Azzal hagytak ott a szakemberek, miután felmérték a terepet, hogy július elején visszatérnek. Miután visszaérkeztem Debrecenből, épp csak lepakoltam és máris indulás újra Szegedre. Szeged persze alaposan rácáfolt a Napfény Városa elnevezésre ezen a nyáron. Először a fiammal áztunk bőrig minden nap a Nyári Akadémia alatt – pedig esti sörözős, hamburgerezős vb nézéseket ígértem neki otthon – és most is állandóan azzal fenyeget, hogy a nyakunka ömlik az áldás. Éppen nem esik, így elmegyünk egy könnyű vacsorára. Halászlét eszünk. Most is isteni, de azért könnyűnek nem mondanám. A ponty egész éjjel úszkál a gyomromban.

Az erkélyes anno megkérdezte, mikorra jöjjön, amire én csak annyit mondtam, hogy ne hajnalban, ha lehet. Akkor nyolc óra – mondta határozottan. Így hát negyed nyolckor kelünk, hogy legyen időnk mindenre. De alig iszom meg az életmentő teámat, amikor gyanús mozgást hallunk az utca felől. Még kómásan kinézek és látom, hogy az ajtósok pakolnak ezerrel egy teherautóról. Mosakodás, öltözés ezerrel. Jobb karbenyúlással győzök. Lekapják a kinti erkélyajtót, mondván, hogy délután jelentkeznek, és már itt sincsenek. Még jó, hogy a bejárati ajtót cserélők és az internetes ember is csak kilencre jön. De nem! Szeged a korán kelő emberek városa, mindkét csapat megérkezik fél kilencre. Féltucatnyi ember veri szét a dupla ajtót, egy pedig az optikai kábelt szereli. Mi csak ülünk Ágival az ágy szélén és nézünk. Egy ideig akár érdekesnek is mondhatnám, de nem az. Unalmas. Nagyon. Délre már nincs bejárati ajtónk, nincs, csak egy fél erkélyajtónk, viszont van internetünk és kábeltévénk! Meg óriási kosz és rendetlenség. Fél háromra újra van ajtónk! Kívülről szépen megcsinálták, de valami félreértés folytán az előszobai részt úgy hagyták, ahogy van. Mint egy háborús bombatámadás után. Óriási rések a keret körül. Szerintem elszámolták a tervezésnél, de most már mindegy. Felhívom Sándort – aki a festést csinálta pár hete gyönyörűen. Persze reggel jön (kilencre) és kijavít majd mindent, ne izguljak. Azért nem vagyok egészen nyugodt.

A második elintéznivalónk a villany-, és gázórák átíratása, a vízóra megterveztetése, felszereltetése, függönyvásárlás és még ki tudja mi minden. És persze nem is ettünk már egy napja, így elindulunk a belvárosba. Egy kifőzdében ebédelünk, majd találunk egy függönyboltot is. Éppen válogatunk, amikor az erkélyes hív, hogy jönne vissza az ajtóval és folytatná a munkát. Fél órát kérek és nagyjából egyszerre érkezünk vissza. Ketten jönnek. Egy profi és egy kezdő. Ez utóbbin csendben derülünk, ahogy, mint egy burleszkben, ellepi a purhab, amit az ajtókeretbe kellett volna nyomnia, ő azonban rosszul szerelte fel a palackra a készüléket. A főnök megnézi az ablakokat és a keretet, és közli, hogy jobb állapotban vannak, mint gondolta, így már akár eset 10-re is végeznek. Nevetünk. Jó vicc. De aztán kiderül, hogy korántsem az. A két ember megállás nélkül dolgozik. Habot fúj, gyalul, csiszol, illeszt, redőnyt szerel, gurtnit csavaroz, és pontosan fél tízkor kezdenek összepakolni. Abban maradunk, hogy másnap délután hozza majd a festő a lefestett külső ajtót és felszereli. A kosz most sem kisebb. Ági takarít, aztán elmegyünk vacsorázni.

Reggel nem csak Sándor jön majd, hanem nyolc felé egy orosz-magyar hölgy is, akit a vízművek és egy szerelő ajánlott, mint vízóra tervezőt. Jön, néz és kérdez. Honnan jön be a víz a lakásba? Fogalmunk sincs. Azt hittem ő a szakember. Én sem kérdezem meg, hol kell megfújni a harsonát. Aztán néz, mér, sopánkodik, jegyzetel. Magyaráz ugyan valamit, hogy amennyiben ez itt előtte van, akkor így, ha utána, akkor úgy. Körülbelül ennyit értünk. Felhívja a szerelőt is. Úgy tűnik, ő sem érti a kérdést. Reggel majd idejön és megnézi – ígéri. Rajzolgat még egy darabig, majd miután kifizettük – Számlát kérnek? – elmegy.

