A déli vonattal megyek vissza. A jegyvásárlás nem megy zökkenőmentesen. Előttem a pénztárnál két nő, aki Békéscsabára akarnak eljutni átszállás nélkül és most szembesülnek azzal a ténnyel, hogy ez a Nyugati, és nem a Keleti pályaudvar. Kicsit tanakodnak, de azért végül is odaengednek az ablakhoz. Elmondom, hogy egy Start kártyás félárút kérek Szegedre oda-vissza és egy helyjegyet a következő IC-re. A nő beüti az adatokat és visszaismétel, hogy egyirányú jegy Szegedre. Mondom, nem, oda-vissza. De eddigre már kijön a jegy. Előbb kellett volna szólnia – tol le. Előbb szóltam – válaszolom. Nem előbb szólt, hanem csak most – replikázik. Nem most, hanem ezzel kezdtem – megy fel bennem a pumpa. De nem! – szinte kiabál. Asszonyom, itt én vagyok a vásárló és nekem akkor is igazam van, ha véletlenül nincs! – mondom emelt hanggal és kétszázas vérnyomással. Megpróbál válaszolni, de érzem, hogy nem bocsánatot akar kérni, ezért visszaveszem az odakészített bankkártyámat és kisebb kiabálással adom tudtára, hogy kivel beszéljen így, és otthagyom. A következő kasszánál nem fogadnak el bankkártyát, de harmadjára már sikerrel járok.
Szegeden a saját nevem és egy kopaszodó férfi arcképe fogad több száz példányban. Tóth Péter a helyi jobbik képviselőjelöltje plakátjával van tele a város. Hazamegyek, átöltözöm és elindulok a Hotelbe a zsűriért.
Az Agóra tele van emberekkel. A legszebb álmaimat valósítják meg. A zongora épségben és a színpad sem szakadt még le. Fogadjuk a prominenseket, a díjátadókat, egyetemi, városi vezetőket, kollégákat.
A döntő hat óra után pár perccel kezdődik. Minden versenyzőnek hatalmas közönségsikere van. Hosszas bravózás, ütemes vastaps, sokszori meghajlás. Meg is érdemlik. A harmadik versenyzőnél, ahogy megbeszéltük, felhívom rektor urat, hogy lassan induljon. Nem veszi fel. Többször és sikertelenül próbálkozom. Felhívom a kabinetfőnökét, próbálja meg elérni ő is. Kicsit izgulok, utolérjük-e. Igaz, előző este megírtam, hogy kb. mikor lesz a díjátadó, de azt is megbeszéltük, hogy előtte hívom.
A zsűri komoly szakmai vitába bonyolódik. Két szélsőséges álláspont ütközik meg. Ennek ellenére elég gyorsan megszületik az eredmény. Míg az oklevelet megírják, és míg belevésik a neveket az érmekbe, kimegyünk az előtérbe beszélgetni. Tévé interjú közben érkezik meg a rektor úr. Átbeszéljük a menetrendet, majd az épülő lézerközpont felé kanyarodik a beszélgetés. Mielőtt bemegyünk a díjátadóra, még egyszer Anitával is átbeszéljük a forgatókönyvet: Üdvözli a közönséget, felkéri Nádor Györgyöt a verseny értékelésére, felkéri rektor urat beszédének megtartására, én mondok néhány köszönő szót és jöhetnek a díjak. Ehhez képest Anita, amint felér a színpadra kiszólítja az első díjátadót és mire észbe kaphatnánk már át is adták a harmadik és a második díjakat. Rektor felém fordul, és csak ennyit kérdez rezzenéstelen arccal: Nem ugrottunk át egy oldalt? Kriszta oldja meg a helyzetet, ügyesen, mint ki segíteni akar, felmegy a színpadra és Anita fülébe súgja, hogy lassítson már egy kicsit. Végül elhangzanak a beszédek is, a győztes is átveheti jutalmát és a különdíjak is gazdára találnak. Felmegyünk a fogadás helyszínére. Felszabadult pezsgőzés, jó kedv. A siker kézzel fogható. Nyilvánosan megköszönöm a kollégák segítségét, elnézést kérek azoktól, akiket az elmúlt stresszes napok alatt esetleg megbántottam. Késő éjszakáig beszélgetünk, míg el nem fogy valamennyi bor és pezsgő. Folytatás két év múlva.