Indulás előtt még kapok egy levelet a Ryanairtől, melyben karóba húzással, felnégyeléssel és egyéb nyalánkságokkal fenyegetnek arra az esetre, ha kézipoggyászom mérete és súlya meghaladná az általuk előírtat.
A reptéri járat némi késéssel, háromnegyed nyolc után érkezik meg és alig egy óra alatt kint is vagyunk Ferihegyen. Hosszú sorok kígyóznak a csekkoláshoz, de aránylag gyorsan végzünk. Újabb sor, hogy bejussunk a reptér belsejébe, de ez is rendben van. Másfél óra semmittevés következik. Látni való nem sok van, legfeljebb az Istentől elrugaszkodott árak. Két tojásos rántotta 1250-ért. Bravó. Negyven perccel felszállás előtt mondják be a kapu számát és mire odaérek, már újabb sor várakozik a beszállásra. Többnyire olaszok, akik pont úgy lökdösődnek, tolakodnak, mint honfitársaink. Aki persze külön fizet még egy kisebb összeget, az külön sorba állhat, és soron kívül jut be a gépbe. Illetve előbb még a kifutópályára, ahol kordonok mutatják az utat a különböző Ryanair járatokhoz. Hihetetlen gagyi az egész. Egy Indiana Jones filmben, a negyvenes években is elegánsabban csinálták ezt meg. Sétálunk a betonon, majd megint sorba állunk. Beszálláskor újabb ellenőrzés. Ha jól számolom, ez már a negyedik. Rend a lelke mindennek. Útközben újabb figyelmeztető táblák mindenütt, melyek a kézipoggyász méretére vonatkoznak. Aztán ahogy beszállunk megértem, miért. Ennél a remek szálkás deszkás légitársaságnál külön kell fizetni a bőrönd szállításáért. Ezért a legtöbben nem visznek magukkal bőröndöt, hanem a kézipoggyászba próbálják begyömöszölni az útravalót. Ezért látni a reptéren annyi lázasan pakolászó, a negyedik pulóvert is magára húzó utast. A méretkorlátozásra azért van szükség, mert hat emberre csak öt kézipoggyásznyi hely jut. Ebből lesznek aztán a zavarok a gépen. A beszállókártyám elvételekor, még bent az épületben közlik, hogy oda ülök, ahova akarok. Ezen felhúzom magam, mert akkor miért vettem meg nem kevés újabb pénzekért a pontos helyemet? De a gépen már minden oké. Megmutatják az ülésemet és már nem is bánom a plusz ezreket, mert az olasz tömeg komoly csatákat vív egy-egy székért.
A felszállás simán megy s pár percig, míg a felhők fölé nem érünk, élvezem is a kilátást. Aztán beindul a Ryanair teleshopping. Előbb enni és innivalókat kínálnak pénzért, majd parfümöt, római buszjegyeket, és a fene tudja még mi mindent. Aztán felszakadozik a felhőzet és meglátom a tengert. Nem sokkal később pedig ráfordulunk Rómára és egészen alacsonyan megyünk el felette. Fantasztikus látvány innen fentről a Colosseum, a Vatikán a Tevere.
Róma húsz fokkal és esővel vár. Megveszem a buszjegyet a Terminiig és előbányászom az esőkabátomat. Az eső közben hol eláll, hol elered. A buszhoz újabb sorbaállás, újabb lökdösődés. Bő fél óra az út, de legalább látok valamit Rómából. A Via Appia felől megyünk, mindenütt régi romok. Kicsit sajnálom, hogy nincs több időm. A Termini nagyobb és zsúfoltabb, mint ahogy emlékeztem rá. Rengeteg vágány, rengeteg vonat, rengeteg ember. Nem könnyen, de megtalálom a pénztárakat. Vagyis a pénztár automatákat. Meglepően gyorsan kiigazodom rajtuk és máris kezemben a vonatjegy Arezzoig. Közel két órát kell itt eltöltenem, ami nem tűnik valami bíztató kilátásnak. Padot összesen 10 emberre valót számláltam meg és egyikre sem volt kiírva, hogy a részemre van lefoglalva. Kint szakad az eső, így a sétáról lemondok. Állok, nézem az embereket. Meglehetősen rosszul öltözöttek, szürkék. És nagyon vegyes a felhozatal. Róma világváros, így nem meglepő a tökéletesen adekvát olasz tempóban gesztikuláló ázsiai, vagy afrikai ember sem.
A menetrend kijelző táblán kb. negyven percnyi vonatindulás fér el. Az enyém még persze sehol. Így 25 percenként végig húzom a bőröndömet az állomáson jobbról balra, majd vissza. Ezzel is múlik az idő. Közben megéheztem. De az árak ijesztőek. Egy kis szelet pizza 6.60. Nem kérek. Minden vonat mellé kiírják a vágány számát. Született pesszimizmusom végett biztos voltam benne, hogy az enyémnél majd másként lesz. És tényleg. Az én, Firenzéig közlekedő gyorsvonatom nem képes az 1. vagy 15. vágányról indulni. Nála ezt látom IEst. Töröm a fejem, mit jelenthet. Intercity Expressz? De ez nem stimmel. De akkor? Időm még van, ezért óvatosan, mint aki épp csak arra sétál, elindulok az 1. vágány felé. És bátorságom elnyerte jutalmát: Már látom is, hogy létezik ilyen vágány is. Igaz 400 méterrel kijjebb, gyakorlatilag már a katakombáknál. A vonat megvan, és találok is egy jó, egyszemélyes helyet, ahol még a bőröndöm is elfér. Megnyugszom, első etap kipipálva. De aztán rám tőr a frász: Vár-e a valaki Arezzoban és ha nem, mit csinálok majd?
A menetrend szerint 2 óra húsz perc az út. Ez borulni látszik már az induláskor, mert vagy negyed órával később indulunk. Ahogy múlik az idő, a táj úgy lesz egyre szebb. A Tevere völgyében haladunk, a távolban az Appeninek. Fáradt vagyok, aludnék, de nem nagyon merek. Sms érkezése riaszt félszendergésemből. Egy Elena nevű hölgy jelzi, hogy vár az arezzoi pályaudvaron. Kérdi, melyik vonaton ülök. Megírom neki. Válaszában jelzi, hogy negyven perc késést ír ki a tábla. Még kicsit eldiskurálunk kölcsönösen biztosítva egymást arról, hogy nem tehetünk róla és ne aggódjak, ő ott lesz. Közben folyton maestronak szólít, ami nagyon tetszik, és persze nem tudom megszokni a következő napokban sem. Majdnem egy óra késéssel érkezünk Arezzoba, ahol Elena tényleg vár ás egy negyven perces, olaszos tempóban lebonyolított autókázás után megérkezünk Citta di Castellóba. Közben jót beszélgetünk. Megtudom, hogy ez a 46. fesztiváljuk és minden évben más ország a vendég. Elvisz a kis szállodába, ahol segít bejelentkezni, majd végre elfoglalom a szobámat. Fél nyolc van. 12 órája léptem ki a lakás ajtaján. Fáradt vagyok és éhes. Kipakolok, letusolok, átöltözöm és elindulok az Elenától kapott kis térkép segítségével felfedezni a várost, és főleg venni valami ennivalót! De nyolckor itt már zárnak a pizzériák, boltot meg egyet sem találok. Vert seregként térek vissza a szállodába. A portás pult mellett kis bár féleség nagy sörcsappal. Kérek egy sört, de csak dobozos van. Mindegy. Megiszom. Ez volt a vacsorám. Lefekszem, gyorsan elalszom.
Másnap korán ébredek. Az együttes 10-től próbál egy állítólag 5 percnyire lévő helyen. A nem túl izgalmas reggeli után már 9-kor úton vagyok. Elenának igaza volt, ma szebb az idő (már-már süt a nap) és gyönyörű ez a középkori város. Ámulok-bámulok, fényképeket készítek, - ki tudja máskor milyen idő lesz – és persze megpróbálom a próbaterem felé venni az irányt. Az a baj ezekkel a girbe-gurba utcás középkori városokkal, hogy minden nagyon közel van egymáshoz annak, aki nem téved el, de ha egyszer másfelé kanyarodtál, mint kellett volna, egy pillanat alatt a város egy távoli pontján találhatod magad. Így történik ez velem is. Többszöri kérdezősködés és útbaigazítás után végül is megtalálom, a tényleg közeli épületet. A rendkívül visszhangos teremben már javában próbálnak a zenészek. Bemegyek, bemutatkozom és megkérdezem, mikorra jöjjek vissza. Megbeszéljük, majd újra nyakamba veszem a várost. Egészen váratlanul egy kis boltra bukkanok. Mint kiderült tegnap este is csak vagy 30 méterrel mentem el mellette. Veszek néhány croiassant és két doboz sört. Ma már nem halok éhen!
A próba remekül megy. Profi zenészek, akik nagyon jól megtanulták a darabot. Legalábbis most úgy tűnik, mert a nagyon rossz akusztikájú helyiségben nem sokat hallani. A lényeg, hogy néhány apró igazítás után egészen kiválóan játsszák. A csellista Peruggiában élő német, a hegedűs japán, a fagottos Rómából érkezett, a többiek hellyel-közzel idevalósiak. Szimpatikus emberek. Mindenki boldog én meg mehetek vissza várost nézni. Előbb azonban megkeresem a fesztivál irodáját, hogy bemutatkozzam Laurának a Fesztivál mindenes titkárának. Vele leveleztem az elmúlt bő fél évben. Megkapom a szerződésemet is és a csekkemet is. Kicsit több adót vontak, mint számítottam, de mit tegyünk. Bejelöli a térképen a bankot, ahol be tudom váltani a csekket. Ez minden nagyobb gond nélkül sikerül is.