Sanyi jön és olyan, mint mindig. Jó kedélyű, nyoma sincs rajta az idegeskedésnek. Menjünk csak nyugodtan, csináljuk a dolgunk, ő ellesz egy jó darabig. Elektromos művek, gázművek. Mindkét helyen udvariasak, és aránylag gyorsan végzünk. Ezt szeretem! Megrendeljük a függönyt. Közben újabb telefon, hogy nem hozzák az erkélyajtót, mert esős az idő és tönkremenne. Megegyezünk, hogy augusztus végén jönnek. Sándor estére végez. Gyönyörűen dolgozik, nyoma sincs a háborús dúlásnak. Közben a bejárati ajtó nem akar becsukódni. Telefon, majd még egy és jön a szerelő. Kicsit állít rajta egy imbuszkulccsal és minden rendben.

Újabb hajnali kelés, ezúttal a vízszerelő miatt. Felméri a helyzetet, megbeszéli a tervezővel, mi meg csomagolhatunk végre. Az idő tovább romlik. Sötét felhők, hűvös levegő, de nem probléma, a mórahalmi fürdőt minden időjárási körülmények között ajánlják. Nosza! Nem is csalódunk. Rengeteg ember – idős és gyerek – tölti itt a vakációt. A parkoló autók rendszáma és a beszéd alapján senki nem gondolná, hogy itthon vagyunk. Mire végzünk az utolsó hullámfürdőzéssel is, fekete felhők és hideg szél éri el a fürdőt. Még éppen elérjük szárazon az autót. Szeged felé félúton ebédelünk egy étteremben, ahol Ági megcsodál egy hat-nyolc méter magasra nőtt furcsa növényt. Abban a pillanatban ugrik fel egy idősebb hölgy a másik asztaltól és boldogan magyarázza, hogy honnan hozták annak idején, hogyan kell szaporítani, és mire észbe kaphatnánk, már át is ad Áginak egy kis hajtást belőle.  Most itt gyökereztetjük az ablakban.

Két órakor érkezünk meg Debrecenbe. Czakó Dóri az utasom, aki kellemesen végigbeszéli az utat, így megtudom a legfrissebb pletykákat a zenei- és színházi életből. Ő a Lyceumnál kiszáll és elmegy a rokonaihoz, én pedig rutinosan beparkolok a mélygarázsba. A rendezők nagyvonalúságának köszönhetően a verseny teljes négy napjára itt lesz a szállásom és az ellátásom. Becsekkolok, kipakolok és felderítem a terepet. A szobám a belső udvarra néz, pont az étterem felett van. Ennek még lesz némi jelentősége később. Ahogy gondoltam is a Zeneműkiadó már javában pakol. Segítek Lacinak betolni a pultokat és összeszerelni az állványokat, majd nekiállok én is kipakolni a kottákat. Idén először jó helyen, a földszinten árusítunk és az első érdeklődők hamar meg is érkeznek. Közben befut Kata is, Dóri is visszaérkezik, mindenki lázasan pakol és persze ugratjuk egymást, ahogy szoktuk. A megnyitón sok-sok üres beszéd, mindenki elmondja, hogy milyen boldog, mindenki elmondja, hogy milyen büszke még azok is, akikről tudom, hogy nem. Mindegy, ilyen a protokoll. Ki kell bírni valahogy. Maga a nyitókoncert jól megy, és még A. M. által pár hónapja lefikázott darabom is sikerrel veszi az akadályt. Az este főattrakciója Tallér Zsófi oratóriumának bemutatója. Utána pezsgő és pogácsa, de nekem Sigrai Laci délutáni szavai járnak a fejemben, aki, miközben húztuk-toltuk a hatalmas standot, annyit mondott: csak az éltet, hogy néhány óra múlva hatalmas söröket iszunk majd valahol egy teraszon. Így is lett. Összegyűlnek a zeneszerzők, karnagyok és zeneműkiadók és éjjel kettőig tart a beszélgetéssel egybekötött sörözés. Én legalábbis akkor indulok haza, bár a társaság fiatalabb tagjai még betértnek egy vendéglátóipari egységbe.

