Hétfő késő délután érkezem vissza a Zeneművészeti Kar épületébe a Gazdasági Bizottság üléséről. Az ajtóban Olasz Balázs, az orgonista vár. Kérdezem, baj van? Baj. Nagy? Igen. Jöjjön fel, mondom neki és felmegyünk a Dékáni Hivatalba. Ahogy felkapcsolnám a lámpát, kimegy az egész rendszer. Állunk a sötétben és érzem, hogy nem jól kezdődik ez az este. Balázs elmondja, hogy felhívta őt a szerb orgonatanár, aki a helyi orgonát kölcsönözné és elmondta, hogy a hangszer gyakran lefagy, nem szólal meg és emiatt elég életveszélyes a helyzet. Mint kiderült Windows alapú a rendszer és frissíteni kellene. Mi legyen? Ne érdekel az orgona - mondom, - menjünk akkor is, ha elmarad a darabom bemutatója. Rezignáltan indulnék haza, amikor megérkezik Hollandiából egy segélyszervezet kamionja. Fél tucat kanapéval, tucatnyi fotellel, székekkel, asztalokkal, szőnyegekkel és ipari mennyiségű pohárral, evőeszközzel. A fiúk lelkesen cipelik be a rakományt és hamar átrendezik az emeleti, minősíthetetlen állapotú büfé környékét. Nem mondom, hogy a bútorok az én ízlésemet tükrözik, de jó állapotban vannak és a hallgatók másnap már birtokba is veszik őket. Valami jó is történik néha!
Kedden fél kettőre tervezzük a zenekari és a kórus kisegítőket szállító buszok indulását. Persze van egy fél óra csúszás, mire a hárfát, timpanikat, bőgőket és az egyéb rengeteg hangszert bepakoljuk.
Megkérem Kalmár Zolit, ellenőriztesse le mindenkivel, hogy itt van-e a személyije, esetleg útlevele. A hangszerkiviteli engedélyek nálunk, utas lista, és még ami kell, rendben. Elméletileg. A határon beállunk a megfelelő sorba és várunk. Előttünk egy szerb busz. Éppen most szállítják le róla az utasokat. Egy fiatalembernél sporttáska és egy kinyitott számítógépes doboz. Őt már el is különítik a többiektől. Üvöltöznek vele. Kicsivel odébb egy komplett kisteherautónyi áru van kipakolva. Nem sok jóval kecsegtet az egész. Az első buszról, ahol a zenekar nagy része utazik, leszáll egy fagottos lány. Naná, hogy lejárt a személyije. Bravó. Elindul a buszmegálló felé. Jó két óra múlva jön majd valami busz, amivel bejut Szegedre. Aztán hozzánk is felszáll egy rendőr és átnézi az okmányokat. A külföldiektől - szerbek, románok – begyűjti az útleveleket. Az egyik énekkari tagról kiderül, a felesége papírjai vannak nála. Tegnap a Vaszy kórussal jártak odaát és visszafelé összekeverték. Száz Kriszta riasztja a férjét, hogy menjen el autóval a feleséghez, kérje el a személyit, jöjjön ki a határra és miután lebonyolódott a csere, vigye vissza a pórul járt fagottos lányt. Ez meg is történik még mielőtt a szerb vizsgálaton is átesnénk. Összesen egy és háromnegyed órát töltöttünk a határon, pedig igazán nem kötekedett velünk senki.
