Nem kellett sokat várni az első reakciókra. Zsuzsa vasárnap délután hívott fel tajtékozva a levél miatt. Kissé emelt hangú beszélgetésünk teljes kudarcba fulladt. Ő nem értette, hogy nekem mi is a problémám valójában ezzel az egésszel, én meg nem értettem, hogy mit nem lehet ezen megérteni. És különben is, hogy mertem nyílt levélben megfogalmazni észrevételeimet. Szerinte lényegében, minden rendben van úgy, ahogy van. Engem nem is kértek fel hivatalosan, ha igen, akkor azoknak erre nem is volt joguk. Aztán arról kezdett beszélni, hogy mennyire zavarja, hogy a Művészeti Akadémia ahhoz köti a több milliós támogatás kifizetését, hogy a nyitókoncert ne a Szent Imrében, hanem a Tudományos Akadémián legyen. Mondtam neki, hogy de hiszen ez volt a pályázatukban. Nem a versenyre kértek pénzt, hanem a nyitó és záróhangversenyre. Erről ő nem tud, ez nem az ő dolga, hanem a titkárságé. Másnap hivatalos levél ment az elnökség tagjainak, melyben egy hét múlvára rendkívüli közgyűlést hívtak össze ügyemben. A közel egy hét alatt, míg a körlevelek mentek, érdemben alig néhányan szólaltak meg. Néhányan kimentették magukat, mások csak hallgattak nagyokat. Végül a sok hiányzóra való tekintettel - én sem értem rá hétfőn, mert Szegedre kellett mennem Kari Tanács ülésre – lefújták az elnökségi ülést. Ember Csaba viszont, számomra váratlan módon nagyon szimpatikusan reagált. De ezzel tulajdonképpen ki is merült a lista. Hartyányi Jutka írt egy hosszú levelet, melyből kiderült, mennyire hálátlan vagyok, hiszen a Kóta rengeteget tett értem, népszerűsítésemért és akkor én így hátba támadom őket stb. Eddig azt hittem azért éneklik a darabjaimat, mert jók. Ezek szerint tévedtem. Válaszlevelemben leírtam, hogy sok megfontolásra érdemes gondolata volt levelének, de talán én is tettem eleget a karnagyokért, kórusokért, díjakkal, támogatásokkal stb. Bár mi köze van ennek a kérdésemhez? Ki, mikor és miért cserélte le személyemet a novemberi verseny zsűrijében? Erre ugyanis továbbra sem kaptam választ. Úgy tűnik, az emberek Mindszivel az élen pont a lényeget nem akarják megérteni: Egy jogilag nem létező bizottság nem hozhat legitim döntéseket. Márpedig Operatív Bizottság, melyre többen is hivatkoznak, nem szerepel a Kóta alapszabályában. Nullával értelmetlen az osztás!
Egy hét hallgatás után aztán főnökasszony is megszólalt. Leveléből kiderül, hogy minden szabályosan rendben zajlott, zajlik.
Ejtsünk még egy szót azokról az érintett karnagyokról is, akik csak telefonban, négyszemközt értenek velem egyet, de írásban már nem nyilatkoztak. Bátraké a mennyek országa.
Közben Mindszentyné Sugár Miki megmutatta, milyen is egy igazi tökös magyar férj. Az Artisjusban köszönésemet nem fogadta, mélyen átnézett rajtam. Aztán megpróbálta megakadályozni, hogy a Komolyzenei Véleményező Bizottság tagjaként részt vegyek a legközelebbi elnökségi ülésen. Pontosan nem tudom, mi is zavarja. Talán az, hogy látom, hogy miként szundikál? Az elmúlt három alkalommal, amikor ott voltam az egyenként is több mint három órás üléseken egyetlen egyszer szólalt meg, akkor is kiderült, hogy egy olyan témában, amit már hetekkel korábban a küldöttgyűlés is elfogadott, tehát minden szempontból tárgytalan. Mivel én Szeged miatt nem tudtam volna megjelenni az Artisjusban, ezért Kovács Zoltánt delegáltam. Zoli délután felhívott, hogy Miklós megfenyegette, hogy, ha be merjük tenni a lábunkat az ülésre, ő botrányt csinál. Majd nekiállt kiönteni a szívét Zolinak Kóta ügyben. Írtam neki egy rövid e-mailt, melyben megkértem, hogy amennyiben velem van baja, akkor azt velem beszélje meg, ne másokkal és legyen végre férfi, és válassza külön a magánéleti sérelmeit a közügyektől. Erre ahelyett, hogy rögtön válaszolt volna újra Zolit hívta fel és kikérte magának, hogy miért tájékoztatott engem az ő beszélgetésükről. Aztán persze volt még egy levélváltásunk hasonló témában, hangnemben. Nincs rosszabb, mint egy buta hepciáskodó férj, aki nem érti meg, hogy levelemmel nem a feleségét, hanem a Kóta döntéshozó mechanizmusát bíráltam, bírálom ma is.
De persze számítottam rá. hogy a Kottakiadási Támogatás Kuratóriuma elnökeként megpróbálja majd lehetetlen helyzetbe hozni a Kiadónkat. Az első lépéseket már meg is tette, felhívta Szőnyi Erzsébetet és Kocsár Miklóst, hogy mondjanak le a kuratóriumi tagságukról.
Istenem, mivé lesz a világ?!

