Négy évvel az éppen csak hogy nem katasztrofális Drucker Péter féle bemutató után tegnap Tamási Laciék egészen fantasztikus Lángokat énekeltek a Mátyás templomban az október 23.-i műsorban. Már-már ijesztően lassú tempóban kezdtek, de aztán egyrészt ki tudták tölteni energiával, hanggal, másrészt a templom lehetetlen akusztikája miatt így érthető volt a szöveg végig a darabban. Jó volt ott lenni!

A változatosság kedvéért végre nem kell hajnalban kelnünk. Hosszan, kényelmesen reggelizünk. Az utolsó napunk Shanghaiban. Kijelentkezünk a szállóból és a bőröndjeinket átadjuk megőrzésre. Nekem egyetlen elintézni valóm van mára. Megkötni egy megállapodást, vagy legalábbis elindítani az erről szóló tárgyalást a Hal Leonard nagyfőnökével. Laci szóba elegyedik velük, én pedig udvariasan odébb megyek, hogy ne zavarjam őket. Az egyik kiadványukat nézegetem, amikor pár perc múlva Laci odahív, és csak annyit mond: mellesleg megemlítettem nekik, amiről beszéltünk, és azt mondták, részükről rendben a dolog. Ha jól értem Laci egyetlen félmondattal elintézte azt, amiért jöttem. Ezzel ugyan még nem került aláírás a megállapodásra, de lényegében célt értünk. Mivel más dolgom már nincs, elindulunk a városba bóklászni. Nagyjából 10 méterig jutunk, amikor kiderül, odakinn szakad az eső és ködben áll minden. Maradunk. Délután háromig bejárjuk még azokat a pavilonokat is, amik eddig kimaradtak. Megpróbálunk ezt-azt vásárolni, de ez itt most lehetetlen. Ez a vásár, nem az azonnali kiskereskedői eladásokról szól, hanem azért pakolja ki mindenki a portékáját, hogy kereskedő partnereket találjon magának. Azért annyi kiderül számunkra is, hogy ha még egy napot maradnánk, sok mindent meg lehetne venni filléres áron, hiszen sok cégnek jobb üzlet fél áron eladni a hangszereket, tokokat, kiegészítőket, mint hazautaztatni azokat. Összeszedjük tehát a kottákat és visszatérünk a szállodába. Innen egy óra taxival a reptér, ahonnan előbb Pekingbe, majd Budapestre megyünk. A taxi pontosan fele annyiba kerül, mint amikor jöttünk. Bőven van időnk, ezért megpróbálkozunk egy gyorsétterem ebédjével. Minimális sikerrel járunk. Gyakorlatilag a rízs az egyetlen, amit mindannyian megeszünk. Mire beszállunk az Airbuszba, már ömlik odakinn az eső. A gép tele van, de európaiak csak mi hárman vagyunk rajta. Hamarosan közlik, hogy nem kaptunk felszállási engedélyt a rossz időjárás miatt. Egyelőre nem izgulunk a késés miatt, hiszen négy óránk van a csatlakozásra. Két órával később azonban már csak rákérdezünk a stuardesnél, mi lesz, ha lekéssük a budapesti járatot. Megnyugtat, megoldják. Nem vagyunk nyugodtak. Csak szomjasak. De az italokra még egy ideig várni kell. Végre felszállunk. Már-már megnyugodnánk, amikor a gép útvonalát jelző monitoron azt vesszük észre, hogy elkezdtünk visszafordulni. Kisebb pánik. Végül a gép tovább fordul. Tesz egy teljes kört és folytatja útját Peking felé. Fél óra múlva megismétli a manővert. Csak találgatunk, de sose tudjuk meg miért. Pekingben, ahogy lebotorkálunk a lépcsőn, különállítják a hét, a budapesti járathoz csatlakozó utast. A többiek egy buszra zsúfolódnak. Mi egy külön kisbuszra szállunk fel. Ugyan oda érkezünk, ahova a többi utas, de extra kiszolgálásban van részünk. Nem tudom, hogyan csinálják, de a mi bőröndjeink érkeznek meg elsőnek a gumiszalagra. A vezetőnk újra egybetereli a csapatot és valami titkos úton átvisz a másik terminálba. A másfél maradék óránkat különbözően töltjük. Ági elvásárolja a maradék pénzünket, de előtte befizet engem két sörre. A kilenc és fél órás repülőút minden kínját nem mesélem el. Mindenki aludni próbál, kevés sikerrel. Vagy a lábam nem fér el, vagy a könyököm, vagy …. Szóval lehetetlen, de azért nem adjuk fel.
