Régi kérdés, hogy miért állít színpadra egy színház egy musicalt, ha nincsenek meg hozzá az énekelni is tudó színészei. Múlt szerdán megnéztük a Hegedűs a háztetőnt a Vígben. A szörnyű és a ciki kategóriában mozgott az előadás. Gyakorlatilag egyetlen fontos szerepet éneklő színész sem tudott énekelni, alig találták a hangnemet, nehezen szedték össze a hangokat. A kórusok darabokra estek szét, a hangosítás pocsék volt, a prózát sem nagyon lehetett érteni. A zenekar rendben lett volna, de a színpad nélkül ők sem tudnak semmit sem tenni. Pár éve fiaim megnéztek egy amatőr színjátszó köri előadást, mely elmondásuk szerint nagyságrendekkel volt jobb. Hm. Mit mondjak?

Befejeztem a Szombathelyi Savaraia Szimfonikus Zenekar felkérésére írt Petrarca Daloskönyvet. Három Petrarca szonettet használok benne. Szoprán szólóval és leánykarral egészítettem ki a zenekart. A tervezett bemutató a MüPában lesz január közepén.

Négy évvel az éppen csak hogy nem katasztrofális Drucker Péter féle bemutató után tegnap Tamási Laciék egészen fantasztikus Lángokat énekeltek a Mátyás templomban az október 23.-i műsorban. Már-már ijesztően lassú tempóban kezdtek, de aztán egyrészt ki tudták tölteni energiával, hanggal, másrészt a templom lehetetlen akusztikája miatt így érthető volt a szöveg végig a darabban. Jó volt ott lenni!

A változatosság kedvéért végre nem kell hajnalban kelnünk. Hosszan, kényelmesen reggelizünk. Az utolsó napunk Shanghaiban. Kijelentkezünk a szállóból és a bőröndjeinket átadjuk megőrzésre. Nekem egyetlen elintézni valóm van mára. Megkötni egy megállapodást, vagy legalábbis elindítani az erről szóló tárgyalást a Hal Leonard nagyfőnökével. Laci szóba elegyedik velük, én pedig udvariasan odébb megyek, hogy ne zavarjam őket. Az egyik kiadványukat nézegetem, amikor pár perc múlva Laci odahív, és csak annyit mond: mellesleg megemlítettem nekik, amiről beszéltünk, és azt mondták, részükről rendben a dolog. Ha jól értem Laci egyetlen félmondattal elintézte azt, amiért jöttem. Ezzel ugyan még nem került aláírás a megállapodásra, de lényegében célt értünk. Mivel más dolgom már nincs, elindulunk a városba bóklászni. Nagyjából 10 méterig jutunk, amikor kiderül, odakinn szakad az eső és ködben áll minden. Maradunk. Délután háromig bejárjuk még azokat a pavilonokat is, amik eddig kimaradtak. Megpróbálunk ezt-azt vásárolni, de ez itt most lehetetlen. Ez a vásár, nem az azonnali kiskereskedői eladásokról szól, hanem azért pakolja ki mindenki a portékáját, hogy kereskedő partnereket találjon magának. Azért annyi kiderül számunkra is, hogy ha még egy napot maradnánk, sok mindent meg lehetne venni filléres áron, hiszen sok cégnek jobb üzlet fél áron eladni a hangszereket, tokokat, kiegészítőket, mint hazautaztatni azokat. Összeszedjük tehát a kottákat és visszatérünk a szállodába. Innen egy óra taxival a reptér, ahonnan előbb Pekingbe, majd Budapestre megyünk. A taxi pontosan fele annyiba kerül, mint amikor jöttünk. Bőven van időnk, ezért megpróbálkozunk egy gyorsétterem ebédjével. Minimális sikerrel járunk. Gyakorlatilag a rízs az egyetlen, amit mindannyian megeszünk. Mire beszállunk az Airbuszba, már ömlik odakinn az eső. A gép tele van, de európaiak csak mi hárman vagyunk rajta. Hamarosan közlik, hogy nem kaptunk felszállási engedélyt a rossz időjárás miatt. Egyelőre nem izgulunk a késés miatt, hiszen négy óránk van a csatlakozásra. Két órával később azonban már csak rákérdezünk a stuardesnél, mi lesz, ha lekéssük a budapesti járatot. Megnyugtat, megoldják. Nem vagyunk nyugodtak. Csak szomjasak. De az italokra még egy ideig várni kell. Végre felszállunk. Már-már megnyugodnánk, amikor a gép útvonalát jelző monitoron azt vesszük észre, hogy elkezdtünk visszafordulni. Kisebb pánik. Végül a gép tovább fordul. Tesz egy teljes kört és folytatja útját Peking felé. Fél óra múlva megismétli a manővert. Csak találgatunk, de sose tudjuk meg miért. Pekingben, ahogy lebotorkálunk a lépcsőn, különállítják a hét, a budapesti járathoz csatlakozó utast. A többiek egy buszra zsúfolódnak. Mi egy külön kisbuszra szállunk fel. Ugyan oda érkezünk, ahova a többi utas, de extra kiszolgálásban van részünk. Nem tudom, hogyan csinálják, de a mi bőröndjeink érkeznek meg elsőnek a gumiszalagra. A vezetőnk újra egybetereli a csapatot és valami titkos úton átvisz a másik terminálba. A másfél maradék óránkat különbözően töltjük. Ági elvásárolja a maradék pénzünket, de előtte befizet engem két sörre. A kilenc és fél órás repülőút minden kínját nem mesélem el. Mindenki aludni próbál, kevés sikerrel. Vagy a lábam nem fér el, vagy a könyököm, vagy …. Szóval lehetetlen, de azért nem adjuk fel.
