A reggeli félig európai, félig ázsiai. Van gyümölcslé és tömény török tea, tojáspástétom és kétféle helyi sajt, fűszeres paradicsom, olívabogyó és uborka, szárított füge és néhány egyéb gyümölcs, müzli és lekvárok. És helyi, apró darabokra vágott pékáru.

Mivel ma a Topkapi zárva van, a régi római kori ciszterna és az Hagia Sophia a „kötelező penzum”. Az Isteni bölcsesség temploma előtt hosszan kígyózó sor áll, így átmegyünk a túloldalra és simán bejutunk az Elsüllyedt palotának is nevezett hajdani víztározóba, ahol egykor 80 ezer köbméter vizet tároltak. Fantasztikus látvány. Sétálunk a kb. fél méteres víz alól megvilágított több száz, hatalmas oszlop között, miközben halkan szól a keleties zene.

Innen kiérve nincs mese, be kell állni a hosszú sorba. Nem örülünk neki, mert a szél egyre erősebb, a levegő egyre hidegebb, mi egyre vizesebbek vagyunk. Közben ügyes helyiek árusítják az előre megváltott jegyeket a türelmetlenebb és/vagy gazdagabb turistáknak. (Az üzletelés amúgy is a mindennapok része. Nem lehet úgy elmenni egy üzlet előtt, hogy ne akarnának beinvitálni, kitűnő árat, kitűnő árut kínálva angolul.) A turisták egyébként két nagy csoportba oszthatók. Az egyikbe a japánok tartoznak – a magam általánosító egyszerűségében beleértem a kínaiakat és koreaiakat is –, a másikba mindenki más. Ez utóbbi halmazt legnagyobb részben olaszok és oroszok alkotják. A kellemetlen, nagyképű, könyöklős fajtából.

A múzeummá alakított templom előtt még egy csomagvizsgálat is vár ránk, de végül csak bejutunk. Számomra a hat nap látnivalói közül az egyik legnagyobb élményt nyújtja. Talán éppen azért mert nem templom, nem dzsámi, nem múzeum. Mindez együtt és még sok minden más is. A méretei és főleg az 1500 év hangulata nyűgöz le. Sokáig sétálunk benne, az emeleten megcsodálva a 12 – 14. századi mozaikokat.

Közben persze mindenki fotózkodik. Van, aki a hagyományos módon, de a legtöbben – főleg a fiatalok – kimondottan erre rendszeresített szelfiző bottal. Idétlen látvány.

Hazamegyünk melegedni, ruhát szárítani és cserélni. Rákérdezek, hogy sikerült-e megjavítani a fűtést, de a válasz nemleges. Mutatnak egy csereszobát, ami alig nagyobb, mint egy dupla ágy. Közlöm, hogy hajlandók vagyunk maradni a szuterénben, ha ad valami árengedményt. 10 százalékot ad, és gondosan rá is vezeti a lapunkra. Egy órányi pihenő után megint a nyakunkba vesszük a várost.

Ezúttal lemerészkedünk a dombról a Galata - hídhoz. Iszonyú a tömeg, de itt többnyire helyiek vannak. Adnak-vesznek, isznak-esznek. Következő úticélunk a Szulejmán dzsámi. Más a színvilága, más a hangulata, de a cipő procedúra itt is ugyan olyan körülményes, mint máshol. Nem könnyű fél lábon ugrálva cipőt levenni, bezacskózni és bejutni úgy, hogy közben őrök figyelik árgus szemekkel, hogy rálépsz-e a bejárat előtti szőnyegre, faborításra vagy sem.

Persze másik kapun lépünk ki, mint amin bementünk, így gyorsan eltévedünk az ismeretlen területen. A szél fúj, az eső esik, és csak reméljük, hogy előbb-utóbb ismerős szakaszra tévedünk.

