Isztambul 2.
2015. 01. 04.
A reggeli félig európai, félig ázsiai. Van gyümölcslé és tömény török tea, tojáspástétom és kétféle helyi sajt, fűszeres paradicsom, olívabogyó és uborka, szárított füge és néhány egyéb gyümölcs, müzli és lekvárok. És helyi, apró darabokra vágott pékáru.
Mivel ma a Topkapi zárva van, a régi római kori ciszterna és az Hagia Sophia a „kötelező penzum”. Az Isteni bölcsesség temploma előtt hosszan kígyózó sor áll, így átmegyünk a túloldalra és simán bejutunk az Elsüllyedt palotának is nevezett hajdani víztározóba, ahol egykor 80 ezer köbméter vizet tároltak. Fantasztikus látvány. Sétálunk a kb. fél méteres víz alól megvilágított több száz, hatalmas oszlop között, miközben halkan szól a keleties zene.
Innen kiérve nincs mese, be kell állni a hosszú sorba. Nem örülünk neki, mert a szél egyre erősebb, a levegő egyre hidegebb, mi egyre vizesebbek vagyunk. Közben ügyes helyiek árusítják az előre megváltott jegyeket a türelmetlenebb és/vagy gazdagabb turistáknak. (Az üzletelés amúgy is a mindennapok része. Nem lehet úgy elmenni egy üzlet előtt, hogy ne akarnának beinvitálni, kitűnő árat, kitűnő árut kínálva angolul.) A turisták egyébként két nagy csoportba oszthatók. Az egyikbe a japánok tartoznak – a magam általánosító egyszerűségében beleértem a kínaiakat és koreaiakat is –, a másikba mindenki más. Ez utóbbi halmazt legnagyobb részben olaszok és oroszok alkotják. A kellemetlen, nagyképű, könyöklős fajtából.
A múzeummá alakított templom előtt még egy csomagvizsgálat is vár ránk, de végül csak bejutunk. Számomra a hat nap látnivalói közül az egyik legnagyobb élményt nyújtja. Talán éppen azért mert nem templom, nem dzsámi, nem múzeum. Mindez együtt és még sok minden más is. A méretei és főleg az 1500 év hangulata nyűgöz le. Sokáig sétálunk benne, az emeleten megcsodálva a 12 – 14. századi mozaikokat.
Közben persze mindenki fotózkodik. Van, aki a hagyományos módon, de a legtöbben – főleg a fiatalok – kimondottan erre rendszeresített szelfiző bottal. Idétlen látvány.
Hazamegyünk melegedni, ruhát szárítani és cserélni. Rákérdezek, hogy sikerült-e megjavítani a fűtést, de a válasz nemleges. Mutatnak egy csereszobát, ami alig nagyobb, mint egy dupla ágy. Közlöm, hogy hajlandók vagyunk maradni a szuterénben, ha ad valami árengedményt. 10 százalékot ad, és gondosan rá is vezeti a lapunkra. Egy órányi pihenő után megint a nyakunkba vesszük a várost.
Ezúttal lemerészkedünk a dombról a Galata - hídhoz. Iszonyú a tömeg, de itt többnyire helyiek vannak. Adnak-vesznek, isznak-esznek. Következő úticélunk a Szulejmán dzsámi. Más a színvilága, más a hangulata, de a cipő procedúra itt is ugyan olyan körülményes, mint máshol. Nem könnyű fél lábon ugrálva cipőt levenni, bezacskózni és bejutni úgy, hogy közben őrök figyelik árgus szemekkel, hogy rálépsz-e a bejárat előtti szőnyegre, faborításra vagy sem.
Persze másik kapun lépünk ki, mint amin bementünk, így gyorsan eltévedünk az ismeretlen területen. A szél fúj, az eső esik, és csak reméljük, hogy előbb-utóbb ismerős szakaszra tévedünk.
Kb. egy óra múlva így is lesz. Vacsora egy másik kisvendéglőben, ahol a szemünk láttára nyújtják helyi asszonyok a tésztát és sütik meg nagy félgömb alakú vaslapon. A tölteléke bármi lehet. Mi sajttal, spenóttal és krumlival kérjük. Hozzá humuszt és csirke kebabot eszünk. Finom.
