A nagy hőség miatt csak ötkor indulunk el otthonról. Sikerül aránylag jó helyen leraknunk a kocsit és irány a Sziget! 20 év után először támadt bennem vágy, hogy kimenjünk. Arra gondoltunk, hogy a Magyar Dal Napja megér egy próbálkozást, ráadásul azzal erősítettük magunkat, hogy a mínusz második napon talán még nincs akkora szemét, por/sár stb. mint később. A karszalagokért óriási a sor. A közönség nagy része beköltözős és rengeteg a külföldi. Nyilván az „ő kedvükért” 265-el váltják az eurót. Csoda hogy senki nem rohan pénzt váltani? A várakozás 45 perce alatt csúnya felhők gyülekeznek az égen. A szél is felerősödik. Telefon a szüleimnek, nézzék már meg a neten, mi várható. Még sem szívesen adunk ki 15 ezer forintot, csak azért, hogy bőrig ázzunk. Gyors válasz: náluk már szakad. Tanakodás. Józan ész vagy kockázat? Bemegyünk! Illetve még nem, mert az további negyed óra. De bent vagyunk. A nagy színpadot hamar megtaláljuk. Elég sokan vannak már a nézőtéren, és elég sokan ittak már kicsivel többet az ideálisnál, de komoly gond még nincs. Éppen Ganxsta Zoli lép a deszkákra, hogy elképesztő hangerővel üvöltse tele trágársággal a teret. Fiam nem nagyon hisz a fülének. Nem mintha a franciakisasszonyoknál nevelkedett volna, de azért mégis. Szerencsére csak két számot játszanak. Tulajdonképpen annyira nevetséges ez a 20 éve is idejét múlt „keménység”, hogy jó kedvem lesz. A műsorvezető Novák Péter megpróbálja áthidalni a szerelések közötti üresjáratokat több-kevesebb sikerrel. A Tátrai Band a névadó kéztörése miatt némileg átalakulva játszik, de Charlie elég jó így is. Igaz néhány óra múlva majd saját neve alatt szinte ugyan ezekkel a zenészekkel és teljesen ugyan ezt a stílust folytatja. A dalokat feliratozzák a hatalmas kivetítőkre, így az egész, sokórás koncert egyfajta össznépi karaokevá válik. Ez jót tesz a hangulatnak. Mindenki énekel, jókedvű, és végül a vihar is elkerüli a Szigetet. És jönnek sorban az előadók. Caramellé az egyik legjobb dal, de a táncos lányokat nyugodtan otthon hagyhatta volna, csak zavarnak a színpadon. Én bírom a Vad Fruttikat is, ahogy beleüvöltik a világba minden fájdalmukat, amit csak egy tízen- húszon éves rocker érezhet: Nekem senkim sincsen! Geszti Péterék profik, bár a mikrofonok nem mindig szólnak rendesen. Az est egyik mélypontja a Magyar Jazz Workshop nevű butaság, ahol a hazai jazz élet legjobbjai bohóckodnak egy úgynevezett kompozíció kapcsán. Leginkább egy össznépi zenei anarchia volt az egész. Kár érte. Charlie Szörényivel énekel, majd csatlakozik hozzájuk Bródy is, később Koncz Zsuzsa némileg berekedve. De mindegy, mert úgy jó az egész, ahogy van. Rúzsa Magdi fantasztikus. Egy szál maga betölti a szigetet. Presserrel pedig verhetetlenek. Eddigre már abszolút telt ház van. A hangulat továbbra is nagyon jó. Fenyő profi showt hoz és a jó érzésünket még Gerendás Péter erősen vitatható színvonalú Szép Júliája sem tudja elvenni. Persze mindenki az LGT-re vár, akik jönnek is és némi csalódásunkra Pici bácsi dünnyögésével egy háromakkordost játszanak a kevésbé sikerült, általam alibi számnak tituláltak közül. Aztán bejön a színpadra mindenki, aki arra járt, és bár a Neked írom a dalt-ban sincs több három akkordnál, ez azért egész másképp szól. Főleg ekkora kórussal. Ez már fél 11 tájban van. Alig állunk a lábunkon, így a Beatrice-t már nem várjuk meg. A szigeti hídon ér utol minket a Nyolc óra munka. De mi már pihenni megyünk. Reggel indulás: Marci logika táborba (egy hét a szülők nélkül! Hurrá!) mi meg a Tátrába (5 nap a fiúk nélkül! Hurrá!).

