Ha tavasz nem is lett, legalább nem romlott tovább az időjárás. A mai program első állomása Colmar. Minden útleírás megegyezik abban, hogy nem lehet kihagyni, nem lehet elmesélni, ezt látni kell. És tényleg. Középkori házak, elegáns boltok, éttermek. Keskeny csatorna, rajta 6 euróért hajókázó turisták. Mesebeli. Mesebelien szép. Vagy másfél órát bóklászunk, fotózunk, videózunk. Második állomásunk Strassburg. Lenne. De útközben meglátunk egy várat a közeli hegytetőn, s mivel az egyik tábla is egyértelműsíti, hogy látogatható turista látványosságról van szó, letérünk az autópályáról. Haut Koenigsbourgnak hívják és vagy ezer éve áll a sziklán. Ahogy autózunk felfelé, keresztül megyünk egy klasszikus középkori elzászi falun. Visszafelé majd meg is állunk sétálni egyet. A helyiek foglakozása két féle, bár a kettő is komoly átfedést mutat. Itt ugyanis mindenki vagy bort ad el, vagy szállást. Vagy a kettőt együtt. Fenn a hatalmas és gyönyörűen rendben tartott gótikus vár előtt több száz autó várakozik. Úgy látszik a helyiek útikönyvéből nem hiányzott ez a tétel.
Strassburg. Sokkal szebb, izgalmasabb, mint amire számítottunk. És hatalmas a forgalom. Már azért is harcolni kell, hogy egy-egy parkolóházba bejusson az ember. A táblák ugyan messziről jelzik őket és a még szabad parkolók számát, de előfordult, hogy mire odaértünk, már az utolsó helyet is elvitték. Azért csak megoldjuk a problémát valahogy! Séta a fagyos levegőn, a szép napsütésben. A katedrális váratlanul tárul elénk egy szűk utcán át, de így is mellbe vág a méretével, a kidolgozottságával. Láttam én más sok katedrálist közelről, de ez valahogy monumentálisabb mindegyiknél. És belül sem csalódunk. A fantasztikus üvegablakok, a szinte a levegőben lógó orgona, a mindent mutató csodaóra és egyáltalán, az egésznek az atmoszférája lenyűgöző. Még sétálunk ebben a gyönyörű városban, csavargunk, fotózunk, ámulunk, bámulunk és sajnáljuk, hogy lassan indulni kell haza.

A reggeli rendben. Sőt! Ilyen finom igazi vajas croissant már ezer éve nem ettem. És a bagette is verhetetlen. Szóval degeszre esszük magunkat. Aztán kupaktanács. Végül figyelembe véve az időjárás előrejelzést, úgy döntünk, hogy megnézzük a Rajna-vízesést. A nap már majdnem süt, amikor odaérünk, de azért a hideg meglehetősen csípős így is. A belépő meglehetősen olcsó, 5, illetve 3,5 frank és a parkolásért sem kell fizetni. Persze nem vagyunk egyedül. Gondolom az év minden napján hasonló a látogatottság, mindenesetre az egy főre jutó kínaiak száma már most meghaladta a kellemesnek mondható mértéket. Sétálunk és ámuldozunk. 150 méteren zuhan alá a Rajna, habosan, szivárványt, sőt szivárványokat hagyva maga után. A vízesést, illetve az öböllé duzzasztott folyót néhány híd és persze kiépített ösvény segítségével körbe is lehet járni egy bő óra alatt. Az igazi ínyencek hajóval bemennek a zuhatag közepén álló sziklaszigetig.. 28 éve jártam itt, de alig emlékszem valamire az akkori élményből. Most teljesen lenyűgöz a látvány. Visszafelé bemegyünk Zürichbe. Sikerül turisztikai szempontból a legjobb helyen leparkolnunk. Az óváros, a Chagall üvegablakok, aztán Európa legnagyobb átmérőjű toronyórája, a folyó, rajta a sok lapos hajóval, amint átpréselik magukat az alacsony hidak alatt, a partokon napozó, korzózó helyiek, a gyönyörű és persze rendben lévő házak, mind-mind egy nagyon más világról árulkodnak. Hogy laknék-e itt, azt nem hiszem, de hogy jó lenne néha egy ilyen világban élni, az biztos. Újra autóban. Az autós közlekedésről már tegnap megállapítottam, hogy nem hasonlítható a német szabálykövetéshez és udvariassághoz. Azoknál a küldő sávban az átlag sebesség 130 és a belsőben időnként elhúz egy-egy autó, aki előzés után rögtön szélre húzódik. Ha bárki be akar sorolni már messziről sávot váltanak, hogy segítsék. Ha sebesség korlátozás van, kivétel nélkül mindenki betartja. Na a svájciak egész más emberek. Náluk mindenki a középső sávban autózik, kb. 10 kilométerrel