Hulla fáradtan és nagyon átfagyva érkezünk haza. Én éppen a mosdóban vagyok, amikor beköszönt az áramszünet. Nem hosszú, talán öt perc, de idegesítő. És ráadásul ez ettől kezdve szinte mindennap visszatérő probléma lesz. Már éppen elaludnánk, amikor valami iszonyatos hang tölti meg a szobát. Az egyik csővezetékben folyik a víz vagy másfél órán át. Engem a gutaütés kerülget. Ha legalább egy pohár borom volna, hogy elaludjak… De úgy döntöttem, szolidáris leszek a muszlimokkal, és amíg itt vagyunk, én sem iszom alkoholt. Igaz, ez nem is lenne nagyon könnyű, mert kevés boltban árulnak ilyesmit és az éttermek jelentős részében sem árulnak szeszesitalt. Még megnézem egy párszor az internetes időjárás előrejelzést, de nem kecsegtetnek semmi jóval. Hideg, eső és szél. Magamra húzom a paplant.
Isztambul 1.
2015. 01. 04.
Az online becsekkolás a vártnál gyorsabban és könnyebben megy. Már csak valami fuvart kellene szereznünk, hogy kijussunk a reptérre holnap reggel. Rövid kutakodás a neten és ez is megvan. Nem taxi, hanem autóbérlés sofőrrel. Nekem mindegy, de fele annyiba van, mint a reptéri busz lenne kettőnknek. Ági egész este pakol és reményeink szerint semmi nélkülözhetetlen nem marad itthon.
Reggel időben itt van az autó, mi pedig jó korán a reptéren. Pillanatok alatt megy a bejutás, még a cipő és öv levétellel együtt is. Odabent aránylag kevés ember és a boltokban horror árak. Ezen minden alkalommal meglepődöm. Mint ahogy a Hungaricum felirattal ellátott üzletben kapható Erős Pistán és a tubusos gulyáskrémen is.
A gépen jó helyen ülünk, a szárny előtt és egy síró kisbabától kellő távolságra. Anyuka, mint egy csomagot nézi az ölében az üvöltő gyereket, de az istennek sem tenné a vállára, hogy megnyugodjon. Biztos a Facebookon olvassa a gyereknevelés legújabb okosságait. A kiszolgálás, a reggeli nagyon rendben van. Isztambul fölé érve vagy 25 percet körözünk, míg le tudunk szállni, akkora a forgalom. Az útlevélvizsgálat is gyorsan megy és csomagjaink is rendben megérkeznek. Már csak egy izgalom van, hogyan jutunk el a szállodába, ha mégsem vár minket odakinn senki. És tényleg. A kijárattal szemben vagy 25 méteren keresztül állnak kis tábláikkal az emberek. Hosszabb, rövidebb listák személynevekkel, hotelek és utazási irodák nevével, de a miénk persze sehol. Gondolhattam volna! Az utasok egy része, mint mi is, akár a manökenek a kifutón sétálunk oda-vissza, hátha megleljük a ránk várakozókat. És a második forduló végén így is lesz! Begyűjtenek minket és pár perc múlva már egy mikrobuszban ülünk és éppen a Hét torony előtt hajtunk el az Óváros felé. A közlekedés kaotikus, de nem rosszabb, mint Pekingben volt és az autó állomány is új. Öreg autót alig látunk hat nap alatt.
Szállodánk egy domboldalon, egy kis utcában található, ahova alig bír bekanyarodni a kisbusz. De aztán nyugodt lélekkel megáll a kapu előtt, megvárja míg kiszállunk, kiadja a bőröndjeinket és cseppet sem zavarja a mögötte sorakozó többi autós. Kicsit persze dudálnak, mert miért is ne tennék, ha egyszer itt nem tilos, de senki sem üvöltözik, senki sem ideges. Bent kedvesen fogadnak, jól beszélnek angolul, teát kapunk, térképet, rövid ismertetőt a környékről, internet hozzáférést és persze a szobakulcsot is. Valamint megtudjuk, hogy ha mégsem kártyával fizetnénk, 8 százalék engedményt kaphatunk. Ezen elgondolkodunk. A szoba nem nagy, sőt kicsi és hideg. Hogy mennyire az, azt majd néhány óra múlva tapasztaljuk meg igazán. Közben megszólalnak a környék müezzinjei is, hatalmas hangerővel és furcsa, ijesztő polifóniában. Lecuccolunk es belevetjük magunkat az isztambuli délutánba. A Hippodrom tényleg 3 perc séta és mire észbe kaphatnánk, máris a Kék mecsetnél vagyunk. Az eső elered – és aztán négy napig el sem áll – és a szél is kezd feltámadni. Mindenütt esernyőárusok. És megy az üzlet annak ellenére – vagy épp azért, – hogy bármerre nézünk, mindenütt a széltől kifacsarodott, törött ernyők hevernek az utcán, szemetesben, fák tövében.