Reggel korán kelek, mert kezdődik a verseny és három darabom is elhangzik majd a különböző kategóriákban. Műsorfüzet idén nincs, csak egy leporelló a fordulók kezdési időpontjaival, illetve egy sajtfecni a kicsit pontosabb információkkal. Annyi ebből is kiderül, hogy soha ilyen szegényes nem volt még a felhozatal. Összesen 4 kategóriában 14 kórus versenyez, és egyetlen orosz vagy ázsiai kórust sem találunk köztük. Aztán ahogy belehallgatok, kiderül, hogy a színvonal sem a megszokott. Mindenesetre az Ady leánykar és a Magnificat is nagyot énekel és nincsenek kétségeim, hogy bekerülnek a döntőbe. Közben megy az árusítás, osztogatás. Vacsora után azt tervezzük, hogy kimegyünk a frissen épült szabadtéri színpadra megnézni a folk-műsort. Ez tapasztalom szerint a verseny legizgalmasabb programja szokott lenni. Minden kórus a saját népviseletében ad elő tradicionális programot. A portán összefutunk néhány külföldivel  - talán zsűritagok, de nem biztos – akik szintén oda tartanak. Hívunk egy nagy taxit és mind a hatan beleférünk. Fele annyiba kerül, mintha jegyet veszünk a villamosra… A belvárosi barátságos sörárak eltűntek ugyan, de a szabadtéri színpad nagyon jól néz ki. És ami káprázatos, hihetetlenül jól hangosítják a fellépőket! Öröm hallgatni őket. Örömünkbe némi üröm is vegyül, mert szó sincs hagyományos folk-programról. Van, aki Bartókot, van aki Brahmsot énekel. Aztán, hogy teljes legyen a kulturális zűrzavar egy középkori ruhákba öltözött társaság jön a színpadra és kínai dobokkal kísért dudazenét produkálnak. Én inkább hazamegyek.

Ahogy az várható volt, mindenki továbbjutott valamennyi kategóriában – ez azért jó, mert így az adysok is elénekelhetik a Mönj el sátánt! -, de ettől még nem válik izgalmasabbá a verseny. Délután négytől tartjuk a Karnagyi klubbot, beszélgetéssel, élő zenével. Az érdeklődés nagy, egy pillanat alatt megtelik a kiállító terem. Nemes Józsiék Lautitia kórusa most is remekel. A hangulat jó, a beszélgetés jó tempóban zajlik. A néhány külföldinek Laci külön fordítja a lényeget. Közben szépen fogynak a kották is. Bár itt is igaz a régi üzleti szabály, miszerint a forgalmunk 80 százalékát a vevőink 20 százaléka produkálja. Mivel az étteremben este esküvői buli lesz, a vacsorát az üvegteremben tálalják fel. Utána újra nekiindulunk a nagyeredei szabadtérinek, de mire megérkezünk, elered az eső. Kicsit várunk, de nem úgy tűnik, mint ami abbamarad, így visszavillamosozunk a Nagy Templomhoz. Hétvége van, és az eső sem esik már olyan nagy elánnal, így szint minden szórakozóhely tele van. Végül is találunk egy szimpatikusnak tűnőt és nekiállunk újra megváltani a világot, ha nem is sok sikerrel. Dórit még hazakísérjük így fél egy van, amikor visszaérkezünk a szállodába. Éppen az orrunk előtt száll be a menyasszony a liftbe, s míg várunk a következőre elbeszélgetünk egy pincérrel, akinek nagy tálca finomság van a kezében. Miközben beszállunk a felvonóba elmondja, hogy a zenekarnak viszi, akik Angliából érkeztek és még szájdobolni is tudnak. Mi viszont a csippendél fiúk vagyunk – mutatok Lacira és magamra – akiket a menyasszony rendelt – mondom neki, és nem tudom miért, de ezen úgy nevetünk, mint a kisgyerekek. A szobámba érve nyugtázom, hogy az angolok már lefeküdtek és most valami magyar banda húzza a talpalávalót. Hajnali fél négyig.

Vasárnap nem sok dolgunk van. A kórusok városszerte koncerteznek, a többiek készülnek a nagydíjas versenyre. Mi is pakolunk lassan és útnak indulunk haza.

