Már akkor tudhattam volna, hogy baj lesz, amikor a GPS előző este azt közölte, hogy a megadott városban (Novi Sad) nem található megjeleníthető útszakasz. Nincs mit tenni, nekiállok térképeket nyomtatni. Reggel hétkor kelek és fél óra múlva már az utóban ülök, hogy előadást tartsak majd Újvidéken egy nemzetközi projektben megvalósuló Zenehíd elnevezésű rendezvényen. Közel egy éve mondtam rá áment, tudván, hogy Eu-s pályázaton úgysem nyer soha senki. Aztán tessék, beütött a mennykő, a pályázatot megnyerték, én meg utazhatok 300 kilométert egy fél órás előadás kedvéért. A Savoya parkban még megállok tankolni – ki tudja van-e ott élet Szerbiában? – aztán ráfordulok az MO-ra. Ilyenkor szombaton reggel nem jelentős a forgalom, simán haladunk. A határhoz közeledve szaporábban ver a szívem. Annyi mindenfélét olvastam erről az átkelésről, hogy nem is tudom, mit gondoljak. Zöldkártyát nem volt időm kiváltani és a helyi pénzhez sincs sok kedvem, ezért inkább majd euróval vagy kártyával fizetek. Már ha kell. Állítólag az autópálya 3 euró lesz és lehet kártyával fizetni. Majd meglátjuk. Ha nem is nagy, de azért érezhető kocsisor tart mindkét irányba. Az átkelés lassan megy. A magyar oldalon gyorsan továbbjutok, de a szerbek ráérősebbek. A személyimet megnézik és tovább intenek, de a vámvizsgálat (Úristen!, mikor volt ilyenben utoljára részem?) nagyon komótosan megy. Annyira lassan, hogy konkrétan egyetlen határőr sem méltóztatik a mi sorunkhoz jönni és megemelni azt a nyomorult sorompót. Beugranak a gyerekkori emlékeim, amikor még azt gondoltuk, ez a világ rendje, a határőr azért van, hogy minket vegzáljon, a polgár dolga, meg a tűrés maga. De most bosszant a dolog. Én egy uniós állampolgár vagyok, üres autóval, engedjenek már tovább a dolgomra! Aztán, amikor akkora a kocsisor, hogy az igazolványokat ellenőrző ember sem tud tovább dolgozni, szól egy kollégájának. Aki olyan tempóban mászik elő, mint aki pontosan tudja, hogy nagyon soká lesz még a szolgálat vége és különben is, minek sietnek ezek az emberek bárhová is, amikor itt ő az úr. Meg is néz minden papírt, minden csomagtartót jó alaposan. Tőlem csak annyit kérdez: Mit visz? A válaszom rövid: Semmit. Int, hogy mehetek. És megyek is. Az autópálya pocsék minőségű, de a forgalom nem nagy, jól haladok. Elérem a leágazást is Novi Sad felé és elindulok a nyomtatott térkép és a józan eszem után.
A látvány elszomorító. Töredezett betonkockák, nyakig érő gaz, szegénység, kolduló asszonyok a piros lámpánál, másutt zsibvásár, hasonló színvonalon. A hidat és a túloldali erődítményt – úticélomat – gyorsan megtalálom, de hogy hol lehet feljutni a várba, azt nem árulják el az erre tévedőknek. Teszek egy jó nagy kört, mire megtalálom a felhajtót. Itthon azt az információt kaptam, hogy hajtsak fel egyenest a legtetejére és ne izguljak, lesz ingyenes parkoló. És tényleg! Még van 20 percem Ordasi Péter előadásáig, amikor leparkolok. Ekkor jövök rá, hogy fogalmam sincs, pontosan hol is lesz az előadás. A szerbektől kapott, hibáktól hemzsegő szórólapon csak a vár szerepelt. Más semmi. Most itt vagyok, de hol a rendezvény. Bemegyek a múzeumba, de ott nem tudnak semmit. Átküldenek a hotelbe, hátha ők okosabbak. Nem sokkal okosabbak, de azért jobb ötlet híján elküldenek a helyi Zeneakadémiára. Ami állítólag itt van közel. Csak menjek le, ott ahol feljöttem és ha találok egy kis földutat, azon hajtsak le, egyenesen oda fog vinni. Az utat megtalálom és lehajtok. A várból. Egy útra, de nem hogy zeneakadémia, de semmilyen épület nincs a közelben. Nagy kerülővel visszahajtok a várba. Találok egy másik föld utat, akkora kátyúkkal, mint egy szántóföld és megtalálom az épületeket is. Néhány hangszeres mászkál a fák között és rátalálok Ordasi Péter autójára is. Kicsit késve ugyan, de itt vagyok! Úgy döntök, zakó nem kell, olyan meleg van.