A sor hossza tűrhető, de azért átfagyunk és átázunk, mire a bejárathoz érünk. Itt (és majd mindenütt máshol is) – a környezetvédelemre nem sokat adva – kis nylon zacskókba tehetjük a csizmáinkat és vagy ott hagyjuk a bejáratnál (nem tesszük), vagy cipeljük magunkkal a dzsámi látogatás során. Odabenn a szőnyeg olyan hideg, hogy süti az ember talpát még dupla zoknin keresztül is. A Kék mecset persze gyönyörű és különösen meglepő annak, aki először lép be ilyen templomba. Hatalmas, egybefüggő tér, a falak különös díszítése, az ablakokból betörő furcsa fények. És számomra az első észrevétel – csalódás? – a 35 évvel ezelőttihez képest, hogy szó sincs már a dzsámikban a több száz tarka-barka, különböző méretű szőnyegről, amik egyéni textúrát kölcsönöztek minden templombelsőnek, helyettük sajnos mindenütt egyrészes, nem is túl igényes gyári szőnyegpadló borítja a követ.
Tovább haladva a téren, hosszú sorba ütközünk, akik a Hagia Sophia-ba, velük szemben pedig az Elsüllyedt katedrálisba szeretnének bejutni. Mi inkább veszünk egy csomag sültgesztenyét a mindenütt jelenlévő árusok egyikétől és elkezdjük felfedezni a környező utcákat. Az arcunkba fújó eső ellenére tetszik a látvány. Nyüzsgés, forgatag mindenütt. Vacsorázni egy találomra kiválasztott kisvendéglőbe megyünk – egyikbe a sok-sok ezerből – és kipróbálunk néhány helyi ételt. Finomak, de számunkra meglepő módon nem annyira fűszeresek, mint gondoltuk volna. Mivel azt hallottuk, hogy szinte mindenütt lehet kártyával fizetni és az eurót is elfogadják, nem hoztunk török pénzt, de azért valamennyi apró csak kell az élethez, így már a szállodában is váltottam, de nem árt körülnézni, mert egyrészt mégsem fogadják el mindenütt a kártyát, másrészt nagyok a különbségek az egyes pénzváltók között. (Korántsem annyira pofátlanok, mint Ferihegyen, ahol közel 100 forint különbség volt az euró eladási és vételi árfolyama között.)
Sétálgatunk még, de aztán egyre jobban fázunk és fáradtak is vagyunk, így lassan hazamegyünk. A szobánk hideg. Nagyon. Szólok a portán és készségesen jönnek, megjavítani a fűtést, de sem sok sikerrel. Sűrűn elnézést kérnek és ideiglenesen – mint a megszálló török? magyar? csapatok – míg másnap megjavítják a mi szobánk fűtését, leköltöztetnek egy szuterénbe. A szuterénnek viszont van egy nagy előnye. Háromágyas nagy szoba. Kényelmesen elférünk benne. Gyorsan elalszom.
Vízszerelők
2014. 11. 23.
Eltörött a fürdőszobai vízcsap. Tizennégy évet élt. Csütörtökön megvettem az újat és szombaton nekiálltam Marcival kicserélni. Ez a következőképpen nézett ki:
Kipakoltam a fürdőszobaszekrényből egy köbméternyi különböző tárgyat. Aztán nekiálltam elzárni a vizet a csap alatt. Ez sajnos csak a hidegvíznél sikerült, a melegnél valamiért nem lehetett. Így kénytelen voltam elzárni a főcsapot, emiatt ettől kezdve nem volt vizünk kezet mosni. Befeküdtem a szekrénybe és lecsavartam a vízvezetékeket a fali csapról. Megpróbáltam ugyanezt megtenni magánál a csaptelepnél is de nem ment. Sajnos magát a két csavart sem sikerült még csak megmozdítani sem. Ekkor, hogy jobban hozzáférjünk, lekötöttük a szifont és elhúztuk a faltól a szekrényt a mosdóval együtt. Amit mögötte találtunk, nem kívánom senkinek. Maradjunk abban, hogy 14 év kosz. Feltakarítottuk, ha már úgyis arra jártunk. A mosdót megfordítottuk, hogy hozzáférjünk a csavarokhoz. Hozzáfértünk, de nem mozdultak. Több percnyi küzdelem után az egyik engedett, vagyis inkább beletört, mintsem tisztességesen kijöjjön, de így legalább ki lehetett hajtani magából a csaptelepből. A másik hajthatatlan volt. Szó szerint. És rozsdás. Beültem a kocsiba, útközben felszedtem Ágit, aki a dédinél volt és elmentünk az első Obiba. Itt kiderült, hogy ők nem árulnak akril mosdókat. Ezt erős lenézéssel tudatta az eladó. Akkor legalább vegyünk valami csavarlazítót sprayt. Vettünk. Hazamentünk, befújtuk. Negyed óra múlva ez is beletört, de legalább kijött és a mosdó is sértetlen maradt. Nekiálltunk felszerelni az új csaptelepet. Kicsit megküzdöttünk az alkatrészekkel, volt, ahol kombináltuk az újakat a régivel, de megvolt. Visszafordítottuk. Ekkor derült ki, hogy az egyik szigetelést rossz helyre raktam. Fordítás, csavarozás, szétszedés, aztán vissza. Minden rendben, rakjuk a helyére. Stimmel. Marci beköti a csöveket a falba. Jól meghúzza. Kipróbáljuk. Jó, azt leszámítva, hogy a meleg helyett hideg folyik és fordítva. Újabb csavarozás és ezúttal siker. Igaz, hogy a szifon egy kicsit csöpög, de nem lehet minden tökéletes!
