Nézem a tévében a Csík zenekar és barátainak koncertjét - igazából csak az utolsó negyed órát – és az jut eszembe, hogy amikor az undergroundot összekeverik a népzenével, a népzenét az undergrounddal, abból csak zenei moslék születhet. (Ahogy Balassa Sándor mondta; ha a kínai édes savanyú levest összeöntjük a rántott hússal, abból moslék lesz, nem világkonyha.)
Arról már nem beszélek, mennyire szánalmas, amikor Pici bácsi belezongorázik egy népzenébe. Az is igaz, hogy olyan penetráns hangú és hamis hegedüléssel, ahogy - legalábbis az utolsó számban – ezek hegedültek egy zeneiskolai elsős vizsgán sem szabadna átengedni őket. De a Müpa publikuma boldog volt, azt hitte ennyi pénzért magos kultúrát kapott.

Ma elkezdődtek a Tom Sawyer lemez felvételei. Zentai Márk (Huckleberry Finn) kiszállt mind a színházi előadásokból, mind a lemezfelvételből. Kár.

Megbeszélésem van a Kálvin tér mögött a Szabó Ervin Könyvtár közelében. Gyönyörűen felújított tér, hívogató kávézók. Leülünk az egyik teraszra. Nyilvánvalóan nem fogyasztani jöttünk, de valamit már csak alibiből is inni kell. Kérek egy teát. Hozzák az étlapot. Teák nagy választékban 690 forinttól. Igaz, ezért az árért egy egész kancsó forró vizet adnak. Megjelenik a pincérnő és megrendelem a teát. Hozzáteszem, hogy hozzon két csészét, mert egyikünk sem akar fél litert inni. Válasza lesújtó: egy kancsó teához, csak egy csésze jár. Miért is? Azt nem tudjuk meg, mert átmegyünk a tér másik oldalán lévő másik teraszra. Itt nem kancsónak hanem findzsának hívják a mértékegységet. Olcsóbb is és készségesen hozzák a második csészét. Az előző helyen a tulajdonos elveszített két perc alatt 700 forint plusz borravalót pusztán azért mert nem adott még egy csészét. Megérte neki? Biztos, különben vagy nem hozott volna ilyen buta szabályt, vagy ha nem ő találta ki, akkor már kirúgta volna a felszolgálót.

Indulás előtt még kapok egy levelet a Ryanairtől, melyben karóba húzással, felnégyeléssel és egyéb nyalánkságokkal fenyegetnek arra az esetre, ha kézipoggyászom mérete és súlya meghaladná az általuk előírtat.
A reptéri járat némi késéssel, háromnegyed nyolc után érkezik meg és alig egy óra alatt kint is vagyunk Ferihegyen. Hosszú sorok kígyóznak a csekkoláshoz, de aránylag gyorsan végzünk. Újabb sor, hogy bejussunk a reptér belsejébe, de ez is rendben van. Másfél óra semmittevés következik. Látni való nem sok van, legfeljebb az Istentől elrugaszkodott árak. Két tojásos rántotta 1250-ért. Bravó. Negyven perccel felszállás előtt mondják be a kapu számát és mire odaérek, már újabb sor várakozik a beszállásra. Többnyire olaszok, akik pont úgy lökdösődnek, tolakodnak, mint honfitársaink. Aki persze külön fizet még egy kisebb összeget, az külön sorba állhat, és soron kívül jut be a gépbe. Illetve előbb még a kifutópályára, ahol kordonok mutatják az utat a különböző Ryanair járatokhoz. Hihetetlen gagyi az egész. Egy Indiana Jones filmben, a negyvenes években is elegánsabban csinálták ezt meg. Sétálunk a betonon, majd megint sorba állunk. Beszálláskor újabb ellenőrzés. Ha jól számolom, ez már a negyedik. Rend a lelke mindennek. Útközben újabb figyelmeztető táblák mindenütt, melyek a kézipoggyász méretére vonatkoznak. Aztán ahogy beszállunk megértem, miért. Ennél a remek szálkás deszkás légitársaságnál külön kell fizetni a bőrönd szállításáért. Ezért a legtöbben nem visznek magukkal bőröndöt, hanem a kézipoggyászba próbálják begyömöszölni az útravalót. Ezért látni a reptéren annyi lázasan pakolászó, a negyedik pulóvert is magára húzó utast. A méretkorlátozásra azért van szükség, mert hat emberre csak öt kézipoggyásznyi hely jut. Ebből lesznek aztán a zavarok a gépen. A beszállókártyám elvételekor, még bent az épületben közlik, hogy oda ülök, ahova akarok. Ezen felhúzom magam, mert akkor miért vettem meg nem kevés újabb pénzekért a pontos helyemet? De a gépen már minden oké. Megmutatják az ülésemet és már nem is bánom a plusz ezreket, mert az olasz tömeg komoly csatákat vív egy-egy székért.
