Elalvás előtt még egyszer tisztázzuk a másnapi tervet: Kriván csúcs. A könyveink szerint 7-8 óra. Indulás kora reggel a Három forrás turistaház parkolójából. Csak találjuk meg. De megtaláljuk. Reggel kilenckor már az utolsó parkolóhelyet foglaljuk el. Nem leszünk egyedül, az biztos. Az útikönyvünk szerint két kellemetlen szakasz lesz, az egyik rögtön az indulásnál, a másik majd a csúcs előtt. Ideális elosztás. Az első etap valóban nagyon kellemetlen. Meredeken emelkedik az út a hegyoldalban. Ráadásul köves a talaj, egyenetlen, kellemetlen. Sokan is vagyunk az úton, így nem nagyon tudok a saját tempómban haladni. Kénytelen vagyok egy gyorsabb iramot felvenni, de ennek az az eredménye, hogy kb. fél óra múlva úgy érzem, ez nem fog menni. Pedig hol vagyunk még a végétől! Időnként megállunk málnázni, ez egy kis lelket ad az embernek. A jobb lábam két ujja minden lépésnél nagyon fáj. El nem tudom képzelni az okáét, hiszen nem ütöttem be sehova, nem erőltettem meg különösebben. Mégis, minden lépés szúró, égő fájdalmat hoz. Ági azzal vigasztal, hogy lesz még olyan időszak, amikor ezt már egyáltalán nem fogom érezni. És persze, mint mindig, most is igaza lesz. A hegyoldal után egy törpefenyős szakasz következik. Itt egy fokkal könnyebb a járás, de annál reménytelenebbül kanyarog az út egyre feljebb. Közben pedig szerencsénk is van az időjárással, mert a korábbi napok után egy kicsit enyhült a hőség, és a nap sem tűz annyira a fátyolfelhőkön keresztül. Tehát azt is mondhatnánk, hogy szeretnek minket az égiek. De nem mondjuk, mert levegőt venni sincs már erőnk, nem hogy gondolkodni. Csak menetelünk monoton, konokon, míg el nem hagyjuk a törpefenyőket és ki nem érünk egy kő borította hegyoldalra. Amerre csak ellátunk kövek, buta kövek mindenütt. Kezd hűvösödni is, ezért felvesszük a pulóvereket. A botokat elrakjuk, mert a nehéz talajon igazából nem sok hasznukat vesszük. Messze, nagyon messze látszik a keresztúti pihenő, ahonnan talán már nincs olyan távol a célunk sem. De odáig még el kellene jutni és ez időnkét kilátástalannak tűnik. Én a magam részéről 10 lépésenként megállok fújtatni és csak bámulom a rengeteg embert, akik látszólag minden probléma nélkül abszolválják a feladatot. Némelyiknek a hátán egy gyerek is nézelődik. A pihenő két út találkozásánál található.
A tábla szerint még egy és negyed óra a csúcs. Elkeseredek. Pihenünk. Müzli szelet, vízzel. Mindennél jobban esik. Aztán nekivágunk az utolsó szakasznak. Meredek hegyoldal, kijelölt út nélkül. Mindenki arra próbálkozik, amerre akar. Időnként komoly feladat elé állít minket egy-egy szikla, de megoldjuk ezt is. Ági persze már most azon izgul, hogy miként fog ő majd lejönni ezeken a sziklákon. Pedig a vége és az igazán húzós rész még messze van. De a kilátás tényleg mindenért kárpótol. Hegygerincek, tavak, patakok pazar látványa. Milyen lehet akkor a csúcsról nézve? A szél megerősödik, a levegő lehűl, mi pedig felvesszük a kabátokat is. Így még nehezebb mozogni, de fázni még rosszabb. Az okosabbaknál kesztyű is van. Mert hát itt sem vagyunk egyedül. Legalább százan igyekszünk hegynek fel és a leggyorsabbak már lefelé jönnek. Egy pihenőnél megszólítok egy magyarul beszélő párt, hogy mennyi még az út. Azt mondják, fél órája jönnek lefelé. Na, akkor nekünk több kell felfelé – mondom, de kijavítanak, lefelé sem lesz gyorsabb. Az utolsó 40-60 méteren már komolyan meredek a hegy, csúszósak a kövek és nagy a szakadék kétoldalt. A híres kettős kereszt azonban csak nem látszik. Végül persze három és fél óra után felhúzzuk magunkat a csúcsra. És igen, tényleg szeretnek bennünket az istenek, mert gyönyörű, szinte teljesen felhőtlen a kilátás körbe-körbe. Fotózkodás – nem könnyű odaférni a kereszthez – ivás és szájtátás. Belehaltunk, de megcsináltuk.

