Kedves Zsuzsa!

Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, amikor szeptember végén a KÓTA tagsága beválasztott az elnökség soraiba. Arra gondoltam, sok jó ember, sok jó ötletet valósíthat majd meg a következő években.

Első csalódásom az október 15-i összevont ülés volt. Itt kiderült, hogy az elmúlt két hétben az elnökség (ki tudja milyen elv alapján) kiválasztott tagjai többször is összeültek az úgymond sürgős ügyeket intézni, tisztázni. Ezt már akkor sem értettem, hiszen azért van elnöksége egy egyesületnek, hogy közösen hozzanak meg döntéseket. Az indoklás szerint az idő hiánya tette szükségessé a szűk körű tanácskozást. Ezt azért sem értem, mert engem senki nem hívott fel, nem keresett meg e-mailban vagy bármilyen más formában, hogy ráérek-e ekkor vagy akkor egy ilyen megbeszélésre. Az ülésen egyébként még feltettem néhány kérdést, amire akkor nem kaptam választ. Észrevételeimet, jobbító szándéktól vezérelve, megírtam egy magán levélben, s ebben is külön hangsúlyt fektettem az egyesület működésének törvényességére, az elnökség tagjait nem megkérdező döntésmechanizmus hibás és tarthatatlan voltára.

Hadd emlékeztesselek arra, hogy idén nyár elején a művészeti bizottság több tagja is felhívott azzal, hogy a novemberi kórusverseny esetleges „B” zsűrijének tagságát vállalnám-e. Természetesen boldogan és megtisztelve mondtam igent. Az kicsit rosszabbul esett, hogy ősszel, amikor már a legtöbb kórus informális csatornákból tájékoztatva volt arról, hogy csak egyetlen zsűri lesz, nekem senki sem szólt. A tényt azon a bizonyos október 15-i összevont ülésen jelentetted be. A döntést anyagi források hiányával indokoltad és én tudomásul vettem. Ehhez képest váratlanul ért október végi leveled melyből most idézek:


„A verseny előkészítése az előző Művészeti Bizottság feladata volt, így a napi szervezési problémákat is ők oldják meg. Sajnos mind a KÓTA anyagi helyzete miatt, mind pedig a helyszínek, az állandó szervezési gondok miatt azonnali rugalmas változtatásokra volt szükség.”


Kedves Zsuzsa!

Ki változtatott és mit? Az Elnökség? Aligha, hiszen arról, talán, mint tag én is tudnék. Akkor ki? Esetleg megint egy szűk körű „belső tanács”? Milyen alapon?


Majd most jön a legérdekesebb bekezdés:


„Zsűri: A beosztás – a lebonyolító jelzése alapján nem volt lehetséges az eredeti elképzelés szerint. Mindenképpen értékelést szeretnénk adni a résztvevő kórusoknak, ezért a zsűri-beosztáson változtatni kellett: „A” és „B” zsűri fog dolgozni, 8 zsűritag fogja egymást váltani két 5 fős zsűriben változó beosztás szerint.


A zsűritagok: Szebellédi Valéria, Sapszon Ferenc, Czifra János, Rita Varonen, Csemiczky Miklós, Hollós Máté, valamint hozzájuk csatlakozik a Művészeti Bizottság új elnöke, Somos Csaba és az új KÓTA elnök: Mindszenty Zsuzsánna.”


Az érdekesség abban áll, hogy a nevek egy kivételével megegyeznek a fél évvel korábban felkértek névsorával. Kivételt a második zeneszerző jelenti. Nevezetesen arra várok választ ki, mikor és miért cserélte le személyemet Hollós Mátéra?

A Művészeti Bizottság? Az Elnökség? Az Elnök?

Mátét egyébként nagyra becsülöm, kiváló embernek tartom. Ő azt mondta, kb. két hete kapta a felkérést.

Ez nagyjából egybe esik azzal, amikor jobbító szándékú, bár kétségtelenül kritikai észrevételeket is tartalmazó levelemet megkaptad és megválaszoltad. Gondolom, semmilyen összefüggés nincs a kettő között.


Ha a személyemre vonatkozó döntés a véletlen műve volt, akkor azért, ha tudatos döntés, akkor pedig azért vagyok kénytelen levonni a konzekvenciákat. Mivel rövid együttműködésünk alatt az derült ki számomra, hogy nem egy nyelvet beszélünk, a szavakon nem ugyan azt értjük, a demokratikus vezetésről, a nyíltságról, átláthatóságról, egy egyesület működéséről/működtetéséről más elképzeléseink vannak, nem maradt más választásom, mint hogy bejelentsem, a mai naptól nem kívánok a Kóta szervezetéhez tartozni sem elnökségi tagként, sem másmilyen formában.



