A taxi időben érkezik és szokásunktól eltérően mi is bőven idő előtt elkészülünk a pakolással. A reptéren már ott találjuk Sigrai Lacit, aki éppen a bőröndjét fóliáztatja be. A becsekkolás gyorsan megy, és rengeteg időnk van még az indulásig. Túlesünk a vetkőztetős ellenőrzésen is és a nagy ijedségre gyorsan iszunk egy sört az új reptéri váróban. Egy órától indul meg a beszállás a kínai légitársaság óriás gépébe. Ekkor ér az első döbbenet: többszáz kínai várakozik beszállásra. És a gépen is ők adják az utasok 98 százalékát. Egy részük nálunk tanuló, dolgozó lehet, mert egyaránt olvassák a magyar és a kínai lapokat. Laci szerint így legalább lesz időnk és módunk akklimatizálódni. Két órakor még egy utolsó telefon a srácoknak, aztán némi késéssel ugyan de elindulunk eseménytelen, viszont közel kilenc órás utunknak Peking felé. Az ülésekbe beépítve érintőképernyős tévé, ami – ha akarom – mutatja, hogy épp merre járunk (többnyire északon), mikor indultunk (aggasztóan keveset mentünk még), mikor érkezünk meg (képtelenül soká). Négy óra fele bőséges meleg vacsora, aztán lekapcsolják a lámpákat. Próbálok filmeket nézni, de nem nagyon visz rá a lélek. A fülhallgatóm rossz, csak az egyik oldala szól, a monitor kicsi és életlen képet ad. Aludni képtelenség a nagy motorzaj és a két-három percenként megszólaló pittyegés miatt. Ez utóbbi okát azóta sem tudjuk megfejteni. Kilenc felé váratlanul felkapcsolják a fényeket, hosszan beszélnek, majd újabb ételosztás következik. Menetrend szerint érkezünk meg Pekingbe magyar idő szerint éjjel háromnegyed 11-kor, helyi idő szerint háromnegyed ötkor. Hajnalban! A pekingi reptér olyan, mint a világ bármely nagy reptere. A csomagjaink visszaszerzése előtt be kell lépni az országba. Hosszú sorok kígyóznak a kapuk előtt. Kicsit kétértelmű a Kérjük várakozzon a sárga vonal mögött kifejezés, de szót fogadunk. Csomagjaink az elsők között jönnek ki és máris nyomás a taxik felé. 30-40 kocsi várakozik kint több sorban. Az első sofőrje lecsap ránk és már pakolja is be nagy buzgón a bőröndöket a csomagtartóba. Laci mutatja az otthon gondosan kinyomtatott szálloda nevet, címet, térképet, leírást. A sofőr tanakodik, majd ideges tárgyalásba kezd a kollégáival. Egyre többen állják körül az autót és egyre izgatottabban beszélnek. Az egyik valamit felír egy papír fecnire, átadja a vezetőnek és végre elindulunk, de szinte azonnal félre is állunk. A sofőr kiszáll és újabb tárgyalásokba kezd. Végül odalép valaki és tört angolsággal 150 jüant emleget. Aztán kinyitják az ajtókat, kiszállítanak és egy másik jármű felé terelnek, mutatva hogy ő fog elvinni minket. Az új autó csomagtartójába nem fér be minden bőröndünk, így egy kisebbet mellém pakolnak a hátsó ülésre. Valaki csupa mosollyal az arcán néhányszor kedélyesen vállon vereget, miközben a következőket mondja: Oké? Oké? Hotel. Oké? És már meg is indulunk. 130-al szlalomozunk a kétszer háromsávos autópályán. Átmegyünk záróvonalon, előzünk jobbról, balról és ami a lényeg, szinte folyamatosan dudálunk, villogunk. És ha mindez nem volna elég, sofőrünk még telefonál is mindeközben.
Kínáról konkrét elképzeléseim voltak. Mint mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években elég sok híradót nézett. Óriási, szürke terek, rengeteg szürke emberrel, biciklik mindenhol, szegényes öltözetű, vezérüket vakon követő tömegek. A hajnali város minderre alaposan rácáfol és ez így lesz majd egész nap. Egyik ámulatból a másikba esek, miközben a hipermodern lakóházak és iroda-felhőkarcolók között vezet az utunk. Soksávos, de egy cseppet sem nyomasztó méretű utak, két oldalukon luxus szállodákkal, a hagyományt a 21. századdal ötvöző épületekkel. Az utakon néhány papírhulladékot szállító triciklin kívül csak a legjobb autómárkák legdrágább modelljei. Audik, BMW-k és egyéb dzsippcsodák. A hotelünk egy kellemes kis utcában van, a belváros közelében. Már hajnalodik, amikor kiszállunk a taxiból. A rémisztő vezetési stílustól elkábulva lépünk a recepcióhoz, hogy megkezdjük – ekkor még nem tudhattuk – jó negyven percig tartó tortúránkat a szobához jutásért. Mi lassan és tagoltan angolul magyarázzuk, hogy van itt két lefoglalt szobánk, a kishölgy pedig lassan de tagoltan nem ért belőle semmit. Mi nem értjük, mi a probléma, ő nem tudja, mit mondjon. Mindannyian hulla fáradtak vagyunk – otthon lassan éjfélt üt az óra – és egyre reményvesztettebbek. Végül Laci egy mentő ötlettől vezérelve felveti, hogy kifizeti az egész számlát előre. Ez használ. Az útleveleinket ugyan elveszik és mivel nem működik a fénymásolójuk, nem is igen akaródzik visszaadni. Ezen előbb berágunk egy kicsit, majd beletörődünk. Megkapjuk végre a szobát nyitó kártyát. Nyitja is, ahogy kell. Aztán beteszem az erre a célra kijelölt tartóba, és abban a pillanatban, ahogy villanyt kapcsolnék, hangos durranással elmegy az áram. Kiszalad a számon egy komolyabb káromkodás. Most lett elegem az egészből. A hibát természetesen előbb nem érti a recepciós hölgy, később olyasmit mond, hogy majd délután adnak másik szobát, addig érjük be ezzel. Nem bánom. Tusolni akarok, de lehetőleg azonnal. Majd elhúzom a függönyt a szobában, hogy valami fény bejöhessen. Ahogy ezt megteszem, kitőr belőlem a röhögés. Az ablakunk a szálloda egyik folyosójára néz!