Öt órakor érkezünk Ferihegyre. Gyorsan túljutunk minden vizsgálaton. Bekapcsolom a telefont végre. Egy üzenet vár az egy hete lefoglalt taxi központjától, hogy érkezésem pontos idejét adjam meg. Nem értem a kérést, hiszen Taxi Plus úgy reklámozza magát, mint aki előrendelés esetén az adott géphez kiérkezik, ha kell meg is várja az utast. Felhívom a számot. Egy kellemetlen kioktató női hang közli, hogy nem megfelelő járatszámot adtunk meg, ezért nincs ott a kocsi és különben is, miért nem jeleztem nekik még leszállás előtt, hogy mikor érkezünk. Kicsit begorombulok. Megkérdezem, hogy szerinte Pekingből kellett volna telefonálnom vagy a repülőgépről. Az neki mindegy, közli. Kicsit veszekszünk, majd küldi a kocsit. Jó fél órát várunk a taxira. Mikor megérkezik újabb telefont kapok, mely arról tájékoztat, hogy mivel nem a megfelelő járatszámot adtam meg, fizessek még hatszáz forintot. 18 órája vagyunk úton, nem vitatkozom a penetráns nővel. Ági közben előveszi a papírokat és kiderül, hogy a magát utas barátnak kikiáltó Taxi Plus diszpécsere csupán annyival nincs tisztában, hogy bizonyos (több repülőtársaság által üzemeltetett) gépeknek két járatszámuk van. Minimális intelligenciával egy perc alatt kideríthette volna, mi a helyzet. Az erről alkotott véleményemet el is mondom a sofőrnek, aki morog valamit az orra alatt, amiből azt veszem ki, hogy milyen szarrágó alak, aki hatszáz forintért reklamál. Elég agresszíven vakkantok rá, hogy mit beszél, mert elhallgat. Aztán elmondja, hogy ez a cégnél rendszeresen előfordul a Barát Taxinál. Nekem ilyen barátra nincs szükségem, annyi biztos.
Hat óra negyven. Mi ébresztjük a srácokat. Végre itthon vagyunk.

Régi igazság, az embernek csak egy gyomra van. Igazán kár. Megismerkedem az angol séffel, majd kicsit később az étterem főnökkel is. Mindkettőt megnyugtatom, hogy mindent a legnagyobb rendben találtam és meg vagyok elégedve a szolgáltatással. Örömmel és megkönnyebbülve nyugtázzák. Taxi, vásár. Tegnaphoz képest annyi a változás, hogy egyrészt call girlöket reklámozó névjegyféléket hajítanak a nem kínai kinézetű emberek felé, másrészt mindenki belépőket árul. Hogy ki veszi meg az egyébként ingyenes kártyát, azt nem tudom elképzelni. No, de egy kínai nem arról híres, hogy olyasmit árulna, amire nincs kereslet! Csak berohanunk a vásárban hagyott kottáinkért, majd újabb taxit fogunk és irány a város másik fele a sanghai-i konzervatórium. Ide várnak minket jó óra múlva. Hamar kiderül, hogy kevés lesz az idő, hiszen gyakorlatilag áll a teljes forgalom. Laci felhívja az igazgató asszonyt, hogy késni fogunk, de megyünk. 10 óra néhány perckor érkezünk meg egy nagyon szép környékre. Parkos, hangulatos utcában nagy modern épületek. Ez a helyi konzi. Kedvesen fogadnak minket és a megbeszélés is jó tempóban halad. Ott hagyom a kottacsomagot, hátha. Van is némi esélyem, hiszen a karnagynő most tért vissza egy éves magyarországi tanulmányútjáról. Egyébként itt szinte mindenki külföldön tanult. Az igazgató asszony például Németországban. A megbeszélés végén elvisz minket egy karnagy? karmester? kollégájához, aki éppen órát tart. Modern, de nagyon hangulatos csupa üveg teremben két hölgy veri a zongorát, miközben egy harmadik próbál vezényelni rá. A zene szörnyű, a tanár jókedélyű, nagydarab férfi. Oroszul próbálkozik nálunk, mivel ő meg ott végzett. Kérdésére, hogy beszélünk-e oroszul, kitűnő kiejtéssel tudjuk mondani a nyet-et. Laci visszamegy a vásárba, van néhány megbeszélése, meghívása. Mi várost nézünk. Elsétálunk egy metrómegállóig és becélozzuk a Konfucius templomot. Hihetetlen nyugalom