lassabban, mint a megengedett sebesség. Ebből következik, hogy sokan előznek a belső sávban fittyet hányva a tábláknak. Ha be akarsz sorolni, jó, ha nyomod a gázt, mert nem fékeznek, nem engednek. Ezzel együtt megérkezünk Baselba újra, ahol teszünk egy órás sétát az óvárosban, ami szintén gyönyörű. A templomok, a városháza, de az egyszerű házak is a rendről és a gazdagságról mesélnek. Koldust nem sokat látunk. Egy gitáros roma énekel valami szívhez szólót az egyik sétálóutcában. Amikor meghallja, hogy magyarul beszélünk ő is átvált magyarra a dalban. Mulhausba érve majd nem kilenc fokot mutat a hőmérő. Lehet, hogy egyszer tavasz lesz?

A korai indulásból persze nem lesz semmi. Reggeli után még elvisszük Sophiet a dédihez. Sophie két napja ideges egyfolytában. Jön-megy, nyugtalan, ugat, bökdös, harapdál. Nem tesz jót a helyzetnek, hogy ettől én is ingerült leszek. Érzi a mi izgalmunkat, látja a pakolást. Közben beugrunk a szüleimhez, mert a mi fényképezőnk 5 perc alatt lemerül és a 10 napja megrendel akku nem érkezett meg péntek estéig. Aztán haza, bepakolás az autóba, utolsó ellenőrzés. Aztán telefon, hogy a sonkát anyáméknál hagytuk. Nem baj, majd arra kanyarodunk. Hegyeshalom előtt osztrák matrica vásárlás. Az út unalmas. Kint hideg van és köd, a szélkerekek is alig látszanak. Az internet szerint a három ország (Ausztria, Németország, Svájc) az osztrákoknál a legolcsóbb az üzemanyag. Nekem mindenesetre sikerül Európa legdrágább dízelolaját betankolnom. Így jár aki hisz a netnek! Hat óra felé érkezünk a szállásunkra. Itt már rendesen esik az eső. A szobánk két embernek még csak-csak, de mi négyen vagyunk. Vacsora, sör és ledőlök az ágyba. 11 órát alszom. Jól esik. Odakinn a hó is. Ömlik. Káromkodok de többnyire csak magamban. A reggeli oké, és már indulunk is tovább. Az első állomás St. Gallen. Eleink rabolták, fosztogatták. Ma „kalandozásnak” hívjuk. Hát, a helyieknek erről más lehet a véleményük. Mielőtt Svájcba érnék, matricát veszünk. Elég kellemetlen meglepetés, hogy a 33 eurós vinyettát nem lehet kártyával kifizetni. És újabb netes tévedésre derül fény. A svájci matrica abban az esetben érvényes 14 hónapig, ha december 1-jén veszi meg az ember. Mindegy. 2014 január harmincegyig még jöhetünk így is. A városba érve feltűnik, hogy sehol sem parkolnak autók. Viszont mindenütt kinn van a megállni tilos tábla. Igaz a mélygarázsokra is 10 méterenként felhívják a figyelmet. Nem lennék igazi magyar, ha nem gondolnám azt, hogy valahol csak találunk ingyen is helyet. De nem találunk. Sőt, lányos zavaromban behajtok a belvárosba, ahova csak engedéllyel lehetne. Mire észbe kapok, már nem lehet megfordulni. Imádkozom, hogy a hóesésben ne járőrözzenek a helyi rend őrei. Szerencsénk van. Garázs, séta a hóban. A katedrális szép nagy, világos és éppen véget ért benne a szagos mise. A tömjén illata mindent beborít. Rövid séta a szakadó hóban az üres városban, aztán nyomás előre! Mivel már elmúlt dél, a tervezett zürichi megállót kihagyjuk. Lassan ritkul, majd el is áll a havazás. Mire Blonayba érünk már szinte süt a nap. Itt azért a szintén van a hangsúly, de ez is valami. Farkas Andrásék várnak a gyönyörű, hatalmas 19 századi épületben. Valamikor Hindemith háza volt. Az egyik. Most a róla elnevezett alapítványé. Ez a központi épülete a húsvéti hegedűs mesterkurzusnak. A másik, egyben a hallgatók szállása is, néhány méterrel odébb található. Gyorsan bejelentkezünk, elintézzük a formaságokat és Kristóf máris beköltözhet a puritán, de kényelmesnek tűnő szobájába. Megismerkedem Stuller Gyulával, aki a következő napokban a tanára lesz. Megtudom, hogy három koncert is lesz a kurzus végén, erre mindenképpen visszajövünk. Jókedvűen, (Ági Kristóf miatt kicsit aggódva) hagyjuk el a varázslatosan szép Blonayt és indulunk vissza Mulhaus felé. Útközben a GPS bemondja az unalmast, de hála Marcinak így is aránylag gyorsan megtaláljuk a szállásunkat. Este vacsora, útvonaltervezés és blogírás.