Sok év óta először érkezünk Ausztriába teljes napsütésben. Igaz, eddig többnyire tavasszal vagy ősszel jöttünk túrázni, most pedig július közepe van. Úti célunk a Bécsi-Alpok egy eldugott települése. Annyira eldugott, hogy a GPS szerint nem is létezik, de Marci ügyesen navigál és gyorsan odatalálunk. Maga a szállás 3 kilométerre van a falutól, fenn a meredek hegyoldalban. Kis panzió, ami néhány éve épült és ilyenkor szinte lakatlan. Pedig páratlan a panoráma a környező hegyekre, csúcsokra. Az első éjszaka egyedül lakjuk a nagy házat és olyan érzésem van, mint a Ragyogásban, ahol a főszereplő téli gondnokságot vállal egy bezárt szállodában. A ház mögül több túraútvonal is indul, mi kiválasztunk egy másfél órásat, ez még biztosan belefér a mai napba. Sophie élvezi a szabadságot, rohangászik előre-hátra, mi pedig megpróbálunk lépést tartani vele. Egy közeli vendégházban iszunk egy üdítőt – én sört – és úgy érezzük, szép az élet. Süt a nap, gyönyörű a vidék, mi kellhet még?

Másnap átautózunk a környék legmagasabb csúcsát megmászni. Az útikönyv szerint öt óra a túra oda-vissza. Többszöri nekifutásra sem sikerül megtalálnunk ezt az indulási pontot, így egy lényegesen messzebbi helyről csatlakozunk majd be. Lassan dél lesz, mire elindulunk egy nagy hátizsákkal az egészen elképzelhetetlenül meredek útnak. Nagyjából ötven méter után érzem, hogy itt a vég, én innen tovább egy tapodtat sem, pedig hol van az még! A tábla – mert mindenütt minden út ki van táblázva – szerint jó négyórányi még a csúcs. Reménytelennek tűnik ilyen útviszonyok mellett. Szerencsére kicsit később enyhül a meredekség, kiérünk egy erdészeti autóútra, és ha a szemembe csorgó izzadság engedné, gyönyörű hegyeket láthatnék minden irányban. De szakad rólam a víz, és öt-tíz méterenként meg kell álljak pihenni. Nem tudom, a többiek hogyan bírják, de szemlátomást nem okoz nekik gondot az út. Újra bemegyünk az erdőbe, egyre kisebb fenyőfák között haladunk, végül már csak bokrok mindenütt. És egy tábla, mely tudatja, hogy még két óra a csúcsig. Gyors fejszámolás: ha ebben a tempóban haladunk, aligha érünk vissza az autóhoz világosban. De nem ez a baj, hanem az, hogy én már erőm utolsó morzsáit is feléltem. Mondom nekik, hogy menjenek tovább nélkülem, majd megvárom őket, de végül úgy dönt a kupaktanács, hogy visszafordulunk. Lefelé azért lényegesen vigasztalóbb a séta, és fantasztikus érzés beülni az autóba. Vacsora a szálláshelyen. Bécsiszelet, amit (ó, egek!) sertésből, illetve csirkéből kínálnak. Mivé lesz a világ, ha már az osztrákok sem borjúból készítik?! A szálláshoz wifi is jár, aminek kódja olyan hosszú, hogy kinyomtatva sem fér el egyetlen sorba. A fiúk wifiznek, mi olvasunk – én egy svéd krimit – és senkit sem kell ringatni az elalváshoz.

A reggelinél derül ki, hogy már nem vagyunk egyedül, még egy család lakik a szálláson. És egyre több turista parkol le a ház előtt, hogy elinduljon a feketével jelzett – csak profiknak - való utakon. Épp, mielőtt elindulnánk, elered az eső. Aztán néhány perc múlva el is áll és átadja a helyét a napsütésnek. Mi könnyű, levezető túrára indulunk. Ebből persze minden lesz csak könnyű és levezető nem. Sophival együtt pihegünk-lihegünk, és a különbség csak annyi, hogy ő bármikor tovább bír menni – akár rohangálni is – míg én csak caplatok. Ágival arról beszélünk, hogy még éppen időben másztuk meg a Tátrában a Krivánt, ma már egyikünknek sem menne. Ebben nem vagyok biztos, szerintem ő simán felszaladna ma is.

