A húsvéti szünet előnye, hogy az ember bepótolhatja mozis lemaradását. Így történt, hogy ma megnéztük Fliegauf Benedek (tudom, Bence, de hogy miért, azt ne kérdezze senki) Csak a szél című Berlini díjnyertes filmjét. Egy rendkívül rosszul megírt, még ennél is sokkal rosszabbul eljátszott és ha lehet fokozni még az előzőeknél is pocsékabbul megcsinált filmet, amely hazug, érdektelen, hatásvadász, unalmas, közhelyes, a legolcsóbb sztereotípiákkal telepakolt, művészkedő blöff, amely éppen ebből kifolyólag tökéletesen alkalmas arra, hogy nemzetközi fesztiválokon díjakat nyerjen. A film egyetlen erénye a hangja lett volna, ha az író-látványtervező-zeneszerző-rendező-producer nem tett volna bele hamis citerán elpöncögött, cimbalmon odarittyentett kamu kortárs zenét. Bosszantó délutáni élmény volt. Ráadásul mire kijöttünk a moziból, az eső is nekiállt rendesen szakadni.

Tegnap elmentem a Millenárisra, megnézni Csemiczky Miklós meseoperáját, a Brémai muzsikusokat. Mivel rengeteg rendezvény volt a helyszínen, nehezen kaptam parkolóhelyet, így gyakorlatilag három órára értem a bejárathoz, ahol közölték velem, hogy már csak párna helyek vannak. Kértem egy jegyet és persze számlát is hozzá. Ekkor ért a meglepetés, ugyanis a jegyárusító hölgy közölte, hogy számlát nem tud adni. Kérdeztem, az hogyan lehetséges. Ez nem rendes hely, így számlát sem adhat hozzá, volt a válasz. Ha jegy van, számlának is lennie kéne, mondom én. De jegy sincs, csak egy lila karszalag jegy helyett. Viszont így csak ezer forintba kerül, nem ezre kettőbe. Nem vitatkoztam, bementem. A következő meglepetés bent ért. Párnák sehol, csak rengeteg szék. Sok közülük üres. Oda ültem tehát, ahova akartam. Akkor ez most hogy is van? Vagy van hely, vagy nincs. Vagy van pótszék, pótpárna pót mittudomén micsoda, vagy nincs. És az Apeh ehhez mit szól? Vagy az Artisjus, aki a bevétel után fizeti ki a szerzőnek a jogdíjat. De ha nincs jegy, nincs elszámolás, nincs jogdíj sem. Vagy a szervezők, vagy a jegyárusítók vagy közösen, de valaki itt zsebre dolgozott. Döbbenetesnek tartom, hogy 2012-ben a Millenárison ezt meg lehet csinálni, miközben a piacon árusító nénikét megbüntetik, ha nem ad blokkot.
Az előadásról: Remek zene, remek versek, jó előadók (zenészek, énekesek, táncosok), és nulla rendezés. Kár, mert az amúgy sem túl bonyolult történet elbírt volna némi ötletet a megvalósításhoz, hiszen a cukorka és szerpentin dobálás, valamint a gyerekek felcipelése a színpadra még aligha nevezhető rendezői ötletparádénak. Viszont közel telt ház volt. Aznap már másodjára.

Ülök az autóban, állunk a dugóban. Rádiót hallgatok. Rossz szokásomnak megfelelően állandóan váltok az adók között. Nem találok nekem megfelelőt. Belehallgatok ide is, belehallgatok oda is. Aztán a következő üti meg a fülem egy kereskedelmi adó műsorvezetője szájából: A felmérést olaszok végezték. A tudományos csoport vezetőjét Giovanni Battistának hívták. Hát ez fantasztikus. Ha lesz még egy gyerekem, így fogom elnevezni, nekem annyira tetszik ez a név. Gyönyörű! Giovanni Battista! Ilyen nevet! Ilyet még sosem hallottam!