Ezen a héten a csapból is én folytam. Csütörtökön Szakály Ági játszotta a Haydn hét szavát. Ere sajnos nem tudtam elmenni, mert levert a betegség. Pénteken viszont muszáj volt elmennem a Rádió Gyerekkórust meghallgatni a szombati premier előtt. A remek próba után hosszú tévé interjú, aztán átrohanunk a Zeneakadémiára, mert kíváncsi vagyok Laci angol nyelvű összhang órájára. Másnap délelőtt MMA, aztán dél körül elindulunk Ágival Csábra. Az autó már magától odatalál. Igaz visszafelé eltévedünk, ez nem az autó bűne. Megebédelünk a kedvenc éttermünkben félúton valahol és pont időben érkezünk a csábi kis iskolába. Itt már vagy négy forgatócsoport serénykedik egymástól függetlenül. A magyar királyi tévék mellett az Ipoly tévének is adok egy interjút. Kicsit utálom, hogy lényegében ismétlem magamat, de mit tegyek, ha ugyan azt kérdezi szinte mindenki. A templom szokás szerint zsúfolva a kórusokkal és az érdeklődőkkel. Kis csúszással indul a program, de aztán gördülékenyen és főleg nagy lelkesedés mellett zajlok vagy két órán át. Tőlem a Pénteki ima vegyeskari változata és a Buborékok megy bemutatóként. Az előbbi még nincs igazán készen, de az eredmény már most is bíztató, főleg ha hozzáveszem, hogy egy olyan amatőr kórus fordított rá időt és energiát, ahol a tagok fele kottát sem olvas. A Rádió Gyermekkórusa lép fel utoljára. Gyönyörűen énekelnek. Előbb Kabdebó Sanyi vezényel Bartók és Kodály műveket, majd jön Matos Laci a Buborékokkal. Még sokkal jobban csinálják, mint a próbán. Boldogan hajlongunk a kamerák és a közönség előtt. És hogy még jobban utáljanak a kollégák, az összkar is az enyém, Fáradt már a madár, Tamási Laci vezényletével. Mindenki leadja szavazatát a közönségdíjra. Odaát újabb interjú, majd az eredményhirdetés következik. Előbb a szokásos köszönetek szerzőknek, karnagyoknak, kórusoknak, majd kihirdetik a közönségdíjat: Pénteki ima. Vigyorogva megyek ki. Nem vártam, de nagyon örülök. Kicsit sajnálom, hogy nem a Buborékok nyert, mert annak a gyerekek talán még jobban örülnének. Aztán Kutnyánszky Csaba beszél a zsűri munkájáról, és a végtelenségig feszíti az idegeket. Majd bejelenti a győztes művet: Buborékok. Miközben örömmel veszem át a díjat és nézem sok boldog gyereket, arra gondolok, hogy most aztán hányan utálnak majd. De a kollégák udvariasak, gratulálnak. Laci is nagyon boldog. Átadom neki a szép üvegszobrot emlékül az első közös munkákra.
Reggel kilenc után meggyőz Ági, hogy mégiscsak menjek el a Bartók Zeneházba Rákospalotára, ahol az Apokrif szonáta megy Körmendi Klárival és Pólus Lacival. Vagy 45 perc az út autóval, de időben érkezem. A helyszín és a koncert is nagyon szép, kár, hogy vagy tucatnyian vagyunk mindösszesen.
Ebéd után, miközben a keddi tanításhoz készülődöm Tibi hív, hogy hiányolnak Tom Sawyer előadásról. Ez a második alkalom, hogy nem vagyok ott. Örömmel meséli, hogy nagyon nagy a siker, a közönség imádja a darabot. Én meg sajnálom, hogy ez már nem fért bele az időmbe.
Közben folyik a háború ellenem, de ez egy másik bejegyzés története lesz.

