Este 11 felé Ági rájön, hogy teljes tévúton jártunk sátor ügyben. Nem azt és nem oda kell bedugni, amit és ahova mi gondoltuk. Így aztán Kristófnak reggeli után rövid kiképzést és szedett-vedett bemutatót tartok. Nem nagyon győzöm meg, ez az arcára van írva. Időben indulunk az iskolához a rengeteg cuccal. A Kongresszusi Központ mellet haladunk, amikor mögülünk kilő egy sport Mercedes. 80-90-el száguld a záróvonal túloldalán. Két lámpával később utolérjük. Legközelebb már az iskola előtt találkozunk apukával, aki kisleányát hozta a kirándulásra.

Kristófék kirándulnak. Persze nem ide a szomszédba, hanem valahova jó messzire, sok száz kilométerre Ausztriába. Kempingezni. Mondván, ettől majd olcsóbb lesz, mint tavaly. Az nem lenne baj, mert tavaly kicsivel volt csak olcsóbb, mintha úrturistának álltak volna. Az útiköltség és a kemping szállásdíja kb. annyi, amennyiből egy négytagú család all inclusive ellátással elmehetne egy szállodába 4-5 napra. Persze ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez egy olyan iskola, ahol a szülők rendszeresen egymásra licitálnak, hogy mennyivel is növeljék a havi osztálypénzt. „Szavazzuk meg, hogy legyen tízezer!” - kiált az egyik nem-természetes szőke és a többiek boldogan mondanak igent. Az olcsó kempingről: az osztályban kilenc fiú van. Így három darab háromszemélyes sátorra van szükség. Nekünk persze csak kétszemélyes van. Azt sem használjuk, de végül is megfelelne. De nem lehet. Három fiúnak háromszemélyes kell. Ami érthető persze. Javaslat: a három fiú családja vegyen egy sátrat közösen. Hogy az egy hét elteltével mit is kezdünk majd egyharmadnyi sátortulajdonjoggal, még nem egészen világos. Még mielőtt a többi család bevetné magát a Decathlonba, kapunk egy vadonat újat a bátyáméktól. Évek óta porosodik náluk a dobozban. Ki se nyitották. Mi balgák itthon megtesszük. Egy szűk óra alatt nagyjából értem, hogy mit és hova kellene dugni. Hogy ezt a három fiú –a meteorológia szerint – esőben miként abszolválja majd, fogalmam sincs. Ezek még nem hogy sátrat vagy sátorrudat, cövekeket nem láttak, de belülről kempinget sem. De hát kaland az élet. Az olcsó kempingezés előnye, hogy vehettünk egy tányérkészletet, amiben főzni is lehet, evőeszközöket, műanyag poharat, esőkabátot, zseblámpát és a fene tudja, még mi mindent. Most egy hétig izgulhatok, hogy miként élik túl az egészet. És persze az is tiszta sor, hogy már most elkezdhetek spórolni egy új sátorra, mert nem fűzök túl sok reményt ahhoz, hogy egyben, hiánytalanul, legalább nagyjából felismerhetően érkezik majd vissza.

Ma voltam utoljára a Társaskörben.

Ahogy az ember öregszik, egyre több olyasmit is tesz, amit még néhány éve is mély megvetéssel, esetleg méla undorral elutasított. Így vagyunk a befőzéssel. Viszont nem bírtunk ellenállni a csábításnak, hogy magunk szedte eperrel tömjük meg a gyomrunk és lekvárunkkal töltsük fel a kamrát. Ígyhát vasárnap reggel nekivágtunk. Mivel a Budakalászi szedd magad lejáratot nem táblázták ki kellőképpen és megfordulni legközelebb Pomáz magasságában lehet, elmentünk a pomázi eperföldekre. Nem mondom, hogy egyedül voltunk és at sem, hogy nem szedték már le a legszebbeket, de mint a Beatlestől tudjuk: az eperföldek örökkévalóak, és mindig találni egy-egy majdnem tökéletes szemet. Egyébként az eper nagyon édes volt így is. Szedtünk vagy 8 kilót. Délután epres süti recept keresés a neten később befőzés. Jaj, fantasztikus érzés az embernek a saját lekvárjával bíbelődni. Persze az sem ártana, ha nem romlana meg néhány hónapig. De reménykedjünk!

Tegnap este elmentünk megnézni, meghallgatni Tóth Árpi és a Csíkszerda legújabb őrületét. A Westend parkolójának harmadik szintjén, négy beton tartóoszlop határolta területen adták elő a közel egy órás műsort. Az emberek körben ültek, részben széken (a szerencsés kevesek), részben párnákon a földön (a maradék szerencsés tömeg). Én meg néhányad magammal támasztottam az egyik oszlopot. A kiosztott papírok szerint lényegében Balázs Béla Fából faragott királyfi történetét énekelték meg a cappella, kizárólag magyar népdalok felhasználásával. Előrebocsájtom: fantasztikusan! Megharmonizálva a népdalokat, helyenként egészen különleges ritmikával megfűszerezve és ami a lényeg, egészen szabadon értelmezve a kóruszenélést. Volt itt minden, ami eszükbe jutott és szerencsére nagyon sok minden ötlet jutott az eszükbe. Mozgások, ritmusok, szájdob, stb. Az alleatoria végre értelmet nyert náluk. Tudom, Árpi nem először csinál ilyesmit, de remélem, még sokáig hagyják, hogy magával rántsa a szó legjobb értelmében vett őrületbe az embereket. Ha minden igaz valamikor ősszel újra látható-hallható lesz. Ezt mindenkinek látni kell!
És még valami: Árpi, tudom, hogy olvasod néha a blogomat. Ha a legközelebbi agymenésedből ki mersz hagyni, örök harag!!!!