Már ifjú zeneszerzőként is megütöttem néhányszor a bokámat, amikor balga módon jó magyar költők műveiből írtam kórusműveket. Az engedélyeztetési eljáráskor derült ki ugyanis, hogy a költők özvegyei és/vagy az őket képviselő ügyvédek koránt sem olyan segítőkészek, mint maguk a költők voltak életükben. Persze vannak kivételek is. Nemes Nagy Ágnes jogutódjától, Nagy László fiától posta fordultával érkezett/érkezik a hozzájárulás, de így van ez Kányádi Sándorral, vagy amíg élt Weöres Sándorral is. Az első pofon a zeneszerzőket Weöres halála és Károlyi Aliz megjelenése okozta. Előbb mereven elzárkózott minden megzenésítési engedélytől, majd később „enyhített” a szigoron és kemény pénzeket kért az aláírásáért. Ismeretes, hogy Orbán a kilencvenes években 150 ezret fizetett több tucatnyi Weöres-kórusának engedélyeztetéséért. Magam is fizettem 2-2 ezer forintot az engedélyekért, ami ma talán bagatell összegnek tűnik, de a kilencvenes évek végén, munkanélküliként egyáltalán nem volt az. A magyar szerzők le is szoktak gyorsan Weöres verseinek feldolgozásáról.
A következő pofont már zeneműkiadóként kaptam, amikor az özvegy súlyos tízezrekhez és a kiadó kereskedelmi politikájába való beleszólást követelt Nógrádi Péter remek vegyeskarának kiadási engedélyezéséért. Számos ügyvéd-, és levélváltás után sem sikerült megegyeznünk. Azóta nem adok ki egyetlen szerzőtől sem Weöres versre írt kórusművet vagy dalt. Pedig akadna bőven.
Tavaly októberben Kocsár Miklós Gyurkovics dalait készítettük elő kiadáshoz. Én többször rákérdeztem, megkapjuk-e a hozzájárulást és ő azzal nyugtatott, hogy az özvegy boldog lesz. Fel is hívtam és kiderült, hogy az özvegy egyáltalán nem boldog. Sőt. Aztán sikerült megnyugtatnom és e-mailen elküldtem neki a szokásos szerződést. Ő visszaírt, hogy ez edd a legtisztességesebb szerződés, amit ajánlottak neki, de két ponton változtatást kért. Ezeket megtettem és elküldtem, azzal, hogy várom a kinyomtatott, aláírt szerződéseket. Közben nekiálltunk a nyomdai előkészületeknek, hogy a születésnapra megjelenhessenek a kották. A szerződés csak nem jött meg, viszont a kottákat, igen limitált példányszámban kinyomtattuk. tanár úr örült, és mindenki boldognak tűnt. Decemberben aztán elkezdtem érdeklődni, mi lehet a posta késedelmének oka. Januárban kiderült, hogy az özvegy nem vette észre a levelemet és ezért nem válaszolt. Most meg ahelyett, hogy elküldené aláírva, dühödt levelet ír nekem, hogy miért mertem megjelentetni a kottát. Próbálom nyugtatni, hogy a szerződés úgy módosult, ahogy ő kérte, de semmi siker. Lehet, hogy bezúzom az egészet!
Közben Nógrádi Péter is megkeresett, hogy az Illés feldolgozásokat adjuk ki. (Nógrádi és Szabó Soma sok évvel ezelőtt a King’s Singers mintájára hat szólamra feldolgozott egy tucatnyi dalt. Lemez is lett belőle.) Ez már bennem is megfordult és Bródyt meg is kérdeztem, mit szól hozzá. Ő örömmel hozzájárul, mondta, de Rosta Mária intézi a jogi ügyeket, vele beszéljek. Nógrádi beszélt vele, de ő hajthatatlan. Hallani sem akar a kottakiadásról.
Egy dolgot nem értek csak. Minden kiadott kotta növeli a mű játszottságát. A játszottság jogdíjbevételt generál. Ebből a jogdíjból részesedik a szövegíró, költő és/vagy jogutódja is. Ez tehát talált pénz. Lehet, hogy nem sok, de dolgozni biztosan nem kellett már érte. Miért akkor ez a makacs ellenállás?

Tegnap koncertre mentem Szegeden a Színházba.
Vásári Tamás volt a szólista, aki idén nyolcvan éves. A legkönnyebb és egyik legrövidebb zongoraversenyt választotta, Liszt A-dúrját. Az érzés még szemlátomást meg van, de az izmok már nem engedelmeskednek. Sokszor csak látom, hogy játszik, de a futamokból csak a záró hangot, akkordot hallom. Nehézkes, öreges, kevés ihletett hanggal, pillanattal. A közönség állva tapsol. Két ráadás; Liszt Rákóczi induló – helyenként alig-alig felismerhetően – és a Desz-dúr Consolation. Hosszú ünneplés.
Közben megfogalmazódik bennem, hogy egy bálványnak egyetlen ellensége van; saját maga. Csak ő képes ledönteni a saját szobrát.
Kár.