és béke árad a kis parkban lévő épületegyüttes minden szegletéből. Jó itt lenni. A falakon túl persze lüktet az élet. A magasban felhőkarcolók, de alacsonyabban is van mit nézni. Sikeresen bejöttünk egy igazi kínai… Hova is? Nyomornegyedbe, mondanám, de ez így nem egészen igaz. Illetve igaz, a mi szemszögünkből nézve. Piszok, szemét, hulladék, nyilvános vécék elviselhetetlen szaga, utcai falikutak, néhány négyzetméteres, szinte csak egy függönnyel elválasztott lakások, ételszag, sok ember, parányi falatozók, mahjongozó férfiak, az utcán mosogató nők. Mindenhova benézünk, de az emberek sehol nem néznek ránk rossz szemmel. És ezen gondolkodunk el. Ők nem nyomornak élik meg ezt az életet, hanem valamiféle természetességgel szemlélik napjaikat. Néhány méterre tőlük hipermodern város, felhőkarcolókkal, ők pedig ennek a városnak a lakói, a saját utcáikban, saját világukban. A kettő közt számukra nincs különbség. Nem panaszkodnak, nem koldulnak, nem szégyellik. Így élnek. Az utcán. Vagy parányi üzleteikben. Persze van itt egy hatalmas könyvelosztó is. A csuda tudja honnan, hatalmas teherautókkal hordják ide a könyveket, újságokat, taneszközöket, és a kis boltokban, sátorszerű üzletekben átcsomagolják és tovább szállítják. Mindenütt fotózunk, és sehol sem félünk. Pedig kinézetre durvább környék, mint az Illatos út Pesten. A térképet tanulmányozva kiderül, hogy a nagy vásár-utca, illetve egy másik híres Buddha templom és a méghíresebb Yu-park aránylag közel van. Egy pillanat alatt átváltunk a mélyszegénységből a jóléti világba. Hatalmas háztömbök, luxusautók, remek boltok, csillogás. Atán egy éles forduló után benn vagyunk a zsibvásár negyedben. Nézelődünk, alkuszunk, néha komoly, néha jelentéktelen sikerrel. Megkóstoljuk a helyi édességet, egy nyársra húzott, leginkább cseresznye méretű almára emlékeztető valamit, amit karamellizálnak. Alkudozom, de csak megszokásból, de azért néhány jüan most is „keresünk”. Egyre több a turista, hiszen olyan ez, mint nálunk Szentendre, vagy a Hortobágy a gulyáspartival. Mindenki tudja, hogy nem igazi, de mégiscsak megnézi. Pagodák, pagoda stílusú házak, éttermek, boltok, boltok, boltok. A Yu-park is lenyűgöző. A kínai kertművészet egyik remeke. Innen már csak egy rövidnek gondolt séta a Bund, amit szeretnénk napfénynél is megnézni. Erre egyre kevesebb az esély, mert nem csak a szmog gyűlik, hanem az esőfelhők is. Eső végül is nem lesz, de nagy a szürkeség. Hatalmas a kontraszt a folyó két partja között. Itt a régi kereskedőházakból lett bankok, szállodák, a túlparton a leghatalmasabb felhőkarcolók a tévétoronnyal. Átmetrózunk oda is. Bejárjuk a hatalmas házak alját, de egy percre sem nyomaszt a monumentalitásuk. Kezdünk nagyon fáradni, így hazafelé vesszük az irányt. Az egyetlen, eddig még nem próbált, kinézetre egyszerű kínaiba megyünk. Kiválasztunk egy kacsa sültet és valamit, ami szerintünk csirke egy nagy wokszerű serpenyőben. A kacsáról hamar kiderül, hogy vagy előbb bennfelejtették a sütőben és aztán felrobbantották, vagy előbb aknára lépett és akkor sült meg. A lényeg, hogy gyakorlatilag csak csont van benne. Ági felajánlja a másik tál ételt, ami nagyon gusztusos. Aztán belekóstolok és kiderül, hogy csontmennyiség alapján a kacsa rokona. Bedühödök, odavágom a pálcikáimat és a sörömhöz menekülök. Az legalább hideg. Ági nyugtat és megpróbál megmenteni néhány falatot a két adagból. Tulajdonképpen rízst eszünk, némi szafttal. Azért sem hagyom elrontani az estémet. Átöltözünk és letámadjuk a medencét. Úszás, jakuzzi, úszás, pihenés. Így fejezzük be az utolsó esténket Sanghaiban.