Kb. negyed óra múlva elindulunk vissza. Itt esélyünk sincs a normális lépegetésre. Többnyire fenéken csúszunk lefelé a nagy sziklákon. Néhány perig még rendben van, de egy óra után már nagyon unom az egészet. A keresztútnál a másik irányba fordulunk, mit ahonnan jöttünk és nagyon bízom benne, hogy a kőrengetegből előbb-utóbb csak kiérünk már. De nem. Nem és nem. Kövek, kövek mindenütt. A lejtős terepen minden lépésnél fáj a bokánk, a térdünk. A leereszkedés egyre nagyobb köveken és egyre meredekebben halad. Egy jó van csak az egészben, kezd visszajönni a meleg, ami nagyon jól esik az átgémberedett csontjainknak. Na és még valami. A reggeli indulástól kezdve egyetlen alkalom sem volt a szükségletek rendezésére. Az eredi szakaszon végre ezt is el lehet intézni. Leérünk egy kis tóhoz, ahonnan még bő óra az út a parkolóig. Ennek már minden lépését utálom. Nagyon. Nagyon-nagyon. A lában fáj, a lelkem fáj. Nem akarok többet sehova sem menni. De itt az erdőben nem olyan könnyű taxit kapni.

Este a szállásunknál már alig bírunk felmenni a néhány lépcsőn. Fél óra múlva, fürdés, átöltözés, némi pihenő után viszont nem bírunk lemenni ugyanezeken a lépcsőfokokon.

Csütörtökre nem tervezünk túrát! Erről szerencsére nem kell vitát nyitnunk, elég megmozdítani sajgó, görcsben álló lábainkat. A számos lehetőség közül elsőként a Késmárkot választjuk. Kedves kis település egy egészen világraszóló evangélikus fa templommal. Előbb azonban a Thököly mauzóleumot nézzük meg, ahol a helyi magyar és angol nyelvű ismertetőkből megtudhatjuk, hogy a magyarok mikor és miként foglalták el Szlovákiát. Ez csak azért izgalmas olvasmány, mert szegény Thököly véletlenül már itt, a saját családi kastélyukban született. Mindegy. Átmegyünk az evangélikus templomba, amit egyetlen vasszög felhasználása nélkül építettek többek között svéd hajóácsok. Igazi csoda. Megérte meglátogatni. Késmárkot, Lőcsét, és a többi ismert magyar nevű települést persze ne keressük a térképeken. Sehol semmi nem utal már rá, hogy valamikor a magyar történelem fontos részei voltak. A település nevek kizárólag szlovákul olvashatók mindenütt. Magyarul nem beszélnek, vagy nem akarnak beszélni. Ez alól kivételek az étterem tulajdonosok, vagy jegyárusítók, akik kb. olyan szinten beszélik a magyart, mint a balatoni pincérek a németet.

Ezután Dunajecre tartunk, a Lengyel határra. Az itteni tutajozásról már sokat hallottunk, most ki is próbálnánk. Az első, ilyesmit reklámozó táblánál lelassítok, leparkolunk a mezőn és rövid alkudozás után, már indul is a menet. 14 kilométernyi, bő két óra hajókázást ígérnek a népviseletbe öltözött emberek. No és azt, hogy lesz majd autóbusz a végállomáson, ami visszahoz minket ide. Ez utóbbiban nem bízom annyira, de próba, szerencse. Az idő ragyogó, a hegyek közt kanyargó patakon való tutajozás jobb, mint gondoltuk. A kis, kb. 40 cm széles, 5-6-méter hosszú csónakokból 5 darabot kötnek egymás mellé. Erre deszkát fektetnek és máris kész a tutaj. Két ember hajtja, hosszú botokkal tolva. Útközben számos hasonló indulási pontot látunk. Nagyüzemileg megy a turisták hajókáztatása. Az utolsó, szűk kanyonszerű szakaszon kiépített bicikliút kíséri a patakot. Ha innen indultunk volna, megtehetnénk, hogy a végállomáson biciklit bérlünk, és azzal kerekezünk vissza az indulási pontig. Hogy mennyire szervezett az egész, azt a célállomáson látjuk igazán. A beérkező tutajokat gyorsan szétkapják és már teszik is a várakozó teherautókra. Ugyanígy a bicikliket, kajakokat, kenukat, csónakokat. És persze igazat mondtak a busszal kapcsolatban is. Tényleg volt járat. Ráadásul alig 5 percet kellett rá várni. Aztán vagy negyven percig kanyargott a kis falvakon keresztül, míg a parkolónkhoz értünk.