Üdvözlettel:



Tóth Péter

Budapest, 2012. november 3.

Tegnap este buliban voltunk. Nem akármilyenben, nem akárkién. Tóth Árpi tartotta (helyesebben barátai tartották az ő) 30. születésnapi partiját. A készülődés hónapokkal korábban elkezdődött. Engem is megkeresett a Csíkszerda, hogy beszállnék-e valami ötlettel, produkcióval. Persze rögtön igent mondtam és nagyon gyorsan átírtam vegyeskarra, hegedűre, zongorára, gitárra és basszusgitárra Presser 30 éves vagyok című musicalének Boldog születésnapot című számát. Mivel az eredetileg tervezett helyszín nem engedélyezte az erősített hangszereket a buli átkerült a Corvin tetőre. Már a helyszín is nagy élmény volt. Megközelíteni ugyanis a Legalja nevű, 70-es éveket idéző kocsmából egy teherliften keresztül lehet. 100-150 ember - néhány barátja még Csábról is eljött - töltötte meg a teret és adta elő a vörös félhomályban produkcióját Árpinak. A hangulat fantasztikusan jó volt, a produkciók szintén nagyon szerethetőek voltak. Kicsit féltem, hogy mire reánk kerül a sor, a társaság nagyobb mennyiségű maligánt vesz magához, mint az ideális lenne, de félelmem megalapozatlannak bizonyult. A próbák eredményeiből ugyan nem sok hallható maradt meg, de ez abban a pillanatban nem is igen számított. Árpi meghatódott, amitől kicsit persze mi is. Hihetetlen alak. Annyi szeretetet és energiát képes mozgósítani a körülötte lévő emberekből, amennyit nagyon ritkán lehet megtapasztalni. Nagy varázsló. Valamit nagyon tud. Sok-sok ilyen kellene a zenei életben, az oktatásban és egyáltalán az életben. Akkor másként nézne ki a világ. Az egész estének annyira jó hangulata, kisugárzása volt, amilyet már régen nem éltem meg. Boldog születésnapot! És persze nem feledjük a következő, közös projektünket se!

Megint Szlovákia felé tartunk. Évekig nem jártunk Salgótarján környékén sem, most meg néhány év alatt sokadjára próbálunk nem eltévedni. A GPS minden alkalommal elcsodálkozik, hogy milyen utak vannak, ennek ellenére simán vesszük az akadályt. Aztán jönnek a szörnyű szlovák utak, a nagyon szegény, poros falvak, míg néhány óra alatt elérünk úti célunkhoz a Tátra lábánál. Idén, a hosszú hétvégére nem magashegyi túrákat terveztünk, hanem néhány szurdok bejárását. A szállásunk rendes, a vacsoránk finom és még fűtenek is!
A reggelit fél kilencre kérjük, és percre pontosan kapjuk is. Aztán irány a néhány kilométerrel távolabb levő Podlesok, ami nincs a GPS térképén, viszont innen indul egy tucatnyi túra. Mi bemelegítésként egy rövid 4-5 órásat választunk. Sucha Bela a túra neve és egy patak medrében kezdődik. Hideg van. 5-6 fok és minden vizes. A cipőnk egyelőre még nem, de ez csak az ügyességünk, vagy annak hiányának függvénye. A patak felett/mellett időnként dorong-hidakon, máskor a mederfalba, sziklába erősített fémtálcákon billegve jutunk egyre feljebb. Az első vízesésig bőven kimelegszünk. A vízesés mellett gigantikus méretű létra. Ijesztő, ahogy enyhén homorúan az égbe nyúlik. Kristóf indul el elsőnek. Megesketem, hogy bármi is történik, nem engedi el a létrát. Csak, ha már teljesen felért. Megígéri. De én nem vagyok nyugodt. Azt már nem is mondom, hogy Marci tériszonyos. Nem nagyon, de azért ott van bennünk a félsz. Ő mindenesetre legyőzi. És mászik. Aztán én jövök. Hátamon a teletömött zsák, nyakamban a kamera. Nem nézek le. Csak mereven magam elé. És számolom a létrafokokat. 53 után abbahagyom, mert már látszik a cél. Mire Ági is felér, fogytam vagy egy kilót. Mondjuk rám fér, de azért ez elég meredek volt. Az út egyébként fantasztikus. És gyönyörű az idő is hozzá. Nyáron állítólag több ezren is itt tolonganak, de most szerencsénk van, mert csak néhány kisebb csapattal találkozunk. Az utolsó szakasz egy meredek erdei út. Nem kívánja egyetlen porcikám sem. Odafenn kis nass – müzliszelet, víz – majd a hegy egy másik oldalán indulás vissza a parkolóhoz. Lefelé sem kellemesebb az út, mint felfelé, de ezt már régóta tudjuk. Mivel van még időnk estig, elmegyünk Tátra Lomnicra. Fellibegőzünk egy kisebb vagyonért, majd ott derül ki, hogy nemhogy a csúcsra, de a nyeregbe sem tudunk tovább menni. Az előbbi már nyáron sem értettük, ez utóbbit pedig végképp nem lehet felfogni ép ésszel. Gyönyörű az idő, tele van turistával a hegy, de a felvonó nem jár. Gustav Husak öröksége még sokáig árnyékba borít mindent.