Este még letöltjük a fotókat. Néhányat lekicsinyítek, hogy a Facebookra feltöltsem. Amióta megjöttünk tapasztalom, hogy bizonyos programok futását akadályozzák. Ilyen például a Google, amit alig kehet megnyitni, vagy a hozzájuk tartozó Gmail, ami vagy nem nyílik meg, vagy rendszeresen megszakad. Gondolkodom, hogy kellene egy másik postafiókot is nyitnom ilyen esetre, például a freemailen. A facebook pedig egyáltalán nem nyitható meg. Így a fotókat a saját honlapomra tettem fel.

Sok remek szállodában voltam már életemben és közel ugyanennyi remek reggelit láttam már, de amit itt nyújtanak, az nehezen elmondható. Egész egyszerűen minden, de minden kapható, amit el tud képzelni az ember. És nem csak a mi csökkent értelmű európai képzeletünkkel. A szokásos alapfelszerelés mellett helyben, az orrunk előtt nyújtott, tekert, szaggatott tésztával készült leves. Ahogy a vendég parancsolja. Rízstésztába göngyölt, gőzben párolt ilyen-olyan gombócok, halak, húsok nyersen, arra várva, hogy a vendég kiválassza és a szakács helyben megsüsse, előre elkészített meleg ételek kínai és táj stílusban, külön japán szakasz, 12 féle ital a mangólétől az uborkaléig, ismerős és ismeretlen gyümölcsök és még hosszan sorolhatnám. Nem gondoltam, hogy majd pont Kínában fogok lefogyni és az eddigi leírásokból is kiderülhet, hogy nem is tettem. Hosszan és jóízűen reggelizünk, majd kapkodva készülődünk a vásárba. A taxis morog kicsit a szerinte rövid táv miatt, de azért elvisz a BNV-t idéző vásárba. A Music China 2011 ingyenes rendezvény, de a látogató - és ezek ezer szám állnak már most odakinn - csak akkor kap belépésre jogosító nyakba akasztható táblácskát, ha előbb kitölt egy hosszú regisztrációs lapot. Mi persze kiállítók vagyunk (Laci jóvoltából, aki hetekkel korábban lelevelezte, hogy a Hal Leonard standján kiállító EMB tagjaiként mehessünk be. Sok jelentősége nincs a dolognak, viszont így nyitás előtt és zárás után is be tudunk menni. Vagyis csak tudnánk, mert a sok száz kisegítő közül senki sem tudja, hogy a külföldi kiállítókkal mi is a helyzet, hol kapják meg a belépéshez szükséges passzust. Van, ahol névjegyet kérnek tőlünk, aztán tanácstalanul tovább küldenek, van, ahol azt sem, és úgy hajtanak tovább. Hosszan és egyre reménytelenebbül harcolunk a bejutásért, míg végül valaki megszán minket és egy kereskedői passzust adományoz nekünk. A kapun így sem könnyen jutunk át, de végül is bent vagyunk. Bent a D9-es standot keressük, de sehol sem találjuk. D9 ugyanis egyszerűen nincs. A nagyobb számoktól indulunk visszafelé, de 11-nél véget ér a számozás. Másfelől nézve onnan kezdődik. Keresünk egy angolul valamicskét beszélő információst, aki kideríti, hogy a pavilont áttették két sorral távolabb. Az amerikaiak nagyon kedvesen fogadnak minket. Segítek Lacinak kipakolni és olyan szerencsénk van, hogy jóval nagyobb a részükre biztosított stand, mint azt előzetesen egyeztették, így egy rekesz a mi kottáinknak is jut! A Kontrapunk kiállító lett a világ egyelőre második, nemsokára a legelső számú zenei vásárán!