Délután ötig - következő próbáig – megpróbálom agyonütni az időt. Nem könnyen megy, mert bár a városka gyönyörű, nagyon gyorsan kiderül, hogy viszonylag gyorsan bejárható. Mindenesetre nézem a kirakatokat, amiket már csak azért is érdemes szemügyre venni, mert itt komolyan veszik a Fesztivált és komolyan veszik, hogy a vendég Magyarország. Minden harmadik-negyedik kirakatban, függetlenül attól, hogy egyébként mit árulnak benne, egy-egy hangszer vagy kottacsomag, magyar zászló, magyar kokárda és persze a fesztivál plakátja van kiállítva. Van olyan kirakat is, ahol Rubik kockával és golyóstollal, illetve a feltalálókról készített rövid életrajzzal mutatják be a vendéget. Jó érzés. A legszellemesebb egy hentes kirakata, ahol olasz-magyar szótárként a legfontosabbnak tartott szavak és mondatok szerepelnek két nyelven. Így persze érthető, hogy a lista a „szép a mészáros”, nyilvánvalóan egyetlen turista szókincséből sem hiányozható mondattal zárul. A délutáni próba sok izgalmat nem hoz, nem is húzom az időt különösebben. Az utca váratlanul megtelik fiatalokkal. Eddig hol lehettek? Estére veszek egy üveg bort és bekapcsolom a tévét. A több száz csatornának az az előnye, hogy jól látszik, külhonban pontosan ugyanazt a szemetet zúdítják a nézőkre, mint otthon. Van sport, főzőműsor és minden egyéb, s amivel szerencsére otthon fő műsoridőben nem szoktam volt találkozni a teleshop. Árulnak itt is mindent rogyásig. Végül kikötök a paralimpia mellett.
Csütörtökön 12-re beszéljük meg a próbát, így kényelmesen teszek-veszek otthon, majd 11 felé kilépek az utcára. Az eddigi kihaltságnak nyoma sincs. Mint utólag megtudom, csütörtök és szombat a vásár napja errefelé. Mindenütt árusok és mindenütt tömeg. Ruhát, cipőt és minden elképzelhetetlen bóvlit árulnak. És persze sonkát, sajtot, amit csak el tud képzelni az ember. Ez utóbbiakból azon nyomban szendvicseket is készítenek a vevőnek. Az utcán összefutok két zenészemmel. Beszélgetünk és biztosítanak róla, hogy bőven ráérek fél órával később is menni. Úgy teszek. Addig még megnézem a középkori tornyot és néhány templomot. A 44 méter magas torony mellett kis étterem. Ekkor még nem tudom, hogy itt fogunk majd ebédelni próba után. A próba most is rendben lemegy. Kicsit sokat kell várnom, de vigasztalásul meghívnak magukkal ebédelni, a már említett apró étterembe. Ők már jó barátságba keveredtek a testvérpár tulajokkal, így hiába önkiszolgáló az étterem, nekünk kihozzák a fantasztikus pennét a kerti asztalokhoz. Közben megbeszéljük az élet nagy kérdéseit. Művészet, kormányzati akarat vagy annak hiánya, pénz(telenség) munkalehetőség stb. Egyformán kilátástalannak tűnik a helyzet mindenütt. Szerencsére az én angol tudásom kicsit jobb, mint az övék, nem érzem magam nagyon rosszul. Hát még amikor olasz szavakat vegyítek a mondatokba!
Fél négyre jön értem Laura, a fesztivál titkára és elvisz a koncert helyszínére egy kb. 20 percre lévő kis település szélére. Itt egy gyönyörű, apró középkori templom áll, benne az 1400-as évekből való freskókkal. A környék büszkesége és méltán! Olyan atmoszférája van a templomnak, amit csak a tökéletes akusztikája tud felülmúlni. De ki fog ide eljönni, hogy 15 euróért 20-21. századi zenét hallgasson? Ne, izguljak, mondja Laura. A környék tele van belga, amerikai és német nyugdíjasokkal, akik itt vettek házat maguknak öreg napjaikra. Rájuk (is) számíthatunk. És a helyiekre is. Mert, ahogy közeledik a koncert kezdésének időpontja, úgy gyűlnek az emberek egyre nagyobb számban. Leparkolnak ahol csak érnek, nem nagyon törődve a közlekedés legelemibb szabályaival sem. Két barátságos rendőr „felügyeli” a rendet. Elbeszélgetnek a helyiekkel, viccelődnek, ráérnek ők is. Fél hétre megtelik a templom. kb. 150 ember zsúfolódik be a kis helyiségbe. Az atmoszféra kiváló, nagy a várakozás. Pedig nem könnyű a műsor: Bartók Kontrasztok, Hindemith Kvartett és a két, fesztivál által rendelt darab. Egy nagyon modern és követhetetlen olasz, majd egy kicsit egyszerűbb; az enyém. A közönség minden műsorszám után fel-fel áll, kicsit beszélget, vannak, akik kimennek rágyújtani. Barátságos, laza az egész. Az Olasz koncertem nagy sikert arat, hálásak a muzsikusok is és örül a közönség is. Persze lehet, hogy csak annak örül mindenki, hogy véget ért ez a rendkívül hosszúra sikeredett koncert? Mivel Laura innen Morraból még tovább utazik valahova, az egyik muzsikust kérem meg, hogy vigyen haza. Vígan beszélgetünk olasz-angol keverék nyelven, közben kétszer is úgy érzem, a halál csak néhány centiméterre suhant el mellettünk. Szörnyen vezetnek nappal is, de sötétben?! Este még blogot írok, pakolászok, készülök a hazaútra.
Reggel kifizetem a szállodát és várom Elenát, aki majd Arezzoba visz. Ő is a reménytelen helyzetről beszél. Halott ez az ország – mondja. Hétfőn elutazik Londonba, hátha talál valami megfelelő munkát. Arezzoban a Turista irodában érdeklődöm, hol hagyhatnám a bőröndömet. Hát itt, nálunk! – kapom meg a választ. Igaz, teszi hozzá rögtön 1 és 3 között bezárják az irodát. Más megoldás pedig nincs. Megnézem a menetrendet. A vonatom 3 óra 9-kor indul. Felveszem a legkomolyabb, rábeszélő arcomat és komoly hangok rákérdezek: megígéri, hogy háromkor pontban kinyitja az irodát? Biztos? Egész biztos? Megígéri. Én pedig izgulhatok a következő 4 órában.
Arezzo leírhatatlan. Végtelenül sajnálom, hogy egyedül kell bejárnom. Minden utca, minden ház, minden kő… Szóval nagy hatással van rám. Csak csatangolok, bámészkodom, fotózok. A főtéren el áll szemem, szám. Ráadásul nem olyan régen néztük meg Kristóffal az Élet szép című filmet, amit itt forgattak. Például ezen a főtéren. Erről, valamint a többi forgatási helyszínről - akárcsak Salzburgban a Muzsika hangjai kapcsán -, kis táblák tudósítanak. De nem ezért felejthetetlen ez a város. Eszek egy szelet pizzát – összehasonlíthatatlanul olcsóbb hely, mint Róma! – veszek egy üveg vizet és töröm a fejem, megkockáztassam-e a három óra kilences vonatot. 25 euro a tét. Ha ugyanis lekésem, vehetek egy új jegyet. Ha csak akkor veszem meg, amikor már itt állok a bőrönddel, lehet, hogy lekésem. Nem mintha nem lenne másik vonat egy órával később, de semmi kedvem itt ücsörögni.
Két óra negyvenkor úgy döntök, hiszek én ennek a kedves hölgynek. Megveszem az automatából a jegyet. Visszasétálok az irodához, ami persze még zárva van. Egy perc múlva kopogást hallok bentről. A kis hölgy jelzi, hogy kinyitja nekem idő előtt az ajtót és vihetem a bőröndömet. Hálásan köszönöm meg. A vonat nagyon kényelmes, a másodosztályon is csak 3-3 ülés van a fülkében. Rómáig megpróbálok aludni valamit.
A Termini zsúfolásig megtelt emberekkel. Persze péntek van és mindenki utazik. 25 vágány előtt próbálok utat törni magamnak. Megtalálom a reptérre induló busz állomását is és legnagyobb örömömre a húsz perc múlva induló busz megérkezik és fel is lehet szállni. Beteszem a bőröndömet a gyomrába és már fenn ücsörögve gondolkodom el azon, hogy vajon kit és mi tart vissza attól, hogy egyszerűen elemelje a cuccomat, míg én fent nézem a tarka forgatagot? A péntek délutáni csúcsforgalomban lassan araszol a busz, de nem bánom, időm mint a pelyva, annyi. Hétkor leadom a bőröndömet és megpróbálok ülőhelyet találni a több száz ember között a parányi reptéren. 3 órán át olvasgatok, nézelődök, tanulmányozom az embereket. Hogy átalakult a repülés kultúrája az nagyon is látszik. A mi éjszakai járatunkon is 99 százalékban fiatalok utaznak bőrönd nélkül, egy darab kis táskával. Mivel csillagos az ég, a repülés igazi élmény. Alattunk a kivilágított városok, utak. Éjfélkor lépek ki a gépből. Egy órakor már otthon is vagyok.