Kedves Zsuzsa!

Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, amikor szeptember végén a KÓTA tagsága beválasztott az elnökség soraiba. Arra gondoltam, sok jó ember, sok jó ötletet valósíthat majd meg a következő években.

Első csalódásom az október 15-i összevont ülés volt. Itt kiderült, hogy az elmúlt két hétben az elnökség (ki tudja milyen elv alapján) kiválasztott tagjai többször is összeültek az úgymond sürgős ügyeket intézni, tisztázni. Ezt már akkor sem értettem, hiszen azért van elnöksége egy egyesületnek, hogy közösen hozzanak meg döntéseket. Az indoklás szerint az idő hiánya tette szükségessé a szűk körű tanácskozást. Ezt azért sem értem, mert engem senki nem hívott fel, nem keresett meg e-mailban vagy bármilyen más formában, hogy ráérek-e ekkor vagy akkor egy ilyen megbeszélésre. Az ülésen egyébként még feltettem néhány kérdést, amire akkor nem kaptam választ. Észrevételeimet, jobbító szándéktól vezérelve, megírtam egy magán levélben, s ebben is külön hangsúlyt fektettem az egyesület működésének törvényességére, az elnökség tagjait nem megkérdező döntésmechanizmus hibás és tarthatatlan voltára.

Hadd emlékeztesselek arra, hogy idén nyár elején a művészeti bizottság több tagja is felhívott azzal, hogy a novemberi kórusverseny esetleges „B” zsűrijének tagságát vállalnám-e. Természetesen boldogan és megtisztelve mondtam igent. Az kicsit rosszabbul esett, hogy ősszel, amikor már a legtöbb kórus informális csatornákból tájékoztatva volt arról, hogy csak egyetlen zsűri lesz, nekem senki sem szólt. A tényt azon a bizonyos október 15-i összevont ülésen jelentetted be. A döntést anyagi források hiányával indokoltad és én tudomásul vettem. Ehhez képest váratlanul ért október végi leveled melyből most idézek:


„A verseny előkészítése az előző Művészeti Bizottság feladata volt, így a napi szervezési problémákat is ők oldják meg. Sajnos mind a KÓTA anyagi helyzete miatt, mind pedig a helyszínek, az állandó szervezési gondok miatt azonnali rugalmas változtatásokra volt szükség.”


Kedves Zsuzsa!

Ki változtatott és mit? Az Elnökség? Aligha, hiszen arról, talán, mint tag én is tudnék. Akkor ki? Esetleg megint egy szűk körű „belső tanács”? Milyen alapon?