A vásárról. Rengeteg hatalmas pavilon, zsúfolásig megtöltve hangszerekkel, árusokkal, néhány kottakiadóval. A mi környékünkön a legnagyobb felhozatal hegedűből és annak alkatrészeiből van. Nem sok, hanem rengeteg kis kiállító próbálja meg eladni hangszereit. Vannak olyan – szemmel láthatóan – családi manufaktúrák, akik gyakorlatilag kilóra mérik a vonókat, lábakat, kulcsokat. Ha egy kicsit is értenék a hangszerekhez, egész biztosan remek üzleteket lehetne kötni itt. Mondjuk egy dollárért – ennyiért kínálták a pólókat a Nagy falnál – vennék három vonót és itthon eladnám darabját kétezer forintért. Jellemző az állapotokra, hogy amikor megkérdezem az egyik, egyébként nem kínai standon, hogy mennyibe kerül a kiszemelt gyanta, azt kérdezik vissza, hogy mennyit akarok venni? Különösen izgalmasak számunkra a kínai tradicionális hangszerek, amelyek szinte egy egész kiállító csarnokot megtöltenek. A cimbalmon, fa fuvolákon és néhány dobon kívül fogalmunk sincs mi micsoda, de nagyon jól néznek ki és nagy is irántuk az érdeklődés. Lacival is végigjárjuk a kiadókat. Nagyon kedvesen bemutat mindenütt, elmondja ki vagyok, mit akarok, névjegyeket cserélünk – már ahol adnak – de érdemben tartok tőle nem sok minden fog történni. Az tény, hogy a kottaeladás nagyon döcögős üzlet. A kereskedők nem vesznek olyasmit, amiről nem tudják biztosan, hogy meg van rá a vevőjük. Raktározás külföldi – jelen esetben ez mi lennénk – kottából gyakorlatilag nincs. Dél körül ott hagyjuk a kottákat és a vásárt és elindulunk a közeli nagyon szépnek és nyugisnak mondott parkon át a szállodába. Meleg van, párás a levegő. A közelben végre találok egy bankot, ahol kb. 20 papír kitöltése és lepecsételése után kapok egy marék jüant. A park fizetős és szép, viszont nyugalomról szó sincs, mert pár perc múlva megjelenik előbb egy, aztán még egy és még egy gyereksereg, tanári felvezetéssel, hangszóróból egrecíroztatva a zajongó társaságot. A kissrácok megint megbámulnak bennünket, vigyorognak, hellóznak. Helyesek. A parkból nem azon a kijáraton megyünk ki, amelyiken eredetileg terveztem, így egy olyan területre érünk, amiről nem sok fogalmam van, hol is helyezkedik el a világtérképen. Elindulunk az általam helyesnek vélt – utólag kiderült, valóban helyes – irányba, de egy ötlettől vezérelve letérünk róla. Aztán csak a gyaloglás és a gyaloglás. A türelmemet akkor veszítem el, amikor visszatérünk ugyan oda, ahonnan fél órája elindultunk a park szélén. Fogunk egy taxit, a kezébe nyomjuk a szálloda erre a célra (is) rendszeresített kis kártyáját, amin kínaiul is rajt van minden tudnivaló és öt perc múlva otthon is vagyunk.
