Olvasom Temesi Bartók könyvét és folyamatosan változnak az érzéseim, gondolataim. Kezdtem a lelkesedéssel, aztán jött a szkepticizmus, kételkedés, értetlenség, majd megint egy kis optimizmus. Szóval végül is jó könyv, mert nem hagy hidegen. Többnyire. Legfőbb erénye, hogy a megközelíthetetlen, szoborszerű, merev Bartók képből egy nagyon is emberi, néha humoros, gyakran szorongó, de mindenképpen nagyon szerethető Bartók portrét rajzol. Bartókból az ikonból Bartók az ember lesz. És ez nem kevés. Pedig nem tesz mást (többnyire) mint idéz. Levelekből, leírásokból, visszaemlékezésekből. Aztán ahogy haladunk előre a sokszáz oldalas könyvben, egyre inkább kitetszik, hogy ez az írásmű nem is Bartókról szól. Bartók csak ürügy arra, hogy a szerző magáról beszéljen.
És itt kezdődnek a bajaim. Mert amilyen ügyesek időnként a párhuzamok, olyan zavarba ejtő és érdektelen számomra Temesi nemi élete, impotenciája, fogainak kihullása, alkoholizmusa, írói sikerei, sikertelenségei. Érdektelen, mert nem tesz semmit hozzá a Bartók képhez. Szójátékai, név ferdítései gyakran erőltetettek, de nem is bízik igazán az olvasóban, hiszen száz oldalakkal később közli a „megfejtésüket” is. Minek? Vagy az egyik, vagy a másik. A legkínosabb rész, amikor a szerző tucatnyi oldalon keresztül közöl egy önfényező idézetet saját magáról, barátja tollából.
Kicsit olyan ez a könyv, mint egy irodalmi hordalékgyűjtő. A partra vetett történetek között van nagyon érdekes és sok szemét, felesleges kacat is. (Hosszú értekezés Paul Simon életművéről, lemezeiről, ismeretlen, vagy alig ismert emberekről stb.) A kötet tartalmaz jó néhány tévedést, elírást, félrefordítást, nyomdahibát is.
Mindezek dacára a könyvet nehéz letenni. Van valami mágikus ereje, ami beszippantja az olvasót, és arra ösztökéli, hogy olvasson csak tovább. Falja a betűket, mazsolázza ki a számára fontos információkat. Egy kicsivel kevesebb Temesi és egy kicsivel több Bartók biztos nem ártott volna meg a műnek.

Ma végre eljutottam odáig, hogy ki merjem mondani: tudok vegyeskarra írni. Három vagy négyszólamú nőikarokkal eddig sem volt problémám, de a vegyeskarokat nem érzetem. Ma megírtam egy vegyeskar több mint a felét, közel 110 ütemet. Ha lenne időm, holnap be is fejezném. De most irány a Balaton! A halhatatlanság megvár.

Mottó: „Annyi a családod, amennyit kitalálsz magadnak!”

A mi családunk történetét nagyon nehéz elkezdeni. Olyan az egész, mint egy káposzta. Minden réteg összefügg valamelyik másikkal és nehéz lenne megmondani hol is kezdődik az egész. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy káposztafejek lennének az őseim, bár a fej és a zöldségek is elő fognak még kerülni.
