Van abban jó is, hogy Sophie leköti minden energiánkat. Én éjfélkor sétálok még vele egy utolsót, aztán Ági jön előbb négy- fél öt körül, majd mielőtt a fiúkat keltenie kellene hat óra tájban. A kettő között kómában fekszik a futonon, mert a kutya már nem engedi vissza az ágyba. Így Ági gyakorlatilag folyamatosan kialvatlan és nincs ideje interneten cikkeket olvasni és bosszankodni a politikán. Igaz, cserébe kutyás cikkeket keres. És abból is van bőben. Így talált rá egy közeli kutyaóvodára. Ez tulajdonképpen a kutyaiskola előszobája, viszont ingyenes. Az első alkalommal (reggel kilenckor!) fagyos időben, nyakig sárban caplatunk a Kopaszi gát melletti telepre. Kb 15 kutya és gazdáik vannak már ott. Sophie-t mint a friss húst a börtönben rögtön letámadja mind a 15. Reszket, vonyít. Vígasztalnak, hogy a második harmadik alkalomra majd felenged. Nem kell hozzá 5 perc és már vígan kergetőzik, birkózik a többiekkel. Tanulunk néhány okosságot (mi „szülők”) és elvégzünk vele néhány gyakorlatot. Szépen teljesít. Büszkék vagyunk. És piszkosul fázunk. Annál is inkább, mert közben megered az eső is. Másnap reggel ugyan ez a program. A különbség csak annyi, hogy méghidegebb van és havas esőt fúj az arcunkba a szél. A jutalomfalatokat osztó kezemen érthető okokból nincs kesztyű. Néhány perc alatt odafagy a parizer darabkákhoz. Sophie ránk se hederít. Körbejárja a többi gazdát falatkákat koldulva. Egy óra fagyasztás után alig bírom kinyitni a kocsi ajtaját, annyira elgémberedtek az ujjaim. Hazaérve Sophie megfürdik. Nem is nagyon tiltakozik a meleg víz ellen.

15 év kérés, könyörgés, többé-kevésbé folyamatos vegzálás után idén januárban beadtam a derekamat. Legyen kutya. Két éve még megúsztam két görögteknőssel, de családom hamar rájött, hogy ez nem ugyanaz. Bár kedvesek - ha nagyon akarom – de mégsem igazán társas lények. Nem nagyon lehet velük kommunikálni, simogatni, szeretgetni. Sophieba az első látásra beleszerettem. Ági találta az interneten, amikor megérezte, hogy kezd puhulni a páncélom. Milyen jó lesz neked, hogy valaki mindig feltétel nélkül szeret, amikor hazajössz! – mondták Kristóffal teljes egyetértésben. És nem lehetne, hogy ti szeretnétek? - kérdeztem, de éreztem, hogy tulajdonképpen ez a meccs már régen eldőlt.

Tatára mentünk egy szombat reggel egy lovas tanyára. Itt élt Sophie és a még megmaradt egyetlen testvére. Ijesztő volt a látvány, az első találkozásunkkor. Mocskos volt. Nagyon. Csapzott és szeleburdi. Kettejük közül ő erősködött jobban. Felugrált, nyaldosta Ági kezét. Döntsetek! – mondtam. Őt választották. Anyja fajtiszta pumi – láttuk a tanyán sprintelni, könnyen lehagyta a tulaj dzsipjét – az apja a szomszéd kistestű németjuhász keverék. Sophie majdnem fekete, a lábai hátsó felén és a mellén világosabb, illetve fehér beütéssel és a fülei németjuhászosan vöröslenek. A szemei pedig… Abba szerettem bele. A jó órányi utat egy porszívós dobozban békésen tette meg. Első utunk persze a budaörsi Tesscóba vitt. Kutya-táp, póráz stb. Innen egyenesen az állatorvoshoz mentünk. Inyekciók, vizsgálat stb. És persze mindenkit levett a lábáról. Az új otthont hamar megszokta. A második naptól kezdve már csak akkor piszkított be, ha váratlanul vendég jött. Az örömétől nem tudta visszatartani magát.

Most olyan, mint egy kisgyerek. Utolsó séta éjfél előtt, aztán Ági viszi 4-5 között és utána még egyszer hajnalban. Az én kényelmes reggeli felkeléseimnek ezzel vége. Ahogy ők indulnak a suliba, nekem is kelni kell. Mivel vizsgaszezon van, gyakorlatilag én vagyok vele kettesben a legtöbbet. Én lettem az alfa hím a csapatban. Én, aki eddig megsimogatni sem igen akart egy szőrös négylábút! Most azt veszem észre magamon, hogy már nem a borokat nézem meg elsőnek a bevásárláskor, hanem a kiskutyáknak való konzerveket. Úgy szedem a kutyaszart, mint egy profi sintér. Apropó sintér. Hogy őszinte legyek vannak – még ha egyre ritkábban is – olyan pillanatok, amikor úgy érzem, ha most becsengetne egy gyepmester vagy egy kínai szakács, gondolkodás nélkül odaadnám. De az vesse rám az első követ, aki nem érezte még egyetlen gyermekével kapcsolatban sem, hogy disznóság, amiért a gyerekgyilkosságot olyan súlyosan büntetik.