Kint már kedvesen várnak, felkísérnek az előadás helyszínére. Péter éppen akkor kezd bele előadásába, Kocsár Csodafiú szarvasáról. Egy hölgy fordítja szavait szerbre a mintegy (velünk együtt) 10 főnyi közönségnek. Azt rögtön leveszem, hogy egymásnak fogunk előadásokat tartani. A négy magyar a négy szerbnek plusz a rendezőknek. Hurrá! Ennek mi értelme? Az Unió megint elköltött egy csomó pénzt egy jól hangzó, tetszetős projektre, ami semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem jár. A mi pénzünkből. A számlatömbömre gondolok és abbahagyom a morgást. Az előttem beszélő szerb előadó alaposan elhúzza az előadását, így jó negyven perc csúszással kezdek. Pedig úgy terveztem, hogy a kettőkor kezdődő ebéd után autóba ülök és kényelmesen hazaérek az este hétkor induló Kórusok Éjszakájára, ahol Árpiék bemutatják új projektünk első részét. Mivel az én témám leginkább a magyar nyelvi problematikájával foglalkozik, a közönség jelentős része viszont szerb (bár néhányan értenek magyarul) alaposan lerövidítem a mondandómat, hogy behozzak valamit a lemaradásból. A zenéim amúgy sem akarnak megszólalni, bár pontosan ugyan azt a pendrive-ot használom, mint Debrecenben a Bárdos Napokon. Mindegy, senki nem bánja a dolgot. Sőt. Rengeteg dicséretet kapok, a frappáns előadásért.
A következő hibát ekkor követem el. Úgy érzem muszáj elmennem a társasággal ebédelni. Ráadásul tényleg éhes is vagyok. De ahelyett, hogy a saját kocsimmal mennék, beülök Péterékhez. A kínai étterem tényleg fenséges. És vendéglátóink kitesznek magukért. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Rákok, remeknek mondott vörösborok (én vezetek, nem kóstolhatom meg) és helyi birs-pálinka. Az illata isteni. Beszélgetünk, és közben degeszre esszük magunkat. A helyi erők szemmel láthatólag nem sietnek. Rozgonyi Éva megjegyzi, hogy mivel mindenki, aki előadást tart, vagy aki hallgatná, itt van az asztalnál, akár el is mondhatnánk egymásnak, amit akarunk. Nevetünk, de közben meg tényleg. Teszünk néhány kísérletet, hogy jelezzük, lassan mennünk kéne, de kedvesen hárítanak, és még rendelnek néhány tál ételt. A desszertet csak úgy ússzuk meg, hogy Nemes Laci ötletére egyszerűen felállunk az asztaltól. A lakomáról és az egész fantasztikus ellátásról eszembe jut a régi mondás: igazán jól élni csak a szocialista országokban lehet. És pályázati pénzekből, tegyük hozzá gyorsan.
Beszállva az autóba, Péter – valami általam érthetetlen ötlettől vezérelve, ahelyett, hogy követné a szerbek kocsiját megfordul és elindul az ellenkező irányba, mint, aki pontosa ismeri a várost és a járást. De nem. Erre néhány perc múlva jövünk rá. De ekkor már szinte menthetetlen a helyzet. Mintegy fél órás keringés után sikerül megtalálni a helyes utat. Úgy érzem, felrobbanok, de erősen számolok és meggyőződésem, hogy, ha odalépek a gáznak (az ellenkező irányban állítólag sokkal jobb az autópálya minősége), akkor még hazaérek a koncertig. Gyorsan elköszönök és nem is sejtem, hogy kanosszám még csak most kezdődik.