Nem értem. Valaki jár a szegedi lakásomban, amikor nem vagyok otthon. Ez szinte biztos, mert akárhányszor elmegyek, letekerem a fűtés termosztátot, de mikor megérkezem, mindig magasabban áll. Kicsit bosszant, mert már decemberben is aránylag sokat fizettem, pedig igazán nem vagyok otthon egész nap.
Megkérdezem Juditot, mi lehet az oka. Végül kiderítjük, hogy nem elég a plusz-mínusz gombot nyomogatnom, - az csak néhány óráig hat – hanem a programozást kell átírnom. Ez ugyanis annyira okos szerkezet, hogy minden napra napi hat program állítható rajta. Rögvest nekiesek a leírásnak és már nyomogatom is a gombokat. Persze sehogy sem sikerül. Nekiszaladok újra és újra, de valamit mindig elnézek, elrontok. Kicsit később, vacsora közben ráesik a pillantásom a leírás utolsó oldalára, ahol egy összetett mondatban leírják, hogy kell a programozást egyetlen mozdulattal felülírni. Heuréka!
Okulva tehát az eddig az elég magas gázszámlából, mielőtt hazaindulok csütörtök este 17 fokra állítom a termosztátot, felülírva a napi programokat. Hétfő reggel, miután egy órát késett a vonat csak annyi időm van, hogy bedobom a táskát a lakásban és máris megyek a dolgozóba. Este hat után érek haza, amikor döbbenten látom, hogy nem 17, hanem alig 12 fokot mutat a hőmérő. Neki esek a szerkezetnek, de a fűtés csak nem akar beindulni. Valamit nagyon elprogramozhattam. Pedig látszólag mindent úgy csinálok, ahogy a használati útmutató szerint kell. Eszembe jut, hogy még Szecsődiékhez sem tudok elmenni aludni, mert hétvégén nekik is elromlott a kazánjuk és a kandalló mellett fagyoskodva várják a szerelőt. Hívom Juditot, aki szerencsére nem valami vizsgán vagy értekezleten ül, hanem fél órán belül jön. Programoz, nyomkod, teker, de a kazán neki sem indul be. A mobiljából elemlámpát csinálva próbáljuk kideríteni, mit is mutatnak a számok a kazán oldalán. Végül telefon a szervizbe, akik ugyan nem jönnek, ki de van egy ötletük a víznyomással kapcsolatban. Judit elővesz egy csavarhúzót és valamit valahol elteker. Én meg közben nézem, mekkorára megy fel a víznyomás. 0,2-ről, 1,6-ra tornázzuk fel és igen!
A kazán beindul! Eddigre már az elfogyasztott – Mikulástól kapott – Unicum hatására, vagy mert beleheltük a teret fél fokot nőtt a hőmérséklet. Szép lassan - és itt lassan-on van a hangsúly -, emelkedni kezd a hőmérő mutatója. Mire lefekszem, hat pulóver, szerves nagykabát stb, már a bűvös 16-on is túl van.
Reggel 18 fokra ébredek, ami igen biztató. Kint meg esik a hó, méteres jégcsapok lógnak, a járda csúszik. Magamhoz veszek egy doboz c vitamint és elindulok dolgozni.

Olvasom az egyetlen komolyzenei havilapot és megakad a szemem egy ismerősöm születésnapi méltatásán. Az utolsó két mondat találkozása így szól: (…) 2002 és 2006 között a Fővárosi Közgyűlés tagja (MIÉP). A Szocialista Kultúráért kitüntetés birtokosa (…) Tetszik!

Tájékoztatjuk kedves vásárlóinkat, hogy a kasszában nagy értékű készpénzt nem tartunk.

Ízlelgetem ezt a mondatot. Ugyan, kinek szólhat? Nekem, - gondolom -, hiszen én volnék a vásárló. Aki éppen most hagy itt 15 ezer forintot gázolajra. Naná, hogy nem szerdán jövök, amikor 4 forinttal majd olcsóbb lesz. Szóval én volnék a kedves vevő, akit tájékoztatni kell. Arról, hogy ne is álmodjak nagyobb összegű készpénzről, ami a kasszát illeti. De miért is kell ezt nekem tudnom? Kártyával fizetek. És ha készpénzzel fizetnék? Akkor milyen információt osztanak meg velem? Hogy nem tudnak húszezerből visszaadni? De hát ötezer forint, igazán nem számít nagy összegnek. Szóval? Kinek is szól ez a kedves tábla? Hogy nem nekem, az biztos. Hogy nem is a kedves vásárlóknak, az is biztos. Akkor csak arról lehet szó, hogy azoknak szól, akik kasszát terveztek rabolni. Most talán elmegy a kedvük. Néhány százezerért tényleg nem érdemes. De akkor minek ez az udvariaskodás? Úgy teszünk, mintha a vevőket szólítanánk meg, miközben a rablókat várjuk?
Nem lenne sokkal korrektebb így?
Tájékoztatjuk a tisztelt rablókat - esetleg a rablást fontolgatókat – hogy a kasszában nagy összegű készpénzt nem tartunk. Ne fáradjanak.