Kb. egy óra múlva így is lesz. Vacsora egy másik kisvendéglőben, ahol a szemünk láttára nyújtják helyi asszonyok a tésztát és sütik meg nagy félgömb alakú vaslapon. A tölteléke bármi lehet. Mi sajttal, spenóttal és krumlival kérjük. Hozzá humuszt és csirke kebabot eszünk. Finom.

Hulla fáradtan és nagyon átfagyva érkezünk haza. Én éppen a mosdóban vagyok, amikor beköszönt az áramszünet. Nem hosszú, talán öt perc, de idegesítő. És ráadásul ez ettől kezdve szinte mindennap visszatérő probléma lesz. Már éppen elaludnánk, amikor valami iszonyatos hang tölti meg a szobát. Az egyik csővezetékben folyik a víz vagy másfél órán át. Engem a gutaütés kerülget. Ha legalább egy pohár borom volna, hogy elaludjak… De úgy döntöttem, szolidáris leszek a muszlimokkal, és amíg itt vagyunk, én sem iszom alkoholt. Igaz, ez nem is lenne nagyon könnyű, mert kevés boltban árulnak ilyesmit és az éttermek jelentős részében sem árulnak szeszesitalt. Még megnézem egy párszor az internetes időjárás előrejelzést, de nem kecsegtetnek semmi jóval. Hideg, eső és szél. Magamra húzom a paplant.

Az online becsekkolás a vártnál gyorsabban és könnyebben megy. Már csak valami fuvart kellene szereznünk, hogy kijussunk a reptérre holnap reggel. Rövid kutakodás a neten és ez is megvan. Nem taxi, hanem autóbérlés sofőrrel. Nekem mindegy, de fele annyiba van, mint a reptéri busz lenne kettőnknek. Ági egész este pakol és reményeink szerint semmi nélkülözhetetlen nem marad itthon.

Reggel időben itt van az autó, mi pedig jó korán a reptéren. Pillanatok alatt megy a bejutás, még a cipő és öv levétellel együtt is. Odabent aránylag kevés ember és a boltokban horror árak. Ezen minden alkalommal meglepődöm. Mint ahogy a Hungaricum felirattal ellátott üzletben kapható Erős Pistán és a tubusos gulyáskrémen is.

A gépen jó helyen ülünk, a szárny előtt és egy síró kisbabától kellő távolságra. Anyuka, mint egy csomagot nézi az ölében az üvöltő gyereket, de az istennek sem tenné a vállára, hogy megnyugodjon. Biztos a Facebookon olvassa a gyereknevelés legújabb okosságait. A kiszolgálás, a reggeli nagyon rendben van. Isztambul fölé érve vagy 25 percet körözünk, míg le tudunk szállni, akkora a forgalom. Az útlevélvizsgálat is gyorsan megy és csomagjaink is rendben megérkeznek. Már csak egy izgalom van, hogyan jutunk el a szállodába, ha mégsem vár minket odakinn senki. És tényleg. A kijárattal szemben vagy 25 méteren keresztül állnak kis tábláikkal az emberek. Hosszabb, rövidebb listák személynevekkel, hotelek és utazási irodák nevével, de a miénk persze sehol. Gondolhattam volna! Az utasok egy része, mint mi is, akár a manökenek a kifutón sétálunk oda-vissza, hátha megleljük a ránk várakozókat. És a második forduló végén így is lesz! Begyűjtenek minket és pár perc múlva már egy mikrobuszban ülünk és éppen a Hét torony előtt hajtunk el az Óváros felé. A közlekedés kaotikus, de nem rosszabb, mint Pekingben volt és az autó állomány is új. Öreg autót alig látunk hat nap alatt.