Olaszországba utazom.
Na nem most, majd szeptemberben. A kies umbrioi Citta di Castello-ba. Magyar-olasz zenei fesztivál van ott elég rangos fellépőkkel. Vagy fél éve rendeltek tőlem egy kamaradarabot, ennek a bemutatójára készülök. Olvasgatom a netet, mit írnak, hogyan lehet oda eljutni. Az gyorsan kiderül, hogy az első lépés: Róma. Hamar találunk is egy remek és főleg olcsó repülőjegyet. 22 ezer. Oda-vissza! Nyomás, rendeljük meg. És ekkor elszabadul a mennyország. No meg az internetes vásárlás összes kínja, baja. Lefagyó oldalak, meg nem nyíló ablakok, újrakezdések és még újra meg újra újrakezdések. És a meglepetések. Mert az igaz, hogy a jegy 22 ezer, de ha már van egy bőröndöm is, akkor + 17, aztán a kötelező biztosítás (ezek tudnak valamit?), aztán a kedvencem; a regisztrációs díj. Ezt ugyanis egyáltalán nem értem. Számítógépes rendszer, én (illetve egy idő után már csak a nálam nagyságrendekkel türelmesebb Ági) töltöm ki a rubrikák tucatjait a neten és majd nekem kell online becsekkolnom. Akkor mire fizetek kb. 5 ezret? Summa summarum 45 ezer a vége.
Mintha réges-régen olvastam volna egy olyan törvényről, mely megtiltja az ilyen vevőcsalogató árképzést. Persze annyi mindent olvastam már.

Olvasom Temesi Bartók könyvét és folyamatosan változnak az érzéseim, gondolataim. Kezdtem a lelkesedéssel, aztán jött a szkepticizmus, kételkedés, értetlenség, majd megint egy kis optimizmus. Szóval végül is jó könyv, mert nem hagy hidegen. Többnyire. Legfőbb erénye, hogy a megközelíthetetlen, szoborszerű, merev Bartók képből egy nagyon is emberi, néha humoros, gyakran szorongó, de mindenképpen nagyon szerethető Bartók portrét rajzol. Bartókból az ikonból Bartók az ember lesz. És ez nem kevés. Pedig nem tesz mást (többnyire) mint idéz. Levelekből, leírásokból, visszaemlékezésekből. Aztán ahogy haladunk előre a sokszáz oldalas könyvben, egyre inkább kitetszik, hogy ez az írásmű nem is Bartókról szól. Bartók csak ürügy arra, hogy a szerző magáról beszéljen.
És itt kezdődnek a bajaim. Mert amilyen ügyesek időnként a párhuzamok, olyan zavarba ejtő és érdektelen számomra Temesi nemi élete, impotenciája, fogainak kihullása, alkoholizmusa, írói sikerei, sikertelenségei. Érdektelen, mert nem tesz semmit hozzá a Bartók képhez. Szójátékai, név ferdítései gyakran erőltetettek, de nem is bízik igazán az olvasóban, hiszen száz oldalakkal később közli a „megfejtésüket” is. Minek? Vagy az egyik, vagy a másik. A legkínosabb rész, amikor a szerző tucatnyi oldalon keresztül közöl egy önfényező idézetet saját magáról, barátja tollából.
Kicsit olyan ez a könyv, mint egy irodalmi hordalékgyűjtő. A partra vetett történetek között van nagyon érdekes és sok szemét, felesleges kacat is. (Hosszú értekezés Paul Simon életművéről, lemezeiről, ismeretlen, vagy alig ismert emberekről stb.) A kötet tartalmaz jó néhány tévedést, elírást, félrefordítást, nyomdahibát is.
