Ági szerint mégiscsak „Csehszlovákiába” megyünk ezért meg kellene nézni, hogy a Dobsinai jégbarlang nyitva van-e hétfőn. Miért ne lenne, mondom én, hiszen egy ilyen világörökségi kincset csak nem zárnak be. Felmegyünk tehát a honlapra, ami úgy néz ki, mint aki látta élve Ludvik Svobodát. Fotó rengeteg, információ kevés. Szünnapról nem írnak.
A GPS-t beprogramozom, és már indulhat is a négyéjszakás kaland! Az idő gyönyörű és az is marad még a következő néhány napban. A GPS-ben az a jó, hogy olyan isten háta mögötti falvakba is elvezeti a gyanútlan autóst, ahova a Varsói szerződés tankjai óta senki be nem tette a lábát. Az utak többnyire pocsékok, de helyenként teljesen érthetetlen módon kiválóak. Biciklistákkal egyre gyakrabban találkozunk, ahogy közeledünk a Tátrához, bicikli utat azonban az öt nap alatt egyetlen métert sem láttunk. A jégbarlang előtt murvás parkoló, kis szocreál étterem és egy hatalmas háromnyelvű tábla tudatja, hogy a barlang óránként látogatható, kb. 25 perc séta után és persze azt is, hogy hétfőn zárva tart.
Nem baj. Autóba be, fordulunk és megyünk tovább Poprád irányába Nagyszalókra. Ez egy kis falu, a faluszélen hatalmas területen étterem, játszóterek, kisebb-nagyobb házak. Ide jöttünk. A recepción ugyan nem találunk senkit, de érdeklődésünkre küldenek egy angolul remekül beszélő hölgyet. Becsekkolunk, megkapjuk a kulcsunkat, egy kedvezményekre jogosító kártyát, és egy üveg szlovák vörösbort. Máris szeretem én ezt a helyet! A szállásunk egy vadonatúj lakás, modern, elegáns, világos és tágas.
Átautózunk a 7 kilométerre levő Ótátrafüredre - Starý Smokovecbe – ahonnan egy rövid bemelegítő túrára indulunk a felvonó mellett. A talaj kavicsos, csúszós, a hegyoldal meredek, a nap nagyon tűz és mivel egy kivágott erdő maradékán keresztül vezet az út, nem is túl szép látvány az egész. Már bánom, hogy hagytam magam rábeszélni erre a túrázásra. De aztán felérünk a Tarajkára – Hrebienokra – és elszáll a fáradságom is. Első komolyabb túránk másnap reggel majd innen fog indulni. Még sétálunk egyet Ótátrafüreden, otthon megkóstolom a vörösbort – jó! – megtervezzük a másnapi túrát és hamar elnyom az álmosság.
Korán kelünk. A reggeli svédasztalos, aránylag nagy választékkal, bőséges mennyiség mindenből. Mindkét hátizsákot megpakoljuk pulóverrel, esőkabáttal, müzli szeletekkel és egy-egy liter vízzel felszerelkezve nekivágunk. A Tarajkára felvonóval megyünk, mivel gyorsan meggyőzöm magam, hogy gyalogolhatunk még eleget. Innen néhány fénykép elkészítése után elindulunk a Kőpataki-tóhoz. Köves, egyeletlen, kényelmetlenül járható út. Néha erdőn keresztül, máskor az erdő mellett. Szerencsére sok málnabokrot találunk, így aztán a málnázás mindig jó ürügy a meg-megállásra. A vadmálna apró szemű, de nagyon édes és a vártnál is jobban oltja a szomjúságot.
Apropó erdő. Sajnos a tátrai fenyvesek rohamosan pusztulnak. A 2004-es nagy erdőpusztulás után a szú annyira elszaporodott, hogy egyes tudósok szerint végveszélyben van a Tátra szinte teljes fenyves állománya. Ezzel a szomorú képpel lépten-nyomon találkozhattunk mi is. Kidőlt fák, kivágott hegyoldalak és még álló, de halott fenyőerdők között vezet az utunk. Szomorú látvány és szomorú hangok. Madarak helyett láncfűrészek. Mentik, ami menthető.