Reggel Ági megkérdezi, hogy melyik hosszúnadrágomat és cipőmet pakolja be. Én tiltakozom, mondván nyaralni megyünk és mellesleg egy kis zenét is hallgatunk. Kánikulát ígértek, tehát rövidnadrág és póló a szerelésünk. Hiszi is, nem is, mindenesetre egy inget azért becsomagol. Egy órakor érkezünk Nyíregyházára a Cantemus Fesztiválra. Somáék kedvesen fogadnak, és átadják a belépőinket, mely mindenféle kedvezményre jogosít a városban. Aztán elmegyünk velük ebédelni. Ebéd közben a cateringet szervező hölgy elmeséli, hogy a 180 fős, három kórusból álló kínai különítmény vezetője ma éppen milyen – vendéglátó szomorító – ötlettel állt elő. Rízst ezentúl nem kérnek, viszont holnapra a menü mellé, még fejenként két-két sült csirke szárny és egy adag marha pörkölt is rendel. Augusztus 19-én délben! Mindenki a fejét csóválja, de egyetlen negatív megjegyzés sem hangzik el, viszont arról tárgyalnak, hogy miként is oldják majd meg a feladatot. És ahogy elnézem a csapatot, biztos vagyok benne, hogy megoldják, akkor is, ha másnapra az egész megye csirkeállományát le is kell vágni. Mesélnek a szervezés nehézségeiről, a folyton csengő telefonokról, az extra helyzetekről, de ezt sem panaszképpen. Elmondják, hogy a város valóban a Fesztivál mellett áll, de azért ez pénzben nem látszik meg olyan nagyon. De ez sem okoz gondot. Költik a sajátjukat. És rengeteg a segítőkész ember. Volt kórustagok, jelenlegi kóristák szülei, vagy csak egyszerű szimpatizánsok.
Ebéd közben az is kiderül, hogy estére mi is hivatalosak vagyunk a Polgármester köszöntőjére a Városházába. Soma sajnálja, hogy ruházati kedvezményük nincs sehol a városban. De nem baj. A délutáni program első része tehát nadrág vásárlás. Nadrágot meglepően gyorsan kapunk is. Kicsit ugyan hosszú, de minden nem lehet tökéletes. A nadrághoz viszont cipő is kell, a cipőhöz zokni. Szóval másfél óra alatt feltöltjük a ruhatáramat.