Technika
2014. 09. 17.
Tanításhoz elhozom a notebookomat, mert az a biztos. Viszont otthon hagytam a pendriveot, amire feltettem a youtub-ról letöltött zenei anyagot. Nem baj. Veszek egy pendrive-ot. Letöltök egy letöltő programot, letöltöm újra a zenét. A pendrive-ot bedugom a notebookba, ellenőrzöm a felvételt, mire éktelen visításba kezd a masina. Lefagy, bármit csinálok, visít. Eszeveszett hangosan. Végül erőszakkal kikapcsolom. Soha többet nem indul el… Mivel a teremben, ahol tanítok majd, nem biztos hogy lesz laptop, de dvd játszó igen, ezért kiírnám lemezre is az anyagot. De a felvétel hibás. Új letöltő program, újabb letöltés. És persze lemez-író programom sincs. Azt is letöltök. Elkezdem írni a lemezt. Félúton járok, amikor hibaüzenetet kapok. Sikertelen az írás. Most már én visítok, igaz csak magamban. Mi jöhet még???
A KÓRUSZENÉBEN NINCS HAZUGSÁG
2014. 08. 24.
- Nagyon megtisztelő érzés volt belekerülni a kórusverseny idei programjába, már csak azért is, mert pontosan húsz évvel ezelőtt itt, Debrecenben mutatkoztam be, és ez indított el a kórusszerzői pályán. Az elmúlt húsz évben rendszeresen megfordultam ezen a versenyen, hol kötelező művel, hol valamelyik kórus énekelte egy-egy darabomat, de a nyitókoncertre azóta nem kaptam felkérést, ezért volt számomra nagy boldogság most itt lenni. Ráadásul mondhatjuk, hogy a legjelentősebb, vegyeskari kategóriában kellett komponálnom, ami mégiscsak a kórusművészet csúcsa. Nagyon boldogan álltam neki a munkának, azzal a tudattal, hogy bármit írhatok, mert a Kodály Kórus úgyis elénekli. Igyekeztem azért úgy megírni, hogy nehézségben kihívást jelentsen, de ne riassza el később a kórusokat. A Kodály Kórussal régi a kapcsolatom, azt gondolom, hogy az ország két legjobb vegyeskarából az egyik. Ez az énekkar mindent el tud énekelni, fantasztikus színvonalon, gyorsan tanul és van egy jellegzetes hangzása, ami megkülönbözteti más kórusoktól. Nekem csak pozitív élményem volt az elmúlt évek alatt, akár oratóriumot, akár a capella művet énekeltek, mindig örömmel dolgoztam velük, így most is. Nem kellett aggódnom, beleírhattam bátor megoldásokat is. Ebben a műben például többször osztott szólamokat használtam, ami elég dús hatást eredményez, de tudtam, hogy nagyszerűen meg fogják oldani ezt is. Jó érzés, amikor az ember tudja, hogy profiknak komponál.
![]() |
| Fotó: BBCC |
- Ha a szent és profán megkülönböztetést használjuk, mint a kórus legutóbbi CD-jén, akkor ez a mű a világi kategóriába tartozik, miért éppen Catullus szövegét választotta megzenésítésre?