Hazafelé menet még megállunk Lőcsén, ami egészen különleges atmoszférát áraszt és elszaladunk még a Szepesi várromig. Ez utóbbi még romjaiban is lenyűgöző.

Utolsó szlovák vacsoránkra izomláztól még mindig sajgó lábakon sántikálunk be.

Kivételesen nem kelünk korán. Pakolás, reggeli, kicsekkolás. Hazafelé még útba ejtjük a Dobsinai jégbarlangot, amit idefelé nem sikerült nyitva találnunk. 20 percnyi sétát ígér az útjelző tábla, ami nehezen hajló lábainkkal komoly kihívás. De felérünk, s mire megvesszük a jegyünket, kiderül, hogy egy magyar turistacsoport miatt soron kívül indul a magyar nyelvű vezetés. Rögtön. A barlangban 0 fok van, de felkészültünk és nem fázunk. A negyven perces túra idegenvezetése abból áll, hogy időnként bekapcsolnak egy magnetofont, ami elmondja azt, amit már az útikönyvekből is tudtunk.

Négy éjszaka, öt nap Szlovákiában. Több, mint jó volt!

Ági szerint mégiscsak „Csehszlovákiába” megyünk ezért meg kellene nézni, hogy a Dobsinai jégbarlang nyitva van-e hétfőn. Miért ne lenne, mondom én, hiszen egy ilyen világörökségi kincset csak nem zárnak be. Felmegyünk tehát a honlapra, ami úgy néz ki, mint aki látta élve Ludvik Svobodát. Fotó rengeteg, információ kevés. Szünnapról nem írnak.
A GPS-t beprogramozom, és már indulhat is a négyéjszakás kaland! Az idő gyönyörű és az is marad még a következő néhány napban. A GPS-ben az a jó, hogy olyan isten háta mögötti falvakba is elvezeti a gyanútlan autóst, ahova a Varsói szerződés tankjai óta senki be nem tette a lábát. Az utak többnyire pocsékok, de helyenként teljesen érthetetlen módon kiválóak. Biciklistákkal egyre gyakrabban találkozunk, ahogy közeledünk a Tátrához, bicikli utat azonban az öt nap alatt egyetlen métert sem láttunk. A jégbarlang előtt murvás parkoló, kis szocreál étterem és egy hatalmas háromnyelvű tábla tudatja, hogy a barlang óránként látogatható, kb. 25 perc séta után és persze azt is, hogy hétfőn zárva tart.
Nem baj. Autóba be, fordulunk és megyünk tovább Poprád irányába Nagyszalókra. Ez egy kis falu, a faluszélen hatalmas területen étterem, játszóterek, kisebb-nagyobb házak. Ide jöttünk. A recepción ugyan nem találunk senkit, de érdeklődésünkre küldenek egy angolul remekül beszélő hölgyet. Becsekkolunk, megkapjuk a kulcsunkat, egy kedvezményekre jogosító kártyát, és egy üveg szlovák vörösbort. Máris szeretem én ezt a helyet! A szállásunk egy vadonatúj lakás, modern, elegáns, világos és tágas.
Átautózunk a 7 kilométerre levő Ótátrafüredre - Starý Smokovecbe – ahonnan egy rövid bemelegítő túrára indulunk a felvonó mellett. A talaj kavicsos, csúszós, a hegyoldal meredek, a nap nagyon tűz és mivel egy kivágott erdő maradékán keresztül vezet az út, nem is túl szép látvány az egész. Már bánom, hogy hagytam magam rábeszélni erre a túrázásra. De aztán felérünk a Tarajkára – Hrebienokra – és elszáll a fáradságom is. Első komolyabb túránk másnap reggel majd innen fog indulni. Még sétálunk egyet Ótátrafüreden, otthon megkóstolom a vörösbort – jó! – megtervezzük a másnapi túrát és hamar elnyom az álmosság.
Korán kelünk. A reggeli svédasztalos, aránylag nagy választékkal, bőséges mennyiség mindenből. Mindkét hátizsákot megpakoljuk pulóverrel, esőkabáttal, müzli szeletekkel és egy-egy liter vízzel felszerelkezve nekivágunk. A Tarajkára felvonóval megyünk, mivel gyorsan meggyőzöm magam, hogy gyalogolhatunk még eleget. Innen néhány fénykép elkészítése után elindulunk a Kőpataki-tóhoz. Köves, egyeletlen, kényelmetlenül járható út. Néha erdőn keresztül, máskor az erdő mellett. Szerencsére sok málnabokrot találunk, így aztán a málnázás mindig jó ürügy a meg-megállásra. A vadmálna apró szemű, de nagyon édes és a vártnál is jobban oltja a szomjúságot.
Apropó erdő. Sajnos a tátrai fenyvesek rohamosan pusztulnak. A 2004-es nagy erdőpusztulás után a szú annyira elszaporodott, hogy egyes tudósok szerint végveszélyben van a Tátra szinte teljes fenyves állománya. Ezzel a szomorú képpel lépten-nyomon találkozhattunk mi is. Kidőlt fák, kivágott hegyoldalak és még álló, de halott fenyőerdők között vezet az utunk. Szomorú látvány és szomorú hangok. Madarak helyett láncfűrészek. Mentik, ami menthető.