A belépőnkkel ingyen mehetünk be a sóstói állatkertbe és a fürdőkbe. Ezt is tennénk, ha nem rémítene vissza a város határáig parkoló autók sora. Ha ennek a tömegnek csak a fele a fürdőbe ment, akkor mi az ajtón se jutunk át. Le is teszünk a szándékunkról, viszont benézünk az Állatkertbe. Sok változás, sok újdonság van amióta utoljára néhány éve erre jártunk. Jól érezzük magunkat, de nagy lődörgésre nincs idő, mert az esti fogadás előtt még meg akarom hallgatni az Ady gimi leánykarát, akik a Mönj el Sátán című nekik írt darabomat adják majd elő másnap a versenyen. Kerekes Rita nagyszerűen kézben tartja a lelkes és nagyon jól éneklő lánycsapatot. A darab jobban szól, mint ahogy megírtam. Ez ritka nagy öröm. Sajnálom, hogy nem vettük fel a próbát, annyira meg vagyok elégedve. Összefutok Dénessel is, aki elmondja, hogy ha már úgyis itt vagyok belehallgathatnék másnap délután a karnagyi kurzusba is, ahol a Salve Regina is sorra kerül. Rögtön előkerít egy japán fiatalembert, akinek magyar-japán keveréknyelven elmondja, hogy holnapra tanulja meg a darabot. Aztán felmegyünk a próbaterembe, ahol meghallgatom a néhány nappal korábbi japán turnén készült felvételt is. Fantasztikusan szól. Le vagyok nyűgözve.


