Eltörött a fürdőszobai vízcsap. Tizennégy évet élt. Csütörtökön megvettem az újat és szombaton nekiálltam Marcival kicserélni. Ez a következőképpen nézett ki:

Kipakoltam a fürdőszobaszekrényből egy köbméternyi különböző tárgyat. Aztán nekiálltam elzárni a vizet a csap alatt. Ez sajnos csak a hidegvíznél sikerült, a melegnél valamiért nem lehetett. Így kénytelen voltam elzárni a főcsapot, emiatt ettől kezdve nem volt vizünk kezet mosni. Befeküdtem a szekrénybe és lecsavartam a vízvezetékeket a fali csapról. Megpróbáltam ugyanezt megtenni magánál a csaptelepnél is de nem ment. Sajnos magát a két csavart sem sikerült még csak megmozdítani sem. Ekkor, hogy jobban hozzáférjünk, lekötöttük a szifont és elhúztuk a faltól a szekrényt a mosdóval együtt. Amit mögötte találtunk, nem kívánom senkinek. Maradjunk abban, hogy 14 év kosz. Feltakarítottuk, ha már úgyis arra jártunk. A mosdót megfordítottuk, hogy hozzáférjünk a csavarokhoz. Hozzáfértünk, de nem mozdultak. Több percnyi küzdelem után az egyik engedett, vagyis inkább beletört, mintsem tisztességesen kijöjjön, de így legalább ki lehetett hajtani magából a csaptelepből. A másik hajthatatlan volt. Szó szerint. És rozsdás. Beültem a kocsiba, útközben felszedtem Ágit, aki a dédinél volt és elmentünk az első Obiba. Itt kiderült, hogy ők nem árulnak akril mosdókat. Ezt erős lenézéssel tudatta az eladó. Akkor legalább vegyünk valami csavarlazítót sprayt. Vettünk. Hazamentünk, befújtuk. Negyed óra múlva ez is beletört, de legalább kijött és a mosdó is sértetlen maradt. Nekiálltunk felszerelni az új csaptelepet. Kicsit megküzdöttünk az alkatrészekkel, volt, ahol kombináltuk az újakat a régivel, de megvolt. Visszafordítottuk. Ekkor derült ki, hogy az egyik szigetelést rossz helyre raktam. Fordítás, csavarozás, szétszedés, aztán vissza. Minden rendben, rakjuk a helyére. Stimmel. Marci beköti a csöveket a falba. Jól meghúzza. Kipróbáljuk. Jó, azt leszámítva, hogy a meleg helyett hideg folyik és fordítva. Újabb csavarozás és ezúttal siker. Igaz, hogy a szifon egy kicsit csöpög, de nem lehet minden tökéletes!

Tanításhoz elhozom a notebookomat, mert az a biztos. Viszont otthon hagytam a pendriveot, amire feltettem a youtub-ról letöltött zenei anyagot. Nem baj. Veszek egy pendrive-ot. Letöltök egy letöltő programot, letöltöm újra a zenét. A pendrive-ot bedugom a notebookba, ellenőrzöm a felvételt, mire éktelen visításba kezd a masina. Lefagy, bármit csinálok, visít. Eszeveszett hangosan. Végül erőszakkal kikapcsolom. Soha többet nem indul el… Mivel a teremben, ahol tanítok majd, nem biztos hogy lesz laptop, de dvd játszó igen, ezért kiírnám lemezre is az anyagot. De a felvétel hibás. Új letöltő program, újabb letöltés. És persze lemez-író programom sincs. Azt is letöltök. Elkezdem írni a lemezt. Félúton járok, amikor hibaüzenetet kapok. Sikertelen az írás. Most már én visítok, igaz csak magamban. Mi jöhet még???

Többek között azért is kellett hazajönni Szegedről, mert Kristófnak haknija van Fertődön. Eredetileg ugyan Ildikóék vitték volna, de aztán ki tudja miért, változott a program. Délelőtt elvisszük Sophiet egy ismerős kutyapanzióba – együtt jártunk kutyaoviba és kutyaiskolába – majd dél körül elindulunk. Eseménytelen utunk van Eszterházáig, ahol a kastélyt és a zeneiskolát is gyorsan megtaláljuk. Még van egy óránk a próbáig, így átmegyünk egy közeli pizzériába. Itt, miközben megesszük Közép-Európa legrosszabb pizzáit, összefutunk a nemzetközi zenei tábor magyar tagjainak egy részével. Így legalább egy kis információhoz jutunk, mi mikor és hol lesz majd. A hangverseny a XXII. kerületi Zeneiskola, a Lugano-i Zeneiskola és a Fertődi Zeneiskola közös zenei táborának nyitóhangversenye.