A felszállás simán megy s pár percig, míg a felhők fölé nem érünk, élvezem is a kilátást. Aztán beindul a Ryanair teleshopping. Előbb enni és innivalókat kínálnak pénzért, majd parfümöt, római buszjegyeket, és a fene tudja még mi mindent. Aztán felszakadozik a felhőzet és meglátom a tengert. Nem sokkal később pedig ráfordulunk Rómára és egészen alacsonyan megyünk el felette. Fantasztikus látvány innen fentről a Colosseum, a Vatikán a Tevere.
Róma húsz fokkal és esővel vár. Megveszem a buszjegyet a Terminiig és előbányászom az esőkabátomat. Az eső közben hol eláll, hol elered. A buszhoz újabb sorbaállás, újabb lökdösődés. Bő fél óra az út, de legalább látok valamit Rómából. A Via Appia felől megyünk, mindenütt régi romok. Kicsit sajnálom, hogy nincs több időm. A Termini nagyobb és zsúfoltabb, mint ahogy emlékeztem rá. Rengeteg vágány, rengeteg vonat, rengeteg ember. Nem könnyen, de megtalálom a pénztárakat. Vagyis a pénztár automatákat. Meglepően gyorsan kiigazodom rajtuk és máris kezemben a vonatjegy Arezzoig. Közel két órát kell itt eltöltenem, ami nem tűnik valami bíztató kilátásnak. Padot összesen 10 emberre valót számláltam meg és egyikre sem volt kiírva, hogy a részemre van lefoglalva. Kint szakad az eső, így a sétáról lemondok. Állok, nézem az embereket. Meglehetősen rosszul öltözöttek, szürkék. És nagyon vegyes a felhozatal. Róma világváros, így nem meglepő a tökéletesen adekvát olasz tempóban gesztikuláló ázsiai, vagy afrikai ember sem.
A menetrend kijelző táblán kb. negyven percnyi vonatindulás fér el. Az enyém még persze sehol. Így 25 percenként végig húzom a bőröndömet az állomáson jobbról balra, majd vissza. Ezzel is múlik az idő. Közben megéheztem. De az árak ijesztőek. Egy kis szelet pizza 6.60. Nem kérek. Minden vonat mellé kiírják a vágány számát. Született pesszimizmusom végett biztos voltam benne, hogy az enyémnél majd másként lesz. És tényleg. Az én, Firenzéig közlekedő gyorsvonatom nem képes az 1. vagy 15. vágányról indulni. Nála ezt látom IEst. Töröm a fejem, mit jelenthet. Intercity Expressz? De ez nem stimmel. De akkor? Időm még van, ezért óvatosan, mint aki épp csak arra sétál, elindulok az 1. vágány felé. És bátorságom elnyerte jutalmát: Már látom is, hogy létezik ilyen vágány is. Igaz 400 méterrel kijjebb, gyakorlatilag már a katakombáknál. A vonat megvan, és találok is egy jó, egyszemélyes helyet, ahol még a bőröndöm is elfér. Megnyugszom, első etap kipipálva. De aztán rám tőr a frász: Vár-e a valaki Arezzoban és ha nem, mit csinálok majd?