Mivel reggel hatkor még Kínában sem igen történik semmi, megegyezünk két óra alvásban. Helyi idő szerint tehát reggel nyolckor indulunk reggelizni. Angol, francia, amerikai és svéd reggeli van 25 pénzért. Tejes tea, kakaó mégegyszer ennyiért. Ági ugyan nem érti, hogyan bírunk enni, de azért könnyen leszalad a toast a tojással. Megbeszéljük a szállodában lévő utazásszervezővel a másnapi Nagy fal kirándulás részleteit, majd elindulunk a Tiltott város felé. Az úton Peking egy másik arcát is megismerhetjük. Kis boltok, koszos sikátorszerű, de fallal gondosan körbevett negyedek mellett haladunk el. Egy egyentornaruhába öltöztetett kisiskolásokból álló csoport halad el mellettünk. A kisemeberek alaposan megbámulnak minket, vigyorognak és hellókat kiáltva integetnek. Mi vissza vigyorgunk és azon viccelődünk, hogy vajon azt tárgyalják-e éppen, hogy mennyire egyformák és csúnyák ezek az európaiak? Nem árt néha kisebbségnek lenni valahol, hogy az ember átértékelje a másokról alkotott nézeteit, előítéleteit. Egyébként meg mindenki iszonyatosan segítőkész, udvarias és kedves. Betévedünk egy bankba pénzt váltani, ahol segítenek a megfelelő sorszám kiválasztásában, a papírok kitöltésében. Egyedül a bürokrácia lassúságán nem tudnak a legnagyobb jóindulattal sem segíteni. A szegény tisztviselő rengeteg papírt tölt ki, nyomtat ki és ír alá, mire kiszámolja a pénzünket.