Tegnap közölték az apámmal, hogy közel 50 év után nem mehet többé cimbalmot hangolni az Operaházba. Az indok: Elmúlt 62 éves. A problémám ezzel a következő: Apám nem alkalmazottja az Operaháznak. Sosem volt. Akkor milyen indokkal nem engedik be? Mi köze van az Operaháznak ahhoz, hogy egy külsős, aki bármilyen munkát végez a házban hány éves? Ez nem diszkrimináció? Milyen törvény mondja ki ezt? Indítsak pert az Opera ellen? Megnyerném ebben a jogállamban? Mikor? 20 év múlva? Van értelme? Nincs!

Nem indul jól az egész. A vonat késik, az eső szemetel, az öltözőnek szánt termekben még óra van, a nagyteremben folyik a zenekari próba. Aztán minden megoldódik. Lesz terem, és a Fricsayból is időben (idő előtt) kiköltözik a zenekar. Cseri Zsófiék nagyon kedvesen étellel, itallal várják a gyerekeket. Akik persze izgulnak. Akárcsak én. Miért pont most tör rám a harctéri idegesség? A kamerát rábízom az egyik kísérőre és megpróbálok rendet vágni a színpadon. Szerencsére mindenki nagyon segítőkész. A székeket kihordjuk a kórusdobogót beállítjuk. És a közönség is gyűlik szép számban. Muszáj pontosan kezdenünk, hogy időben vége legyen, máskülönben nem érjük el a vonatot.
Pontban ötkor a főiskola vegyeskara a színpadon áll és meg azt veszem észre, hogy javában beszélek. Az idegességem elmúlik. Főleg, amikor elkezdenek énekelni. A For true love lendületes, az Amen dico tibi nagyon szép.
Farkas Erzsi és Szecsődi Feri remekelnek a kis duómmal, még sokkal jobbak, mint a próbán voltak.
A Marczibányi téri kamarakórus pont annyira tökéletes, mint gondoltam. Ave verum corpus, Stiamo Amor. Lemez minőség.
Újra Feri jön a szerintem nagyon nehéz szólódarabommal és úgy odateszi, mint aki épp csak belenézett a kottába. Füstöl a hangszer, izzik a levegő. Megérdemelt a nagy siker.
Kovács Gáborék feltámasztották egy már majdnem elfeledett Pater nosteremet. Gyönyörű hangzással, nagy átéléssel adják elő. Köszönet érte!
Pintér Tünde és Oberfrank Péter adják elő két kis dalomat. Jó először hallani őket. Jut eszembe, elfelejtettem bemondani, hogy bemutató mindkettő! na, mindegy. Közben az órát lesem, még időben vagyunk.
A végére megint a Kodály Iskolások jönnek. A Négy Kányádi még sosem volt ilyen összefogott, a Regina Caeli most volt a leg lendületesebb és a Magnus olyan tempót kapott, hogy a gyerekek csak kapkodták a levegőt, de megcsinálták!
Pontban 6 órakor befejezzük a hajlongást. 15 perc múlva az egész csapat már az állomás felé lohol.
Szép délután volt!