A menetrend szerint 2 óra húsz perc az út. Ez borulni látszik már az induláskor, mert vagy negyed órával később indulunk. Ahogy múlik az idő, a táj úgy lesz egyre szebb. A Tevere völgyében haladunk, a távolban az Appeninek. Fáradt vagyok, aludnék, de nem nagyon merek. Sms érkezése riaszt félszendergésemből. Egy Elena nevű hölgy jelzi, hogy vár az arezzoi pályaudvaron. Kérdi, melyik vonaton ülök. Megírom neki. Válaszában jelzi, hogy negyven perc késést ír ki a tábla. Még kicsit eldiskurálunk kölcsönösen biztosítva egymást arról, hogy nem tehetünk róla és ne aggódjak, ő ott lesz. Közben folyton maestronak szólít, ami nagyon tetszik, és persze nem tudom megszokni a következő napokban sem. Majdnem egy óra késéssel érkezünk Arezzoba, ahol Elena tényleg vár ás egy negyven perces, olaszos tempóban lebonyolított autókázás után megérkezünk Citta di Castellóba. Közben jót beszélgetünk. Megtudom, hogy ez a 46. fesztiváljuk és minden évben más ország a vendég. Elvisz a kis szállodába, ahol segít bejelentkezni, majd végre elfoglalom a szobámat. Fél nyolc van. 12 órája léptem ki a lakás ajtaján. Fáradt vagyok és éhes. Kipakolok, letusolok, átöltözöm és elindulok az Elenától kapott kis térkép segítségével felfedezni a várost, és főleg venni valami ennivalót! De nyolckor itt már zárnak a pizzériák, boltot meg egyet sem találok. Vert seregként térek vissza a szállodába. A portás pult mellett kis bár féleség nagy sörcsappal. Kérek egy sört, de csak dobozos van. Mindegy. Megiszom. Ez volt a vacsorám. Lefekszem, gyorsan elalszom.
Másnap korán ébredek. Az együttes 10-től próbál egy állítólag 5 percnyire lévő helyen. A nem túl izgalmas reggeli után már 9-kor úton vagyok. Elenának igaza volt, ma szebb az idő (már-már süt a nap) és gyönyörű ez a középkori város. Ámulok-bámulok, fényképeket készítek, - ki tudja máskor milyen idő lesz – és persze megpróbálom a próbaterem felé venni az irányt. Az a baj ezekkel a girbe-gurba utcás középkori városokkal, hogy minden nagyon közel van egymáshoz annak, aki nem téved el, de ha egyszer másfelé kanyarodtál, mint kellett volna, egy pillanat alatt a város egy távoli pontján találhatod magad. Így történik ez velem is. Többszöri kérdezősködés és útbaigazítás után végül is megtalálom, a tényleg közeli épületet. A rendkívül visszhangos teremben már javában próbálnak a zenészek. Bemegyek, bemutatkozom és megkérdezem, mikorra jöjjek vissza. Megbeszéljük, majd újra nyakamba veszem a várost. Egészen váratlanul egy kis boltra bukkanok. Mint kiderült tegnap este is csak vagy 30 méterrel mentem el mellette. Veszek néhány croiassant és két doboz sört. Ma már nem halok éhen!
A próba remekül megy. Profi zenészek, akik nagyon jól megtanulták a darabot. Legalábbis most úgy tűnik, mert a nagyon rossz akusztikájú helyiségben nem sokat hallani. A lényeg, hogy néhány apró igazítás után egészen kiválóan játsszák. A csellista Peruggiában élő német, a hegedűs japán, a fagottos Rómából érkezett, a többiek hellyel-közzel idevalósiak. Szimpatikus emberek. Mindenki boldog én meg mehetek vissza várost nézni. Előbb azonban megkeresem a fesztivál irodáját, hogy bemutatkozzam Laurának a Fesztivál mindenes titkárának. Vele leveleztem az elmúlt bő fél évben. Megkapom a szerződésemet is és a csekkemet is. Kicsit több adót vontak, mint számítottam, de mit tegyünk. Bejelöli a térképen a bankot, ahol be tudom váltani a csekket. Ez minden nagyobb gond nélkül sikerül is.
