Hajnal ötkor az ébresztő hangjára ébredek. Ági már egy ideje pakol, készíti a reggeli italokat. Bécsbe készülünk, illetve elsősorban a reptérre. Kristóf ugyanis végülis elvállalta, hogy elutazik és játszik a Telemanner zenekarral egy gyönyörű, Stuttgarttól kb. 80 kilométerre lévő kastélyban. Persze az én darabomat is. A meghívás akkor érkezett, amikor a Malév éppen csődbe ment, így nem volt egyszerű olcsó repülőjegyet szerezni. A legkedvezőbb egy Bécsből induló, de Pestre érkező járat volt. A helyzetet komplikálja, hogy estére Kristóf pokoli rosszul lett. Fáj a torka, szédül, gyenge. Nyomjuk bele a vitaminokat, fokhagymákat citromlevet, de ahogy felébresztem látom, hogy nem sokat javult az állapota. Mindegy. Művész sors. Ezt is meg kell tanulja. Fél hatkor indulunk, osztrák matricát veszünk és belelépek a gázpedálba. Azt olvastam ugyanis, hogy legkésőbb 70 perccel a járat indulása előtt be kell csekkolni. A hetven percet éppen teljesítjük, de nem számoltunk azzal, hogy a Germanwingsnek összesen egy ablaka van, előtte hosszú sor. Ágiék beállnak, én közben parkolót keresek. Azt akárcsak Pesten itt is aranyárban mérik. Nem számít. Becsekkolunk, majd irány a másik épület, ahol be lehet jutni a belső részbe. Hoztunk magunkkal egy termosz forró vizet, így amíg én kiderítem az útvonalat Ági Kristófba diktál egy adag Neocitránt. Ha nem is gyógyítja meg, legalább enyhíti a tüneteket. Kristóf végül némi szülői szentencia után eltűnik a váróban. Mi meg lessük a telefont, hogy mikor hív minket, hogy eltévedt, vagy nem találja a beszállókártyáját, de semmi ilyesmi nem történik. Ügyes, gyakorlott utazó. A reptérről irány Schönbrunn. Szégyen ide, szégyen oda, de számtalan bécsi utam egyetlen alkalmával sem sikerült ide eljutnom. Ráadásul emberemlékezet óta nem volt ilyen kellemes meleg, amikor Bécsben jártunk. A kastély gyönyörű, befizetünk egy rövid túrát, gyönyörködünk a termekben, hallgatjuk a magyar idegenvezető audiogájdot, sétálunk a parkban, egyszóval jól érezzük magunkat. A labirintus még zárva, ami érthető is, hiszen még nem zöldülnek a bokrok, így könnyű lenne átlátni a terepet. Kicsit sajnáljuk, mert többek között ez is szerepelt a tervezett programunkban. Felsétálunk a Glorietthez, ahonnan rálátni az egész kastélyra és a különlegesen nyírt fákkal övezett sétányokra. Délben elindulunk haza.
Este a Mojszejev együttes műsorára vagyunk hivatalosak. Végtelenül profik, de a műsor részben csalódás, hiszen nem csak orosz vagy orosz ihletésű számokat adnak elő, hanem tulajdonképpen táncolnak mindent. Magyart, görögöt, lengyelt és szerbet, spanyolt és istentudja még mit. Látványos a színpadkép, és nagy a siker. Kristóf persze műsor közben telefonál, hogy búg a füle. Távgyógyítom és csak remélem, hogy másnapra jobban lesz.