Kezdem ott (találomra), hogy nagyapám unokaöccse sváb bevándorló volt. Einkopf Ferdinánd néven jegyezték be az anyakönyvbe. A jó, vagy még inkább rossz sorsa hozzánk vetette, ahol a könnyebb beilleszkedés kedvéért Egyfej Ferdinándra magyarosított. A Kissvábhegyen laktak feleségével, de zöldségért, gyümölcsért a Ráth György utcai kis maszek zöldségeshez jártak. Itt árusított Teréz néni öccsének bajuszos bolgárkertész felesége, akiről már meséltem egy másik alkalommal. Ő erősen törte a magyart, így Ejfelnek kezdte el hívni távoli rokonomat. Ejfel bácsi mindenféle üzlettel próbálkozott. Egy ideig eredeti jávai gongokat akart rásózni Debussyre, akivel egy kiállításon ismerkedett meg. A jávai gongok a Bródy Sándor utca egy szuterénjében készültek, de ez nem zavarta egyiküket sem. Debussy egy gong szonátát irt a közelgő párizsi világkiállításra, de végül a bemutató ismeretlen okokból elmaradt. Erre a világkiállításra utazott ki Eiffel Ferdinánd és hamar rájött, hogy valami olcsó szuvenír árusításával komoly vagyonra tehet szert. Egy kicsi, néhány centiméteres mütyűrre gondolt, amit zsebre is lehet vágni és kulcstartónak is ideális. Meg is tervezte a négy apró lábon álló, csúcsos valamit, amit annyira légiesre rajzolt, amennyire csak tudta. Textúrája áttört volt, mint a halasi csipke, amivel a komódot borították odahaza. (Néhány házzal odébb John Halas a későbbi rajzfilmrendező ezeken a terítőkön próbálgatta képzőművészeti ambícióit. Mi ez az állatfarm?!- Förmedt rá anyja, amikor látta, hogy néz ki az egész lakás.) Elébb műanyagból akarta kiöntetni, de a fröccsöntés akkoriban hiányszakma volt Párizsban a kínaiak pedig még nem álltak rá erre az iparra, ezzel szemben a vasiparban komoly lehetőség mutatkozott. Olcsó volt az acél, így Eiffel bácsi elküldte a tervrajzot az egyik gyárba árajánlatot kérve. Ők hamarosan felhívták telefonon, hogy megtudakolják a méretarányt, mert az valahogy lemaradt a rajzról. Eiffel bácsi hiányos franciatudásával nehezen értette meg magát az épp akkor átadott Puskás Tivadar féle telefonon, így nem csoda, hogy a 3 cm-t (trois centimétert) 300 méternek (trois cents metres-nek) értették a vonal túlvégén. Az igazi meglepetés akkor érte Eiffel bácsit, amikor a munkások elkezdték felállítani a 300 méteres acéltornyot. Mit volt mit tenni, át kellett venni a megrendelt szuvenírt.
Az öreg Einkopf bácsinak persze számos gyereke született. Az egyik meglehetősen magának való furabeszédű (vagyis senki nem értette, amit beszélt) alak volt, Einstein, aki soha nem adott egyenes választ semmire, szerinte ugyanis minden relatív, a másik sokkal izgalmasabb irányba vette életét, ő dolgozta ki a vérbaj kiszűrését lehetővé tevő tesztet, a Wassermann vizsgálatot. Kamaszkorunk legizgalmasabb pillanatai voltak ezek, a már nevük kimondásával is valami tiltottat sejtető szavak.
Wassermann unokatestvéri viszonyban volt a német íróval, Mann Tamással. (Nem azonos Steinmannal, akiről egy bizonyos Karinthy írt nagyon szemtelenül!) Ő egy alkalommal Budapestre is ellátogatott harmad unokaöccse József Attila meghívására. Valami félreértésből kifolyólag elkezdte felolvasni legújabb regényének a József és testvéreinek köteteit. József Jolán előbb igencsak megijedt, hogy milyen családi intimitások kerülnek ki a sajtóba, de később megnyugodott. Az íróval ellentétben, ő ugyanis nem értett németül. Mann bácsi tehát olvasott és olvasott, míg az utolsó előtti hallgató is elpárolgott a teremből. Attilának maradnia kellett, részben hogy felolvashassa üdvözlő versét („…örül, hogy lát ma itt…”), részben mert nála szállt meg Tamás. Később csak ennyit írt erről a naplójában: Cudar egy hét volt!
Einstein kisebbik gyermeke a sóbizniszben szeretett volna elhelyezkedni. Könnyű pénz, könnyű nők. Ezek vonzották. Persze nem feltétlenül ebben a sorrendben. Vékonydongájú alacsony kis emberke volt, így érthető, ha valami nagytestű, kövér melákot keresett maga mellé párnak. Pán Pétert éppen akkor rúgták ki egy amerikai gyereksorozatból, amikor a négyeshatoson a kis Stein a lábára lépett. Örök barátság született közöttük. Hollywoodba mentek és előbb Stein és Pan később Stan és Pan néven a filmüzletbe szálltak be meglehetős sikerrel. A filmgyártás úttörőiről a Lumier testvérekről már meséltem. A vetítőgépekhez azonban nem csak eladhatatlan Singer varrógépek, de villanyvilágítás, izzók is kellettek.