Az autópályáról már írtam nyáron, de most mintha több lenne a kátyú. Minden pillanatban fenn áll a veszélye, hogy a nagy táblányi ablaküveg a nyakunkba esik. Fél hatra érünk Novi Sadba. Egy varázslatosan életveszélyes és persze tökéletesen szabálytalan visszakanyarodás után –az ablakomtól csupán milliméterekre fordult el a másik busz hátulja – megérkezünk a zsinagóga elé. Gyors pakolás, majd rövid próba a Psalmusból. Az akusztika rendben, a színpad is, de a kórusdobogó életveszélyes. Emiatt a kórus állandó életveszélyben érzi magát és feszeng. Próba után megmutatják a közeli iskola földszintjén lévő két tantermet, ami 160 ember öltözőjéül szolgál. Mindehhez egyetlen mosdó tartozik. Megpróbálunk felmenni az emeleti mosdókba, de az elsőn egy klasszikus magyar-verő boszorkány rikácsol és küld el bennünket melegebb éghajlatra, miközben látványosan kulcsra zárja a mennyország kapuját, a másodikon egy fiatal nő mosolyog, és nem enged be. Próbálok vele angolul szót érteni, de csak mosolyog és folytatja szerbbül. Érzem, hogy szóba kerül édesanyám és ekkor már én sem a szerb-magyar kölcsönös békés együttélésről beszélek neki ékes magyar-angol-olasz keverék nyelven. Végül látványosan megköszönöm a kedvességét és vert hadként visszavonulok. A fiúknak még felvetem, hogy tiltakozásunk jeléül, a koncert kezdetén kollektíve ürítsünk a színpadról a nézőtérre - az ötlet szinte mindenkinek tetszik – de aztán belátom, egy zsinagógában mégsem csinál ilyet az ember. Közben kiosztják a vacsoránkat. Igaz, abban állapodtunk meg, hogy a délben érkező Argenteus kórus ebédet és vacsorát kap, mi pedig uzsonnát érkezéskor és vacsorát indulás előtt, de nem ez az egyetlen, ami nem úgy működik, ahogy megbeszéltük. A vacsora két doboz kínai kajából áll. Az egyik dobozban ízetlen rízs, a másikban azonban kimondottan jó csirkés valami van. Kár, hogy összesen egy darab asztal van néhány székkel, így mindenki guggolva – mint a kínaiak – vagy a földön ülve eszik. Kézmosásra a fent említett okokból keveseknek nyílik lehetőségük. Vacsora közben összeismerkedem két francia lánnyal Champagne környékéről, akik az egyetem valamelyik más karára járnak, de mivel mindkettő 15 éve játszik már a hangszerén, megengedtük, hogy bejárjanak zenekarra. Élvezik az egész turnét. Ülnek a földön, eszik a kínait és vidáman fecserésznek.
A szórólapok szerint a koncert fél nyolckor kezdődik. Pontosan félkor megkeres a helyi szervező(?!) Petár, hogy adnék-e tévé interjút. Mondom igen, de mindjárt kezdődik a koncert. Legyint. A koncert majd nyolckor kezdődik. Hogy miért? Csak. Ha csak úgy nem… Értelmetlen tévériport, rádióinterjú. Dicsérem az előadókat. Addig legalább nem kell hazudnom. Nyolckor a zenekar és a kisegítő kóristák beülnek a nézőtérre. Kovács Gáborék belecsapnak a darabba. Az orgona hol hangos, hol meg halk, és nem nagyon tetszik a regisztráció, de szegény ember azzal főz, amit adnak neki. Nekünk ez jutott. Langyos taps, a darab végén, és amikor a mieink felmennek a színpadra, akkor látszik, hogy a „rendes” nézők alig vannak 25-en. A Psalmus tisztességesen lemegy, nem vallottunk szégyent. Taps, de inkább magunkat ünnepeljük, és hogy ezt is letudtuk.
A mi szervezőnktől annyit kérek, hogy a zenekaros buszokat hívja elsőnek, mivel úgyis mi jutunk át lassabban a határon a hangszerek miatt. Sürgetem a zenészeket. Aztán ott állunk a hideg utcán, timpanikkal, bőgőkkel, hárfával. És a két busz, ami megérkezik persze nem a miénk.