- A zeneszerzőnek, ha kórusművet ír, mindig a szöveg a legnagyobb problémája. Nehéz olyan szöveget találni, ami megfelel a célnak, az alkalomnak. Ezt a Catullus-verset már nagyon régen kinéztem magamnak, csak nem volt rá alkalom, és amikor a felkérést megkaptam, arra gondoltam, hogy itt a lehetőség. Elég lendületes szöveg, életigenlő, a szerelemről és arról szól, hogy legyünk boldogok. Egy fesztivál nyitókoncertje tökéletesen alkalmas megmutatni, hogy legyenek olyan perceink, amikor felszabadultan tudunk örülni.
- Mi alapján választja ki a szövegeket? A Catullus-vers régi szöveg, ilyeneket használ többször, vagy kortárs szövegeket?
- Ez nálam teljesen vegyes, szívesen dolgozom régebbi és kortárs szövegekkel is. Kiss Judit Ágnes verseire írtam a gyermekeknek szánt Buborékokat, most Mechler Annával dolgozom együtt egy másik gyerekkaron, mindig a helyzet és a felkérés függvénye, hogy az ember milyen szöveghez nyúl. Gyerekkarok esetében általában ragaszkodom a magyar szöveghez, bár ez kicsit nehéz, hiszen a legjobb Kányádi-verseket már sokszor megzenésítették, Weöres Sándornál pedig a jogutódokkal van probléma, de szerencsére van egy fiatal költőgeneráció, amelynek tagjait érdemes figyelni. Közéjük tartoznak az előbb említettek is. Catullus pedig éppen azért jó, mert más világot képvisel. Érdekes módon, a romantikával zeneszerzőként nem tudok mit kezdeni. Annyira távol áll annak a kifejezésmódja, hogy már Arany János is problematikus, a sokkal régebbieket viszont nagyon szeretem. Emellett szívesen dolgozom népi szövegekre, vagy archaikus szövegekre.
- Vannak kedvenc témái?
- Ez utóbbi, a népi vonal izgalmas nekem, annak ellenére, hogy nem volt különösebb kötődésem a népzenéhez, vagy a táncházhoz. A szövegek valahogy mégis megragadtak. A kétezres évek óta mindig vissza-visszatérek hozzájuk. Itt, a versenyen is elhangzott két olyan művem, ami népi szövegekre készült. Ezek olyan kulturális világot, olyan mondanivalót hordoznak, nagyon egyszerű, ugyanakkor mégis míves kifejezésmóddal, ami nekem nagyon tetszik. Természetesen vannak emellett olyan latin szövegek, amelyeket rendszeresen használok én is, egyházi megrendelés esetén például. Mostanában szívesen keresgélek inkább világi latin szövegeket.
- Lehet még Kodály és Bartók után egyáltalán újszerűen népi feldolgozást készíteni?
- Nem írok zenei feldolgozást, kizárólag a szövegeket használom, a dallamot sosem, az más kérdés, hogy én is használok olyan fordulatokat, ami népdalszerű, vagy olyan típusút, de a dallama nem izgat különösebben, zeneszerzőként ebben nincsen kihívás. Nagyon sokszor beszélgettünk már különböző fórumokon arról, hogy a népdalfeldolgozásnak van-e létjogosultsága, és miért nem írnak ilyet a mai szerzők. Nem könnyű erre válaszolni, de az igazság az, hogy Bartók-Kodály-Bárdos után nem könnyű ezzel a műfajjal mit kezdeni, és nagyon sok rossz válasz született. Ugyanakkor vannak jó válaszok is, például Csemiczky Miklós is készít népdalfeldolgozásokat, bár nem a hagyományosakat. A Bárdos-féle technikának múltja van, persze a kóruséletben jelene is, de egész egyszerűen az a zeneszerzői gondolkodás elmúlt már. Zeneileg ezért nem izgat a feldolgozás, viszont a szövegek, és amit azok képviselnek, az archaikus, egyszerű, de rafinált világ, az izgat.
- Milyen típusú megrendeléseket kap?