Délután ötig - következő próbáig – megpróbálom agyonütni az időt. Nem könnyen megy, mert bár a városka gyönyörű, nagyon gyorsan kiderül, hogy viszonylag gyorsan bejárható. Mindenesetre nézem a kirakatokat, amiket már csak azért is érdemes szemügyre venni, mert itt komolyan veszik a Fesztivált és komolyan veszik, hogy a vendég Magyarország. Minden harmadik-negyedik kirakatban, függetlenül attól, hogy egyébként mit árulnak benne, egy-egy hangszer vagy kottacsomag, magyar zászló, magyar kokárda és persze a fesztivál plakátja van kiállítva. Van olyan kirakat is, ahol Rubik kockával és golyóstollal, illetve a feltalálókról készített rövid életrajzzal mutatják be a vendéget. Jó érzés. A legszellemesebb egy hentes kirakata, ahol olasz-magyar szótárként a legfontosabbnak tartott szavak és mondatok szerepelnek két nyelven. Így persze érthető, hogy a lista a „szép a mészáros”, nyilvánvalóan egyetlen turista szókincséből sem hiányozható mondattal zárul. A délutáni próba sok izgalmat nem hoz, nem is húzom az időt különösebben. Az utca váratlanul megtelik fiatalokkal. Eddig hol lehettek? Estére veszek egy üveg bort és bekapcsolom a tévét. A több száz csatornának az az előnye, hogy jól látszik, külhonban pontosan ugyanazt a szemetet zúdítják a nézőkre, mint otthon. Van sport, főzőműsor és minden egyéb, s amivel szerencsére otthon fő műsoridőben nem szoktam volt találkozni a teleshop. Árulnak itt is mindent rogyásig. Végül kikötök a paralimpia mellett.
Csütörtökön 12-re beszéljük meg a próbát, így kényelmesen teszek-veszek otthon, majd 11 felé kilépek az utcára. Az eddigi kihaltságnak nyoma sincs. Mint utólag megtudom, csütörtök és szombat a vásár napja errefelé. Mindenütt árusok és mindenütt tömeg. Ruhát, cipőt és minden elképzelhetetlen bóvlit árulnak. És persze sonkát, sajtot, amit csak el tud képzelni az ember. Ez utóbbiakból azon nyomban szendvicseket is készítenek a vevőnek. Az utcán összefutok két zenészemmel. Beszélgetünk és biztosítanak róla, hogy bőven ráérek fél órával később is menni. Úgy teszek. Addig még megnézem a középkori tornyot és néhány templomot. A 44 méter magas torony mellett kis étterem. Ekkor még nem tudom, hogy itt fogunk majd ebédelni próba után. A próba most is rendben lemegy. Kicsit sokat kell várnom, de vigasztalásul meghívnak magukkal ebédelni, a már említett apró étterembe. Ők már jó barátságba keveredtek a testvérpár tulajokkal, így hiába önkiszolgáló az étterem, nekünk kihozzák a fantasztikus pennét a kerti asztalokhoz. Közben megbeszéljük az élet nagy kérdéseit. Művészet, kormányzati akarat vagy annak hiánya, pénz(telenség) munkalehetőség stb. Egyformán kilátástalannak tűnik a helyzet mindenütt. Szerencsére az én angol tudásom kicsit jobb, mint az övék, nem érzem magam nagyon rosszul. Hát még amikor olasz szavakat vegyítek a mondatokba!