Mindent összegezve a következő megállapításokra jutottam: Ausztriában nem mindig esik az eső. Ausztriában is süt néha a nap. A Bécsi-Alpok gyönyörű. Fizikálisan nagyon gyenge vagyok…

Csak délután indulunk el Debrecenbe a Wasbe rendezvényeire, ahol nekem is elhangzik majd egy régebbi – és ebben a műfajban gyakorlatilag egyetlen – darabom az Ikarosz. A hőség rettenetes, viszont a szállásunk az ötcsillagos Hotel Divinusban van a Nagyerdő szélén. Kicsit furcsállom, hogy egy ilyen minőségű hotelben a garázsért napi háromezret kérnek a vendégtől és az internet használat sincs ingyen, de nem az első eset, amikor ezzel a furcsasággal találkozom. Átviszem az Ikarosz frissen elkészült partitúráit Falvy Mártinak a Főiskolára, ahol a Zeneműkiadó pakol éppen. Vacsoránk az egyébként szintén kitűnő Obester Hotelben van, ahol épp a szegedi-makói különítmény vacsorázik. Megismerkedünk néhány bel-, és külhoni karnaggyal majd elindulunk a nyitókoncertnek helyet adó Kölcsey Központba. Ez legalább légkondicionált, amire nagy szükség van, de hogy mennyire, az majd csak másnap lesz egyértelmű a Bartók-terem banánérlelő hőségében. Sokan beszélne, sok udvarias közhely hangzik el, mire a Központi Zenekar játszani kezd. Egyik karmesterüket éppen itt Debrecenben volt szerencsém tanítani pár évvel ezelőtt. És persze van a zenekarban egykori weineres növendék is. Hol ne lennének? A program kiadós gikszerrel indul, de nem ez a baj, inkább a túlméretezettség. Másfél óra nettó játékidő. De a közönség lelkesen tapsol újra és újra. Szóval tíz is elmúlik, mire kiérünk a templom elé egy söröző teraszára. A társaság remek, itt vannak a Zeneműkiadósok és Kata is. Közösen próbáljuk megfejteni, hogy merre is kéne mennie a zeneműkiadásnak, de nem sokra jutunk. Éjjel egy után érünk haza.

Reggeli után uszoda, csavargás, kávézás és a kiadónk dolgainak átbeszélése Katával, ebéd az Arany Bikában, sörözgetés egy teraszon, újabb uszoda, szauna, gőzfürdő és persze vacsora. Kész hízókúra. Úgy döntünk, villamossal tesszük meg a másfél kilométernyi utat. A két jegy 800 forint, ami csak azért említésre méltó, mert éjjel borravalóval együtt ennyiért visz vissza a szállásunkra majd a taxi. Két hangverseny is van a Bartók teremben egymás után. Héttől és fél kilenctől. A kettő közt az EMB tart rövid pezsgős fogadást. Közben tárgyalok az Adams hangszergyár képviselőjével, az idehozott és csupán a fesztivál ideje alatt használt gyönyörű timpanik megvételéről.

A Bartók terem akusztikája nem igazán kedvez a fúvószenének. Ha hátul ül az ember, akkor nagyon kavarog a hang, ha elől, akkor megsüketül a hangerőtől. Ennek ellenére az Ikaroszt nagyon jól játsszák a mieink.

Az esti sörözés nem nyúlik nagyon későre, mert hajnalban kelnünk kell, egy órára Szegeden kell lennünk Kristóffal a Nyári Akadémián.

Az időjósok esőt, szelet, hideget jósolnak a következő napokra, így erősen elgondolkodunk, hogy tényleg akarunk-e Egerbe menni két éjszakára vagy inkább maradunk otthon. Aztán persze elindulunk. És jól tesszük. Igaz, elfelejtem magammal vinni az új telefonom fülesét, így egész úton csörög a telefon a zsebemben. Mert naná, hogy megáll az élet nélkülem – vagy legalábbis ilyenkor úgy tűnik – amint kiteszem a lábam Szegedről. De aztán a város határában félreállok, és elintézem az összes telefont. A szállásunkat gyorsan megtaláljuk, közel a centrumhoz és a fürdőhöz, de saját parkolóval, ami Egerben is nagy kincsnek tűnik. Elindulunk felfedezni a várost. Hétágra süt a nap. Útközben remek pékség kínálja az isteni fogásokat és persze nem bírunk, igaz nem is akarunk ellenállni. Megnézzük a székesegyházat (nem nagy látványosság) és kinézzük magunknak a Város a város alatt elnevezésű, mint később kiderül erősen túlértékelt túrát. Kivárjuk az utolsó túra indulását, csak éppen azt nem olvassuk el, hogy az utolsó túra csak minimum öt fő esetén indul. Jön egy fiatal pár, megpróbálom őket rávenni, hogy szerezzenek még valakit, hogy meglegyünk öten, de inkább ők is továbbállnak.