Mindezek dacára a könyvet nehéz letenni. Van valami mágikus ereje, ami beszippantja az olvasót, és arra ösztökéli, hogy olvasson csak tovább. Falja a betűket, mazsolázza ki a számára fontos információkat. Egy kicsivel kevesebb Temesi és egy kicsivel több Bartók biztos nem ártott volna meg a műnek.

Ma végre eljutottam odáig, hogy ki merjem mondani: tudok vegyeskarra írni. Három vagy négyszólamú nőikarokkal eddig sem volt problémám, de a vegyeskarokat nem érzetem. Ma megírtam egy vegyeskar több mint a felét, közel 110 ütemet. Ha lenne időm, holnap be is fejezném. De most irány a Balaton! A halhatatlanság megvár.

Mottó: „Annyi a családod, amennyit kitalálsz magadnak!”

A mi családunk történetét nagyon nehéz elkezdeni. Olyan az egész, mint egy káposzta. Minden réteg összefügg valamelyik másikkal és nehéz lenne megmondani hol is kezdődik az egész. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy káposztafejek lennének az őseim, bár a fej és a zöldségek is elő fognak még kerülni.
Kezdem ott (találomra), hogy nagyapám unokaöccse sváb bevándorló volt. Einkopf Ferdinánd néven jegyezték be az anyakönyvbe. A jó, vagy még inkább rossz sorsa hozzánk vetette, ahol a könnyebb beilleszkedés kedvéért Egyfej Ferdinándra magyarosított. A Kissvábhegyen laktak feleségével, de zöldségért, gyümölcsért a Ráth György utcai kis maszek zöldségeshez jártak. Itt árusított Teréz néni öccsének bajuszos bolgárkertész felesége, akiről már meséltem egy másik alkalommal. Ő erősen törte a magyart, így Ejfelnek kezdte el hívni távoli rokonomat. Ejfel bácsi mindenféle üzlettel próbálkozott. Egy ideig eredeti jávai gongokat akart rásózni Debussyre, akivel egy kiállításon ismerkedett meg. A jávai gongok a Bródy Sándor utca egy szuterénjében készültek, de ez nem zavarta egyiküket sem. Debussy egy gong szonátát irt a közelgő párizsi világkiállításra, de végül a bemutató ismeretlen okokból elmaradt. Erre a világkiállításra utazott ki Eiffel Ferdinánd és hamar rájött, hogy valami olcsó szuvenír árusításával komoly vagyonra tehet szert. Egy kicsi, néhány centiméteres mütyűrre gondolt, amit zsebre is lehet vágni és kulcstartónak is ideális. Meg is tervezte a négy apró lábon álló, csúcsos valamit, amit annyira légiesre rajzolt, amennyire csak tudta. Textúrája áttört volt, mint a halasi csipke, amivel a komódot borították odahaza. (Néhány házzal odébb John Halas a későbbi rajzfilmrendező ezeken a terítőkön próbálgatta képzőművészeti ambícióit. Mi ez az állatfarm?!- Förmedt rá anyja, amikor látta, hogy néz ki az egész lakás.) Elébb műanyagból akarta kiöntetni, de a fröccsöntés akkoriban hiányszakma volt Párizsban a kínaiak pedig még nem álltak rá erre az iparra, ezzel szemben a vasiparban komoly lehetőség mutatkozott. Olcsó volt az acél, így Eiffel bácsi elküldte a tervrajzot az egyik gyárba árajánlatot kérve. Ők hamarosan felhívták telefonon, hogy megtudakolják a méretarányt, mert az valahogy lemaradt a rajzról. Eiffel bácsi hiányos franciatudásával nehezen értette meg magát az épp akkor átadott Puskás Tivadar féle telefonon, így nem csoda, hogy a 3 cm-t (trois centimétert) 300 méternek (trois cents metres-nek) értették a vonal túlvégén. Az igazi meglepetés akkor érte Eiffel bácsit, amikor a munkások elkezdték felállítani a 300 méteres acéltornyot. Mit volt mit tenni, át kellett venni a megrendelt szuvenírt.