Shanghaiban két látnivaló kihagyhatatlan. Mi most ebből a jade Buddhát szeretnénk megnézni. Tudjuk, hogy nagyon messze van – még helyi viszonylatban is – így megérdeklődjük a recepción, el tudunk-e jutni oda metróval. A válasz igenlő. A consierge (itt így hívják előkelően az információst) mutatja, írja, rajzolja hol merre, meddig, hol kell átszállni és melyik szakaszra. Megkapom a remek, angolul is feliratozott, számunkra kipreparált térképet és a metrótérképet is. A metróállomás ott van, ahol eltévedtünk, kb. 10 perc séta. A Sanghai-i metró a világon az egyik, ha nem a legjobb. És tényleg. Tiszta – mint az egész város – könnyen átlátható rendszerű, gyors, sűrűn közlekedő. A jegyet egy automatánál kell megvenni, de ezt az akadályt is hárítjuk. Az első szakasz hét megálló, fejenként 4 pénzt kóstál, ami errefelé egész egyszerűen nem létező összeg. Ezért a 130-140 forintért utazhatjuk át a fél várost. A metró egyetlen, kb. 100 méter hosszú – vagy hosszabb, hiszen középen állva nem láttuk a két végét – szerelvényből áll. A peronon plexi fal választja el az utasokat a sínektől. A felirat, miszerint az alagútba ugrani tilos, így gyakorlatilag értelmét veszti. Kevesen vannak, gyorsan haladunk. Az átszállást is megoldjuk, és amikor kilépünk a felszínre egy újabb város képe tárul elénk. Nyüzsgő, életteli, kicsit lepukkant felhőkarcolók – lakóházak – autók, biciklisták rendezett káoszban, színek, szagok. A repülőutat leszámítva péntek óta először látjuk meg a napot az égen. Jó kedvünk lesz rögtön. Ági kiszúr egy pékséget, ami errefelé Kínában ritkaság. A szállodában zsákmányolt térképpel a kezünkben könnyen megtaláljuk úticélunkat. Az 1800-as években a város déli részében álló templom együttest 1919-ben telepítették át. Már a környék hangulata is nagyon más, mint eddig bármi. Kegytárgyakat árusító kicsinyke boltok mutatják, hogy jó irányba megyünk. Aztán megjelennek az első koldusok és számuk ijesztően növekszik a pénztár felé tartva. Van itt minden, amit csak egy Indiáról szóló dokumentumfilmben láthat az ember. Átvágjuk magunkat a nyomorékokon és belépünk a templom-együttesbe. Rögtön lecsap ránk egy fiatalember és buzgón mutatja, merre kezdjük meg sétánkat. Előbb a hátsó, kisebb épülethez vezet, imádkozó, füstölőket a fejükre szorító férfiak és nők, különböző mitológiai alakok, Buddhák, Sívák között fényképezkedünk, majd közli, hogy a másik épület emeletére is menjünk fel. Előbb egy fából faragott kövér Buddhára mutat és felszólít, hogy simogassuk meg a hasát, mert az a jólétet majd a fejét, mert az sok észt ad nekünk. Megtesszük. Látva a falon a fotózást tiltó feliratot eszembe sem jut elővenni a kamerát, de ő közli, hogy csak nyugodtan fényképezzünk. Most már biztos vagyok benne, hogy borravaló vadászat folyik, de mit tegyek. A következő, ezer éves, egyetlen fagyökérből kifaragott szoborcsoport akkor is fantasztikus látvány. Minden négyzetcentimétere gyönyörűen megmunkálva. Ezek után gyorsan lelepleződik a csalafintaság, hiszen, ahogy felnézünk, már látjuk, hogy egy emléktárgyakat áruló boltban vagyunk. Kicsit csalódik, amikor nem veszünk semmit, de néhány perc múlva már látjuk, amint újabb áldozatokat terel a reménybeli üzlet irányába. Ezek után megnézzük a nagy épületet is. Az egész udvarnak erős aromájú füstülő és hamu illata van, de ez egy cseppet sem zavaró. Valahogy sokkal helyénvalóbb, mint egy pesti panellakásban. Az embert átjárja valamiféle spiritualitás. A három hatalmas Buddha szobor is impozáns látvány, de nem értem, hogy hol van a jade szobor. A választ Ági találja meg, aki egy kis oldalsó helyiségbe vezet, ami egy másik szuvenír bolttal szemközt található. A jade kőből faragott szobor békét árasztva fekszik pamlagán. Előtte kisebb szobrok, amikre a látogatók fémpénzeket, a repedésekbe papírpénzeket helyeznek el. Összeszedjük a legkisebb – pénzváltásoknál kapott - filléreket, és a család minden tagjáért elhelyezünk egyet-egyet. Visszatérünk az udvarra, amit slaggal buzgón takarítanak a hamutól, de valahogy nem akaródzik elindulni kifelé. Mégegyszer, most a másik irányból is körbejárjuk a nagyobbik épületet és ekkor látjuk meg a megdöbbentő feliratot: a jade Buddha az emeleten található. Ide persze újabb jegy váltása szükséges, de nem is ez a baj, hanem, hogy lassan bezár a templom. Rohanunk fel, hogy láthassuk az – ezek szerint – eredeti Buddhát. Itt már tilos fényképezni is. Amikor kijövünk, Ági félig viccesen elpanaszolja, hogy akkor most nem is megfelelő helyre helyeztük el az adományaiknak. Én nyugtatom, hogy egy az isten. A mi kívánságaink is célba érnek.