Majd most jön a legérdekesebb bekezdés:


„Zsűri: A beosztás – a lebonyolító jelzése alapján nem volt lehetséges az eredeti elképzelés szerint. Mindenképpen értékelést szeretnénk adni a résztvevő kórusoknak, ezért a zsűri-beosztáson változtatni kellett: „A” és „B” zsűri fog dolgozni, 8 zsűritag fogja egymást váltani két 5 fős zsűriben változó beosztás szerint.


A zsűritagok: Szebellédi Valéria, Sapszon Ferenc, Czifra János, Rita Varonen, Csemiczky Miklós, Hollós Máté, valamint hozzájuk csatlakozik a Művészeti Bizottság új elnöke, Somos Csaba és az új KÓTA elnök: Mindszenty Zsuzsánna.”


Az érdekesség abban áll, hogy a nevek egy kivételével megegyeznek a fél évvel korábban felkértek névsorával. Kivételt a második zeneszerző jelenti. Nevezetesen arra várok választ ki, mikor és miért cserélte le személyemet Hollós Mátéra?

A Művészeti Bizottság? Az Elnökség? Az Elnök?

Mátét egyébként nagyra becsülöm, kiváló embernek tartom. Ő azt mondta, kb. két hete kapta a felkérést.

Ez nagyjából egybe esik azzal, amikor jobbító szándékú, bár kétségtelenül kritikai észrevételeket is tartalmazó levelemet megkaptad és megválaszoltad. Gondolom, semmilyen összefüggés nincs a kettő között.


Ha a személyemre vonatkozó döntés a véletlen műve volt, akkor azért, ha tudatos döntés, akkor pedig azért vagyok kénytelen levonni a konzekvenciákat. Mivel rövid együttműködésünk alatt az derült ki számomra, hogy nem egy nyelvet beszélünk, a szavakon nem ugyan azt értjük, a demokratikus vezetésről, a nyíltságról, átláthatóságról, egy egyesület működéséről/működtetéséről más elképzeléseink vannak, nem maradt más választásom, mint hogy bejelentsem, a mai naptól nem kívánok a Kóta szervezetéhez tartozni sem elnökségi tagként, sem másmilyen formában.



Üdvözlettel:



Tóth Péter

Budapest, 2012. november 3.

Tegnap este buliban voltunk. Nem akármilyenben, nem akárkién. Tóth Árpi tartotta (helyesebben barátai tartották az ő) 30. születésnapi partiját. A készülődés hónapokkal korábban elkezdődött. Engem is megkeresett a Csíkszerda, hogy beszállnék-e valami ötlettel, produkcióval. Persze rögtön igent mondtam és nagyon gyorsan átírtam vegyeskarra, hegedűre, zongorára, gitárra és basszusgitárra Presser 30 éves vagyok című musicalének Boldog születésnapot című számát. Mivel az eredetileg tervezett helyszín nem engedélyezte az erősített hangszereket a buli átkerült a Corvin tetőre. Már a helyszín is nagy élmény volt. Megközelíteni ugyanis a Legalja nevű, 70-es éveket idéző kocsmából egy teherliften keresztül lehet. 100-150 ember - néhány barátja még Csábról is eljött - töltötte meg a teret és adta elő a vörös félhomályban produkcióját Árpinak. A hangulat fantasztikusan jó volt, a produkciók szintén nagyon szerethetőek voltak. Kicsit féltem, hogy mire reánk kerül a sor, a társaság nagyobb mennyiségű maligánt vesz magához, mint az ideális lenne, de félelmem megalapozatlannak bizonyult. A próbák eredményeiből ugyan nem sok hallható maradt meg, de ez abban a pillanatban nem is igen számított. Árpi meghatódott, amitől kicsit persze mi is. Hihetetlen alak. Annyi szeretetet és energiát képes mozgósítani a körülötte lévő emberekből, amennyit nagyon ritkán lehet megtapasztalni. Nagy varázsló. Valamit nagyon tud. Sok-sok ilyen kellene a zenei életben, az oktatásban és egyáltalán az életben. Akkor másként nézne ki a világ. Az egész estének annyira jó hangulata, kisugárzása volt, amilyet már régen nem éltem meg. Boldog születésnapot! És persze nem feledjük a következő, közös projektünket se!