Visszafelé már eseménytelenebb az út, a határon is gyorsabban átjutunk, és éjfélre megérkezünk az Agorához. Megvárom a lepakolást és hazasétálok a csendes szegedi éjszakában. Megiszom egy sört. Bekapcsolom a tévét, ahol Balassa Sanyi darabját adják felvételről Pécsről. Szép zene. Aztán arra ébredek, hogy csörög a telefon. Szecsődi Feri ébreszt. Fél tíz van. Rohannom kell.

Úgy érzem, átok ül ezen az egész együttműködésen. Azt már megírtam, milyen remek utam volt Novi Sadba és vissza, ahol saját magunknak tarthattunk előadást a szerb kollégákkal. A projekt folytatódik. Az eredeti tervek szerint a szerb és a magyar megrendelt művet a Psalmussal együtt a magyar zenekar és kórus, kiegészülve a szerb kórussal adta volna elő nyár végén Szerbiában és Szegeden. A szerb darabról kiderült, hogy akkora zenekarra írta a szerző, amekkorát itthon még nem nagyon láttak, annyi ütőhangszerre, amennyi legfeljebb az Amadindának van és amúgy is, a kért 12-15 perc helyett fél órás. Aztán a szerb fél kiszállt az egészből, mondván, mégsem tudnak kórust adni és amúgy is, jobb lenne halasztani a koncertet. És a koncertek halsztódtak. Egészen november közepéig. Megírtuk igényeinket, orgona, bőgők, hárfa, timpanik. Minden rendben lesz mondták, majd eltűntek. Hetekre. Aztán a sokadik telefonra megírták, hogy az orgona nem probléma, van egy Clavinovájuk. Igaz, nincs pedálja, de elektromos. Mondtuk nem jó. Mondták nincs más. Mondtuk legyen a koncert olyan templomban, ahol van orgona. Mondták nem lehet. Miért? Csak. Ma a szerb akadémia tanára megígérte, hogy kölcsön adja a sajátját. Hangfalat nem tud adni, azt oldjuk meg mi. Majd meglátjuk. Közben a kieső kórus miatt kisegítőket kell találni. Az egyik legjelentősebb szegedi kórus a Vaszy kórus dolgozó emberekből áll, akik nem nagyon tudnak eljönni hétköznap a munkahelyükről. Főleg úgy, hogy a koncertet megelőző napon Mozart Requiemet énekelnek valahol jó messze. A Psalmus szólistája lemondta a szereplést, így erről is egy hét alatt kell gondoskodni. A koncert jövő kedden lenne Novi Sadban. Ma kiderült, hogy semmilyen hangszert nem adnak. Vigyünk magunk, ha akarunk valamit. Ez viszont azzal jár, hogy hangszerkiviteli engedélyeket kell intézni. Kb. 80 darabot. Kauciót fizetni minden hangszer értékének 10 százalékáig. Biztosítást kötni?
Én már látom, ahogy állunk a határon és a magyarok nem engednek ki, a szerbek nem engednek be és aztán ha mégis, akkor nem lesz orgona, ha lesz orgona, nem lesz hangfal, ha minden rendben lemegy, visszafelé állunk majd megint órákat a határon. A kultúra hídja. Azt hiszem ez a projekt neve. Ahogy a híres amerikai-angol háborús film címe mondja: A híd túl messze van…

Sokszor és szívesen megírtam már és családi, baráti társaságban sem rejtem véka alá a véleményemet: ez egy élhetetlen ország. De ma rá kellett jönnöm, hogy nem az országgal van a baj, hanem a benne lakókkal. Akiknek az egy főre jutó intelligenciája vetekszik Grönland éves napraforgótermésével tonnában számolva.
Miről jutott eszembe pont ma?
Postára mentem. Postára járni szörnyű megpróbáltatás, de a Kiadó miatt átlagban hetente egyszer biztosan meg kell tennem. A közeli, Fehérvári úti nagy posta a legszörnyűbbek közül való. Húsz perces sorban állás, egymás büdös nyakába lihegés, szemét, szeméthátán. A héten viszont bevezették a sorszámhívós rendszert. Az ember megnyomja a megfelelő gombot és már csak azt kell nézni, hogy a kezében lévő papírra nyomtatott szám megjelenjen a kijelzőn. A kiszolgálás így sokkal gyorsabb, nem kell idegeskedni, hogy már megint a hosszabbik, lassabbik sorba állt az ember. Gondolnám én.