Öt órakor érkezünk Ferihegyre. Gyorsan túljutunk minden vizsgálaton. Bekapcsolom a telefont végre. Egy üzenet vár az egy hete lefoglalt taxi központjától, hogy érkezésem pontos idejét adjam meg. Nem értem a kérést, hiszen Taxi Plus úgy reklámozza magát, mint aki előrendelés esetén az adott géphez kiérkezik, ha kell meg is várja az utast. Felhívom a számot. Egy kellemetlen kioktató női hang közli, hogy nem megfelelő járatszámot adtunk meg, ezért nincs ott a kocsi és különben is, miért nem jeleztem nekik még leszállás előtt, hogy mikor érkezünk. Kicsit begorombulok. Megkérdezem, hogy szerinte Pekingből kellett volna telefonálnom vagy a repülőgépről. Az neki mindegy, közli. Kicsit veszekszünk, majd küldi a kocsit. Jó fél órát várunk a taxira. Mikor megérkezik újabb telefont kapok, mely arról tájékoztat, hogy mivel nem a megfelelő járatszámot adtam meg, fizessek még hatszáz forintot. 18 órája vagyunk úton, nem vitatkozom a penetráns nővel. Ági közben előveszi a papírokat és kiderül, hogy a magát utas barátnak kikiáltó Taxi Plus diszpécsere csupán annyival nincs tisztában, hogy bizonyos (több repülőtársaság által üzemeltetett) gépeknek két járatszámuk van. Minimális intelligenciával egy perc alatt kideríthette volna, mi a helyzet. Az erről alkotott véleményemet el is mondom a sofőrnek, aki morog valamit az orra alatt, amiből azt veszem ki, hogy milyen szarrágó alak, aki hatszáz forintért reklamál. Elég agresszíven vakkantok rá, hogy mit beszél, mert elhallgat. Aztán elmondja, hogy ez a cégnél rendszeresen előfordul a Barát Taxinál. Nekem ilyen barátra nincs szükségem, annyi biztos.
Hat óra negyven. Mi ébresztjük a srácokat. Végre itthon vagyunk.

Régi igazság, az embernek csak egy gyomra van. Igazán kár. Megismerkedem az angol séffel, majd kicsit később az étterem főnökkel is. Mindkettőt megnyugtatom, hogy mindent a legnagyobb rendben találtam és meg vagyok elégedve a szolgáltatással. Örömmel és megkönnyebbülve nyugtázzák. Taxi, vásár. Tegnaphoz képest annyi a változás, hogy egyrészt call girlöket reklámozó névjegyféléket hajítanak a nem kínai kinézetű emberek felé, másrészt mindenki belépőket árul. Hogy ki veszi meg az egyébként ingyenes kártyát, azt nem tudom elképzelni. No, de egy kínai nem arról híres, hogy olyasmit árulna, amire nincs kereslet! Csak berohanunk a vásárban hagyott kottáinkért, majd újabb taxit fogunk és irány a város másik fele a sanghai-i konzervatórium. Ide várnak minket jó óra múlva. Hamar kiderül, hogy kevés lesz az idő, hiszen gyakorlatilag áll a teljes forgalom. Laci felhívja az igazgató asszonyt, hogy késni fogunk, de megyünk. 10 óra néhány perckor érkezünk meg egy nagyon szép környékre. Parkos, hangulatos utcában nagy modern épületek. Ez a helyi konzi. Kedvesen fogadnak minket és a megbeszélés is jó tempóban halad. Ott hagyom a kottacsomagot, hátha. Van is némi esélyem, hiszen a karnagynő most tért vissza egy éves magyarországi tanulmányútjáról. Egyébként itt szinte mindenki külföldön tanult. Az igazgató asszony például Németországban. A megbeszélés végén elvisz minket egy karnagy? karmester? kollégájához, aki éppen órát tart. Modern, de nagyon hangulatos csupa üveg teremben két hölgy veri a zongorát, miközben egy harmadik próbál vezényelni rá. A zene szörnyű, a tanár jókedélyű, nagydarab férfi. Oroszul próbálkozik nálunk, mivel ő meg ott végzett. Kérdésére, hogy beszélünk-e oroszul, kitűnő kiejtéssel tudjuk mondani a nyet-et. Laci visszamegy a vásárba, van néhány megbeszélése, meghívása. Mi várost nézünk. Elsétálunk egy metrómegállóig és becélozzuk a Konfucius templomot. Hihetetlen nyugalom és béke árad a kis parkban lévő épületegyüttes minden szegletéből. Jó itt lenni. A falakon túl persze lüktet az élet. A magasban felhőkarcolók, de alacsonyabban is van mit nézni. Sikeresen bejöttünk egy igazi kínai… Hova