Családom egész úton azt kérdezgette, mi legyen a neve. Természetesen Sophie lett. Nem is értem, mi lehetett volna más? Kiköpött Sophie. Persze lehet, hogy némileg befolyásolt, hogy most olvasom újra Styron regényét. Az első napokban sokat gondolkodtam, vajon mire gondol egy kiskutya. Nem boldogtalan-e, amiért kiragadtuk a környezetéből. Tudunk-e cserébe annyi biztonságot, új és megbízható létfeltételt biztosítani, amivel kompenzálhatjuk. Nem tudom, csak remélem. Mindenesetre úgy tűnik Sophie már választott.
Minket.

Operapályázatot írt ki a Miskolci Operafesztivál. Ez még nem lenne baj. De. A pályázat december legvégén jelent meg. A leadási határidő március 1. nulla óra. Ebből nyilvánvaló, hogy egy már régen elkészült műre írták ki a pályázatot. Hogy pontosan kijére, azt nem tudni. Vagy tudni, csak én nem tudom. Még ez sem lenne baj, mert mi van, ha többeknek is a fiókjában fekszik egy remekmű. A nevezési díj 150 euró. Nem kevés. De ez sem lenne baj. Amivel gondom van, az a részletekben bújik meg. A leendő győztes hozzájárul ahhoz, hogy az Operafesztivál 4 éven át korlátlan módon használja fel a darabot. Előadja, eladja részleteiben vagy egészében. Ebbe akár bele is lehetne törődni, hiszen a 4000 euró talán kárpótolja a szerző(ke)t. Az igazán felháborító ezután jön, a kiíró ugyanis kiköti, hogy a döntőbe jutott 3-5 pályamű valamennyikének esetében a darab élete végéig minden bevétel 5 százalékára is igényt tart. Csak hogy képben legyünk: ma Magyarországon 10-12 százalék a legtöbb, amit a szerzők ki tudnak préselni egy színházból. Az 5 százalék ehhez képest vérlázító. A kiíró azzal indokolja döntését, hogy 1500 eurót kifizetett és hogy a pályamű nyilvánosság által történő megismerését, illetve a pályamű bemutatását és annak valamennyi költségét a pályázat kiírója finanszírozta. Ez azonban korántsem biztos, hogy így van. Hiszen a kiírás szerint a kiírónak nem kötelessége az egész művet bemutatni, csupán részleteket szcenírozott formában előadni. Nem hiszem, hogy létezik olyan ország Észak Balkántól felfelé, ahol egy ilyen lex leoninust egyáltalán meg lehetne jelentetni.

Képeslapot kaptam a Kótától. Kedvesek. Tényleg. Mégegyszer megköszönik a különdíjat. Azt amit nem tudtam átadni. De legalább megvolt. Sőt meg van. Bármikor beváltható. Nem úgy mint a kórusok, karnagyok pénzdíjai. Amit tudtommal még a mai napig nem fizettek ki. Persze lehet szidni a Művészeti Akadémiát. De szó nélkül megszavazott öt milliót a verseny támogatására. Egy olyan versenyre, ahol a résztvevő kórusok, szám szerint negyvenen fejenként 50 ezret, vagyis összesen két milliót fizettek be nevezési díjként. Igaz, az MMA a kifizetést pontos elszámoláshoz kötötte. Csak a versenyzőket sajnálom.

Tegnap a szakadó esőben elmentünk a Hold utcai templomba, ahol Cseri Zsófiék adtak adventi koncertet. Az Erkel Ferenc Vegyeskar nagyon nagyon jó formában van most is. Szépen kidolgozott, igényes hangzás, ihletett előadás jellemezte valamennyi mű előadását. Még valamikor nyáron írtam egy kórusművet Babits Miatyánk 1914. című versének és a Pater Nosternek a felhasználásával. Kicsit féltem tőle, hogy a mondanivaló túlzott fontossága nem viszi-e el a művet valamiféle recitálásba (akár Kodály Sík Sándor Te Deumát). Többször is meghallgattam a próbafolyamat közben, többször konzultáltunk és a végeredmény egy nagyon szép és számomra is nagyon szerethető előadás lett. Lehet, hogy megtaláltam azt a vegyeskart, akit évek óta keresek?