Bő két óra gyaloglás után érünk el a Tátra Lomnicból induló, és a Lomnici csúcsra, valamint a Lomnici nyeregbe vivő felvonó épületéig. Egyben a mellette lévő Kőpataki tóhoz (1751m). A pólónkból szó szerint csöpög az izzadság, de a hideg szél miatt kénytelenek vagyunk felvenni a pulóvereket. Kevés szörnyűbb érzés van, mint amikor a hideg, vizes póló az ember hátára tapad. Megpihenünk a tó mellett. Nagy a tömeg, sokan vannak a büfékben is. Az árak szokatlanul visszafogottak. Egy korsó sör 1 euró körül mozog és hasonló árakban vannak a hot-dogok, szendvicsek is. A csúcsra 24 pénzért visznek fel. Azaz csak vinnének, de nem teszik. A pénztárban kis tábla; aznapra már minden hely foglalt a felvonón. Ezt nem nagyon értjük. Fél 12 van. A felvonó este hatig jár. Akkor ki, mikor és hogyan foglalta le? Kicsit dühöngünk, de aztán ahogy a leereszkedő felhőben eltűnik az első kabin, megnyugszunk kissé. Lehet, hogy hiába mennénk fel, a felhőtől nem látnánk semmit.
A Tátra az egyik legváltozékonyabb időjárással bíró hegység. Ezt hamar megtapasztaljuk, mert néhány perc múlva már olyan kellemetlen hideg van, hogy kénytelenek vagyunk felvenni a kabátokat is. Bánatunkban veszünk két jegyet a nyeregbe tartó libegőre és nem bánjuk meg. A 2190 méteren lévő nyeregből egészen káprázatos kilátás nyílik körbe. A csipkés – ha nem lenne ennyire ódivatú kifejezés, azt mondanám vadregényes –hegycsúcsokra, tavakra, hó borította oldalakra, távoli menedékházra, ösvényre. Alattunk a szakadék, körülöttünk a természet csodája. És süt a nap! De nem árt sietni a fotózással, mert rohamosan közeledik egy szürke, átláthatatlan felhő. Még vagy negyed órát ücsörgünk, próbálunk betelni a látvánnyal, fotózunk amíg a gép akkuja bírja – nem sokáig – majd boldogan indulunk vissza a felvonóhoz. Az utat visszafelé már egy felhőben tesszük meg.
Újabb 10 euróért levisz minket a felvonó (levonó?) Tátra Lomnicra. Itt gyorsan megtaláljuk a Tátra villamosnak nevezett elektromos vonatot és egy automatából megvesszük a jegyünket Ótátrafüredig. A vonathálózat kitűnően megépített, megszervezett közlekedési eszköz a Tátrában. A kis – nyáron a túrázókból, télen a síelőkből élő – településeket köti össze kényelmesen és olcsón. A vonaton biciklik is szállíthatók, és a síléceknek is kialakítottak kellő mennyiségű helyet. A négyszemélyes szeparék kis asztalán a vasút térképe, az árakkal, bérletekkel együtt. Ekkor jövök rá, hogy megvehettük volna a jegyünket egyenest a Csorba-tóhoz is, ami következő állomásunk lesz. Nem baj. Mindig tanulok valamit. Az egy óra várakozást, amíg a következő vonat megy majd, sétával és könnyű ebéddel töltjük. Ági tócsnit (lapcsánka stb.) eszik, én megpróbálkozom a helyi lángossal. Sajttal együtt is csak 1 euró. Kicsit elősütött, de nem is rossz. Itt mindenhol az utcai kalyibáktól az éttermekig meg van adva grammban az ételek mennyisége. Senki nem vesz zsákbamacskát.
Megjön végre a vonatunk az állomásra és boldogan ugrunk fel rá. Lekezelem a jegyünket, amikor Áginak feltűnik, hogy nem a Csorba-tó, hanem az ellenkező irány van kiírva a kijelzőn. Gyorsan leugrunk, és árkon-bokron-sínen át felugrunk a másik szerelvényre. Ilyenkor örülünk, hogy a pontos indulás nem az erősségük a szlovákoknak. Jó negyven percig zötyögünk a Tátra aljában, míg elérünk a Csorba-tóig. A tavat körbejárjuk, a tájban gyönyörködünk, esetleges túraútvonalakat nézünk, majd visszavonatozunk Ótátrafüredre a kocsihoz. A vonaton a térképet nézve jövünk rá, hogy autóba sem kellett volna ülnünk – és én is ihattam volna egy jó sört valahol! – hiszen a mi falunkban is megáll a vonat. Az étteremben aztán bepótolom a kihagyott sört, remek csapolt Staroprament iszom valami helyi szlovák specialitás mellé.
Ma sem kell ringatni minket az elalváshoz!