Szállodánk egy domboldalon, egy kis utcában található, ahova alig bír bekanyarodni a kisbusz. De aztán nyugodt lélekkel megáll a kapu előtt, megvárja míg kiszállunk, kiadja a bőröndjeinket és cseppet sem zavarja a mögötte sorakozó többi autós. Kicsit persze dudálnak, mert miért is ne tennék, ha egyszer itt nem tilos, de senki sem üvöltözik, senki sem ideges. Bent kedvesen fogadnak, jól beszélnek angolul, teát kapunk, térképet, rövid ismertetőt a környékről, internet hozzáférést és persze a szobakulcsot is. Valamint megtudjuk, hogy ha mégsem kártyával fizetnénk, 8 százalék engedményt kaphatunk. Ezen elgondolkodunk. A szoba nem nagy, sőt kicsi és hideg. Hogy mennyire az, azt majd néhány óra múlva tapasztaljuk meg igazán. Közben megszólalnak a környék müezzinjei is, hatalmas hangerővel és furcsa, ijesztő polifóniában. Lecuccolunk es belevetjük magunkat az isztambuli délutánba. A Hippodrom tényleg 3 perc séta és mire észbe kaphatnánk, máris a Kék mecsetnél vagyunk. Az eső elered – és aztán négy napig el sem áll – és a szél is kezd feltámadni. Mindenütt esernyőárusok. És megy az üzlet annak ellenére – vagy épp azért, – hogy bármerre nézünk, mindenütt a széltől kifacsarodott, törött ernyők hevernek az utcán, szemetesben, fák tövében.

A sor hossza tűrhető, de azért átfagyunk és átázunk, mire a bejárathoz érünk. Itt (és majd mindenütt máshol is) – a környezetvédelemre nem sokat adva – kis nylon zacskókba tehetjük a csizmáinkat és vagy ott hagyjuk a bejáratnál (nem tesszük), vagy cipeljük magunkkal a dzsámi látogatás során. Odabenn a szőnyeg olyan hideg, hogy süti az ember talpát még dupla zoknin keresztül is. A Kék mecset persze gyönyörű és különösen meglepő annak, aki először lép be ilyen templomba. Hatalmas, egybefüggő tér, a falak különös díszítése, az ablakokból betörő furcsa fények. És számomra az első észrevétel – csalódás? – a 35 évvel ezelőttihez képest, hogy szó sincs már a dzsámikban a több száz tarka-barka, különböző méretű szőnyegről, amik egyéni textúrát kölcsönöztek minden templombelsőnek, helyettük sajnos mindenütt egyrészes, nem is túl igényes gyári szőnyegpadló borítja a követ.

Tovább haladva a téren, hosszú sorba ütközünk, akik a Hagia Sophia-ba, velük szemben pedig az Elsüllyedt katedrálisba szeretnének bejutni. Mi inkább veszünk egy csomag sültgesztenyét a mindenütt jelenlévő árusok egyikétől és elkezdjük felfedezni a környező utcákat. Az arcunkba fújó eső ellenére tetszik a látvány. Nyüzsgés, forgatag mindenütt. Vacsorázni egy találomra kiválasztott kisvendéglőbe megyünk – egyikbe a sok-sok ezerből – és kipróbálunk néhány helyi ételt. Finomak, de számunkra meglepő módon nem annyira fűszeresek, mint gondoltuk volna. Mivel azt hallottuk, hogy szinte mindenütt lehet kártyával fizetni és az eurót is elfogadják, nem hoztunk török pénzt, de azért valamennyi apró csak kell az élethez, így már a szállodában is váltottam, de nem árt körülnézni, mert egyrészt mégsem fogadják el mindenütt a kártyát, másrészt nagyok a különbségek az egyes pénzváltók között. (Korántsem annyira pofátlanok, mint Ferihegyen, ahol közel 100 forint különbség volt az euró eladási és vételi árfolyama között.)

Sétálgatunk még, de aztán egyre jobban fázunk és fáradtak is vagyunk, így lassan hazamegyünk. A szobánk hideg. Nagyon. Szólok a portán és készségesen jönnek, megjavítani a fűtést, de sem sok sikerrel. Sűrűn elnézést kérnek és ideiglenesen – mint a megszálló török? magyar? csapatok – míg másnap megjavítják a mi szobánk fűtését, leköltöztetnek egy szuterénbe. A szuterénnek viszont van egy nagy előnye. Háromágyas nagy szoba. Kényelmesen elférünk benne. Gyorsan elalszom.