És ebben a hangnemben folytatódik a lelkesedés. Én meg járatom az agyamat. Giovanni annyit tesz, mint János. A Battistához sem kell különösebb filológiai jártasság, hogy megfejtsük, elég a baptistákra gondolnunk. Vagyis a sosem hallott név egyszerűen Keresztelő Jánost jelent. Kár, hogy a műsorvezető erről még sosem hallott. Még nagyobb kár, hogy műveletlenségét, ostobaságát a világba is kürtölte.

Hajnal ötkor az ébresztő hangjára ébredek. Ági már egy ideje pakol, készíti a reggeli italokat. Bécsbe készülünk, illetve elsősorban a reptérre. Kristóf ugyanis végülis elvállalta, hogy elutazik és játszik a Telemanner zenekarral egy gyönyörű, Stuttgarttól kb. 80 kilométerre lévő kastélyban. Persze az én darabomat is. A meghívás akkor érkezett, amikor a Malév éppen csődbe ment, így nem volt egyszerű olcsó repülőjegyet szerezni. A legkedvezőbb egy Bécsből induló, de Pestre érkező járat volt. A helyzetet komplikálja, hogy estére Kristóf pokoli rosszul lett. Fáj a torka, szédül, gyenge. Nyomjuk bele a vitaminokat, fokhagymákat citromlevet, de ahogy felébresztem látom, hogy nem sokat javult az állapota. Mindegy. Művész sors. Ezt is meg kell tanulja. Fél hatkor indulunk, osztrák matricát veszünk és belelépek a gázpedálba. Azt olvastam ugyanis, hogy legkésőbb 70 perccel a járat indulása előtt be kell csekkolni. A hetven percet éppen teljesítjük, de nem számoltunk azzal, hogy a Germanwingsnek összesen egy ablaka van, előtte hosszú sor. Ágiék beállnak, én közben parkolót keresek. Azt akárcsak Pesten itt is aranyárban mérik. Nem számít. Becsekkolunk, majd irány a másik épület, ahol be lehet jutni a belső részbe. Hoztunk magunkkal egy termosz forró vizet, így amíg én kiderítem az útvonalat Ági Kristófba diktál egy adag Neocitránt. Ha nem is gyógyítja meg, legalább enyhíti a tüneteket. Kristóf végül némi szülői szentencia után eltűnik a váróban. Mi meg lessük a telefont, hogy mikor hív minket, hogy eltévedt, vagy nem találja a beszállókártyáját, de semmi ilyesmi nem történik. Ügyes, gyakorlott utazó. A reptérről irány Schönbrunn. Szégyen ide, szégyen oda, de számtalan bécsi utam egyetlen alkalmával sem sikerült ide eljutnom. Ráadásul emberemlékezet óta nem volt ilyen kellemes meleg, amikor Bécsben jártunk. A kastély gyönyörű, befizetünk egy rövid túrát, gyönyörködünk a termekben, hallgatjuk a magyar idegenvezető audiogájdot, sétálunk a parkban, egyszóval jól érezzük magunkat. A labirintus még zárva, ami érthető is, hiszen még nem zöldülnek a bokrok, így könnyű lenne átlátni a terepet. Kicsit sajnáljuk, mert többek között ez is szerepelt a tervezett programunkban. Felsétálunk a Glorietthez, ahonnan rálátni az egész kastélyra és a különlegesen nyírt fákkal övezett sétányokra. Délben elindulunk haza.
Este a Mojszejev együttes műsorára vagyunk hivatalosak. Végtelenül profik, de a műsor részben csalódás, hiszen nem csak orosz vagy orosz ihletésű számokat adnak elő, hanem tulajdonképpen táncolnak mindent. Magyart, görögöt, lengyelt és szerbet, spanyolt és istentudja még mit. Látványos a színpadkép, és nagy a siker. Kristóf persze műsor közben telefonál, hogy búg a füle. Távgyógyítom és csak remélem, hogy másnapra jobban lesz.