Lacinak küldünk egy sms-t, hogy megtudjuk, van-e valami kötött programja estére – ekkor a városban maradunk még – vagy töltsük együtt az estét. Mivel nincs semmi kötelezettsége, hazaindulunk a most már jól ismert úton. Egy dolgot kihagytunk a számításból. Amikor elindultunk, még munkaidő volt. Most már öt óra van, mindenki elindul haza. A különbség szembeszökő a metróban is. Hatalmas a tömeg. Nem az a kérdés, hova üljünk, hanem hogy miként férünk fel a szerelvényre. A kínaiak pont úgy közlekednek gyalogosként, mint autóval. Erőszakosan. Leszállni gyakorlatilag alig-alig lehet, mert az ajtók kinyitásakor a peronon várakozó tömeg azonnal megrohanja az ajtókat és megpróbál felszállni. Aztán amikor átlépi a képzeletbeli küszöböt, rögtön meg is áll. Nyomorogva szállunk ki.

Megpróbálunk éttermet keresni a környéken, de kevés sikerrel, így visszatérünk a tegnapi útszakaszra, ahol elegáns japán, a tegnapi felemás visszhangot kiváltott koreai és olcsó kínai kifőzde található. A japánt választjuk és nem is bánjuk meg. Nagy a kínálat és egyáltalán nem csak nyers halakat és moszatba tekert rízstekercseket lehet kapni. Laci elmeséli, hogy a vásár zárásakor mindenki taxit szeretett volna fogni, így kígyózó sor alakult ki, mire ő elindult gyalog. Egy idő után már megbánta és megpróbált kocsit szerezni az utcán, de a vérszemet kapott taxisok 50 jüanért akarták elhozni. Végül megegyezett az egyikkel 25-ben a hivatalos 14 helyett, de végül számlát csak 16-ról kapott. Így megy ez errefelé. Mindenki megpróbál egy kis üzletet összehozni.

Vacsora után megszavazunk egy uszodát és megbeszéljük a holnapi napot. Konzi látogatással indítunk majd a reggeli után.

Ma is korán kelünk. A taxi végül is időben megérkezik, a recepciós szabadkozik a tegnap esti félreértésért, felíratjuk egy papírra kínaiul a címet és a sofőr kezébe adjuk. A forgalom, mint szokott, elég nagy, de a cél relatív közel van. Kb. 5 Km és húsz perc alatt meg is tesszük. Megérkezünk a Pekingi Zeneművészeti Főiskolára, amit itt Konzervatóriumnak neveznek. A modern épület és a hozzá tartozó három hatalmas kollégiumi felhőkarcoló barátságos kis park szerűségben áll. A kilencediken várnak minket, illetve elsősorban Lacit, aki egy két éve félbemaradt tárgyalást szeretne folytatni a Kodály módszerhez kapcsolódó kiadványok ügyében. Udvariasan fogad minket a tanszék vezetője, a Konzervatórium kiadójának vezetője, a copyrigh-tokkal foglalkozó munkatárs és még két-három, tolmácsnak és mindenesnek tűnő személy. Figyelem Laci taktikáját, ahogy vezeti a tárgyalásokat. Messziről indít, puhatolózva, felmérve a lehetőségeket. Nem haladunk gyorsan, mert a nyelvi korlátok erősen visszatartják a folyamatokat. Végül csak belendülnek és egyre oldottabb a légkőr. Egész addig, míg véletlenül elő nem kerül két olyan kiadványuk ékes kínai nyelven, melynek a jogai a Zeneműkiadónál vannak és egész biztosan senki nem jogosította őket. A hangulat érezhetően idegesebbé válik, bár Laci nem emeli fel a hangját, sőt, nyugtatja őket, hogy majd megegyeznek valahogy. Ez így megy egy jó darabig. Aztán Laci elmondja, ki vagyok, mit képviselek és hogy a Zeneműkiadó igen komoly repertoárja mellett mi is megjelentetünk a Kodály módszerhez köthető magyar kóruszenét. Rögtön felhívják a helyi karnagyot, aki nemrégen érkezett meg Kecskemétről, és aki boldogan teszi el a számára ismerős szerzők és a még ismeretlen új komponisták műveinek ingyen példányait. Mindenki boldog, mindenki megígér mindent. Búcsúzkodunk, fotózkodunk. Taxi vissza a szállodába, gyors pakolás, kicsekkolás, újabb taxi hívása és irány a reptér. Érdekes, hogy ha nem a „hivatalos”, a szállodánkban is kifüggesztett 150 jüanos áron megyünk, hanem a taxiórára hagyatkozunk, akkor borravalóval együtt is megússzuk egy százasból.