Egyetlen eligazító táblát sem találok, merre kéne kihajtanom a városból. 45 percig megyek előre, hátra, jobbra, balra, míg végül számtalan káromkodás után meglátom azt a kereszteződést, ahol lehajtottam reggel. Igen ám, de ebből az irányból nincs felhajtás az útra! Én még ilyet nem láttam! 20 méterre vagyok a célomtól, de nem lehet ráhajtani. Kb. 10 kilométeres kerülőt teszek, mire találok egy mezőgazdasági célra használt kis utat, ami vissza visz. 5 óra van. Reménytelen a helyzet. Felhívom Ágit és lemondom az esti programot. Arra gondolok, miközben a tényleg lényegesen jobb úton haladok a határ felé, hogy bemegyek a szegedi énekversenyre és belehallgatok legalább egy órát. Végül is mindegy most már, mikor érek haza. Háromnegyed hatra érek a határhoz. Még mindig nagy a hőség, de gyülekeznek a felhők. A szerb részen simán átmegyek, de utána, a két határ közti szakaszon áll a kocsisor. Lekapcsolom a motort, mint a régi (egyáltalán nem szép) időkben és várok. Ahogy mindenki. Körülöttem Mercédeszek, BMW-k, Audik. Osztrák, német és francia rendszámmal. A benn ülők azonban cirill betűs újságokat olvasnak. És a kinézetük sem kiköpött csigaevő francia, vagy kedélyes bajor. Rájövök, hogy ezek bizony szerb vendégmunkások, akik éppen visszatértnek új hazájukba. Hogy miért éppen május 11-ét választották erre a célra sosem fogom megtudni. Közben feltámad a szél, elered az eső. Ami később viharba megy át. Én meg lassan de biztosan gutaütést kapok. 5-6 percenként előre megyünk egy-egy autónyit. Két órán át várakozom, hogy beengedjenek a saját országomba. Mert az értem, hogy a szerencsétlen szerbeket az utolsó alsógatyáig átnézik a lelkes magyar vámosok, hogy papírjaikat 15-20 percen át vizsgálják, de azt már nem értem, hogy a magyaroknak miért nincs külön sáv? Míg egyesek azon vitatkoznak, hogy kilépjünk-e az Unióból én már tudom is a választ. Még be sem léptünk! Ez NEM EURÓPA! Ilyeneket üvöltözök, miközben végig hallgattam a King’s Singers Beatles feldolgozásait, a győri kézisek BL győzelmét és végre eljutok a magyar oldalra. A határőr még kötelességtudóan belenéz a csomagtartómba is. Anyám! Mit gondol, mit csempészek be ebből a szerencsétlen országból?!
Negyed tízre érek haza és megfogadom, hogy Szerbiát is felveszem arra a képzeletbeli listára, mely országok határát még vagy 4-5 évig nem lépem át újra.

Freiburgi élményeim közül kimaradt az a kép, ami a katedrális körbejárásakor fogadott. Egy napszemüveges inka indián pánsípon és valami perui pengetős hangszeren egy Cserháti Zsuzsa slágert játszott a kávézóban ülő vegyes felhozatalú turistaseregnek. Ezt nevezem én globalizációnak!