Hétfőn ragyogó időben autózunk Miskolc felé. Balkán Expressz című slágerdarabom zenekari változatát játssza a zenekar Török Géza vezényletével. Géza remek karmester, alaposan felkészült a darabból, ezt onnan is tudom, mert néhány hete megkeresett és rengeteg apró hibát, ésszerűtlenséget vett észre a partitúrában. Néhány hangszerelési változtatást is javasolt, amiket én persze elfogadtam. A Művészetek Háza modern épület, egykori moziból alakították át. Az akusztikája jó. A Kicsit riasztó program Dohnányi, Bartók, Kodály, Tóth ellenére szép ház jött össze. Mi a díszpáholyban ülünk, amihez külön előszoba, mosdó, fürdőszoba tartozik. Ez utóbbit – mármint a zuhanyzót – nem nagyon értem, de nem baj. A helyi Filharmónia vezetője is nagyon szimpatikus, jót beszélgetünk a koncert előtt. A zenekar ragyogóan szól és a siker sem marad el. Éjfél előtt már otthon is vagyunk.
Kedden este a Magyar Színház kisszínpadán ünnepi zártkörű előadás: Nagy Anikó, Tibi felesége 850. alkalommal játssza a Yentl című monodrámát. Egy nagy művész ünnepe az este. Utána kis fogadás, Tibi új könyvének és Anikó négy lemezes életmű összkiadásának bemutatása, átadása. A kötetlen este jó alkalom a Tom Sawyer ügyeinek megbeszélésére is, hiszen itt vannak a színház és az Akadémia vezetői és a szereplők nagy része is.
Szerda a Canzoniere bemutatójának napja. Marci reggelre belázasodik, így az már biztos, hogy este nem jön velünk a MüPába. Ideges vagyok, de érdekes módon nem a darab miatt –arról meggyőződésem, hogy jól fog menni – hanem minden más miatt. Mert izgulnivalót könnyen találok magamnak. A jegyeket szét kell osztani, mi van, ha többen jönnek, mint amennyi jegyünk van, hogyan fogok bejutni a parkolóba és főleg miként jövök ki, mikor és hol öltözök át, melyik cipőmet vigyem, felvegyem-e már reggel, mert nem biztos, hogy lesz időm hazajönni közben, odaér-e a kórus a főpróbára, beengedik-e őket, hogyan jutok át a nézőtérre és főleg miként jövök vissza, felenged-e a színpadra a meghajlásra a teremőr és még ragozhatnám hosszan. Balázs betegen érkezik a 3-kor kezdődő próbára. A gyerekkar elhelyezésével sokat bíbelődünk, de végül megtaláljuk az ideális helyet: beállnak/ülnek a zenekar közé. Hamar túllendülnek a kezdeti bizonytalanságon – ilyet még soha életükben nem csináltak – és a zenekar is türelmes velük. Eszter igazi tanár, az összes kórusbelépést úgy éli meg a nézőtéren, mintha neki kellene énekelni, kicsit vezényel is én meg gonosz módon felveszem a telefonommal. Estig gyorsan telik az idő, hat előtt még egyszer végigmegy az egész mű. Megnyugodhatok, miden rendben. Fél 7-kor rövid beszélgetés a színpadon, aztán a vendégek fogadása. Sokan jönnek, hál Istennek. Jegyosztogatás, beszélgetés, néhány régen látott kedves ismerős, barát. Jó érzés, hogy a kedvemért jöttek el. A darabot nagyon jól játssza a zenekar, egy pillanatig sem izgulok miattuk. A kilencedik perc környékén lép be a kórus és tudom, hogy ha az első néhány taktus rendben lesz, a többi már megy magától. És rendben van. Nagyon is. Iszonyatosan koncentrálnak, nagyon meg akarják mutatni. Zenélnek. Én meg boldog vagyok. Az utolsó zenekari akkord alatt már csak azt látom, ahogy az arcokon megjelenik a boldog, fáradt elégedettség. Jó este volt!