Mivel a kastély zárva van hétfőnként – tényleg ilyen gazdag ez az ország, hogy megengedheti magának, hogy egy ilyen csodálatos kastély szünnapot tartson? – Ágival körbesétáljuk a parkot, míg Kristóf gyakorol. Örömmel látjuk, hogy nem csak a park, de a teljes kastély – legalábbis külső – felújítása megtörtént, és végre tényleg úgy néz ki, mint ahogy annak idején megálmodták; egy kicsi Versailles. Persze jobban megnézve a kéményekről már most nagy darabokban omlik a vakolat. Kicsit ünneprontó látvány. Maga a hangverseny a Téli kertnek nevezett teremben zajlik majd, ami egyrészről szép, másrészről nagyon visszhangos. A tervezett kezdés előtt pár perccel derül ki, hogy a berakott 40 szék kevés lesz a tábor 80 hallgatójának és a környékről érkező felnőtt közönségnek. Fejetlenség, pakolás. Hosszú és többnyire a témához nem illő beszédek – a luganóiak kedvéért olaszul is – és persze erősen túlméretezett koncertprogram. Kristóf az A-dúr polonézt játssza nagy sikerrel. (A kamasz lányok benzint pisilnek.)

Háromnegyed kilenc után, már esőben indulunk el Szántóra, ami a GPS szerint is két és fél óra. A kis, kanyargós utakon lassan haladunk, de a Balatonhoz közeledve az eső is eláll és az útviszonyok is javulnak. Tizenegyre meg is érkezünk.

Másnap megejtjük Kristóffal az idei első, és mint kiderül utolsó fürdésünket is a Balatonban. Eseménytelen, ejtőzős nap. Estére Akarattyára, a Degesz étterembe megszerveztem egy szűk tanszékvezetői értekezletet a környéken nyaraló kollégákkal és családtagjaival. Zsigmond Zoliék és Szecsődiék jönnek. Jókat eszünk, jókat beszélgetünk. Gyorsan megy az idő.

Szerdán délben Kaposvárt vesszük célba. A Kaposfesztre a meghívást Kristóf nyerte a Koncz-versenyen. A szervezők minket is meghívtak, így egy éjszakát ott töltünk. Kértünk, és ígéretünk is van tiszteletjegyre a nyitókoncertre. Kristóf kollégiumi szállását gyorsan megtaláljuk. A hatágyas – egyébként nagyon szépen felújított - szoba lakói közül ő érkezik elsőnek, így övé az ágy választás joga. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy választhat a hat, egyenként 150 centis ágy közül. Mivel akkora, mint én, nem lesz könnyű dolga. A szállásunk megközelítése nem olyan egyszerű, de megoldjuk a problémát. Lepakolunk a döglesztő meleg szobában – légkondi nincs, csak egy propeller – és elmegyünk Kristóffal bejelentkezni a Fesztiválközpontként szolgáló zeneiskolába. Itt összefutok Lakatos Gyurival, aki elmondja, hogy az Amadinda két napja lemondta az összes fellépését a fesztiválon, így az esti Katona történetében sem Rácz Zoli lesz az ütős és persze a sokak által várva várt Tehillim is elmarad. Kristófot kiokítják a tudnivalókról, biztosítanak bennünket, hogy az esti koncert jegyeit az előadás előtt átvehetjük, majd otthagyjuk a gyereket gyakorolni, mi meg sétálunk egyet a városban. Ahogy Egerben is mondták nekünk, választási évben nem érdemes nagyvárosba menni, mert mindenütt építkezések teszik tönkre a látképet. Így volt ez Debrecenben is  - nagyerdei építkezés, teherautók stb. a Wasbe alatt -  és így van ez Kaposvárott is.