Reggeli után összepakolás és indulás Kristófhoz. Útközben persze megállunk Bernben. Kicsit csalódás, valahogy többet vártam. Igazából egyetlen hosszú utca a belváros amit viszont árkád fed mindkét oldalon. Így az ember nem sokat lát, legfeljebb megcsodálhatja a százhuszonötödik ékszerbolt kirakatát is. Egy ideig megpróbálunk az úttesten haladni, de nem lehet, mert építkeznek itt is rendületlenül. A következő állomás Montreux. Mintha Siófok keveredett volna össze Nizzával. Megállunk a város közepén és lesétálunk a tópartra. Szépen kiépítet sétány, pálmafák, szállodák. És persze Freddie Mercury szobra. Csak épp a város büszkeségét, a Chillon várat nem találjuk sehol. Egy órával később, gyakorlatilag egy másik városban persze meglesz. Ha már ilyen messze elmentünk, be is megyünk. És megéri bemenni. A magyar nyelvű leírást követve jó egy órán át bolyongunk a középkori várban. Keserves séta vissza a kocsihoz, még keservesebb fizetés az automatánál, itt ugyanis valami oknál fogva csak a visa kártyát ismerik el fizető eszköznek. Nem baj. Begyűrjük a szép színes papírpénzeket. Legalább lesz némi aprónk. Mondjuk sokat nem ad vissza a gép a tízesből. Szállásunk már megint francia földön lesz, Evianban. Meg is találjuk, csak épp megközelíteni nem tudjuk, mert egy sétáló utcában van. Végül persze Ági észreveszi a szálloda garázsát jelző táblát. Ez bevisz egy nyilvános parkolóba. Leállítom a motort és keresem a szállodát. A kijáraton kimenve derül ki, hogy nekünk nem itt kellene megállni, hanem áthajtva a parkolón, éles kanyart véve balra egy kőfal mentén egy mini privát parkolóba kell beállni. A többi rendben van. Két szobás lakásunkban gyorsan elhelyezkedünk. De nincs idő bámészkodni, vissza kell menni Blonaybe Kristóf koncertjére. A koncert Hindemith egykori házának nappalijában van. A méretérő annyit, hogy két zongora és vagy 40 ember kényelmesen elfér. Kristóf remekül játszik. Bartók Román népi táncait húzza, nagyon jól. Méltán van nagy sikere. Az amúgy is látszik, hogy jól érzi itt magát a többiekkel. Mi meghízunk a büszkeségtől. A koncert után még beszélgetünk Stullerrel és Andrással, aztán nekivágunk a hazafelé vezető útnak. Kicsit csepereg az eső, de nem bánjuk. Marci ügyesen navigál, hamar hazaérünk. Evian este éli életét. A Savoy hotel és a mellette terpeszkedő óriási kaszinó környéke tele van autókkal.

A reggeli itt is bőséges és nagyon elegáns a szalon, ahol eltöltjük. Mai – utolsó napi – túránk Annecy, Genf, Lausanne és majd az újabb koncert Blonay mellett egy kis faluban. Annecy nagyon helyes, Genf hatalmas és „éppen” nem működik a világ legnagyobb szökőkútja. Viszont felmegyünk a katedrális harangtornyába, ahonnan nagyon szép a kilátás. Lausanne felé a tó északi partján mindenütt szőlő tőkék. Amerre csak elnéz az ember. Teraszosan megművelve minden négyzetméter föld. Lausanneban nem sok időnk marad. Éppen csak a várat járjuk körbe és máris mennünk kell, mert a mai hangverseny egy órával korábban kezdődik. Egy 16 századi, barátságos és építészeti szempontból nagyon különleges templomba megyünk. A mennyezet szamárhátas, fából van és a fa kazetták belül mind kékre vannak festve, bennük csillagok. Nincs oltár, csak egy kis, a falakhoz hasonló fehér kőből épített szószék. Kristóf a Spanyol szimfóniát játssza. Nem is rossz, bár még érződik, hogy nincs kész. A koncert után elbúcsúzunk mindenkitől. Andráséktól kapunk egy rakás szendvicset az útra.
A másnap unalmasan telik. Kilenckor elindulunk reggel és este kilencre megérkezünk Pestre.