Nincs szerencsém a Magyar Rádió Gyermekkarával. Az elmúlt 22 évben talán ha egyszer adták elő valami kis korai zsengémet. Azóta semmi. Aztán vagy egy éve megkeresett Thész Gabi, hogy írnék-e nekik művet? Persze, hogy írtam. De a bemutató valahogy mindig tolódott, elmaradt. Utoljára október 8-ra volt kitűzve egy másik darabommal együtt. Thész Gabit viszont nyugdíjazták. A kórus új vezetőivel abban maradtunk, hogy nem lenne elegáns dolog, ha az előd által rendelt művet ők mutatnák be, ezért írtam nekik egy új darabot.
Nincs szerencsém a Filharmóniával sem. Az elmúlt 22 évben még egyetlen művemet sem szerkesztették be egyetlen filharmóniás hangversenyre sem. (Egyszer ugyan elhangzott egy dalom, de azt az előadók kérték.) Ez nem gátolt meg abban, hogy Igricz Györgynek magam is megszavazzam az Artisjus-díjat. Igricz most egy kurta levélben lemondta a Gyerekkar részvételét az októberi hangversenyen. Részben azzal indokolva döntését, hogy a szerződést a kórus korábbi karnagya írta alá, részben azzal, hogy tudomása szerint a megrendelt művek nem készültek el. No comment.