Eltörött a fürdőszobai vízcsap. Tizennégy évet élt. Csütörtökön megvettem az újat és szombaton nekiálltam Marcival kicserélni. Ez a következőképpen nézett ki:

Kipakoltam a fürdőszobaszekrényből egy köbméternyi különböző tárgyat. Aztán nekiálltam elzárni a vizet a csap alatt. Ez sajnos csak a hidegvíznél sikerült, a melegnél valamiért nem lehetett. Így kénytelen voltam elzárni a főcsapot, emiatt ettől kezdve nem volt vizünk kezet mosni. Befeküdtem a szekrénybe és lecsavartam a vízvezetékeket a fali csapról. Megpróbáltam ugyanezt megtenni magánál a csaptelepnél is de nem ment. Sajnos magát a két csavart sem sikerült még csak megmozdítani sem. Ekkor, hogy jobban hozzáférjünk, lekötöttük a szifont és elhúztuk a faltól a szekrényt a mosdóval együtt. Amit mögötte találtunk, nem kívánom senkinek. Maradjunk abban, hogy 14 év kosz. Feltakarítottuk, ha már úgyis arra jártunk. A mosdót megfordítottuk, hogy hozzáférjünk a csavarokhoz. Hozzáfértünk, de nem mozdultak. Több percnyi küzdelem után az egyik engedett, vagyis inkább beletört, mintsem tisztességesen kijöjjön, de így legalább ki lehetett hajtani magából a csaptelepből. A másik hajthatatlan volt. Szó szerint. És rozsdás. Beültem a kocsiba, útközben felszedtem Ágit, aki a dédinél volt és elmentünk az első Obiba. Itt kiderült, hogy ők nem árulnak akril mosdókat. Ezt erős lenézéssel tudatta az eladó. Akkor legalább vegyünk valami csavarlazítót sprayt. Vettünk. Hazamentünk, befújtuk. Negyed óra múlva ez is beletört, de legalább kijött és a mosdó is sértetlen maradt. Nekiálltunk felszerelni az új csaptelepet. Kicsit megküzdöttünk az alkatrészekkel, volt, ahol kombináltuk az újakat a régivel, de megvolt. Visszafordítottuk. Ekkor derült ki, hogy az egyik szigetelést rossz helyre raktam. Fordítás, csavarozás, szétszedés, aztán vissza. Minden rendben, rakjuk a helyére. Stimmel. Marci beköti a csöveket a falba. Jól meghúzza. Kipróbáljuk. Jó, azt leszámítva, hogy a meleg helyett hideg folyik és fordítva. Újabb csavarozás és ezúttal siker. Igaz, hogy a szifon egy kicsit csöpög, de nem lehet minden tökéletes!

Tanításhoz elhozom a notebookomat, mert az a biztos. Viszont otthon hagytam a pendriveot, amire feltettem a youtub-ról letöltött zenei anyagot. Nem baj. Veszek egy pendrive-ot. Letöltök egy letöltő programot, letöltöm újra a zenét. A pendrive-ot bedugom a notebookba, ellenőrzöm a felvételt, mire éktelen visításba kezd a masina. Lefagy, bármit csinálok, visít. Eszeveszett hangosan. Végül erőszakkal kikapcsolom. Soha többet nem indul el… Mivel a teremben, ahol tanítok majd, nem biztos hogy lesz laptop, de dvd játszó igen, ezért kiírnám lemezre is az anyagot. De a felvétel hibás. Új letöltő program, újabb letöltés. És persze lemez-író programom sincs. Azt is letöltök. Elkezdem írni a lemezt. Félúton járok, amikor hibaüzenetet kapok. Sikertelen az írás. Most már én visítok, igaz csak magamban. Mi jöhet még???