Este időben érkezünk a hangversenyteremhez, ahol egyre nő a tömeg és egyre több az ismerős. Itt van a zeni élet apraja, de főleg nagyja. Nem is csodálkozom, amikor kiderül, hogy jegyünk nincs – nyilván odaadták nálunk fontosabb embereknek – de majd bevisznek minket valahogy. Ha ezt tudom, vagy nem maradunk itt estére, vagy bevitetem magunkat már az elején Lakatos Gyurival. Így mindenesetre utolsóként jutunk be a nézőtérre, akkor, amikor már nem csak a maradék üres székek, hanem a fal menti párnás helyek is régen elfogytak. Állhatunk a terem végén. Kicsit (nagyon) morcos vagyok és persze a hátam is elkezd fájni. A Mendelssohn oktett után elhatározom, hogy ha nem sikerül széket szereznünk, hazamegyek. A szünet után többen is beviszik az előtérből a székeket, így én is felkapok kettőt. Az ajtónálló pont engem szúr ki, hogy elmagyarázza, ez miért nem jó ötlet. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy udvariasan elcsevegjünk, csak közlöm, hogy nem vagyok hajlandó még egy órát állni. Aztán áttöröm magam rajta a székekkel együtt. A Katona története nem tartozik a kedvenceim közé. Kicsit száraz zene ez nekem. Itt új, erősen kibővített, egyébként nem szellemtelen szöveggel adták elő, ami komoly (szerzői)jogi aggályokat vet fel.

Este Kristóf elmegy a többiekkel az éjszakai fürdőzéses vacsorára, mi meg izgulhatunk, hogy mikor és hogyan jut majd haza.

Reggel még ellátjuk pénzzel, atyai és anyai jótanácsokkal, és visszamegyünk előbb Szántódra, majd a szüleimet felvéve Pestre. Bemegyünk Sophiért is, aki mint a villám ugrik be a kalyibájába a hátsó ülésre. Eltelik majd egy nap, mire kipiheni a lelki fáradságot, amit az idegen hely élménye okozott.

Azzal hagytak ott a szakemberek, miután felmérték a terepet, hogy július elején visszatérnek. Miután visszaérkeztem Debrecenből, épp csak lepakoltam és máris indulás újra Szegedre. Szeged persze alaposan rácáfolt a Napfény Városa elnevezésre ezen a nyáron. Először a fiammal áztunk bőrig minden nap a Nyári Akadémia alatt – pedig esti sörözős, hamburgerezős vb nézéseket ígértem neki otthon – és most is állandóan azzal fenyeget, hogy a nyakunka ömlik az áldás. Éppen nem esik, így elmegyünk egy könnyű vacsorára. Halászlét eszünk. Most is isteni, de azért könnyűnek nem mondanám. A ponty egész éjjel úszkál a gyomromban.

Az erkélyes anno megkérdezte, mikorra jöjjön, amire én csak annyit mondtam, hogy ne hajnalban, ha lehet. Akkor nyolc óra – mondta határozottan. Így hát negyed nyolckor kelünk, hogy legyen időnk mindenre. De alig iszom meg az életmentő teámat, amikor gyanús mozgást hallunk az utca felől. Még kómásan kinézek és látom, hogy az ajtósok pakolnak ezerrel egy teherautóról. Mosakodás, öltözés ezerrel. Jobb karbenyúlással győzök. Lekapják a kinti erkélyajtót, mondván, hogy délután jelentkeznek, és már itt sincsenek. Még jó, hogy a bejárati ajtót cserélők és az internetes ember is csak kilencre jön. De nem! Szeged a korán kelő emberek városa, mindkét csapat megérkezik fél kilencre. Féltucatnyi ember veri szét a dupla ajtót, egy pedig az optikai kábelt szereli. Mi csak ülünk Ágival az ágy szélén és nézünk. Egy ideig akár érdekesnek is mondhatnám, de nem az. Unalmas. Nagyon. Délre már nincs bejárati ajtónk, nincs, csak egy fél erkélyajtónk, viszont van internetünk és kábeltévénk! Meg óriási kosz és rendetlenség. Fél háromra újra van ajtónk! Kívülről szépen megcsinálták, de valami félreértés folytán az előszobai részt úgy hagyták, ahogy van. Mint egy háborús bombatámadás után. Óriási rések a keret körül. Szerintem elszámolták a tervezésnél, de most már mindegy. Felhívom Sándort – aki a festést csinálta pár hete gyönyörűen. Persze reggel jön (kilencre) és kijavít majd mindent, ne izguljak. Azért nem vagyok egészen nyugodt.