A fogadás után a főtéren felállított színpadon megkezdődik a kórusok folklór estje. Dénesék nyitják a sort, majd jönnek sorban a többiek: törökök, portugálok, magyarok, hollandok stb. A leglátványosabbak az ázsiai kórusok, de a legnagyobb sikert a walesi fiúkórus aratja. Az idő közben kicsit lehűl, kimondottan jólesik a hosszú nadrág. Talán még egy zakó is elkelne, de nem legyünk telhetetlenek. A hangversenyt Somáék vegyeskara zárja a Mátrai képekkel. Utána Ágival beülünk a néhány méterre lévő sörözőbe, ahol megkérdezem az erősen pakoló pincérlányt, van-e még kiszolgálás. Ő megnyugtat, hogy persze, majd úgy eltűnik, hogy soha többet nem látjuk. Míg a pincérre várunk megértjük, hogy mitől is működik a Cantemus úgy, ahogy működik. A 900 széket, amit délben még Somáék pakoltak le valamelyik osztállyal, most több tucat önkéntes segítő, volt és jelenlegi Kodályos gyerek és felnőtt pakolja ezerrel. Mire néhány perccel később a térre betolat a teherautó, már összeszedték valamennyit és kézről kézre adva pakolják fel. A kultúr helyiséget otthagyjuk, de a sörről nem mondok le. Átmegyünk egy Cantemus Pont felirattal ellátott másik kerthelységbe. Itt nem csak sört, de még kedvezményt is kapunk. Séta a szállodánkig.