Megint Szlovákia felé tartunk. Évekig nem jártunk Salgótarján környékén sem, most meg néhány év alatt sokadjára próbálunk nem eltévedni. A GPS minden alkalommal elcsodálkozik, hogy milyen utak vannak, ennek ellenére simán vesszük az akadályt. Aztán jönnek a szörnyű szlovák utak, a nagyon szegény, poros falvak, míg néhány óra alatt elérünk úti célunkhoz a Tátra lábánál. Idén, a hosszú hétvégére nem magashegyi túrákat terveztünk, hanem néhány szurdok bejárását. A szállásunk rendes, a vacsoránk finom és még fűtenek is!
A reggelit fél kilencre kérjük, és percre pontosan kapjuk is. Aztán irány a néhány kilométerrel távolabb levő Podlesok, ami nincs a GPS térképén, viszont innen indul egy tucatnyi túra. Mi bemelegítésként egy rövid 4-5 órásat választunk. Sucha Bela a túra neve és egy patak medrében kezdődik. Hideg van. 5-6 fok és minden vizes. A cipőnk egyelőre még nem, de ez csak az ügyességünk, vagy annak hiányának függvénye. A patak felett/mellett időnként dorong-hidakon, máskor a mederfalba, sziklába erősített fémtálcákon billegve jutunk egyre feljebb. Az első vízesésig bőven kimelegszünk. A vízesés mellett gigantikus méretű létra. Ijesztő, ahogy enyhén homorúan az égbe nyúlik. Kristóf indul el elsőnek. Megesketem, hogy bármi is történik, nem engedi el a létrát. Csak, ha már teljesen felért. Megígéri. De én nem vagyok nyugodt. Azt már nem is mondom, hogy Marci tériszonyos. Nem nagyon, de azért ott van bennünk a félsz. Ő mindenesetre legyőzi. És mászik. Aztán én jövök. Hátamon a teletömött zsák, nyakamban a kamera. Nem nézek le. Csak mereven magam elé. És számolom a létrafokokat. 53 után abbahagyom, mert már látszik a cél. Mire Ági is felér, fogytam vagy egy kilót. Mondjuk rám fér, de azért ez elég meredek volt. Az út egyébként fantasztikus. És gyönyörű az idő is hozzá. Nyáron állítólag több ezren is itt tolonganak, de most szerencsénk van, mert csak néhány kisebb csapattal találkozunk. Az utolsó szakasz egy meredek erdei út. Nem kívánja egyetlen porcikám sem. Odafenn kis nass – müzliszelet, víz – majd a hegy egy másik oldalán indulás vissza a parkolóhoz. Lefelé sem kellemesebb az út, mint felfelé, de ezt már régóta tudjuk. Mivel van még időnk estig, elmegyünk Tátra Lomnicra. Fellibegőzünk egy kisebb vagyonért, majd ott derül ki, hogy nemhogy a csúcsra, de a nyeregbe sem tudunk tovább menni. Az előbbi már nyáron sem értettük, ez utóbbit pedig végképp nem lehet felfogni ép ésszel. Gyönyörű az idő, tele van turistával a hegy, de a felvonó nem jár. Gustav Husak öröksége még sokáig árnyékba borít mindent.

A vacsora most is rendben van és nem nagyon kell ringatni egyikünket sem. Ember emlékezet óta nem aludtam el ilyen korán.