is? Nyomornegyedbe, mondanám, de ez így nem egészen igaz. Illetve igaz, a mi szemszögünkből nézve. Piszok, szemét, hulladék, nyilvános vécék elviselhetetlen szaga, utcai falikutak, néhány négyzetméteres, szinte csak egy függönnyel elválasztott lakások, ételszag, sok ember, parányi falatozók, mahjongozó férfiak, az utcán mosogató nők. Mindenhova benézünk, de az emberek sehol nem néznek ránk rossz szemmel. És ezen gondolkodunk el. Ők nem nyomornak élik meg ezt az életet, hanem valamiféle természetességgel szemlélik napjaikat. Néhány méterre tőlük hipermodern város, felhőkarcolókkal, ők pedig ennek a városnak a lakói, a saját utcáikban, saját világukban. A kettő közt számukra nincs különbség. Nem panaszkodnak, nem koldulnak, nem szégyellik. Így élnek. Az utcán. Vagy parányi üzleteikben. Persze van itt egy hatalmas könyvelosztó is. A csuda tudja honnan, hatalmas teherautókkal hordják ide a könyveket, újságokat, taneszközöket, és a kis boltokban, sátorszerű üzletekben átcsomagolják és tovább szállítják. Mindenütt fotózunk, és sehol sem félünk. Pedig kinézetre durvább környék, mint az Illatos út Pesten. A térképet tanulmányozva kiderül, hogy a nagy vásár-utca, illetve egy másik híres Buddha templom és a méghíresebb Yu-park aránylag közel van. Egy pillanat alatt átváltunk a mélyszegénységből a jóléti világba. Hatalmas háztömbök, luxusautók, remek boltok, csillogás. Atán egy éles forduló után benn vagyunk a zsibvásár negyedben. Nézelődünk, alkuszunk, néha komoly, néha jelentéktelen sikerrel. Megkóstoljuk a helyi édességet, egy nyársra húzott, leginkább cseresznye méretű almára emlékeztető valamit, amit karamellizálnak. Alkudozom, de csak megszokásból, de azért néhány jüan most is „keresünk”. Egyre több a turista, hiszen olyan ez, mint nálunk Szentendre, vagy a Hortobágy a gulyáspartival. Mindenki tudja, hogy nem igazi, de mégiscsak megnézi. Pagodák, pagoda stílusú házak, éttermek, boltok, boltok, boltok. A Yu-park is lenyűgöző. A kínai kertművészet egyik remeke. Innen már csak egy rövidnek gondolt séta a Bund, amit szeretnénk napfénynél is megnézni. Erre egyre kevesebb az esély, mert nem csak a szmog gyűlik, hanem az esőfelhők is. Eső végül is nem lesz, de nagy a szürkeség. Hatalmas a kontraszt a folyó két partja között. Itt a régi kereskedőházakból lett bankok, szállodák, a túlparton a leghatalmasabb felhőkarcolók a tévétoronnyal. Átmetrózunk oda is. Bejárjuk a hatalmas házak alját, de egy percre sem nyomaszt a monumentalitásuk. Kezdünk nagyon fáradni, így hazafelé vesszük az irányt. Az egyetlen, eddig még nem próbált, kinézetre egyszerű kínaiba megyünk. Kiválasztunk egy kacsa sültet és valamit, ami szerintünk csirke egy nagy wokszerű serpenyőben. A kacsáról hamar kiderül, hogy vagy előbb bennfelejtették a sütőben és aztán felrobbantották, vagy előbb aknára lépett és akkor sült meg. A lényeg, hogy gyakorlatilag csak csont van benne. Ági felajánlja a másik tál ételt, ami nagyon gusztusos. Aztán belekóstolok és kiderül, hogy csontmennyiség alapján a kacsa rokona. Bedühödök, odavágom a pálcikáimat és a sörömhöz menekülök. Az legalább hideg. Ági nyugtat és megpróbál megmenteni néhány falatot a két adagból. Tulajdonképpen rízst eszünk, némi szafttal. Azért sem hagyom elrontani az estémet. Átöltözünk és letámadjuk a medencét. Úszás, jakuzzi, úszás, pihenés. Így fejezzük be az utolsó esténket Sanghaiban.
Este még letöltjük a fotókat. Néhányat lekicsinyítek, hogy a Facebookra feltöltsem. Amióta megjöttünk tapasztalom, hogy bizonyos programok futását akadályozzák. Ilyen például a Google, amit alig kehet megnyitni, vagy a hozzájuk tartozó Gmail, ami vagy nem nyílik meg, vagy rendszeresen megszakad. Gondolkodom, hogy kellene egy másik postafiókot is nyitnom ilyen esetre, például a freemailen. A facebook pedig egyáltalán nem nyitható meg. Így a fotókat a saját honlapomra tettem fel.