Reggel nincs sok időnk. Kilenckor kezdődik a verseny és előtte még a kottaárusítást is meg kell szervezni. Szerencsére Somáék már et is leszervezték. Átadom a kottákat és elmondom az árakat. Mivel a Hungaroton felszámolja a raktárkészletét, megvettem a lemezeimet. Most megpróbálom eladni őket.


A versenyen találkozunk Szakály Ágival is, aki a Fesztivál Szövetség képviseletében szemléli meg és minősíti a fesztivált. 14 kórus indul a minősítő versenyen. Szinte mindegyik nagyon jó. Külön öröm, hogy Ritáék remekelnek. Kettő felé megyünk ebédelni, majd vissza a Kodályba, megbeszélni a kottaárusokkal a helyzetet. Ők addigra már el is pakoltak, egy borítékba tették a részünket és leadták a kottáinkat az irodába. Meg sem tudom köszönni nekik a segítségüket. Legnagyobb meglepetésemre néhány lemezt is eladtak.


Felmegyek a próbaterembe a kurzust meghallgatni. Jártam már néhány próbateremben, de ez mindegyiket kenterbe veri. Elegáns, kényelmes, remek akusztikájú és egyáltalán, olyan amilyen egy első osztályú iskolához és első osztályú kórus(ok)hoz méltó. A kurzuson Dénes szavait szinkronban fordítják angolra és japánra. A résztvevők egy része magyar a másik fele külföldi. A magyarok között jó néhány ismerős arc. A gyakorló kórus persze többnyire a helyiekből áll, így persze meglehetősen jó dolga van az ifjú karnagyoknak. Mindent leénekelnek. Könnyedén, szépen.


Este jótékonysági koncert a templomban. Szép program, jó ügyért abszolút telt ház előtt. Elmehetnénk még egy éjszakai fürdőzésre a Sóstóra, de én inkább két sört választok a főtéren. Nézzük a teret, a szép házakat, az embereket, élvezzük a nyugalmat. És próbáljuk megfejteni azt a csodát, amit Cantemus Kóruscsaládnak és a hozzá tartozó iskolának, fesztiválnak, gondolkodásnak hívnak. Kár, hogy holnap már menni kell haza!

Elalvás előtt még egyszer tisztázzuk a másnapi tervet: Kriván csúcs. A könyveink szerint 7-8 óra. Indulás kora reggel a Három forrás turistaház parkolójából. Csak találjuk meg. De megtaláljuk. Reggel kilenckor már az utolsó parkolóhelyet foglaljuk el. Nem leszünk egyedül, az biztos. Az útikönyvünk szerint két kellemetlen szakasz lesz, az egyik rögtön az indulásnál, a másik majd a csúcs előtt. Ideális elosztás. Az első etap valóban nagyon kellemetlen. Meredeken emelkedik az út a hegyoldalban. Ráadásul köves a talaj, egyenetlen, kellemetlen. Sokan is vagyunk az úton, így nem nagyon tudok a saját tempómban haladni. Kénytelen vagyok egy gyorsabb iramot felvenni, de ennek az az eredménye, hogy kb. fél óra múlva úgy érzem, ez nem fog menni. Pedig hol vagyunk még a végétől! Időnként megállunk málnázni, ez egy kis lelket ad az embernek. A jobb lábam két ujja minden lépésnél nagyon fáj. El nem tudom képzelni az okáét, hiszen nem ütöttem be sehova, nem erőltettem meg különösebben. Mégis, minden lépés szúró, égő fájdalmat hoz. Ági azzal vigasztal, hogy lesz még olyan időszak, amikor ezt már egyáltalán nem fogom érezni. És persze, mint mindig, most is igaza lesz. A hegyoldal után egy törpefenyős szakasz következik. Itt egy fokkal könnyebb a járás, de annál reménytelenebbül kanyarog az út egyre feljebb. Közben pedig szerencsénk is van az időjárással, mert a korábbi napok után egy kicsit enyhült a hőség, és a nap sem tűz annyira a fátyolfelhőkön keresztül. Tehát azt is mondhatnánk, hogy szeretnek minket az égiek. De nem mondjuk, mert levegőt venni sincs már erőnk, nem hogy gondolkodni. Csak menetelünk monoton, konokon, míg el nem hagyjuk a törpefenyőket és ki nem érünk egy kő borította hegyoldalra. Amerre csak ellátunk kövek, buta kövek mindenütt. Kezd hűvösödni is, ezért felvesszük a pulóvereket. A botokat elrakjuk, mert a nehéz talajon igazából nem sok hasznukat vesszük. Messze, nagyon messze látszik a keresztúti pihenő, ahonnan talán már nincs olyan távol a célunk sem. De odáig még el kellene jutni és ez időnkét kilátástalannak tűnik. Én a magam részéről 10 lépésenként megállok fújtatni és csak bámulom a rengeteg embert, akik látszólag minden probléma nélkül abszolválják a feladatot. Némelyiknek a hátán egy gyerek is nézelődik. A pihenő két út találkozásánál található.
A tábla szerint még egy és negyed óra a csúcs. Elkeseredek. Pihenünk. Müzli szelet, vízzel. Mindennél jobban esik. Aztán nekivágunk az utolsó szakasznak. Meredek hegyoldal, kijelölt út nélkül. Mindenki arra próbálkozik, amerre akar. Időnként komoly feladat elé állít minket egy-egy szikla, de megoldjuk ezt is. Ági persze már most azon izgul, hogy miként fog ő majd lejönni ezeken a sziklákon. Pedig a vége és az igazán húzós rész még messze van. De a kilátás tényleg mindenért kárpótol. Hegygerincek, tavak, patakok pazar látványa. Milyen lehet akkor a csúcsról nézve? A szél megerősödik, a levegő lehűl, mi pedig felvesszük a kabátokat is. Így még nehezebb mozogni, de fázni még rosszabb. Az okosabbaknál kesztyű is van. Mert hát itt sem vagyunk egyedül. Legalább százan igyekszünk hegynek fel és a leggyorsabbak már lefelé jönnek. Egy pihenőnél megszólítok egy magyarul beszélő párt, hogy mennyi még az út. Azt mondják, fél órája jönnek lefelé. Na, akkor nekünk több kell felfelé – mondom, de kijavítanak, lefelé sem lesz gyorsabb. Az utolsó 40-60 méteren már komolyan meredek a hegy, csúszósak a kövek és nagy a szakadék kétoldalt. A híres kettős kereszt azonban csak nem látszik. Végül persze három és fél óra után felhúzzuk magunkat a csúcsra. És igen, tényleg szeretnek bennünket az istenek, mert gyönyörű, szinte teljesen felhőtlen a kilátás körbe-körbe. Fotózkodás – nem könnyű odaférni a kereszthez – ivás és szájtátás. Belehaltunk, de megcsináltuk.