Másnapra hosszú túra van tervbe véve. Sokolina Dolina. Jól kezdünk, szinte rutinosan lépdelünk a patakmederben, bár most valahogy nehezebb száraznak maradni. Egy különösen problematikus patakátkelés után gyönyörű, a hegy oldalába vájt ösvényen követjük az egyre szélesebb patakot a Hernádot. (Amelyikről éveken át minden nap háromnegyed 2 és kettő között megtudhattuk miként is áll Gesztelynél.) Itt most úgy állt, hogy elfogyott az út. A meredek sziklafalról letértünk a mederhez, ahol dorong létrákon lépdeltünk. Alattunk a víz, mellettünk a sziklák. Aztán ez utóbbi kettő maradt, csak a létra tűnt el. Konkrétan elkorhadt, beszakadt a vízbe. Kicsit tanakodunk, mit és hogyan lehetne menteni a helyzetből, de semmilyen jó megoldást nem találunk. Kénytelenek vagyunk visszafordulni. Aztán vagy 10 perc után meglátjuk azt a táblát, amit az előbb nem vettünk észre, vagyis hogy az út le van zárva. A fenébe! Még csak nem is okolhatom a csehszlovákokat! Újratervezzük a napot és elindulunk. Én megcsúszom az egyik hídon. Az egyik lábam besiklik két létrafok közé és hatalmasat taknyolok. Annyira fáj a kezem és a lábam, hogy káromkodni is elfelejtek. Csak hápogok. A tenyerembe hamar visszatér az élet, de a bal lábam nagylábujja megsérülhetett, mert bár mozgatni tudom, piszkosul fáj minden lépésnél. Márpedig lépés van és lesz is elég. Lebeszélem Ágit egy újabb 4-5 órás útról és felcaplatunk a Tamásfalvi kilátóhoz. 30 perc kőkemény meredek, de a látvány megéri! Kis, szinte tükörsima vízszintes terület, mögötte több száz méteres szakadék, távolabb körbe-körbe a hatalmas hegyek. Pihenünk és erőt gyűjtünk. Közel egy óra még a parkoló. Estére brindzás sztrapacskát kapunk.

Reggel pakolás. Eszméletlen, hogy három napra mennyi cuccunk van! Napközbeni rágcsálnivalónk viszont már nem sok. Erős izomlázak gyötörnek többünket és amúgy sem akarunk éjszaka hazavezetni, ezért Ági megelégszik egy 4-5 órás levezető túrával. Örömmel konstatáljuk, hogy a lábujjam sokat veszített a duzzadtságából és a váraláfutás is kezd visszahúzódni. Végül is tudok járni! És Áginak csak ez számít! Hétfő van. Ezt onnan is lehet tudni, hogy a parkolóban csak magyar rendszámú autók állnak. A túra hasonlóan kezdődik, mint az eddigiek, de izgalmasabban folytatódik. A hegygerincről való lejövetelkor ugyanis eltévesztjük az utat. De ez a kis malőr csak bő óra múlva, egy hosszú lejtő alján derül ki. Amit ekkor gondolok, az nem közölhető még egy magánblogban sem. Kristóf nálam hangosabban adja a világ tudtára, hogy mit is gondol az élet értelméről. Azonban nincs mit tenni! Az eddigi lejtő hirtelen meredek emelkedővé válik és nem tesz jót a világképünknek. De azért megyünk, mint a megszállottak, míg rá nem találunk az elvétett útra. Azt már senki nem meri megkérdezni, hogy mennyi még az annyi, de ahogy visszatérünk a kocsihoz kiderül, hogy jó két és fél órát tettünk rá magánszorgalomból. A parkolóban kis étterem, de úgy tele van honfitársainkkal, hogy reménytelennek tűnik egy gyors vacsora, így inkább elindulnunk haza. Útközben a Dobsinai jégbarlangnál találunk egy kis éttermet, ahol gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen vendég. Nem remélek sok jót, de kellemesen csalódunk. Az étel gyorsan elkészül, finom és nem is drága. A vacak utakon sötétben bóklászunk a határig, ahonnan aztán már sima utunk van.