, üvegportálos elegáns valóság. Sétálunk vagy másfél órát, de első sorban melegedés céljából, aztán hazamegyünk szárítkozni.

Ági kinéz egy távoli, de különlegesnek tűnő dzsámit és kis eltévedés után be is jutunk a tényleg nagyon fotogén Fatih (mi, akik beszélik még a nyelvet, tudjuk, hogy a Fatih szó hódítót jelent) Szultán Mehmet dzsámijához.

Tényleg más, mint a többi, bár ehhez a mássághoz nagyban hozzájárul a lemenő nap az ablakokon átszűrődő kékessé változó fénye is.

Újabb séta haza, útközben újabb török vacsorával. 11-kor csak rávesszük magunkat, hogy kimenjünk az esőbe és megnézzük, mit csinálnak a törökök – vagy a turisták – Isztambulban szilveszterkor. Nagy tömeg nincs az utcákon – ki az a féleszű, aki ilyen vacak időben sétál? – de az éttermekben nagy az élet.

Egy nagyon hangulatosan és bűn rosszul játszó zenekart hallgatunk valamelyik utcában, amikor a Jingle Bell(!) jól-rosszul eltalált akkordjaira beköszönt az Újév! Petárdák robbannak az egész utcában, mindenki kitódul, szelfi boldogság.

Felhívjuk a fiúkat, „elújságolni”, hogy nálunk már 2015 van.