De nem az emberek. Akik hangosan kérik ki maguknak ezt az új rendszert. Hogy ezt a marhaságot, minek kellett bevezetni! Hogy itt semmi nem működik rendesen! Zúgolódnak, hőbörögnek, méltatlankodnak hangosan. Szívesen megkérdezném az egyik lincshangulatot előkészítő idősebb urat, hogy ezt miből gondolja, de inkább nem teszem, mert alig két perc után éppen az én számom következik.
Ebben az országban tényleg mindennel gond van. Miért nem örülünk annak, ha valami egy kicsit magasabb szintre kerül, mint azt Észak-balkánon megszoktuk?

Négy nap, négy város
Hétkor kelek, hogy beleférjen az időmbe egy hajmosás és egy borotválkozás is. Szecsődiék nyolcra jönnek értem és együtt megyünk a helyi Telin tévébe egy interjúra. Míg Feri elmegy bevásárolni, addig Eszter bekísér. Ő mindenhol mindenkit ismer. Ezt a ma reggeli tévés szereplést is ő szervezte meg nekem. A stúdió kellemes, a műsorvezető felkészült én meg nyomom a kari pr-t, ahogy kell. Végül is jót beszélgetünk, a rendelkezésünkre álló 11 perc alatt.
Aztán be az autóba és irány Győr, ahol a helyi zeneművészeti tart bulit Széchenyi születésnapján. Ilyenkor meghívják a többi zeneművészeti kart is. Jót beszélgetünk, ebédelünk, rövid koncert és indulás haza. Legalábbis ez a tervezett program. Előbb még felvesszük Farkas Erzsit, a másik hegedűst, akit lassan annyit dolgoztatok, hogy szinte házi előadómmá vált. Ha jól számolják, Ferivel együtt március óta 12-szer adták elő a kéthegedűs darabomat. És akkor még nem számoltuk a Rapsodia előadásokat. De Erzsit hívtam dolgozni a színházi zenefelvételhez is. Az út jó három órásnak ígérkezik. Kilenc felé megjönnek az első telefonok és mindannyian átmegyünk hivatalnokba. Ki ezt, ki azt az ügyét intézi. Ahogy elhagyjuk Budapestet, újra csörög a mobilom. A Rektor úr titkársága keres. Megáll bennem az ütő. Történt ugyanis, hogy előző nap délután az egyik kollégám, miután megbeszéltük a közös dolgainkat, diszkréten figyelmeztet, hogy a napokban váltottak le egy nagyvárosi egyetemen egy dékánt. Túl sok kommentet fűzött különböző facebook bejegyzésekhez. És mivel ő látja, hogy ilyesmire magam is hajlamos vagyok, szeretne figyelmeztetni. Nos, ez az előzmény, és én az M7-esen Győr felé tartva várom az ítéletemet. De persze semmi ilyesmiről nincs szó. Egy külföldi kapcsolatfelvételről beszélünk. Azért ez megnyugtat.