Kb. negyed óra múlva elindulunk vissza. Itt esélyünk sincs a normális lépegetésre. Többnyire fenéken csúszunk lefelé a nagy sziklákon. Néhány perig még rendben van, de egy óra után már nagyon unom az egészet. A keresztútnál a másik irányba fordulunk, mit ahonnan jöttünk és nagyon bízom benne, hogy a kőrengetegből előbb-utóbb csak kiérünk már. De nem. Nem és nem. Kövek, kövek mindenütt. A lejtős terepen minden lépésnél fáj a bokánk, a térdünk. A leereszkedés egyre nagyobb köveken és egyre meredekebben halad. Egy jó van csak az egészben, kezd visszajönni a meleg, ami nagyon jól esik az átgémberedett csontjainknak. Na és még valami. A reggeli indulástól kezdve egyetlen alkalom sem volt a szükségletek rendezésére. Az eredi szakaszon végre ezt is el lehet intézni. Leérünk egy kis tóhoz, ahonnan még bő óra az út a parkolóig. Ennek már minden lépését utálom. Nagyon. Nagyon-nagyon. A lában fáj, a lelkem fáj. Nem akarok többet sehova sem menni. De itt az erdőben nem olyan könnyű taxit kapni.

Este a szállásunknál már alig bírunk felmenni a néhány lépcsőn. Fél óra múlva, fürdés, átöltözés, némi pihenő után viszont nem bírunk lemenni ugyanezeken a lépcsőfokokon.

Csütörtökre nem tervezünk túrát! Erről szerencsére nem kell vitát nyitnunk, elég megmozdítani sajgó, görcsben álló lábainkat. A számos lehetőség közül elsőként a Késmárkot választjuk. Kedves kis település egy egészen világraszóló evangélikus fa templommal. Előbb azonban a Thököly mauzóleumot nézzük meg, ahol a helyi magyar és angol nyelvű ismertetőkből megtudhatjuk, hogy a magyarok mikor és miként foglalták el Szlovákiát. Ez csak azért izgalmas olvasmány, mert szegény Thököly véletlenül már itt, a saját családi kastélyukban született. Mindegy. Átmegyünk az evangélikus templomba, amit egyetlen vasszög felhasználása nélkül építettek többek között svéd hajóácsok. Igazi csoda. Megérte meglátogatni. Késmárkot, Lőcsét, és a többi ismert magyar nevű települést persze ne keressük a térképeken. Sehol semmi nem utal már rá, hogy valamikor a magyar történelem fontos részei voltak. A település nevek kizárólag szlovákul olvashatók mindenütt. Magyarul nem beszélnek, vagy nem akarnak beszélni. Ez alól kivételek az étterem tulajdonosok, vagy jegyárusítók, akik kb. olyan szinten beszélik a magyart, mint a balatoni pincérek a németet.

Ezután Dunajecre tartunk, a Lengyel határra. Az itteni tutajozásról már sokat hallottunk, most ki is próbálnánk. Az első, ilyesmit reklámozó táblánál lelassítok, leparkolunk a mezőn és rövid alkudozás után, már indul is a menet. 14 kilométernyi, bő két óra hajókázást ígérnek a népviseletbe öltözött emberek. No és azt, hogy lesz majd autóbusz a végállomáson, ami visszahoz minket ide. Ez utóbbiban nem bízom annyira, de próba, szerencse. Az idő ragyogó, a hegyek közt kanyargó patakon való tutajozás jobb, mint gondoltuk. A kis, kb. 40 cm széles, 5-6-méter hosszú csónakokból 5 darabot kötnek egymás mellé. Erre deszkát fektetnek és máris kész a tutaj. Két ember hajtja, hosszú botokkal tolva. Útközben számos hasonló indulási pontot látunk. Nagyüzemileg megy a turisták hajókáztatása. Az utolsó, szűk kanyonszerű szakaszon kiépített bicikliút kíséri a patakot. Ha innen indultunk volna, megtehetnénk, hogy a végállomáson biciklit bérlünk, és azzal kerekezünk vissza az indulási pontig. Hogy mennyire szervezett az egész, azt a célállomáson látjuk igazán. A beérkező tutajokat gyorsan szétkapják és már teszik is a várakozó teherautókra. Ugyanígy a bicikliket, kajakokat, kenukat, csónakokat. És persze igazat mondtak a busszal kapcsolatban is. Tényleg volt járat. Ráadásul alig 5 percet kellett rá várni. Aztán vagy negyven percig kanyargott a kis falvakon keresztül, míg a parkolónkhoz értünk.