Bő két óra gyaloglás után érünk el a Tátra Lomnicból induló, és a Lomnici csúcsra, valamint a Lomnici nyeregbe vivő felvonó épületéig. Egyben a mellette lévő Kőpataki tóhoz (1751m). A pólónkból szó szerint csöpög az izzadság, de a hideg szél miatt kénytelenek vagyunk felvenni a pulóvereket. Kevés szörnyűbb érzés van, mint amikor a hideg, vizes póló az ember hátára tapad. Megpihenünk a tó mellett. Nagy a tömeg, sokan vannak a büfékben is. Az árak szokatlanul visszafogottak. Egy korsó sör 1 euró körül mozog és hasonló árakban vannak a hot-dogok, szendvicsek is. A csúcsra 24 pénzért visznek fel. Azaz csak vinnének, de nem teszik. A pénztárban kis tábla; aznapra már minden hely foglalt a felvonón. Ezt nem nagyon értjük. Fél 12 van. A felvonó este hatig jár. Akkor ki, mikor és hogyan foglalta le? Kicsit dühöngünk, de aztán ahogy a leereszkedő felhőben eltűnik az első kabin, megnyugszunk kissé. Lehet, hogy hiába mennénk fel, a felhőtől nem látnánk semmit.
A Tátra az egyik legváltozékonyabb időjárással bíró hegység. Ezt hamar megtapasztaljuk, mert néhány perc múlva már olyan kellemetlen hideg van, hogy kénytelenek vagyunk felvenni a kabátokat is. Bánatunkban veszünk két jegyet a nyeregbe tartó libegőre és nem bánjuk meg. A 2190 méteren lévő nyeregből egészen káprázatos kilátás nyílik körbe. A csipkés – ha nem lenne ennyire ódivatú kifejezés, azt mondanám vadregényes –hegycsúcsokra, tavakra, hó borította oldalakra, távoli menedékházra, ösvényre. Alattunk a szakadék, körülöttünk a természet csodája. És süt a nap! De nem árt sietni a fotózással, mert rohamosan közeledik egy szürke, átláthatatlan felhő. Még vagy negyed órát ücsörgünk, próbálunk betelni a látvánnyal, fotózunk amíg a gép akkuja bírja – nem sokáig – majd boldogan indulunk vissza a felvonóhoz. Az utat visszafelé már egy felhőben tesszük meg.
Újabb 10 euróért levisz minket a felvonó (levonó?) Tátra Lomnicra. Itt gyorsan megtaláljuk a Tátra villamosnak nevezett elektromos vonatot és egy automatából megvesszük a jegyünket Ótátrafüredig. A vonathálózat kitűnően megépített, megszervezett közlekedési eszköz a Tátrában. A kis – nyáron a túrázókból, télen a síelőkből élő – településeket köti össze kényelmesen és olcsón. A vonaton biciklik is szállíthatók, és a síléceknek is kialakítottak kellő mennyiségű helyet. A négyszemélyes szeparék kis asztalán a vasút térképe, az árakkal, bérletekkel együtt. Ekkor jövök rá, hogy megvehettük volna a jegyünket egyenest a Csorba-tóhoz is, ami következő állomásunk lesz. Nem baj. Mindig tanulok valamit. Az egy óra várakozást, amíg a következő vonat megy majd, sétával és könnyű ebéddel töltjük. Ági tócsnit (lapcsánka stb.) eszik, én megpróbálkozom a helyi lángossal. Sajttal együtt is csak 1 euró. Kicsit elősütött, de nem is rossz. Itt mindenhol az utcai kalyibáktól az éttermekig meg van adva grammban az ételek mennyisége. Senki nem vesz zsákbamacskát.
Megjön végre a vonatunk az állomásra és boldogan ugrunk fel rá. Lekezelem a jegyünket, amikor Áginak feltűnik, hogy nem a Csorba-tó, hanem az ellenkező irány van kiírva a kijelzőn. Gyorsan leugrunk, és árkon-bokron-sínen át felugrunk a másik szerelvényre. Ilyenkor örülünk, hogy a pontos indulás nem az erősségük a szlovákoknak. Jó negyven percig zötyögünk a Tátra aljában, míg elérünk a Csorba-tóig. A tavat körbejárjuk, a tájban gyönyörködünk, esetleges túraútvonalakat nézünk, majd visszavonatozunk Ótátrafüredre a kocsihoz. A vonaton a térképet nézve jövünk rá, hogy autóba sem kellett volna ülnünk – és én is ihattam volna egy jó sört valahol! – hiszen a mi falunkban is megáll a vonat. Az étteremben aztán bepótolom a kihagyott sört, remek csapolt Staroprament iszom valami helyi szlovák specialitás mellé.
Ma sem kell ringatni minket az elalváshoz!

Nincs szerencsém a Magyar Rádió Gyermekkarával. Az elmúlt 22 évben talán ha egyszer adták elő valami kis korai zsengémet. Azóta semmi. Aztán vagy egy éve megkeresett Thész Gabi, hogy írnék-e nekik művet? Persze, hogy írtam. De a bemutató valahogy mindig tolódott, elmaradt. Utoljára október 8-ra volt kitűzve egy másik darabommal együtt. Thész Gabit viszont nyugdíjazták. A kórus új vezetőivel abban maradtunk, hogy nem lenne elegáns dolog, ha az előd által rendelt művet ők mutatnák be, ezért írtam nekik egy új darabot.