Fél négyre jön értem Laura, a fesztivál titkára és elvisz a koncert helyszínére egy kb. 20 percre lévő kis település szélére. Itt egy gyönyörű, apró középkori templom áll, benne az 1400-as évekből való freskókkal. A környék büszkesége és méltán! Olyan atmoszférája van a templomnak, amit csak a tökéletes akusztikája tud felülmúlni. De ki fog ide eljönni, hogy 15 euróért 20-21. századi zenét hallgasson? Ne, izguljak, mondja Laura. A környék tele van belga, amerikai és német nyugdíjasokkal, akik itt vettek házat maguknak öreg napjaikra. Rájuk (is) számíthatunk. És a helyiekre is. Mert, ahogy közeledik a koncert kezdésének időpontja, úgy gyűlnek az emberek egyre nagyobb számban. Leparkolnak ahol csak érnek, nem nagyon törődve a közlekedés legelemibb szabályaival sem. Két barátságos rendőr „felügyeli” a rendet. Elbeszélgetnek a helyiekkel, viccelődnek, ráérnek ők is. Fél hétre megtelik a templom. kb. 150 ember zsúfolódik be a kis helyiségbe. Az atmoszféra kiváló, nagy a várakozás. Pedig nem könnyű a műsor: Bartók Kontrasztok, Hindemith Kvartett és a két, fesztivál által rendelt darab. Egy nagyon modern és követhetetlen olasz, majd egy kicsit egyszerűbb; az enyém. A közönség minden műsorszám után fel-fel áll, kicsit beszélget, vannak, akik kimennek rágyújtani. Barátságos, laza az egész. Az Olasz koncertem nagy sikert arat, hálásak a muzsikusok is és örül a közönség is. Persze lehet, hogy csak annak örül mindenki, hogy véget ért ez a rendkívül hosszúra sikeredett koncert? Mivel Laura innen Morraból még tovább utazik valahova, az egyik muzsikust kérem meg, hogy vigyen haza. Vígan beszélgetünk olasz-angol keverék nyelven, közben kétszer is úgy érzem, a halál csak néhány centiméterre suhant el mellettünk. Szörnyen vezetnek nappal is, de sötétben?! Este még blogot írok, pakolászok, készülök a hazaútra.
Reggel kifizetem a szállodát és várom Elenát, aki majd Arezzoba visz. Ő is a reménytelen helyzetről beszél. Halott ez az ország – mondja. Hétfőn elutazik Londonba, hátha talál valami megfelelő munkát. Arezzoban a Turista irodában érdeklődöm, hol hagyhatnám a bőröndömet. Hát itt, nálunk! – kapom meg a választ. Igaz, teszi hozzá rögtön 1 és 3 között bezárják az irodát. Más megoldás pedig nincs. Megnézem a menetrendet. A vonatom 3 óra 9-kor indul. Felveszem a legkomolyabb, rábeszélő arcomat és komoly hangok rákérdezek: megígéri, hogy háromkor pontban kinyitja az irodát? Biztos? Egész biztos? Megígéri. Én pedig izgulhatok a következő 4 órában.
Arezzo leírhatatlan. Végtelenül sajnálom, hogy egyedül kell bejárnom. Minden utca, minden ház, minden kő… Szóval nagy hatással van rám. Csak csatangolok, bámészkodom, fotózok. A főtéren el áll szemem, szám. Ráadásul nem olyan régen néztük meg Kristóffal az Élet szép című filmet, amit itt forgattak. Például ezen a főtéren. Erről, valamint a többi forgatási helyszínről - akárcsak Salzburgban a Muzsika hangjai kapcsán -, kis táblák tudósítanak. De nem ezért felejthetetlen ez a város. Eszek egy szelet pizzát – összehasonlíthatatlanul olcsóbb hely, mint Róma! – veszek egy üveg vizet és töröm a fejem, megkockáztassam-e a három óra kilences vonatot. 25 euro a tét. Ha ugyanis lekésem, vehetek egy új jegyet. Ha csak akkor veszem meg, amikor már itt állok a bőrönddel, lehet, hogy lekésem. Nem mintha nem lenne másik vonat egy órával később, de semmi kedvem itt ücsörögni.
Két óra negyvenkor úgy döntök, hiszek én ennek a kedves hölgynek. Megveszem az automatából a jegyet. Visszasétálok az irodához, ami persze még zárva van. Egy perc múlva kopogást hallok bentről. A kis hölgy jelzi, hogy kinyitja nekem idő előtt az ajtót és vihetem a bőröndömet. Hálásan köszönöm meg. A vonat nagyon kényelmes, a másodosztályon is csak 3-3 ülés van a fülkében. Rómáig megpróbálok aludni valamit.