Az öreg Einkopf bácsinak persze számos gyereke született. Az egyik meglehetősen magának való furabeszédű (vagyis senki nem értette, amit beszélt) alak volt, Einstein, aki soha nem adott egyenes választ semmire, szerinte ugyanis minden relatív, a másik sokkal izgalmasabb irányba vette életét, ő dolgozta ki a vérbaj kiszűrését lehetővé tevő tesztet, a Wassermann vizsgálatot. Kamaszkorunk legizgalmasabb pillanatai voltak ezek, a már nevük kimondásával is valami tiltottat sejtető szavak.
Wassermann unokatestvéri viszonyban volt a német íróval, Mann Tamással. (Nem azonos Steinmannal, akiről egy bizonyos Karinthy írt nagyon szemtelenül!) Ő egy alkalommal Budapestre is ellátogatott harmad unokaöccse József Attila meghívására. Valami félreértésből kifolyólag elkezdte felolvasni legújabb regényének a József és testvéreinek köteteit. József Jolán előbb igencsak megijedt, hogy milyen családi intimitások kerülnek ki a sajtóba, de később megnyugodott. Az íróval ellentétben, ő ugyanis nem értett németül. Mann bácsi tehát olvasott és olvasott, míg az utolsó előtti hallgató is elpárolgott a teremből. Attilának maradnia kellett, részben hogy felolvashassa üdvözlő versét („…örül, hogy lát ma itt…”), részben mert nála szállt meg Tamás. Később csak ennyit írt erről a naplójában: Cudar egy hét volt!
Einstein kisebbik gyermeke a sóbizniszben szeretett volna elhelyezkedni. Könnyű pénz, könnyű nők. Ezek vonzották. Persze nem feltétlenül ebben a sorrendben. Vékonydongájú alacsony kis emberke volt, így érthető, ha valami nagytestű, kövér melákot keresett maga mellé párnak. Pán Pétert éppen akkor rúgták ki egy amerikai gyereksorozatból, amikor a négyeshatoson a kis Stein a lábára lépett. Örök barátság született közöttük. Hollywoodba mentek és előbb Stein és Pan később Stan és Pan néven a filmüzletbe szálltak be meglehetős sikerrel. A filmgyártás úttörőiről a Lumier testvérekről már meséltem. A vetítőgépekhez azonban nem csak eladhatatlan Singer varrógépek, de villanyvilágítás, izzók is kellettek.
Na, ebben volt nagy szerepe Edit néni fiának, a kis Thomasnak. Edit néni Beni bácsi után ment ki Svédhonba gogo girlnek egy lokálba. De a svéd törvények értelmében itt alkoholt nem szolgáltak fel, így Edit néni, akit nem vert meg az ég túl sok kellemmel és bájjal, viszont bibircsókkal és hájjal annál inkább hamar munkanélküli lett. Egy sötét göteborgi parkban összeismerkedett a Volvo gyár főmérnökével és hamarosan terhes lett. A főmérnökről kiderült, hogy csak egy aktakukac irodista a könyvelésen. Ráadásul nem is svéd, hanem finn, ami azért mégsem ugyanaz! Edit néni megszülte gyermekét, akit a szokásjognak megfelelően az anyjáról neveztek el. Így lett Edit fia Tamás Edit’son Thomas. A kis Thomas előbb egy gőzhajón átkelt az óceánon, tökéletesítve útközben a távírót, majd letelepedett a Menlo Parkban. Feltalálta a CD elődjét, ezzel komoly csapást mért a koncertiparra és a villamosszéket. Ez utóbbival több száz köztörvényesre.