Nincs szerencsém a Filharmóniával sem. Az elmúlt 22 évben még egyetlen művemet sem szerkesztették be egyetlen filharmóniás hangversenyre sem. (Egyszer ugyan elhangzott egy dalom, de azt az előadók kérték.) Ez nem gátolt meg abban, hogy Igricz Györgynek magam is megszavazzam az Artisjus-díjat. Igricz most egy kurta levélben lemondta a Gyerekkar részvételét az októberi hangversenyen. Részben azzal indokolva döntését, hogy a szerződést a kórus korábbi karnagya írta alá, részben azzal, hogy tudomása szerint a megrendelt művek nem készültek el. No comment.

A nagy hőség miatt csak ötkor indulunk el otthonról. Sikerül aránylag jó helyen leraknunk a kocsit és irány a Sziget! 20 év után először támadt bennem vágy, hogy kimenjünk. Arra gondoltunk, hogy a Magyar Dal Napja megér egy próbálkozást, ráadásul azzal erősítettük magunkat, hogy a mínusz második napon talán még nincs akkora szemét, por/sár stb. mint később. A karszalagokért óriási a sor. A közönség nagy része beköltözős és rengeteg a külföldi. Nyilván az „ő kedvükért” 265-el váltják az eurót. Csoda hogy senki nem rohan pénzt váltani? A várakozás 45 perce alatt csúnya felhők gyülekeznek az égen. A szél is felerősödik. Telefon a szüleimnek, nézzék már meg a neten, mi várható. Még sem szívesen adunk ki 15 ezer forintot, csak azért, hogy bőrig ázzunk. Gyors válasz: náluk már szakad. Tanakodás. Józan ész vagy kockázat? Bemegyünk! Illetve még nem, mert az további negyed óra. De bent vagyunk. A nagy színpadot hamar megtaláljuk. Elég sokan vannak már a nézőtéren, és elég sokan ittak már kicsivel többet az ideálisnál, de komoly gond még nincs. Éppen Ganxsta Zoli lép a deszkákra, hogy elképesztő hangerővel üvöltse tele trágársággal a teret. Fiam nem nagyon hisz a fülének. Nem mintha a franciakisasszonyoknál nevelkedett volna, de azért mégis. Szerencsére csak két számot játszanak. Tulajdonképpen annyira nevetséges ez a 20 éve is idejét múlt „keménység”, hogy jó kedvem lesz. A műsorvezető Novák Péter megpróbálja áthidalni a szerelések közötti üresjáratokat több-kevesebb sikerrel. A Tátrai Band a névadó kéztörése miatt némileg átalakulva játszik, de Charlie elég jó így is. Igaz néhány óra múlva majd saját neve alatt szinte ugyan ezekkel a zenészekkel és teljesen ugyan ezt a stílust folytatja. A dalokat feliratozzák a hatalmas kivetítőkre, így az egész, sokórás koncert egyfajta össznépi karaokevá válik. Ez jót tesz a hangulatnak. Mindenki énekel, jókedvű, és végül a vihar is elkerüli a Szigetet. És jönnek sorban az előadók. Caramellé az egyik legjobb dal, de a táncos lányokat nyugodtan otthon hagyhatta volna, csak zavarnak a színpadon. Én bírom a Vad Fruttikat is, ahogy beleüvöltik a világba minden fájdalmukat, amit csak egy tízen- húszon éves rocker érezhet: Nekem senkim sincsen! Geszti Péterék profik, bár a mikrofonok nem mindig szólnak rendesen. Az est egyik mélypontja a Magyar Jazz Workshop nevű butaság, ahol a hazai jazz élet legjobbjai bohóckodnak egy úgynevezett kompozíció kapcsán. Leginkább egy össznépi zenei anarchia volt az egész. Kár érte. Charlie Szörényivel énekel, majd csatlakozik hozzájuk Bródy is, később Koncz Zsuzsa némileg berekedve. De mindegy, mert úgy jó az egész, ahogy van. Rúzsa Magdi fantasztikus. Egy szál maga betölti a szigetet. Presserrel pedig verhetetlenek. Eddigre már abszolút telt ház van. A hangulat továbbra is nagyon jó. Fenyő profi showt hoz és a jó érzésünket még Gerendás Péter erősen vitatható színvonalú Szép Júliája sem tudja elvenni. Persze mindenki az LGT-re vár, akik jönnek is és némi csalódásunkra Pici bácsi dünnyögésével egy háromakkordost játszanak a kevésbé sikerült, általam alibi számnak tituláltak közül. Aztán bejön a színpadra mindenki, aki arra járt, és bár a Neked írom a dalt-ban sincs több három akkordnál, ez azért egész másképp szól. Főleg ekkora kórussal. Ez már fél 11 tájban van. Alig állunk a lábunkon, így a Beatrice-t már nem várjuk meg. A szigeti hídon ér utol minket a Nyolc óra munka. De mi már pihenni megyünk. Reggel indulás: Marci logika táborba (egy hét a szülők nélkül! Hurrá!) mi meg a Tátrába (5 nap a fiúk nélkül! Hurrá!).