A Termini zsúfolásig megtelt emberekkel. Persze péntek van és mindenki utazik. 25 vágány előtt próbálok utat törni magamnak. Megtalálom a reptérre induló busz állomását is és legnagyobb örömömre a húsz perc múlva induló busz megérkezik és fel is lehet szállni. Beteszem a bőröndömet a gyomrába és már fenn ücsörögve gondolkodom el azon, hogy vajon kit és mi tart vissza attól, hogy egyszerűen elemelje a cuccomat, míg én fent nézem a tarka forgatagot? A péntek délutáni csúcsforgalomban lassan araszol a busz, de nem bánom, időm mint a pelyva, annyi. Hétkor leadom a bőröndömet és megpróbálok ülőhelyet találni a több száz ember között a parányi reptéren. 3 órán át olvasgatok, nézelődök, tanulmányozom az embereket. Hogy átalakult a repülés kultúrája az nagyon is látszik. A mi éjszakai járatunkon is 99 százalékban fiatalok utaznak bőrönd nélkül, egy darab kis táskával. Mivel csillagos az ég, a repülés igazi élmény. Alattunk a kivilágított városok, utak. Éjfélkor lépek ki a gépből. Egy órakor már otthon is vagyok.

Reggel Ági megkérdezi, hogy melyik hosszúnadrágomat és cipőmet pakolja be. Én tiltakozom, mondván nyaralni megyünk és mellesleg egy kis zenét is hallgatunk. Kánikulát ígértek, tehát rövidnadrág és póló a szerelésünk. Hiszi is, nem is, mindenesetre egy inget azért becsomagol. Egy órakor érkezünk Nyíregyházára a Cantemus Fesztiválra. Somáék kedvesen fogadnak, és átadják a belépőinket, mely mindenféle kedvezményre jogosít a városban. Aztán elmegyünk velük ebédelni. Ebéd közben a cateringet szervező hölgy elmeséli, hogy a 180 fős, három kórusból álló kínai különítmény vezetője ma éppen milyen – vendéglátó szomorító – ötlettel állt elő. Rízst ezentúl nem kérnek, viszont holnapra a menü mellé, még fejenként két-két sült csirke szárny és egy adag marha pörkölt is rendel. Augusztus 19-én délben! Mindenki a fejét csóválja, de egyetlen negatív megjegyzés sem hangzik el, viszont arról tárgyalnak, hogy miként is oldják majd meg a feladatot. És ahogy elnézem a csapatot, biztos vagyok benne, hogy megoldják, akkor is, ha másnapra az egész megye csirkeállományát le is kell vágni. Mesélnek a szervezés nehézségeiről, a folyton csengő telefonokról, az extra helyzetekről, de ezt sem panaszképpen. Elmondják, hogy a város valóban a Fesztivál mellett áll, de azért ez pénzben nem látszik meg olyan nagyon. De ez sem okoz gondot. Költik a sajátjukat. És rengeteg a segítőkész ember. Volt kórustagok, jelenlegi kóristák szülei, vagy csak egyszerű szimpatizánsok.
Ebéd közben az is kiderül, hogy estére mi is hivatalosak vagyunk a Polgármester köszöntőjére a Városházába. Soma sajnálja, hogy ruházati kedvezményük nincs sehol a városban. De nem baj. A délutáni program első része tehát nadrág vásárlás. Nadrágot meglepően gyorsan kapunk is. Kicsit ugyan hosszú, de minden nem lehet tökéletes. A nadrághoz viszont cipő is kell, a cipőhöz zokni. Szóval másfél óra alatt feltöltjük a ruhatáramat.


A belépőnkkel ingyen mehetünk be a sóstói állatkertbe és a fürdőkbe. Ezt is tennénk, ha nem rémítene vissza a város határáig parkoló autók sora. Ha ennek a tömegnek csak a fele a fürdőbe ment, akkor mi az ajtón se jutunk át. Le is teszünk a szándékunkról, viszont benézünk az Állatkertbe. Sok változás, sok újdonság van amióta utoljára néhány éve erre jártunk. Jól érezzük magunkat, de nagy lődörgésre nincs idő, mert az esti fogadás előtt még meg akarom hallgatni az Ady gimi leánykarát, akik a Mönj el Sátán című nekik írt darabomat adják majd elő másnap a versenyen. Kerekes Rita nagyszerűen kézben tartja a lelkes és nagyon jól éneklő lánycsapatot. A darab jobban szól, mint ahogy megírtam. Ez ritka nagy öröm. Sajnálom, hogy nem vettük fel a próbát, annyira meg vagyok elégedve. Összefutok Dénessel is, aki elmondja, hogy ha már úgyis itt vagyok belehallgathatnék másnap délután a karnagyi kurzusba is, ahol a Salve Regina is sorra kerül. Rögtön előkerít egy japán fiatalembert, akinek magyar-japán keveréknyelven elmondja, hogy holnapra tanulja meg a darabot. Aztán felmegyünk a próbaterembe, ahol meghallgatom a néhány nappal korábbi japán turnén készült felvételt is. Fantasztikusan szól. Le vagyok nyűgözve.