Stan és Pan egyébként gyakran turnézott együtt kisebb show műsorokban Kossuth-al és egy másik vékonydongájú, beesett mellű lányos fiatalemberrel, aki orosz emigránsnak adta ki magát és a papírjai szerint Alexander Petrovicsnak hívták. Érdekes módon oroszul egy árva szót sem volt hajlandó szólni, viszont szívesen faragott jó/rossz rímeket alkalmi vevőinek. Persze magyarul. Alex összeállt egy dizőzzel és ősszel már meg is született negyed unokatestvérem nagybácsija. Ő fegyverkereskedő volt és szabadságharcos és mivel kicsit (nagyon) cikinek tartotta a Petőfi nevet Dunaira változtatta. Sporthorgásznak adta ki magát, de belekeveredett valami kalandregénybe is (a jogokért azóta is megy a pereskedés), így végül is Szerbiában telepedett le. Fia a magyar zenei élet egyik legismertebb és legbefolyásosabb alakja lett.
Stanly féltestvére, Steinway (angyalszívű) Engelhard, ládagyáros volt külső Óbudán. Miután kitántorgott Amerikába, zongorákat kezdett el forgalmazni a saját neve alatt. Az ő balkézről való gyermeke a kis Feri, akit apja gyakran küldött el a zsinatra, apjára való emlékezésként énekelte el több ezerszer a „My Steinway” című slágert. A dalt egyébként az a Ankai Pál lopta el a francia eredetiből (Comme d'habitude) aki egy másik magyar, vagyis erdélyi kántor gyerekével, bizonyos Simon Pállal próbált meg duót alapítani, kevés sikerrel.
Thomas Edison jó barátságba keveredett az öreg Armstrong bácsival, akinek később elvette valamelyik lányát is feleségül. Armstrong bácsi Nagykovácsiból vándorolt ki és erőemberként kereste kenyerét. (A cirkuszi ágról már esett szó korábban.) Művésznevét is innen kapta: Erőskezű. Nagy hóhányó volt és számtalan porontya született világszerte. A két leghíresebb egy balett táncosnő öltöztetőjétől: kétpetéjű ikrek! Az egyik, Louis nagyon szépen trombitált és kicsit rekedtesen énekelt, a másik nagy álmodozó volt, aki folyton a csillagok közé vágyott. Állandóan csak heverészett a csillagos ég alatt és semmit sem akart csinálni. Anyja gyakran korholta: legalább egy kis lépést tegyél az emberiségért!
Steinway (angyalszívű) Engelhard egyébként egyenes leszármazottja volt Oroszlánszívű Richárdnak. Richárd sörgyárat alapított a ködös Albionban. A sört előbb oroszlánszagúnak nevezték a népek, de néhány kiadós tulajdonosi pofon után kezdték új nevén, Löwengrube (oroszlán árka) majd Lövenbraunak emlegetni. A sör hamar nagy siker lett Német földön is, ahol az új változatot már az új tulajdonosi ágról Löwenbergnek keresztelték el. A család egyik ága Itáliába ment csizmavarrást tanulni. A család nevét elolaszosították Monte Leonéra. Monte Leone bácsi legkisebb fia elvette a szomszéd nagybirtokos Blanka nevű lányát. Tehát ifj. Monte Leone és Mont Blanka gyermeke Monte Cristo. (Tragikus szerelmi história, bele se kezdek!) Hosszú életük kései gyümölcseként még egy fiúgyermekük született, aki sokak szerint az arrafelé turnézó Liszt Ferenc törvénytelen gyereke volt. Mindenesetre Ferencnek nevezték el a nagy muzsikus tiszteletére és Magyarországra küldték nyelvet tanulni. Ő a nagy magyarosítási lázban Kazinczytól a Hegyi Ferenc megtisztelő nevet kapta. Barátai azonban következetesen csak Ferihegynek becézték.
Hát ennyit röviden családom néhány ismertebb vagy legalábbis izgalmasabb alakjáról! Aki nem hiszi, járjon utána, vagy írjon jobbat!