A reptér belföldi járatait kiszolgáló, a másiknál lényegesen kisebb és szegényesebben ellátott termináljában persze ebéddel próbáljuk elütni az időt. Sok látnivalót nem kínálnak a nagy ablakok sem. Odakinn, mintha február lenne, olyan sötétség és reménytelenség uralkodik. A két órás út gyorsan eltelik. A Boing most is tele. Megpróbálok aludni, de nem sok sikerrel. Ködbe, szmogba érkezünk és mire összeszedjük csomagjainkat, már sötét van odakinn. Úgy döntünk, nem bízzuk a véletlenre a taxit, inkább egy hivatalos, saját, elegáns pulttal rendelkező céghez megyünk. Mutatjuk a címet, mire közlik, hogy kb. egy óra az út és 300 pénz az ára. Ez kétszerese a pekinginek, de mit tegyünk. Az egyik alkalmazott kikísér a kocsihoz, ami persze egyáltalán nem taxi, viszont tágas és hatalmas a csomagtere, így kivételesen nem az ölemben utazik valamelyik koffer.
Sanghai így sötétben is nagyon más, mint Peking volt. Valahogy nyugatibb, egyértelműbb. Nem játssza a new yorki, londoni stílust, hanem tényleg olyan. Rengeteg felhőkarcoló, fantasztikus ház-csodák és persze Mazeratik, Porschek mindenütt. A szállodánk egy igazi luxushotel. Londinerekkel, akik még ki sem szálltunk, máris viszik a bőröndjeinket és segítenek tolmácsolni a „taxisunknak”, aki nem akarja megérteni, hogy számlát kellene adnia. A becsekkolás simán megy. A 17-en lakunk, ami kicsivel magasabban, mint a szálloda fele. A szoba és a fürdőszoba nagyon elegáns, székek, asztalok, gyönyörű bútorok. Naná, hogy nem találok egy 5 jüanost, így kénytelen vagyok a londinernek egy 10-est adni, amit nem is bánok meg, mert ekkor veszem észre, hogy valamiként egy személyre tervezték a kiegészítőket, törülközőt, fürdőköpenyt, stb. Rögtön intézkedik. Lacival sétálunk egyet a környéken és kinézünk egy koreai éttermet. Ági remeket vacsorázik az előételből, én már koránt sem vagyok ennyire boldog az én választásom eredményétől, de azért egy helyi sörrel leöblítve készen állunk az esti programra. Gondosan felíratjuk itt is a szálloda nevét és címét kínaiul is egy papírra, majd nekiállunk taxit fogni és belehasítunk a sanghai éjszakába. A híres Bund, a folyóparti sétány és a csodálatos 1830-as, 40-es évekbeli paloták felejthetetlenné teszik a látványt. A nagy szmogból még a túlparton álló híres tv-torony is ki-ki bukkan. Kb. egy órát sétálunk a még mindig meleg, 26 fokos estében, majd visszahajtatunk a hotelbe. Én Laci segítségével belépek a Marriott Hotel pontgyűjtő rendszerébe, nem mintha kilátásom lenne a jövőben újabb hasonló szállodákra, de így ingyen használhatom az internetet. Negyed tizenkettő van, s még vacillálunk, hogy elmenjünk-e az éjfélig nyitva tartó uszodába, de aztán a blog írás mellett döntök. Holnap kezdődik a vásár, utunk tényleges célja, vagyis korán kelünk megint.