Hazafelé menet még megállunk Lőcsén, ami egészen különleges atmoszférát áraszt és elszaladunk még a Szepesi várromig. Ez utóbbi még romjaiban is lenyűgöző.

Utolsó szlovák vacsoránkra izomláztól még mindig sajgó lábakon sántikálunk be.

Kivételesen nem kelünk korán. Pakolás, reggeli, kicsekkolás. Hazafelé még útba ejtjük a Dobsinai jégbarlangot, amit idefelé nem sikerült nyitva találnunk. 20 percnyi sétát ígér az útjelző tábla, ami nehezen hajló lábainkkal komoly kihívás. De felérünk, s mire megvesszük a jegyünket, kiderül, hogy egy magyar turistacsoport miatt soron kívül indul a magyar nyelvű vezetés. Rögtön. A barlangban 0 fok van, de felkészültünk és nem fázunk. A negyven perces túra idegenvezetése abból áll, hogy időnként bekapcsolnak egy magnetofont, ami elmondja azt, amit már az útikönyvekből is tudtunk.

Négy éjszaka, öt nap Szlovákiában. Több, mint jó volt!

Ági szerint mégiscsak „Csehszlovákiába” megyünk ezért meg kellene nézni, hogy a Dobsinai jégbarlang nyitva van-e hétfőn. Miért ne lenne, mondom én, hiszen egy ilyen világörökségi kincset csak nem zárnak be. Felmegyünk tehát a honlapra, ami úgy néz ki, mint aki látta élve Ludvik Svobodát. Fotó rengeteg, információ kevés. Szünnapról nem írnak.
A GPS-t beprogramozom, és már indulhat is a négyéjszakás kaland! Az idő gyönyörű és az is marad még a következő néhány napban. A GPS-ben az a jó, hogy olyan isten háta mögötti falvakba is elvezeti a gyanútlan autóst, ahova a Varsói szerződés tankjai óta senki be nem tette a lábát. Az utak többnyire pocsékok, de helyenként teljesen érthetetlen módon kiválóak. Biciklistákkal egyre gyakrabban találkozunk, ahogy közeledünk a Tátrához, bicikli utat azonban az öt nap alatt egyetlen métert sem láttunk. A jégbarlang előtt murvás parkoló, kis szocreál étterem és egy hatalmas háromnyelvű tábla tudatja, hogy a barlang óránként látogatható, kb. 25 perc séta után és persze azt is, hogy hétfőn zárva tart.
Nem baj. Autóba be, fordulunk és megyünk tovább Poprád irányába Nagyszalókra. Ez egy kis falu, a faluszélen hatalmas területen étterem, játszóterek, kisebb-nagyobb házak. Ide jöttünk. A recepción ugyan nem találunk senkit, de érdeklődésünkre küldenek egy angolul remekül beszélő hölgyet. Becsekkolunk, megkapjuk a kulcsunkat, egy kedvezményekre jogosító kártyát, és egy üveg szlovák vörösbort. Máris szeretem én ezt a helyet! A szállásunk egy vadonatúj lakás, modern, elegáns, világos és tágas.
Átautózunk a 7 kilométerre levő Ótátrafüredre - Starý Smokovecbe – ahonnan egy rövid bemelegítő túrára indulunk a felvonó mellett. A talaj kavicsos, csúszós, a hegyoldal meredek, a nap nagyon tűz és mivel egy kivágott erdő maradékán keresztül vezet az út, nem is túl szép látvány az egész. Már bánom, hogy hagytam magam rábeszélni erre a túrázásra. De aztán felérünk a Tarajkára – Hrebienokra – és elszáll a fáradságom is. Első komolyabb túránk másnap reggel majd innen fog indulni. Még sétálunk egyet Ótátrafüreden, otthon megkóstolom a vörösbort – jó! – megtervezzük a másnapi túrát és hamar elnyom az álmosság.
Korán kelünk. A reggeli svédasztalos, aránylag nagy választékkal, bőséges mennyiség mindenből. Mindkét hátizsákot megpakoljuk pulóverrel, esőkabáttal, müzli szeletekkel és egy-egy liter vízzel felszerelkezve nekivágunk. A Tarajkára felvonóval megyünk, mivel gyorsan meggyőzöm magam, hogy gyalogolhatunk még eleget. Innen néhány fénykép elkészítése után elindulunk a Kőpataki-tóhoz. Köves, egyeletlen, kényelmetlenül járható út. Néha erdőn keresztül, máskor az erdő mellett. Szerencsére sok málnabokrot találunk, így aztán a málnázás mindig jó ürügy a meg-megállásra. A vadmálna apró szemű, de nagyon édes és a vártnál is jobban oltja a szomjúságot.
Apropó erdő. Sajnos a tátrai fenyvesek rohamosan pusztulnak. A 2004-es nagy erdőpusztulás után a szú annyira elszaporodott, hogy egyes tudósok szerint végveszélyben van a Tátra szinte teljes fenyves állománya. Ezzel a szomorú képpel lépten-nyomon találkozhattunk mi is. Kidőlt fák, kivágott hegyoldalak és még álló, de halott fenyőerdők között vezet az utunk. Szomorú látvány és szomorú hangok. Madarak helyett láncfűrészek. Mentik, ami menthető.
Bő két óra gyaloglás után érünk el a Tátra Lomnicból induló, és a Lomnici csúcsra, valamint a Lomnici nyeregbe vivő felvonó épületéig. Egyben a mellette lévő Kőpataki tóhoz (1751m). A pólónkból szó szerint csöpög az izzadság, de a hideg szél miatt kénytelenek vagyunk felvenni a pulóvereket. Kevés szörnyűbb érzés van, mint amikor a hideg, vizes póló az ember hátára tapad. Megpihenünk a tó mellett. Nagy a tömeg, sokan vannak a büfékben is. Az árak szokatlanul visszafogottak. Egy korsó sör 1 euró körül mozog és hasonló árakban vannak a hot-dogok, szendvicsek is. A csúcsra 24 pénzért visznek fel. Azaz csak vinnének, de nem teszik. A pénztárban kis tábla; aznapra már minden hely foglalt a felvonón. Ezt nem nagyon értjük. Fél 12 van. A felvonó este hatig jár. Akkor ki, mikor és hogyan foglalta le? Kicsit dühöngünk, de aztán ahogy a leereszkedő felhőben eltűnik az első kabin, megnyugszunk kissé. Lehet, hogy hiába mennénk fel, a felhőtől nem látnánk semmit.
A Tátra az egyik legváltozékonyabb időjárással bíró hegység. Ezt hamar megtapasztaljuk, mert néhány perc múlva már olyan kellemetlen hideg van, hogy kénytelenek vagyunk felvenni a kabátokat is. Bánatunkban veszünk két jegyet a nyeregbe tartó libegőre és nem bánjuk meg. A 2190 méteren lévő nyeregből egészen káprázatos kilátás nyílik körbe. A csipkés – ha nem lenne ennyire ódivatú kifejezés, azt mondanám vadregényes –hegycsúcsokra, tavakra, hó borította oldalakra, távoli menedékházra, ösvényre. Alattunk a szakadék, körülöttünk a természet csodája. És süt a nap! De nem árt sietni a fotózással, mert rohamosan közeledik egy szürke, átláthatatlan felhő. Még vagy negyed órát ücsörgünk, próbálunk betelni a látvánnyal, fotózunk amíg a gép akkuja bírja – nem sokáig – majd boldogan indulunk vissza a felvonóhoz. Az utat visszafelé már egy felhőben tesszük meg.
Újabb 10 euróért levisz minket a felvonó (levonó?) Tátra Lomnicra. Itt gyorsan megtaláljuk a Tátra villamosnak nevezett elektromos vonatot és egy automatából megvesszük a jegyünket Ótátrafüredig. A vonathálózat kitűnően megépített, megszervezett közlekedési eszköz a Tátrában. A kis – nyáron a túrázókból, télen a síelőkből élő – településeket köti össze kényelmesen és olcsón. A vonaton biciklik is szállíthatók, és a síléceknek is kialakítottak kellő mennyiségű helyet. A négyszemélyes szeparék kis asztalán a vasút térképe, az árakkal, bérletekkel együtt. Ekkor jövök rá, hogy megvehettük volna a jegyünket egyenest a Csorba-tóhoz is, ami következő állomásunk lesz. Nem baj. Mindig tanulok valamit. Az egy óra várakozást, amíg a következő vonat megy majd, sétával és könnyű ebéddel töltjük. Ági tócsnit (lapcsánka stb.) eszik, én megpróbálkozom a helyi lángossal. Sajttal együtt is csak 1 euró. Kicsit elősütött, de nem is rossz. Itt mindenhol az utcai kalyibáktól az éttermekig meg van adva grammban az ételek mennyisége. Senki nem vesz zsákbamacskát.
Megjön végre a vonatunk az állomásra és boldogan ugrunk fel rá. Lekezelem a jegyünket, amikor Áginak feltűnik, hogy nem a Csorba-tó, hanem az ellenkező irány van kiírva a kijelzőn. Gyorsan leugrunk, és árkon-bokron-sínen át felugrunk a másik szerelvényre. Ilyenkor örülünk, hogy a pontos indulás nem az erősségük a szlovákoknak. Jó negyven percig zötyögünk a Tátra aljában, míg elérünk a Csorba-tóig. A tavat körbejárjuk, a tájban gyönyörködünk, esetleges túraútvonalakat nézünk, majd visszavonatozunk Ótátrafüredre a kocsihoz. A vonaton a térképet nézve jövünk rá, hogy autóba sem kellett volna ülnünk – és én is ihattam volna egy jó sört valahol! – hiszen a mi falunkban is megáll a vonat. Az étteremben aztán bepótolom a kihagyott sört, remek csapolt Staroprament iszom valami helyi szlovák specialitás mellé.
Ma sem kell ringatni minket az elalváshoz!

Nincs szerencsém a Magyar Rádió Gyermekkarával. Az elmúlt 22 évben talán ha egyszer adták elő valami kis korai zsengémet. Azóta semmi. Aztán vagy egy éve megkeresett Thész Gabi, hogy írnék-e nekik művet? Persze, hogy írtam. De a bemutató valahogy mindig tolódott, elmaradt. Utoljára október 8-ra volt kitűzve egy másik darabommal együtt. Thész Gabit viszont nyugdíjazták. A kórus új vezetőivel abban maradtunk, hogy nem lenne elegáns dolog, ha az előd által rendelt művet ők mutatnák be, ezért írtam nekik egy új darabot.
Nincs szerencsém a Filharmóniával sem. Az elmúlt 22 évben még egyetlen művemet sem szerkesztették be egyetlen filharmóniás hangversenyre sem. (Egyszer ugyan elhangzott egy dalom, de azt az előadók kérték.) Ez nem gátolt meg abban, hogy Igricz Györgynek magam is megszavazzam az Artisjus-díjat. Igricz most egy kurta levélben lemondta a Gyerekkar részvételét az októberi hangversenyen. Részben azzal indokolva döntését, hogy a szerződést a kórus korábbi karnagya írta alá, részben azzal, hogy tudomása szerint a megrendelt művek nem készültek el. No comment.