Vissza séta a szállásra, útközben nézelődés, sétálóutca stb. A vacsora remek, egy üveg bort is kapunk ajándékba, amit Ági „antialkoholizmusa” miatt egyedül vagyok kénytelen meginni. A bor az Egri csillag nevet viseli és könnyű, gyümölcsös aromájú, nyáresti bor. Reggeli után irány újra a földalatti túra, ahol már egy tucatnyian várakoznak. A kirándulás az egykori érdeki borospincébe vezet, ahol valamikor az ország (Nagy Magyarország) egy ötödét kitevő Egri érsekség területéről adóként begyűjtött borokat tárolták. A pincerendszert a háború után vasbetonnal erősítették meg és felaprózták, így azóta bor tárolására szerintük alkalmatlan. Innen átmegyünk a szemközti épületbe, ahol a főiskola is működik, hogy megnézzük a könyvtárban az egyetlen, Magyarországon fellelhető eredeti Mozart levelet. Tévedésből a tetőn található Camera obskurába veszünk jegyet. Nem bánjuk meg! Egy padlásszobában a régi-régi szerkezetnek köszönhetően az asztalra vetítve végignézhetünk az egész városon egyetlen lencse segítségével. No meg kell hozzá egy fiatalember, aki a masina beállításait kezeli. A valóság a szemünk előtt, színesben mozog. Furcsa érzés, még a digitális világban edződötteknek is.

A sétáló utcában megkóstoljuk a mákos vaníliás öntettel felszolgált gőzgombócot, iszunk egy sört, illetve limonádét, majd elindulunk a Rác (szerb) templom felé. A város egyébként járhatatlan, mindenütt felfordulás, építkezés. Mint a pincében a túravezető elmondta, választási évben az ember kerülje el a nagyvárosokat! Igaz van, legközelebb megfogadjuk. A szerbe templom tényleg a legszebb templom egész Egerben! A kulcsot a szomszédos házban kell kérni és háromszáz forintért mutogatják. Bőven megéri a látvány. Annak idején a jó római katolikusok nem engedték be a szintén jó görögkeleti katolikusokat a városba, így azok kénytelenek voltak a templomot az akkori város szélén felépíteni. A szerbek azóta beolvadtak az egri lakosságba, így most már ünnepelni is Szentendréről jönnek Egerbe. Legalábbis ezt tudtuk meg a készséges kulcsos-hölgytől.

Innen visszamegyünk a főtérhez és elindulunk a Szép asszony völgybe. Meglepően közel van és nagyon más, mint amire gyerekkoromból emlékszem, ha emlékszem egyáltalán bármire is. Mindenütt kiépített pincék – az én ízlésemnek túlságosan is kiépítettek – remek lés főleg nagyon is alacsony árú borokkal. Nem régen még Szegeden ittam a borfesztivál remek borait 250-400 forintos deci áron, itt 100-250 a felhozatal. És nagyon finomak.

Vissza séta után még belefér egy estéli fürdőzés az egri termál strandon, csak úgy öregesen, dagonyáztatva magunkat a lezúduló meleg vízzel.

A vacsora remek és úgy döntünk a hotel kertjében lévő étteremben sörözve nézzük meg a meccset. Kár, hogy ezt rajtunk kívül senki nem gondolja így, és a meccs kezdete előtt öt perccel az egyik pincér leszereli a tévét, és bezárja a teraszt. Nem baj.

 Reggeli után hazafelé menet Recsk felé vesszük az irányt. Mit mondjak, nincs agyontáblázva, de megtaláljuk. Kis kiállítás egy kis házban, néhány tábla, egy újraépítettnek tűnő barakk és mégis nagyon hatásos az egész. Simán megértem, hogy az, aki ezt végigélte vagy rokonain keresztül megtapasztalta bárki haláláét kívánja, aki ebben részt vett. És sokan részt vettek. És sokukkal találkozhattunk járókelőkként az utcán. Mert nagyrészük simán beépült a következő rendszerbe is. Mondjuk könyvtárosként dolgozott, mint Péter Gábor… Rossz belegondolni is. Az út hazáig már simán megy és Sophie úgy örül nekünk, mintha hetekre tűntünk volna el!