A fogadás után a főtéren felállított színpadon megkezdődik a kórusok folklór estje. Dénesék nyitják a sort, majd jönnek sorban a többiek: törökök, portugálok, magyarok, hollandok stb. A leglátványosabbak az ázsiai kórusok, de a legnagyobb sikert a walesi fiúkórus aratja. Az idő közben kicsit lehűl, kimondottan jólesik a hosszú nadrág. Talán még egy zakó is elkelne, de nem legyünk telhetetlenek. A hangversenyt Somáék vegyeskara zárja a Mátrai képekkel. Utána Ágival beülünk a néhány méterre lévő sörözőbe, ahol megkérdezem az erősen pakoló pincérlányt, van-e még kiszolgálás. Ő megnyugtat, hogy persze, majd úgy eltűnik, hogy soha többet nem látjuk. Míg a pincérre várunk megértjük, hogy mitől is működik a Cantemus úgy, ahogy működik. A 900 széket, amit délben még Somáék pakoltak le valamelyik osztállyal, most több tucat önkéntes segítő, volt és jelenlegi Kodályos gyerek és felnőtt pakolja ezerrel. Mire néhány perccel később a térre betolat a teherautó, már összeszedték valamennyit és kézről kézre adva pakolják fel. A kultúr helyiséget otthagyjuk, de a sörről nem mondok le. Átmegyünk egy Cantemus Pont felirattal ellátott másik kerthelységbe. Itt nem csak sört, de még kedvezményt is kapunk. Séta a szállodánkig.


Reggel nincs sok időnk. Kilenckor kezdődik a verseny és előtte még a kottaárusítást is meg kell szervezni. Szerencsére Somáék már et is leszervezték. Átadom a kottákat és elmondom az árakat. Mivel a Hungaroton felszámolja a raktárkészletét, megvettem a lemezeimet. Most megpróbálom eladni őket.


A versenyen találkozunk Szakály Ágival is, aki a Fesztivál Szövetség képviseletében szemléli meg és minősíti a fesztivált. 14 kórus indul a minősítő versenyen. Szinte mindegyik nagyon jó. Külön öröm, hogy Ritáék remekelnek. Kettő felé megyünk ebédelni, majd vissza a Kodályba, megbeszélni a kottaárusokkal a helyzetet. Ők addigra már el is pakoltak, egy borítékba tették a részünket és leadták a kottáinkat az irodába. Meg sem tudom köszönni nekik a segítségüket. Legnagyobb meglepetésemre néhány lemezt is eladtak.


Felmegyek a próbaterembe a kurzust meghallgatni. Jártam már néhány próbateremben, de ez mindegyiket kenterbe veri. Elegáns, kényelmes, remek akusztikájú és egyáltalán, olyan amilyen egy első osztályú iskolához és első osztályú kórus(ok)hoz méltó. A kurzuson Dénes szavait szinkronban fordítják angolra és japánra. A résztvevők egy része magyar a másik fele külföldi. A magyarok között jó néhány ismerős arc. A gyakorló kórus persze többnyire a helyiekből áll, így persze meglehetősen jó dolga van az ifjú karnagyoknak. Mindent leénekelnek. Könnyedén, szépen.


Este jótékonysági koncert a templomban. Szép program, jó ügyért abszolút telt ház előtt. Elmehetnénk még egy éjszakai fürdőzésre a Sóstóra, de én inkább két sört választok a főtéren. Nézzük a teret, a szép házakat, az embereket, élvezzük a nyugalmat. És próbáljuk megfejteni azt a csodát, amit Cantemus Kóruscsaládnak és a hozzá tartozó iskolának, fesztiválnak, gondolkodásnak hívnak. Kár, hogy holnap már menni kell haza!