Hétfőn ragyogó időben autózunk Miskolc felé. Balkán Expressz című slágerdarabom zenekari változatát játssza a zenekar Török Géza vezényletével. Géza remek karmester, alaposan felkészült a darabból, ezt onnan is tudom, mert néhány hete megkeresett és rengeteg apró hibát, ésszerűtlenséget vett észre a partitúrában. Néhány hangszerelési változtatást is javasolt, amiket én persze elfogadtam. A Művészetek Háza modern épület, egykori moziból alakították át. Az akusztikája jó. A Kicsit riasztó program Dohnányi, Bartók, Kodály, Tóth ellenére szép ház jött össze. Mi a díszpáholyban ülünk, amihez külön előszoba, mosdó, fürdőszoba tartozik. Ez utóbbit – mármint a zuhanyzót – nem nagyon értem, de nem baj. A helyi Filharmónia vezetője is nagyon szimpatikus, jót beszélgetünk a koncert előtt. A zenekar ragyogóan szól és a siker sem marad el. Éjfél előtt már otthon is vagyunk.
Kedden este a Magyar Színház kisszínpadán ünnepi zártkörű előadás: Nagy Anikó, Tibi felesége 850. alkalommal játssza a Yentl című monodrámát. Egy nagy művész ünnepe az este. Utána kis fogadás, Tibi új könyvének és Anikó négy lemezes életmű összkiadásának bemutatása, átadása. A kötetlen este jó alkalom a Tom Sawyer ügyeinek megbeszélésére is, hiszen itt vannak a színház és az Akadémia vezetői és a szereplők nagy része is.
Szerda a Canzoniere bemutatójának napja. Marci reggelre belázasodik, így az már biztos, hogy este nem jön velünk a MüPába. Ideges vagyok, de érdekes módon nem a darab miatt –arról meggyőződésem, hogy jól fog menni – hanem minden más miatt. Mert izgulnivalót könnyen találok magamnak. A jegyeket szét kell osztani, mi van, ha többen jönnek, mint amennyi jegyünk van, hogyan fogok bejutni a parkolóba és főleg miként jövök ki, mikor és hol öltözök át, melyik cipőmet vigyem, felvegyem-e már reggel, mert nem biztos, hogy lesz időm hazajönni közben, odaér-e a kórus a főpróbára, beengedik-e őket, hogyan jutok át a nézőtérre és főleg miként jövök vissza, felenged-e a színpadra a meghajlásra a teremőr és még ragozhatnám hosszan. Balázs betegen érkezik a 3-kor kezdődő próbára. A gyerekkar elhelyezésével sokat bíbelődünk, de végül megtaláljuk az ideális helyet: beállnak/ülnek a zenekar közé. Hamar túllendülnek a kezdeti bizonytalanságon – ilyet még soha életükben nem csináltak – és a zenekar is türelmes velük. Eszter igazi tanár, az összes kórusbelépést úgy éli meg a nézőtéren, mintha neki kellene énekelni, kicsit vezényel is én meg gonosz módon felveszem a telefonommal. Estig gyorsan telik az idő, hat előtt még egyszer végigmegy az egész mű. Megnyugodhatok, miden rendben. Fél 7-kor rövid beszélgetés a színpadon, aztán a vendégek fogadása. Sokan jönnek, hál Istennek. Jegyosztogatás, beszélgetés, néhány régen látott kedves ismerős, barát. Jó érzés, hogy a kedvemért jöttek el. A darabot nagyon jól játssza a zenekar, egy pillanatig sem izgulok miattuk. A kilencedik perc környékén lép be a kórus és tudom, hogy ha az első néhány taktus rendben lesz, a többi már megy magától. És rendben van. Nagyon is. Iszonyatosan koncentrálnak, nagyon meg akarják mutatni. Zenélnek. Én meg boldog vagyok. Az utolsó zenekari akkord alatt már csak azt látom, ahogy az arcokon megjelenik a boldog, fáradt elégedettség. Jó este volt!

Grillcsirkéért állunk sorba a Spárban. Előttünk valaki egy felet vesz. Az eladó gyakorlott mozdulattal vágja ketté az ollójával. Mi persze egy egészet kérünk, de okulva a legutóbbi trancsírozásból feleségem megkéri az eladót, ugyan vágná már ketté a döglött madarat. A válasz kissé meglepő: Azt nem lehet, mert akkor két fél grillcsirkét kellene számolnia. Hogy ez pontosan mit is jelent, drágább-e két fél, mint egy egész, vagy hogy miért okoz mindez problémát, hiszen ő maga fogja ráírni az árat, sosem derül ki. Annyira meglepődünk ugyanis, hogy szó nélkül tudomásul vesszük az újabb emberi hülyeséget.

Tegnap délután erős felindulásból nekiszaladtam egy kórusműnek. Egy népi imádságtöredéket ötvöztem egy középkori latin szöveggel, amiről kiderült, hogy az egyik legrégebbi cseh imádság-emlék, a Kyrie egy változata. Tegnap megírtam a darab nagyobb részét, ma pedig befejeztem ami még hátra volt. Iszonyatosan gyors tempójú darab, de én szeretem.

Vasárnap délelőtt itt van Tibi és a koreográfus. Átmegyünk mégegyszer a darabon. Megbeszéljük, hol lehetne kicsit gyorsabb a tempó, hova kellene még 16-32 ütem tánc rész. Fölmentenek a hétfői tervelfogadási procedúrától. Azt mondják nem rendes embernek való az a veszekedés, ami ilyenkor jellemez egy színházat. Délután felhív Levente, hogy elkészült a 2. szimfóniája és meg kellene sürgősen csinálni a szólamanyagot. Kérdezem mennyire sürgősen? A válasz: szerdán már próbálják Miskolcon. Megbeszéljük, hogy átküldi pdf-ben, én kinyomtatom és hétfő délelőtt bespiráloztatom az anyagot. Ő meg közben megbeszéli a karmesterrel, hogy vigye magával. Az első anyag este nyolc után jön meg. Éjfélig nyomtatok. Még szerencse, hogy van itthon elég papír. Néhány szólam azonban hiányzik. Reggel is. Nem tudom, hogyan lesz ebből zenekari szólamanyag. Egyébként éjfélt adtam meg az egyetemen a dolgozatok beadási határidejének. Néhányan ugyan túllépték pár órával, de ahogy számolom igen nagy része megjött. Holnap megyek Szegedre szigorlatoztatni. Kár, hogy nem szerdára raktam, akkor mégjobban alliterálna!