A vacsora most is rendben van és nem nagyon kell ringatni egyikünket sem. Ember emlékezet óta nem aludtam el ilyen korán.

Másnapra hosszú túra van tervbe véve. Sokolina Dolina. Jól kezdünk, szinte rutinosan lépdelünk a patakmederben, bár most valahogy nehezebb száraznak maradni. Egy különösen problematikus patakátkelés után gyönyörű, a hegy oldalába vájt ösvényen követjük az egyre szélesebb patakot a Hernádot. (Amelyikről éveken át minden nap háromnegyed 2 és kettő között megtudhattuk miként is áll Gesztelynél.) Itt most úgy állt, hogy elfogyott az út. A meredek sziklafalról letértünk a mederhez, ahol dorong létrákon lépdeltünk. Alattunk a víz, mellettünk a sziklák. Aztán ez utóbbi kettő maradt, csak a létra tűnt el. Konkrétan elkorhadt, beszakadt a vízbe. Kicsit tanakodunk, mit és hogyan lehetne menteni a helyzetből, de semmilyen jó megoldást nem találunk. Kénytelenek vagyunk visszafordulni. Aztán vagy 10 perc után meglátjuk azt a táblát, amit az előbb nem vettünk észre, vagyis hogy az út le van zárva. A fenébe! Még csak nem is okolhatom a csehszlovákokat! Újratervezzük a napot és elindulunk. Én megcsúszom az egyik hídon. Az egyik lábam besiklik két létrafok közé és hatalmasat taknyolok. Annyira fáj a kezem és a lábam, hogy káromkodni is elfelejtek. Csak hápogok. A tenyerembe hamar visszatér az élet, de a bal lábam nagylábujja megsérülhetett, mert bár mozgatni tudom, piszkosul fáj minden lépésnél. Márpedig lépés van és lesz is elég. Lebeszélem Ágit egy újabb 4-5 órás útról és felcaplatunk a Tamásfalvi kilátóhoz. 30 perc kőkemény meredek, de a látvány megéri! Kis, szinte tükörsima vízszintes terület, mögötte több száz méteres szakadék, távolabb körbe-körbe a hatalmas hegyek. Pihenünk és erőt gyűjtünk. Közel egy óra még a parkoló. Estére brindzás sztrapacskát kapunk.

Reggel pakolás. Eszméletlen, hogy három napra mennyi cuccunk van! Napközbeni rágcsálnivalónk viszont már nem sok. Erős izomlázak gyötörnek többünket és amúgy sem akarunk éjszaka hazavezetni, ezért Ági megelégszik egy 4-5 órás levezető túrával. Örömmel konstatáljuk, hogy a lábujjam sokat veszített a duzzadtságából és a váraláfutás is kezd visszahúzódni. Végül is tudok járni! És Áginak csak ez számít! Hétfő van. Ezt onnan is lehet tudni, hogy a parkolóban csak magyar rendszámú autók állnak. A túra hasonlóan kezdődik, mint az eddigiek, de izgalmasabban folytatódik. A hegygerincről való lejövetelkor ugyanis eltévesztjük az utat. De ez a kis malőr csak bő óra múlva, egy hosszú lejtő alján derül ki. Amit ekkor gondolok, az nem közölhető még egy magánblogban sem. Kristóf nálam hangosabban adja a világ tudtára, hogy mit is gondol az élet értelméről. Azonban nincs mit tenni! Az eddigi lejtő hirtelen meredek emelkedővé válik és nem tesz jót a világképünknek. De azért megyünk, mint a megszállottak, míg rá nem találunk az elvétett útra. Azt már senki nem meri megkérdezni, hogy mennyi még az annyi, de ahogy visszatérünk a kocsihoz kiderül, hogy jó két és fél órát tettünk rá magánszorgalomból. A parkolóban kis étterem, de úgy tele van honfitársainkkal, hogy reménytelennek tűnik egy gyors vacsora, így inkább elindulnunk haza. Útközben a Dobsinai jégbarlangnál találunk egy kis éttermet, ahol gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen vendég. Nem remélek sok jót, de kellemesen csalódunk. Az étel gyorsan elkészül, finom és nem is drága. A vacak utakon sötétben bóklászunk a határig, ahonnan aztán már sima utunk van.