Győrbe elsőként érünk, de hamarosan befutnak a pécsiek, miskolciak és a zeneakadémia küldöttei is. Duffek Misi egyedül jött Debrecenből, mert a hegedűse reggelre lebetegedett. Misi így is vállalja, szólóban a fellépést. A találkozás jó hangulatban telik. Az ebéd finom és folytathatjuk a megkezdett megbeszélnivalókat. Kicsivel később, a koncert kezdésre várva az udvaron összetolunk néhány padot. Próbálunk zöld ágra vergődni az előadóművészet tudományos megfeleltethetősége ügyében. Az álláspontok persze vérmérséklet és helyi szükségletek szerint különböző. Van, aki amellett érvel, hogy ne is menjünk bele, egy rossz rendszerbe, míg én amellett vagyok, hogy építsük ki, tervezzük meg magunk a rendszert. Végül abban maradunk, hogy folytatjuk még a megbeszélést. A koncert a gyönyörűen felújított zsinagógában van. A rövid programokat Ruppert Pista konferálja, kedvesen, szellemesen. Minden iskola kitesz magáért és igen magas színvonalú a koncert. Viszont tény, hogy Szecsődi Feri a két virtuóz szólószámával és a Duo Concertanteval lehegedül mindenkit. A siker hatalmas. Jó érzés most „szegedinek” lenni. Utána még lecsúszik egy pálinka a nagy ijedségre, és elindulunk haza. Én Pesten kiszállok.
Másnap reggel az Artisjusban van dolgom, így csak a 11:53-as vonattal megyek Szegedre. Délután munka, este a városi tévét boldogítjuk Lukácsházi Győzővel. Ijesztő, hogy mennyire semmi lámpaláz nincs bennem. Úgy ülünk és beszélgetünk a kamerák előtt a reflektorfényben, mintha csak egy kávé mellett diskurálnánk valamelyikünk irodájában.
Péntek reggel székekért megyünk valahova külvárosba. Cseri Zsófi pesti kapcsolatait felhasználva megszerzett 42 vadonat új széket a Johannita rendháztól. Ezeket hozzuk most el és szórjuk szét a főiskola termeiben. Persze most is van olyan tanár, aki húzza a száját és közli, hogy a régi szakadt szék szebb volt. Rendben, akkor ő ezek után is használja nyugodtan azokat.

Rohanok vissza Pestre, ahol délután Miklós Tibi darabja, a Kiálts a szeretetért! megy. Azt remélem, annyian lesznek, hogy nem kapunk jegyet, de erős fél ház jön csak össze. Anikó fantasztikus, mind énekhangban, mind színészetben és főleg, ha tudja az ember az előzményeket. A darab ráadásul egy temetéssel kezdődik… Nem lehetett könnyű. Az előadás után ott maradunk páran, megbeszélni közös dolgainkat. Anikó erős, be akarja fejezni a Tom Sawyer lemezt és a Hat szerepet is. Úgy legyen!
Szombaton délben indulunk Pécsre az Óz bemutatójára. Negyed három után érkezünk meg és egy cukrászdában arról beszélgetünk, hogy merre sétáljunk még egy jó nagyot, amikor kiderül, hogy az előadás nem négykor kezdődik, ahogy én tudtam, hanem háromkor. Gond egy szál se. Időben érkezünk. A gyerek sereg izgul, a felnőttek is jól szórakoznak és a siker is nagy. Szerzőtársaimmal együtt meg vagyunk elégedve a látottakkal. Végre egy igazi 21. századi kiállítású gyerekdarab. Szép, izgalmas, szerethető előadás.

Szerda este csörög a telefon a szegedi lakásban. Ági hív. Őt pedig néhány perccel korábban hívták a Big Bentől, hogy végre, egy nyári várakozás után elintéződött Marci amerikai tanulása, lehet pakolni és jó lenne, ha hétvégén már kint is lenne. A város St. Paul, ami Minnesota fővárosa a Mississippi partján. Fent északon a kanadai határ mellett. A Wikipédia szerint Amerika leghidegebb régiója. Marci repülőjegyet kutat a neten én pedig úgy döntök, felrúgva eredeti terveimet, másnap délután hazamegyek. Figyelem a sebesség mérőt, mert néhány hete sikerült 110 helyett 119-el mennem és ez konkrétan 30 ezerbe került, ami nagyon nem esett jól.
Csütörtökön lázas vásárlás, pakolás, a magam részéről pedig pénzszerzés Marcinak, Kontrapunktos ügyek – nyomda stb. - és a pécsi munka reggeltől estig.