A második elintéznivalónk a villany-, és gázórák átíratása, a vízóra megterveztetése, felszereltetése, függönyvásárlás és még ki tudja mi minden. És persze nem is ettünk már egy napja, így elindulunk a belvárosba. Egy kifőzdében ebédelünk, majd találunk egy függönyboltot is. Éppen válogatunk, amikor az erkélyes hív, hogy jönne vissza az ajtóval és folytatná a munkát. Fél órát kérek és nagyjából egyszerre érkezünk vissza. Ketten jönnek. Egy profi és egy kezdő. Ez utóbbin csendben derülünk, ahogy, mint egy burleszkben, ellepi a purhab, amit az ajtókeretbe kellett volna nyomnia, ő azonban rosszul szerelte fel a palackra a készüléket. A főnök megnézi az ablakokat és a keretet, és közli, hogy jobb állapotban vannak, mint gondolta, így már akár eset 10-re is végeznek. Nevetünk. Jó vicc. De aztán kiderül, hogy korántsem az. A két ember megállás nélkül dolgozik. Habot fúj, gyalul, csiszol, illeszt, redőnyt szerel, gurtnit csavaroz, és pontosan fél tízkor kezdenek összepakolni. Abban maradunk, hogy másnap délután hozza majd a festő a lefestett külső ajtót és felszereli. A kosz most sem kisebb. Ági takarít, aztán elmegyünk vacsorázni.

Reggel nem csak Sándor jön majd, hanem nyolc felé egy orosz-magyar hölgy is, akit a vízművek és egy szerelő ajánlott, mint vízóra tervezőt. Jön, néz és kérdez. Honnan jön be a víz a lakásba? Fogalmunk sincs. Azt hittem ő a szakember. Én sem kérdezem meg, hol kell megfújni a harsonát. Aztán néz, mér, sopánkodik, jegyzetel. Magyaráz ugyan valamit, hogy amennyiben ez itt előtte van, akkor így, ha utána, akkor úgy. Körülbelül ennyit értünk. Felhívja a szerelőt is. Úgy tűnik, ő sem érti a kérdést. Reggel majd idejön és megnézi – ígéri. Rajzolgat még egy darabig, majd miután kifizettük – Számlát kérnek? – elmegy.

Sanyi jön és olyan, mint mindig. Jó kedélyű, nyoma sincs rajta az idegeskedésnek. Menjünk csak nyugodtan, csináljuk a dolgunk, ő ellesz egy jó darabig. Elektromos művek, gázművek. Mindkét helyen udvariasak, és aránylag gyorsan végzünk. Ezt szeretem! Megrendeljük a függönyt. Közben újabb telefon, hogy nem hozzák az erkélyajtót, mert esős az idő és tönkremenne. Megegyezünk, hogy augusztus végén jönnek. Sándor estére végez. Gyönyörűen dolgozik, nyoma sincs a háborús dúlásnak. Közben a bejárati ajtó nem akar becsukódni. Telefon, majd még egy és jön a szerelő. Kicsit állít rajta egy imbuszkulccsal és minden rendben.

Újabb hajnali kelés, ezúttal a vízszerelő miatt. Felméri a helyzetet, megbeszéli a tervezővel, mi meg csomagolhatunk végre. Az idő tovább romlik. Sötét felhők, hűvös levegő, de nem probléma, a mórahalmi fürdőt minden időjárási körülmények között ajánlják. Nosza! Nem is csalódunk. Rengeteg ember – idős és gyerek – tölti itt a vakációt. A parkoló autók rendszáma és a beszéd alapján senki nem gondolná, hogy itthon vagyunk. Mire végzünk az utolsó hullámfürdőzéssel is, fekete felhők és hideg szél éri el a fürdőt. Még éppen elérjük szárazon az autót. Szeged felé félúton ebédelünk egy étteremben, ahol Ági megcsodál egy hat-nyolc méter magasra nőtt furcsa növényt. Abban a pillanatban ugrik fel egy idősebb hölgy a másik asztaltól és boldogan magyarázza, hogy honnan hozták annak idején, hogyan kell szaporítani, és mire észbe kaphatnánk, már át is ad Áginak egy kis hajtást belőle.  Most itt gyökereztetjük az ablakban.