Na, ebben volt nagy szerepe Edit néni fiának, a kis Thomasnak. Edit néni Beni bácsi után ment ki Svédhonba gogo girlnek egy lokálba. De a svéd törvények értelmében itt alkoholt nem szolgáltak fel, így Edit néni, akit nem vert meg az ég túl sok kellemmel és bájjal, viszont bibircsókkal és hájjal annál inkább hamar munkanélküli lett. Egy sötét göteborgi parkban összeismerkedett a Volvo gyár főmérnökével és hamarosan terhes lett. A főmérnökről kiderült, hogy csak egy aktakukac irodista a könyvelésen. Ráadásul nem is svéd, hanem finn, ami azért mégsem ugyanaz! Edit néni megszülte gyermekét, akit a szokásjognak megfelelően az anyjáról neveztek el. Így lett Edit fia Tamás Edit’son Thomas. A kis Thomas előbb egy gőzhajón átkelt az óceánon, tökéletesítve útközben a távírót, majd letelepedett a Menlo Parkban. Feltalálta a CD elődjét, ezzel komoly csapást mért a koncertiparra és a villamosszéket. Ez utóbbival több száz köztörvényesre.
Stan és Pan egyébként gyakran turnézott együtt kisebb show műsorokban Kossuth-al és egy másik vékonydongájú, beesett mellű lányos fiatalemberrel, aki orosz emigránsnak adta ki magát és a papírjai szerint Alexander Petrovicsnak hívták. Érdekes módon oroszul egy árva szót sem volt hajlandó szólni, viszont szívesen faragott jó/rossz rímeket alkalmi vevőinek. Persze magyarul. Alex összeállt egy dizőzzel és ősszel már meg is született negyed unokatestvérem nagybácsija. Ő fegyverkereskedő volt és szabadságharcos és mivel kicsit (nagyon) cikinek tartotta a Petőfi nevet Dunaira változtatta. Sporthorgásznak adta ki magát, de belekeveredett valami kalandregénybe is (a jogokért azóta is megy a pereskedés), így végül is Szerbiában telepedett le. Fia a magyar zenei élet egyik legismertebb és legbefolyásosabb alakja lett.
Stanly féltestvére, Steinway (angyalszívű) Engelhard, ládagyáros volt külső Óbudán. Miután kitántorgott Amerikába, zongorákat kezdett el forgalmazni a saját neve alatt. Az ő balkézről való gyermeke a kis Feri, akit apja gyakran küldött el a zsinatra, apjára való emlékezésként énekelte el több ezerszer a „My Steinway” című slágert. A dalt egyébként az a Ankai Pál lopta el a francia eredetiből (Comme d'habitude) aki egy másik magyar, vagyis erdélyi kántor gyerekével, bizonyos Simon Pállal próbált meg duót alapítani, kevés sikerrel.
Thomas Edison jó barátságba keveredett az öreg Armstrong bácsival, akinek később elvette valamelyik lányát is feleségül. Armstrong bácsi Nagykovácsiból vándorolt ki és erőemberként kereste kenyerét. (A cirkuszi ágról már esett szó korábban.) Művésznevét is innen kapta: Erőskezű. Nagy hóhányó volt és számtalan porontya született világszerte. A két leghíresebb egy balett táncosnő öltöztetőjétől: kétpetéjű ikrek! Az egyik, Louis nagyon szépen trombitált és kicsit rekedtesen énekelt, a másik nagy álmodozó volt, aki folyton a csillagok közé vágyott. Állandóan csak heverészett a csillagos ég alatt és semmit sem akart csinálni. Anyja gyakran korholta: legalább egy kis lépést tegyél az emberiségért!