- Mostanában inkább világi típusú megrendeléseket szoktam kapni. Az Illinois Egyetem kórusa rendelt a jövő évi jubileumukra egy angol, vagy latin nyelven írt világi művet. A Magyar Rádió Gyermekkórusa 60 éves lesz, erre az alkalomra kértek most egy művet. Mondtam már, hogy a gyerekkarok esetében a magyar műveket részesítem előnyben, ezt írjuk Mechler Annával közösen. Van egy nemzetközi kórusprojekt, ez minden évben más országban zajlik, különböző országokból érkeznek kóristák, akik aztán együtt énekelnek, tavaly a Dormi Jesu című művem ment Franciaországban sikerrel, ezért most kértek egy új darabot. Van még egy francia nyelvű felkérésem, aminek éppen Debrecenben lesz a bemutatója januárban, azzal most lemaradtam, mert kicsit tartok a francia nyelvtől, ugyanakkor ez egy nagy kihívás is.
- Milyennek tartja a zeneszerzők képzésében a kórusra írást? Vajda Jánosnak például régi vélekedése, hogy nem eléggé foglalkoznak ezzel...
- Vajda Jánoshoz jártam prozódiára, és nekem is az a véleményem, hogy keveset foglalkoztunk ezzel, bár a mai helyzetet annyira nem ismerem. Örülnék neki, ha lenne ilyen kurzus, ami kimondottan a vokális zenével foglalkozik, sőt, azon belül is lehet különbségeket tenni, hiszen nagyon másképpen komponálunk egy sanzont, egy dalt, vagy egy kórusművet, egészen más zeneszerzői gondolkodás kell hozzá, és a zeneszerzői technika sok szempontból tanítható. Egyébként mindenki a saját tapasztalataira hagyatkozik, nekem is beletelt hat-nyolc évbe, mire megtanultam, hogy ami a zongorán egyszerű, az egy gyerekkarnál félév munka. Nem mindegy, meddig lehet elmenni, ha ezeket a tapasztalatokat megoszthatnánk, akkor le is lehetne rövidíteni a tanulási időt. Az is igaz, hogy fiatal korban nincs akkora becsülete a kórusírásnak, mindenki operát vagy szimfóniát akar írni, holott a kóruszene is hálás műfaj, rengeteg örömet tud adni a zeneszerzőnek.
- Sok kórusművet írt, miért éppen ebbe az irányba mozdult el a pályája?
- Éppen annak köszönhetően, hogy itt bemutatták a művemet, jó viszonyba kerültem a Kölcsey Kórussal. Nagy szeretettel voltak irántam, aztán írtam nekik másik művet is, így kialakult egy munkakapcsolat. Láttam, hogy megy ez a dolog. Szemben - mondjuk - egy szimfóniával, amit egy pályakezdő megír, és tíz évig hever a fiókban, ezt hamarabb előadják, belátható időre korlátozódik a visszahallgatás élménye, és ebből tanul az ember. Ha nagyon sok idő telik el, akkor semmit nem tanulunk, egy kórusmű esetén nagyon hamar jön a válasz. Ennél már csak a színházi zene a gyorsabb. Ha hétfőn megírom, kedden eljátsszák, rögtön kiderül, hogy jó-e. Szóval, lényegében a Kölcsey Kórusnak köszönhetem, hogy kórusszerző lett belőlem, hiszen sok helyen elénekelték a művemet. Időnként persze pejoratív értelemben is emlegetik, hogy kórusszerző vagyok, de erre mindig azt mondom, hogy amennyiben Kocsár, Orbán, Csemiczky társaságához tartozom, ez nem nagy baj.
- Előny tehát, hogy közvetlen a visszajelzés, hasznosíthatók a tapasztalatok, de gondolom, van nehézsége is a kórusművek írásának…
- Az, hogy ebben a műfajban nem lehet hazudni, ezt jól fogalmazta meg Orbán György, amikor a Kossuth-díjat átvette. A kóruszenében nincs hazugság, ami jó, az jó, és ami rossz, az rossz, és azonnal ki is derül. Egy hangszeres mű esetében a legrosszabbat is előadják, és az előadók nem mondják azt, hogy többé nem játszom, de (különösen) egy amatőr kórus leveti magáról azokat a műveket, amelyeket nem szeret énekelni. Az amatőr kórusokban hobbiból énekelnek, és aki a munka mellett ezt a kikapcsolódást választja, az nem akarja rosszul érezni magát. Hajlandóak persze nehéz műveket is megtanulni, de az örömnek ott kell lennie a végén. Akkor jó egy kórusmű, ha ilyen értelemben is katarzist tud okozni, ezt megtalálni viszont nagyon nehéz, ám nagyon tanulságos folyamat. Ha a legvégén az ember szembesül azzal, milyen, amit alkotott, annál nagyobb öröm nincs, főleg, amikor a kórus arcán is látom az örömöt.
![]() |
| Fotó: BBCC |

