Vannak kegyelmi pillanatok az életben. Ritán ugyan, de vannak. Nekem ilyen volt a múlt hét csütörtöke. Pedig nem indult könnyen. Apámat reggel fél nyolckor bevittem a traumatológiára a másnapi térdprotézis műtétre. Aztán hazarohantam kutyát sétáltatni, Kristófot megreggeliztetni. Másfél órával később már újra autóban voltunk, az országos zeneiskolai kamarazeneverseny budapesti fordulójára. Egy Sosztakovics trió két tételét és egy erre az alkalomra írt, átírt triómat játszották a srácok. Fantasztikusan. Rohanás haza, kutya, ebéd, kis pihenés és irány a Társaskör, egykori munkahelyem, ahol este kortárszenei koncert. A műsorban a Telemanner Concertóval. A hangverseny előtt próba a Vonósokkal. Jól megy. Ildikó is eljött a próbára, de nem nagyon van mit instruáljon. Elég sokan jönnek. Ez jó. De persze növeli a feszültséget bennem. Is. Merthogy elvállaltam, hogy konferálok. Szokolay Római Szimfóniájának variációs tétele után Kristóf következik. Elegáns, magabiztos. Így is hegedül. Gyönyörűen. És ezt nem csak az elfogult apai szív mondatja velem. A siker nagy. Megérdemli. Nem csak hibátlanul játszott, de zenélt is. Közben megjön a hír, a délelőtti fordulón maximális pontszámmal jutottak tovább. Vannak kegyelmi pillanatok az életben.
Vannak kegyelmi napok. Ez ilyen volt.

Az egyik nagy üzletben - madaras tesco - azt olvasom a pénztárnál várva, hogy 18 éven aluliak nem vásárolhatnak szexuális terméket. Azóta is ezen gondolkodom. Mi az a szexuális termék? Ha a mezőgazdasági termék az, amit a mezőgazdaság állít elő, az ipari termék az, amit az ipar állít elő, akkor a szexuális termék az, amit a szexualitás állít elő? Például gyerek? Tehát 18 éven alulit nem lehet gyerekkel kiszolgálni. Ezt értem. És 18 éven felülit? Őt lehet? Csodálatos dolog a magyar nyelv.
A hírek szerint vállalkozást és diákokat fejlesztő központot adtak át valamelyik kerületben. A vállalkozás fejlesztését még értem, de a diákokat hogyan fejlesztik egy ilyen központban?

Ilyenkor újra megerősödik bennem a nézet, hogy nem nyelvtant kell tanítani az iskolákban, hanem gondolkodni, beszélni, írni. Értelmesen. Mert 48 évem alatt még soha nem volt szükségem arra, hogy egy mondatban különböző színű és formájú aláhúzásokkal jelöljem a főnevet, az igét, a helyhatározót, a ragokat és ki tudja még mit, de értelmes mondatok megfogalmazásának igénye már megkísértett néhányszor.

Kell az iskolareform, hogy ne kellene! Meg a kompetencia alapú oktatás. Hogy gondolkodjunk, mielőtt írunk, beszélünk.

Elolvastam Dobszay poszthumusz könyvét a periódusról. Többször is. Legalábbis egyes részeit. És persze bosszankodom. Mint mindig, amikor azt látom, hogy egy nagy tudású ember a saját elméletét akarja ráhúzni, ráerőszakolni a zenetörténetre. Dobszay kitalál egy elméletet és ettől kezdve kész tényként kezeli, hogy az helytálló. Ez alapján értelmezi a zenetörténet remekműveit, és ha azok ellenállnának neki, akkor közli, hogy a példa olyan fajta kivétel, ami megint csak őt igazolja. Ha valami mégis levetné magáról a skatulyát, akkor azt egyetlen mondattal megszűnteti. Így esik áldozatául a zenei mondat, de még a belső vagy küldő bővítések fogalma, értelme, létjogosultsága is. A remekművek attól azok, hogy nem szoríthatók szabályok közé. Ha valaki mégis megpróbálja az nem csak, hogy biztos kudarcra van ítélve, de számomra biztos jele annak, hogy semmit sem értett meg a lényegből. Kár.