Steinway (angyalszívű) Engelhard egyébként egyenes leszármazottja volt Oroszlánszívű Richárdnak. Richárd sörgyárat alapított a ködös Albionban. A sört előbb oroszlánszagúnak nevezték a népek, de néhány kiadós tulajdonosi pofon után kezdték új nevén, Löwengrube (oroszlán árka) majd Lövenbraunak emlegetni. A sör hamar nagy siker lett Német földön is, ahol az új változatot már az új tulajdonosi ágról Löwenbergnek keresztelték el. A család egyik ága Itáliába ment csizmavarrást tanulni. A család nevét elolaszosították Monte Leonéra. Monte Leone bácsi legkisebb fia elvette a szomszéd nagybirtokos Blanka nevű lányát. Tehát ifj. Monte Leone és Mont Blanka gyermeke Monte Cristo. (Tragikus szerelmi história, bele se kezdek!) Hosszú életük kései gyümölcseként még egy fiúgyermekük született, aki sokak szerint az arrafelé turnézó Liszt Ferenc törvénytelen gyereke volt. Mindenesetre Ferencnek nevezték el a nagy muzsikus tiszteletére és Magyarországra küldték nyelvet tanulni. Ő a nagy magyarosítási lázban Kazinczytól a Hegyi Ferenc megtisztelő nevet kapta. Barátai azonban következetesen csak Ferihegynek becézték.
Hát ennyit röviden családom néhány ismertebb vagy legalábbis izgalmasabb alakjáról! Aki nem hiszi, járjon utána, vagy írjon jobbat!

Vannak, akik szerint a sört hidegen, a kávét forrón kell inni. Mások szerint pont fordítva. Ön mit gondol?
Vannak, akik szerint jobb ma egy túzok, mint holnap az éhenhalás. Mások szerint a rántott libamáj a legjobb. Ön mit gondol?
Vannak, akik szerint, ha viszket a hátunk, vakarjuk meg. Másik szerint erre nincs szükség. Ön mit gondol?
Vannak, akik szerint a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Mások szerint ez inkább az öszvérre jellemző. Ön mit gondol?
Vannak, akik szerint a hazug embert sem könnyű utolérni, mások szerint a sánta kutya is harap. Ön mit gondol?
Vannak, akik szerint a tűzcsapból víz folyik, mások szerint a vízcsapból tűz. Önnek mi a véleménye?

Ezt régóta tudom. Kb 15-17 évvel ezelőtt szembesültem ezzel a ténnyel először, amikor egy országos napilap címoldalán öles betűkkel hirdették a nagy újságot: Bacsó Péter operettet ír. Nosza, el is olvastam a cikket, amiből szinte minden kiderül, amennyi egy bulvárlapban ki szokott derülni, csak az az aprócska kérdés nem nyert választ, hogy ugyan, ki lesz majd a zeneszerző. Nem is fontos. A lényeg a celeben van, aki majd nevével eladja a produkciót. Pár hónapja újra beleszaladtam ebbe a problémába Tom Sawyer kapcsán, ahol a legtöbb internetes híradásból már egész egyszerűen hiányzott a nevem. Jobb esetben Miklós Tibi úgyis mint rendező megemlítésre került, de hogy a dalokat ki írta…?
A facebookon akadtam a legújabb nyári produkció az Érinthetetlenek hirdetésére. Mivel sehol nem derült ki, hogy kik követték el, rámentem az oldalukra. Itt szép fotókat találtam ismert színészünk lányáról amint légies ruhában pózol a kamerának, de lényegi információt egyet sem. Az oldalnak néhány nap alatt 6000 lájkolója akadt. Hangsúlyozom egy olyan darabra, amiből csak a szereplők derültek ki. Se a történet, se a szövegkönyvíró, se a zeneszerző. Igazi magyar musical történet.
Most a kezembe került az Óbudai Nyár egyébként nagyon rendben lévő, jó papírra készült színes programmagazinja. Ebben a Szolnoki-Zsadon produkció Cigányprímásáról tudósítanak. Kiderül az összes énekes – vastagon szedve – kiderül a karmester – normál betűvastagság -, kiderül, hogy kiknek a német szövegkönyvéből és ki fordította és persze vastagon a producerek. Aztán egy három soros tartalmi összefoglaló két nyelven. Csak szegény Kálmán Imre maradt le. Mintha a Varázsfuvolát Schikaneder, a Turandotot Adami és Simoni műveként akarnánk eladni.
Szomorú? Igen. Valóság? Az. A darabokat már régóta nem szerzők, nem a minőség hanem a reklám adja el. Ott pedig a celeb az úr.