Ma pihenőnapot tartunk. Kései kelés, kései és kényelmes reggeli, majd kis kirándulás a szomszédos Freiburgba. Az útikönyvek szerint nagyon szép a belvárosa és katedrális tornya egyedülálló. Úgy megyünk át Francia honból Németországba, hogy nem vesszük észre. Csak a kijárat táblák felirata változik meg hirtelen. Nagy a forgalom, ahogy beérünk a városba és persze esély sincs a potyázós parkolásra. Freiburg főtere és a környező utcák tényleg nagyon szépek. És a katedrális sem okoz csalódást, bár a tegnapi Strasbourgi mindent visz. Kiderül, hogy fel lehet menni a harangtoronyba is, amit persze nem hagyunk ki. 209 lépcső után érkezik meg az ember a torony kilátónak is használt részébe. Itt kell fizetni is. Erre jó időben figyelmeztetik a turistát, nehogy potyára gyalogoljon. Innen még közel hatvan lépcsőfok a legfelső szint. Közben pont delet üt az óra és ezzel együtt a harangok is megszólalnak. Ha nem is remeg a lépcső, ahogy az útikönyvek írják, de elég fura érzés. Legfelül vagy egy tucat harang lakik. Mindnek neve is van és persze pedigréje, súllyal, hangolással együtt. A Petrus a második legnagyobb – csak a főnökről nevezett előzi meg – és H hangra van hangolva. Odalenn a templom körül nagy vásáros élet zajlik. Sütik a kolbászt, árulják a sajtokat, zöldséget, édességet. Édesség bolt, amúgy is rengeteg van a városban. Gyönyörű kirakataik előtt úgy sóvárgunk, mint József Attila hőse. Még sétálunk egy nagyot, aztán visszatérünk Mulhause-ba. Ebédelünk – hat nap óta először – és elindulunk felfedezni a várost. Annak, hogy éppen itt lett a főhadiszállásunk, míg Kristóf Blonayban van, az egyik oka a szép városkép volt. (A másik az ára, valamint, hogy van konyhánk is.) Legalábbis az interneten. Most kiderült, hogy a hír igaz, ha csak részben is. A történelmi belváros nagyon kicsi. Igaz, nagyon csábító, akárcsak az üzletek kirakatai. Ez a templom lesz az első, ahova nem jutunk be, de azért valahogy túléljük a katasztrófát. Kora este hazamegyünk, vacsorázunk és Ági nekiáll pakolni. Holnap korán indulunk tovább Svájcba Kristófhoz. Marci közben „véletlenül” belép a szálloda wifi rendszerébe. Kacérkodik a gondolattal, hogy vagy ingyenessé tegye mindenki számára, vagy átírja az egész szálloda számítógépes rendszerét. Végül sikerül lebeszélnünk róla.

Hosszú napunk volt. Ma nyugatra, Besancon felé vettük az irányt. Előbb megálltunk Belfortban, ahol a komáromi Fort Monostorhoz nagyon hasonló erődítmény rendszer látható. Megmásszuk a hegynyi látványosságot, amennyire tudjuk megnézzük az óriási kó oroszlánt, mely a hősi védőknek állít emléket. Innen Besanconba, illetve Arc et Senansba vezet utunk. 17-18 évvel ezelőtt Gata Gyuri kitalált egy nemzetközi ifjúsági fesztiválféleséget akkor már maguknak némi hírt szerzett zenészek számára Juventus néven. Itt hallottam annak idején Andreas Schollt, vagy Emanuel Pahudöt. Ez egy egykori zseni építész tervei alapján valamikor a 18 században megépített sófeldolgozó falu maradékának újjáépített változata. Leírni nehéz lenne, érdemes megnézni inkább. Igaz a nyulak eltűntek, de a többi olyan volt, mint emlékeimben. Emlékeim szerint volt a környéken egy fantasztikus cseppkőbarlang is. Ha nem is ugyan azt találtuk meg, mint anno, de mindenképpen megérte a fél órás várakozást. A világ legrégebb ideje látogatható cseppkőbarlangjáról van szó, ahol akkora termekben áll halomra a káprázatos látnivaló, hogy anno még fogadást is tartottak Voltaire tiszteletére. Az egyik folyosót éppen ekkor a krinolinos nők miatt kellett kiszélesíteni! Azt már nem is mondom, hogy odabenn remek 13 fokos meleg levegő van szél nélkül, ami odakint nem mondható el! Innen Besanconba megyünk – ez már hazafelé van – ahol előbb kifogjuk az esti csúcsforgalmat, majd miután szerencsésen leparkolunk szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy az egész várost most ásták fel. Ezzel együtt sokat ígérő hely, egyszer még érdemes lesz eljönni ide újra. Fél 10-re érünk haza.