Másnap hajnalban autóba ülök és 10-től már Pécsett próbálok. Tisztázni kell a zenék tempóit, hangnemeit, hosszakat, változásokat. A színészek egy részével jól lehet dolgozni, de azért akadnak destruktív elemek is. Értem én, hogyne érteném; gyerekdarabban játszani nem a színészek álma. Másnaposan reggel 11-kor kiállni a színpadra.. És mindenez tetejébe pokoli nehéz operaáriákat is elő kell adni. András felkérték az Óz megrendezésére, de mivel nem tetszett neki egyetlen színpadi változat sem, Bognár Robival írtak egy új darabot. A bemutató szeptember végén lesz, mi pedig augusztus közepéig Kaktuszoztunk, így nem volt idő új zenékre, ezért az az ötlet valósul meg, hogy ismert operaáriákra ír Várady Szabolcs új szövegeket. Ez azzal jár, hogy a zenéket át kellett hangszerelni, új hangnembe tenni stb. Az eredeti terv szerint műanyag, szintetizátor hang lett volna, de ez annyira vacakul szól a rengeteg munka ellenére is, hogy most kénytelenek vagyunk élő zenészekkel is rájátszatni. Ez majd kedden indul Mazura Jani stúdiójában. De ehhez midi alapok, kész hangfájlok és persze kotta és zenészek kellenek. Nem unatkozom a szervezéssel. Pécsről megjőve alig két óránk marad Marcival – aki alkalmi technikusom – hogy a midi változásokat megcsináljuk. A többit talán én is képes leszek, ha már elutazott.
Elrohanunk a Csíkszerda Evangélium koncertjére a Kulturfürdőbe. A siker most is nagy, bár én az akusztikával nem vagyok kibékülve. Hazafelé még egy október eleji pesti koncert ügyében telefonálgatok, majd pakolás, pakolás, pakolás. Ez persze leginkább Ágira hárul. Egy óriási bőrönd és egy kisebb telik meg nagyon gyorsan. Ezerszer ellenőrzünk mindent, de biztos így is lesz, ami itthon marad. Marcinak még rengeteg papírt kell kitöltenie, levelet írni a fogadó családnak, megadnia nekem a bankszámlaszámát, hogy el tudjam látni majd zsebpénzzel és ki tudja még mi mindennel kell, kellene foglalkozni. A feszültség elég nagy és ezt Sophie is érzi. Nyugtalan, állandóan odatolja az orrát, kérdőn néz. Nyugtatgatom, de nem nagyon hisz nekem.
Szombat reggel hajnali ébresztés. Nyolcra érünk a reptérre. Benejlonoztatjuk a bőröndöket darabját 2500-ért, majd megpróbálunk becsekkolni. Itt kicsit aggályoskodnak, mivel Marci még nincs 18 és az amerikai törvények szerint nem mehet egyedül szállodába. Ez csak akkor lesz/lenne gond, ha a chicagói átszállást a légitársaság hibája miatt lekésné. Meggyőzzük a hölgyet, hogy 5 óra talán elég lesz az átszállásra. Végül felengedi Marcit. A nagy bőrönd éppen 20 dekával marad alatta a súlyhatárnak, de a kicsiért fizetnünk kell. Súlytól és mérettől függetlenül 22 ezret gombolnak le rólunk. Aztán már szinte semmi idő nem marad, mert Marcinak rohanni kell be. Gyors ölelés, utolsó anyai, apai tanácsok, majd végignézzük, ahogy átjut a vámvizsgálaton. A két decis dobozos üdítőit persze elveszik, de ez legyen a legnagyobb veszteség. Másfél óra múlva már Varsóban lesz, aztán Chicago és Minneapolis az irány. Furcsán üres a lakás nélküle már most is. Megírom a házigazdáknak, hogy elindult a gyerek. Kedvesek, rögtön válaszolnak. Én meg nekiállok kiexportálni a hangfájlokat Marci nélkül. Persze semmi sem működik nélküle. És ez így lesz egy évig?!