Tisztelt Rubovszky György Úr!

Elnézését kérem, hogy így ismeretlenül zavarom. Felelősségteljes, tudatos, önálló gondolkodású embernek tartom magam. Nem politizálok, de figyelemmel kísérem az országban zajló eseményeket, igyekszem mindenről tájékozódni. Így olvastam a Ptk. tervezett módosításairól is, benne az Ön véleményéről, miszerint "az élettárs javára biztosított öröklési jogot el kell felejteni", az élettársak "nem a házasságot választották", nem alapítanak családot (?), így nem a családjogi részbe kell a róluk szóló szabályokat kimondani. Ezen megállapítások engem mélységesen felháborítanak és sértenek. Én több, mint húsz éve igen boldog párkapcsolatban élek, neveljük két közös gyermekünket, mindenünk közös, társak vagyunk jóban és rosszban. Szeretjük egymást, egymás iránti bizalmunk feltétlen és töretlen. És mi nem alapítottunk családot? Csak azért, mert úgy éreztük és érezzük a mai napig, hogy a mi kötelékünk oly erős, hogy nincs szükség egy külső "megerősítésre". Ezek szerint a családot egy papír határozza meg?
Igen, nem vagyunk vallásosak, de teljes mértékben tiszteletben tartunk minden vallást és vallásos embert. Azt hiszem jogosan várom tehát el, hogy az én "nem vallásosságomat" is tartsák tiszteletben, és e miatt ne érjenek korlátozások. Hiszen az együttélés egyik alapszabálya a kölcsönösség.
És igen, annak sem éreztük, érezzük a szükségét, hogy egyéb, tőlünk teljesen idegen emberek, hivatal előtt tegyünk bármiféle fogadalmat. Ezt a fogadalmat mi egymásnak tettük. Nincs tehát erről papírunk, mert nincs is rá szükségünk. Gyermekeink nem egy papír meglétéből vagy nem meglétéből tanulják a családi kötelék, családi együttélés lényegét, hanem a minden nap tapasztalt és átérzett szeretetből, törődésből, odafigyelésből. Remélem ezt Ön sem vitatja, így viszont el kell ismernie, hogy mi is család vagyunk. Papír nélkül is.
És természetesen a gyermekeink majd lehet, hogy másképp döntenek, hiszen sokszor beszélgettünk már velük ezekről a kérdésekről. Soha nem állítottuk, hogy ez a követendő példa, hanem beszéltünk az egyéb lehetőségekről, hangsúlyozva, hogy ez a mi döntésünk. Ők majd a saját útjukat fogják járni, saját véleménnyel, nyitottsággal. Egyet azonban biztosan állíthatok: a családi kötelékről, összetartásról, egymás iránti felelősségről, a szeretetről, a családról jó példával felszerelkezve indulnak majd neki az életnek.

Üdvözlettel: Donászy Ágnes

Felsővezeték szakadás miatt 75 percet késik a Szegedre tartó IC. A kalauz kedvesen tájékoztat mindenkit a várható érkezésről és elmondja, hogy az IC pótjegy árát Szegeden majd visszafizetik a pénztárba. Elsőként érek a pénztárhoz, ahol elmondom, hogy késett a vonat, kérem vissza a pénzemet. A pénztáros kedvesen csodálkozik, mintha nem tudná, hogy hajnal óta késnek a vonatok. Neki előbb Pestre kell telefonálnia, megtudni, hogy tényleg késett-e a járat, ha igen, mennyit és hogy milyen mértékben térítik vissza a helyjegy árát. Nem értem, mondom neki. 75 percet késtünk, ezt Ön is láthatja. Akkor is ez a teendő. Addig is töltsem ki a következő űrlapot, és a kezembe nyom egy kérdésekkel, rubrikákkal alaposan teletűzdelt, több oldalas irományt.
E nélkül nem lehet? – kérdezem. De a válasza lesújtó: nem!
Mivel sietek, otthagyom a pénztárat, de valamit továbbra sem értek. Ahhoz, hogy megvegyem a jegyemet, senki nem kérte rajtam számon az írás-olvasás készségemet. Most, hogy a MÁV hibájából késett a vonat és szeretném visszakapni a jogos pénzemet, töltögessek ki egy rakás hivatalos papírt? Ez így nincs összhangban. És ha nem tudok írni? Ha analfabéta vagyok, vagy fáj a kezem? Esetleg látássérült vagyok? Milyen jogon követel olyasmit a MÁV, amit nem követelt meg a vásárláskor?