Ma játsszák hetedjére - és teltházzal! - a Tom Sawyert! Nem ennek örömére, de megjelent egy interjú is a Musicians Who oldalon.

Nem értem...

Átépítik az Andrássy úton a biciklisávot. Helyesebben nem átépítik, hanem helyet cserél a parkolósávval. Eddig az úttest szélén volt, mellette a parkoló autók védték a bringásokat az elképesztő autó forgalomtól. De néhány figyelmetlen autó utasa úgy nyitotta ki parkolás után az ajtaját, hogy nem nézett a tükörbe, ezért a bringások vagy belehajtottak, vagy hirtelen fékezésre kényszerültek. Így aztán most megcserélik a két sávot. Tehát ezentúl a biciklisávon keresztül kell mennie minden parkoló autónak. És míg eddig csak az utasok okoztak balesetet - felmérések szerint több mint ötven százalékban utas nélkül használjuk a kocsit – addig most minden sofőr potenciális balesetokozó. Akkor ki is járt jól? A bringások? Aligha, hiszen közvetlenül a forgalom mellett tekerhetnek, ráadásul a hirtelen ajtónyitástól esetleg pont egy busz elő eshetnek. Az autósok? Aligha, hiszen az eddiginél is nagyobb figyelmet igényel ezentúl a parkolás. Egyedül a munkálatokat végző cég keresett néhány millió forintot. Nem lett volna egyszerű, olcsóbb és hosszú távon mindenképpen kifizetődőbb, ha ráneveltük volna az autósokat az amúgy is kötelező figyelemre?

Persze azt sem értem, hogy a gyönyörűen felújított Margit hídon a tökéletes biztonságot nyújtó, a járda kiszélesítésével megépített, korláttal védett biciklisáv mellett mi szükség van az autós sávra felfestett bicikliútra.

Nem túlzás ez? Nem hülyeség?

Nem értem…

A húsvéti szünet előnye, hogy az ember bepótolhatja mozis lemaradását. Így történt, hogy ma megnéztük Fliegauf Benedek (tudom, Bence, de hogy miért, azt ne kérdezze senki) Csak a szél című Berlini díjnyertes filmjét. Egy rendkívül rosszul megírt, még ennél is sokkal rosszabbul eljátszott és ha lehet fokozni még az előzőeknél is pocsékabbul megcsinált filmet, amely hazug, érdektelen, hatásvadász, unalmas, közhelyes, a legolcsóbb sztereotípiákkal telepakolt, művészkedő blöff, amely éppen ebből kifolyólag tökéletesen alkalmas arra, hogy nemzetközi fesztiválokon díjakat nyerjen. A film egyetlen erénye a hangja lett volna, ha az író-látványtervező-zeneszerző-rendező-producer nem tett volna bele hamis citerán elpöncögött, cimbalmon odarittyentett kamu kortárs zenét. Bosszantó délutáni élmény volt. Ráadásul mire kijöttünk a moziból, az eső is nekiállt rendesen szakadni.

Tegnap elmentem a Millenárisra, megnézni Csemiczky Miklós meseoperáját, a Brémai muzsikusokat. Mivel rengeteg rendezvény volt a helyszínen, nehezen kaptam parkolóhelyet, így gyakorlatilag három órára értem a bejárathoz, ahol közölték velem, hogy már csak párna helyek vannak. Kértem egy jegyet és persze számlát is hozzá. Ekkor ért a meglepetés, ugyanis a jegyárusító hölgy közölte, hogy számlát nem tud adni. Kérdeztem, az hogyan lehetséges. Ez nem rendes hely, így számlát sem adhat hozzá, volt a válasz. Ha jegy van, számlának is lennie kéne, mondom én. De jegy sincs, csak egy lila karszalag jegy helyett. Viszont így csak ezer forintba kerül, nem ezre kettőbe. Nem vitatkoztam, bementem. A következő meglepetés bent ért. Párnák sehol, csak rengeteg szék. Sok közülük üres. Oda ültem tehát, ahova akartam. Akkor ez most hogy is van? Vagy van hely, vagy nincs. Vagy van pótszék, pótpárna pót mittudomén micsoda, vagy nincs. És az Apeh ehhez mit szól? Vagy az Artisjus, aki a bevétel után fizeti ki a szerzőnek a jogdíjat. De ha nincs jegy, nincs elszámolás, nincs jogdíj sem. Vagy a szervezők, vagy a jegyárusítók vagy közösen, de valaki itt zsebre dolgozott. Döbbenetesnek tartom, hogy 2012-ben a Millenárison ezt meg lehet csinálni, miközben a piacon árusító nénikét megbüntetik, ha nem ad blokkot.
Az előadásról: Remek zene, remek versek, jó előadók (zenészek, énekesek, táncosok), és nulla rendezés. Kár, mert az amúgy sem túl bonyolult történet elbírt volna némi ötletet a megvalósításhoz, hiszen a cukorka és szerpentin dobálás, valamint a gyerekek felcipelése a színpadra még aligha nevezhető rendezői ötletparádénak. Viszont közel telt ház volt. Aznap már másodjára.

Ülök az autóban, állunk a dugóban. Rádiót hallgatok. Rossz szokásomnak megfelelően állandóan váltok az adók között. Nem találok nekem megfelelőt. Belehallgatok ide is, belehallgatok oda is. Aztán a következő üti meg a fülem egy kereskedelmi adó műsorvezetője szájából: A felmérést olaszok végezték. A tudományos csoport vezetőjét Giovanni Battistának hívták. Hát ez fantasztikus. Ha lesz még egy gyerekem, így fogom elnevezni, nekem annyira tetszik ez a név. Gyönyörű! Giovanni Battista! Ilyen nevet! Ilyet még sosem hallottam!
És ebben a hangnemben folytatódik a lelkesedés. Én meg járatom az agyamat. Giovanni annyit tesz, mint János. A Battistához sem kell különösebb filológiai jártasság, hogy megfejtsük, elég a baptistákra gondolnunk. Vagyis a sosem hallott név egyszerűen Keresztelő Jánost jelent. Kár, hogy a műsorvezető erről még sosem hallott. Még nagyobb kár, hogy műveletlenségét, ostobaságát a világba is kürtölte.