A nagy hőség miatt csak ötkor indulunk el otthonról. Sikerül aránylag jó helyen leraknunk a kocsit és irány a Sziget! 20 év után először támadt bennem vágy, hogy kimenjünk. Arra gondoltunk, hogy a Magyar Dal Napja megér egy próbálkozást, ráadásul azzal erősítettük magunkat, hogy a mínusz második napon talán még nincs akkora szemét, por/sár stb. mint később. A karszalagokért óriási a sor. A közönség nagy része beköltözős és rengeteg a külföldi. Nyilván az „ő kedvükért” 265-el váltják az eurót. Csoda hogy senki nem rohan pénzt váltani? A várakozás 45 perce alatt csúnya felhők gyülekeznek az égen. A szél is felerősödik. Telefon a szüleimnek, nézzék már meg a neten, mi várható. Még sem szívesen adunk ki 15 ezer forintot, csak azért, hogy bőrig ázzunk. Gyors válasz: náluk már szakad. Tanakodás. Józan ész vagy kockázat? Bemegyünk! Illetve még nem, mert az további negyed óra. De bent vagyunk. A nagy színpadot hamar megtaláljuk. Elég sokan vannak már a nézőtéren, és elég sokan ittak már kicsivel többet az ideálisnál, de komoly gond még nincs. Éppen Ganxsta Zoli lép a deszkákra, hogy elképesztő hangerővel üvöltse tele trágársággal a teret. Fiam nem nagyon hisz a fülének. Nem mintha a franciakisasszonyoknál nevelkedett volna, de azért mégis. Szerencsére csak két számot játszanak. Tulajdonképpen annyira nevetséges ez a 20 éve is idejét múlt „keménység”, hogy jó kedvem lesz. A műsorvezető Novák Péter megpróbálja áthidalni a szerelések közötti üresjáratokat több-kevesebb sikerrel. A Tátrai Band a névadó kéztörése miatt némileg átalakulva játszik, de Charlie elég jó így is. Igaz néhány óra múlva majd saját neve alatt szinte ugyan ezekkel a zenészekkel és teljesen ugyan ezt a stílust folytatja. A dalokat feliratozzák a hatalmas kivetítőkre, így az egész, sokórás koncert egyfajta össznépi karaokevá válik. Ez jót tesz a hangulatnak. Mindenki énekel, jókedvű, és végül a vihar is elkerüli a Szigetet. És jönnek sorban az előadók. Caramellé az egyik legjobb dal, de a táncos lányokat nyugodtan otthon hagyhatta volna, csak zavarnak a színpadon. Én bírom a Vad Fruttikat is, ahogy beleüvöltik a világba minden fájdalmukat, amit csak egy tízen- húszon éves rocker érezhet: Nekem senkim sincsen! Geszti Péterék profik, bár a mikrofonok nem mindig szólnak rendesen. Az est egyik mélypontja a Magyar Jazz Workshop nevű butaság, ahol a hazai jazz élet legjobbjai bohóckodnak egy úgynevezett kompozíció kapcsán. Leginkább egy össznépi zenei anarchia volt az egész. Kár érte. Charlie Szörényivel énekel, majd csatlakozik hozzájuk Bródy is, később Koncz Zsuzsa némileg berekedve. De mindegy, mert úgy jó az egész, ahogy van. Rúzsa Magdi fantasztikus. Egy szál maga betölti a szigetet. Presserrel pedig verhetetlenek. Eddigre már abszolút telt ház van. A hangulat továbbra is nagyon jó. Fenyő profi showt hoz és a jó érzésünket még Gerendás Péter erősen vitatható színvonalú Szép Júliája sem tudja elvenni. Persze mindenki az LGT-re vár, akik jönnek is és némi csalódásunkra Pici bácsi dünnyögésével egy háromakkordost játszanak a kevésbé sikerült, általam alibi számnak tituláltak közül. Aztán bejön a színpadra mindenki, aki arra járt, és bár a Neked írom a dalt-ban sincs több három akkordnál, ez azért egész másképp szól. Főleg ekkora kórussal. Ez már fél 11 tájban van. Alig állunk a lábunkon, így a Beatrice-t már nem várjuk meg. A szigeti hídon ér utol minket a Nyolc óra munka. De mi már pihenni megyünk. Reggel indulás: Marci logika táborba (egy hét a szülők nélkül! Hurrá!) mi meg a Tátrába (5 nap a fiúk nélkül! Hurrá!).

Olaszországba utazom.
Na nem most, majd szeptemberben. A kies umbrioi Citta di Castello-ba. Magyar-olasz zenei fesztivál van ott elég rangos fellépőkkel. Vagy fél éve rendeltek tőlem egy kamaradarabot, ennek a bemutatójára készülök. Olvasgatom a netet, mit írnak, hogyan lehet oda eljutni. Az gyorsan kiderül, hogy az első lépés: Róma. Hamar találunk is egy remek és főleg olcsó repülőjegyet. 22 ezer. Oda-vissza! Nyomás, rendeljük meg. És ekkor elszabadul a mennyország. No meg az internetes vásárlás összes kínja, baja. Lefagyó oldalak, meg nem nyíló ablakok, újrakezdések és még újra meg újra újrakezdések. És a meglepetések. Mert az igaz, hogy a jegy 22 ezer, de ha már van egy bőröndöm is, akkor + 17, aztán a kötelező biztosítás (ezek tudnak valamit?), aztán a kedvencem; a regisztrációs díj. Ezt ugyanis egyáltalán nem értem. Számítógépes rendszer, én (illetve egy idő után már csak a nálam nagyságrendekkel türelmesebb Ági) töltöm ki a rubrikák tucatjait a neten és majd nekem kell online becsekkolnom. Akkor mire fizetek kb. 5 ezret? Summa summarum 45 ezer a vége.
Mintha réges-régen olvastam volna egy olyan törvényről, mely megtiltja az ilyen vevőcsalogató árképzést. Persze annyi mindent olvastam már.