Akartam is meg nem is. Mármint LGT koncertre menni. Akartam, mert utoljára egész estés produkcióban a háromszoros búcsúkoncerten hallottam őket. És nem is, mert akkor, ott a Nyugatiban elég nagy csalódás volt a dolog. Telezsúfolták zenészekkel a színpadot, nem lehetett látni, rosszul, torzan szólt az egész, ráadásul rengeteg töltelék, „megmutatjuk, hogy ezt is tudjuk” típusú esemény is szétszabdalta az akkori produkciót. Ahogy hallottam, a Szigetes koncertet egy elszabadult keverőpult program tette élvezhetetlenné. De amikor a karácsonyi csomagbontogatásban két jegyet találtam a második koncertre, mégiscsak elvigyorodott a lelkem. A plakáton hirdetett pontos kezdésnek persze nyoma sincs. Nem is lehet, olyan szigorú az ellenőrzés a kapuknál és annyira hepciásak a vendégek. Mi is végigélvezhetjük egy ötvenes házaspár vitáját a biztonsági őrökkel egy üveg ásványvíz miatt.
A lényeg, hogy fél nyolckor elsötétül a színpad és Presser belecsap a húrokba. A Fiúval kezd, egy szál zongorán. Jó választás, ha egy ilyen „egyre többen leszünk a színpadon, egyre nagyobb lesz a hangulat” típusú kezdést választott. A „Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja” részre aztán beindul a 14 ezer ember, de Presser rögtön vissza is fogja őket. Ez még itt nem az ereszd el a hajamat ideje. Egyébként ez a húzd meg, ereszd meg technika végig jellemző lesz a koncertre. Presser a gyors, húzós számokat is gyakorta – az én színházi dramaturgiai elképzelésemhez mérten túlságosan is gyakorta – megállítja, lecsendesíti, hogy aztán újra felspannolhassa a tetőfokra. Majd jön Karácson egy akusztikus gitárral és belevágnak a Szólj rám, ha hangosan énekelek-be. Üzenet értékű kezdés. A színpadon végül is három fúvóssal, egy perkással és egy billentyűssel kiegészülve játsszák végig a műsort. Jönnek a nagy számok: Engedj el! Éjszakai vonatozás, Boksz, És jött a doktor stb. A hangosítás jó, a zúzósabb számokban ugyan nehezen érthető Presser éneke, de egyrészt ez a sajátos hangszínéből következik, másrészt meg alig akad a csarnokban olyan, aki ne fújná kívülről a dalokat. Minden szám újrahangszerelve, néha újraértelmezve kerül elő. Barta Tamásra három számmal emlékeznek és az Ő még csak tizennégyre elszabadulnak az indulatok. Van szóló blokk is, előbb Presser játszik egyedül: Gondolj rám!, Kék asszony, majd James jelenik meg a nézőtéren és három számot énekel a szólólemezéről. Végül Somlóval kiegészülve a nézőtér közepén felépített miniszínpadon adnak elő néhány számot. Itt derül ki leginkább az LGT egyik erőssége, hogy úgy tudnak három szólamban énekelni, hogy ezt csak akkor veszed észre, amikor a dallamot éneklő Somló nem igazán teszi oda magát és felborulnak az arányok. Míg visszaérnek a nagyszínpadra a kötelező dob show következik, de szerencsére ez is mértékkel készült. Mire megunnánk, már vége is. A koncert anyaga nagyrészt a Loksi albumra és életem első lemezére, a Mindig magasabbra címűre épül. Persze egy-egy szám erejéig minden albumot megidéznek. Van néhány szám, amit nem értek, mit keres itt és persze hiányolok másokat (Cirkusz, Primadonna, Embertelen dal), de ez így van rendjén egy ilyen gigakoncerten. Az utolsó szám a Mindenki és ahogy kel, mindenki teli torokból fújja a dallamot. Ráadásként a Neked írom a dalt, majd a Szél lassan elfújja az utolsó dalom című számok üzennek a 14 ezer embernek.
Három és negyed órát játszottak hibátlanul.
Rozsdának nyoma sincs.

Lassan három hónapja, hogy a Budapesti Kodály Kórusverseny díjazottjai nem kapják meg az ünnepélyes keretek között "átadott" díjaikat. Csak szerintem ciki?