Olaszországba utazom.
Na nem most, majd szeptemberben. A kies umbrioi Citta di Castello-ba. Magyar-olasz zenei fesztivál van ott elég rangos fellépőkkel. Vagy fél éve rendeltek tőlem egy kamaradarabot, ennek a bemutatójára készülök. Olvasgatom a netet, mit írnak, hogyan lehet oda eljutni. Az gyorsan kiderül, hogy az első lépés: Róma. Hamar találunk is egy remek és főleg olcsó repülőjegyet. 22 ezer. Oda-vissza! Nyomás, rendeljük meg. És ekkor elszabadul a mennyország. No meg az internetes vásárlás összes kínja, baja. Lefagyó oldalak, meg nem nyíló ablakok, újrakezdések és még újra meg újra újrakezdések. És a meglepetések. Mert az igaz, hogy a jegy 22 ezer, de ha már van egy bőröndöm is, akkor + 17, aztán a kötelező biztosítás (ezek tudnak valamit?), aztán a kedvencem; a regisztrációs díj. Ezt ugyanis egyáltalán nem értem. Számítógépes rendszer, én (illetve egy idő után már csak a nálam nagyságrendekkel türelmesebb Ági) töltöm ki a rubrikák tucatjait a neten és majd nekem kell online becsekkolnom. Akkor mire fizetek kb. 5 ezret? Summa summarum 45 ezer a vége.
Mintha réges-régen olvastam volna egy olyan törvényről, mely megtiltja az ilyen vevőcsalogató árképzést. Persze annyi mindent olvastam már.

Olvasom Temesi Bartók könyvét és folyamatosan változnak az érzéseim, gondolataim. Kezdtem a lelkesedéssel, aztán jött a szkepticizmus, kételkedés, értetlenség, majd megint egy kis optimizmus. Szóval végül is jó könyv, mert nem hagy hidegen. Többnyire. Legfőbb erénye, hogy a megközelíthetetlen, szoborszerű, merev Bartók képből egy nagyon is emberi, néha humoros, gyakran szorongó, de mindenképpen nagyon szerethető Bartók portrét rajzol. Bartókból az ikonból Bartók az ember lesz. És ez nem kevés. Pedig nem tesz mást (többnyire) mint idéz. Levelekből, leírásokból, visszaemlékezésekből. Aztán ahogy haladunk előre a sokszáz oldalas könyvben, egyre inkább kitetszik, hogy ez az írásmű nem is Bartókról szól. Bartók csak ürügy arra, hogy a szerző magáról beszéljen.
És itt kezdődnek a bajaim. Mert amilyen ügyesek időnként a párhuzamok, olyan zavarba ejtő és érdektelen számomra Temesi nemi élete, impotenciája, fogainak kihullása, alkoholizmusa, írói sikerei, sikertelenségei. Érdektelen, mert nem tesz semmit hozzá a Bartók képhez. Szójátékai, név ferdítései gyakran erőltetettek, de nem is bízik igazán az olvasóban, hiszen száz oldalakkal később közli a „megfejtésüket” is. Minek? Vagy az egyik, vagy a másik. A legkínosabb rész, amikor a szerző tucatnyi oldalon keresztül közöl egy önfényező idézetet saját magáról, barátja tollából.
Kicsit olyan ez a könyv, mint egy irodalmi hordalékgyűjtő. A partra vetett történetek között van nagyon érdekes és sok szemét, felesleges kacat is. (Hosszú értekezés Paul Simon életművéről, lemezeiről, ismeretlen, vagy alig ismert emberekről stb.) A kötet tartalmaz jó néhány tévedést, elírást, félrefordítást, nyomdahibát is.
Mindezek dacára a könyvet nehéz letenni. Van valami mágikus ereje, ami beszippantja az olvasót, és arra ösztökéli, hogy olvasson csak tovább. Falja a betűket, mazsolázza ki a számára fontos információkat. Egy kicsivel kevesebb Temesi és egy kicsivel több Bartók biztos nem ártott volna meg a műnek.