A Tiltott város előtt rengeteg ember, de a pénztárnál gyorsan halad a sor. Kínaiaknak 30, nekünk 60 pénz a beugró. Fizetünk még egy magyar(!) nyelvű audioguidot is. Megéri az árát. Bent a Bertolucci filmből ismert terek, lépcsők, épületek. De persze élőben egész másként hat az egész monumentalitása. Órákig sétálunk, nézelődünk, fotózunk az épületek között, a parkokban, a kis, sikátorszerű utcákban, a cseresznyepirosra lakkozott ajtók között. Nagy élmény. Utána elsétálunk a híres hírhedt Tian’anmen térre. Kétszer hatsávos autóút, mellette széles biciklisáv. A járdákon rengeteg ember, rengeteg rendőr, katona és Laci szerint civil ruhás ügynök. A térre magára csak fémkeresős ellenőrzés után engedik be az embert, de nyilvánvaló, amit eddig csak sejtettem, hogy a külföldiek iránt gátlástalan pozitív diszkrimináció zajlik. Míg az egyik bejáratnál egy idős házaspárral veszekszik a rendőr – a férfi nem engedi megmotozni magát – addig minket széles mosollyal fogadnak és tessékelnek befelé. Sajnos az már a Tiltott városban is kiderült, hogy hiába van jó idő, hiába sütne a nap, ha a szmogtól nem látszik az ég. Illetve látszik valami ködszerű szürke fátyol, ami belengi az egész várost és ami megnehezíti a fényképezést. Tovább megyünk az Operaház felé, ami egyelőre megbújik a 10 hónap alatt felépített Népi gyűlés épületkolosszusa mögött, de amint kibújik, eláll a szavunk. Az óriási fém és üveg kupola egy mesterséges tó közepén fekszik. Bejutni is csak a föld, illetve víz alatt ehet. Igazából nem is operaház, hanem három intézmény egy térben. Operaház, hangversenyterem és színház. Lenyűgöző látvány, fantasztikus épület. És bent hiába a hatalmas tér, nem érzi elveszettnek magát az ember. A középső (operai) blokk körül finom rácsozat, amely izgalmas dizájnelem, de más funkciója is van: meggátolja a mobiltelefonok csörgését. Az emeleteken könyvtárak, kávézók, a folyosókon kiállítások és persze pazar kilátás magára az épület belsejére. Mivel kezd kitörni rajtunk a fáradság, leülünk egy kicsit a földszinti kávézóban. Míg szendvicseinket majszoljuk egy helyi vonósnégyes ad kis hangversenyt. Helyi zenével kezdik, de aztán Kék Duna keringővel és Török indulóval folytatják. Újra meg újra megállapítjuk, Kína nem akarja igazán a saját arcát, kultúráját, művészetét. Olyan akar lenni, mint Európa, vagy méginkább Amerika. Laci ismer a közvetlen közelben egy régi sikátor negyedet. Mikor megtaláljuk, kiderül, hogy egy része már áldozatul esett az újabb építkezéseknek. Azért bemerészkedünk a negyedbe, ahol alacsony, poros, ütött-kopott házak, kosz, száradó ruhák és lépten-nyomon nyilvános wc-k ammóniaszaga terjeng. A szegénység itt mégsem hat nyomasztóan, ami persze következhet a szűk utcákban parkoló koszos, de drága autók látványából is. Hazasétálunk és egy óra pihenést szavazunk meg magunknak. Én elkezdem írni a blogot, de rögtön elalszom.

Estére sétát tervezünk a közeli bevásárló utcába. Az első úton odafele három-négyszáz méter hosszan elárusító helyek állnak. Olajban frissen sült ételt kínálnak nagy hangon, jókedvűen. A legtöbb étel figyeli a szépszámú arra járót. Van itt minden, ami elképzelhető és olyan is, ami aligha. A szokásos tengeri herkentyűkön kívül nyársra húzott csikóhalak, vízikígyók, selyemhernyógubók, skorpiók, százlábúak, ismeretlen rovarok, apró, kolibri méretű madarak. Aztán az édességek és gyümölcsök, minden mennyiségben.

A sétáló utca megint arról mesél, hogy Kína már régen nem a múlt, hanem a jövő. A hosszú, kétoldalt magas luxusépületek és luxusboltok által szegélyezett utca lehetne bárhol a nyugati világban, New Yorktól, Párizsig. A különbség csak a kínai feliratokban van. Betévedünk azonban egy néhány utcából és több száz apró pecsenyesütőből álló igazi China Townba, ami koszos, nagyon szagos, de fantasztikus hangulatot áraszt. Szemmel láthatóan a kínaiak is jól érzik itt magukat, mert nagy a zsúfoltság. Mindenki eszik, vagy éppen vásárol. Többnyire a fentebb felsorolt nyársra húzott kígyót-békát.

A jó illatokra mi is megéhezünk, s végül egy elegáns étteremben kötünk ki. Újabb régi vágyam teljesül,amikor pekingi kacsát eszünk. Az állatot az asztalunk mellett aprítják fel, kis szeletekre. Ezt kell a palacsinta szerű tésztába némi pácolás után beletekerni. Isteni és alig bírunk vele. Jázmin teát iszunk hozzá ipari mennyiségben. Laci és Ági még bevállalnak egy desszertet is, de ez már nem fokozza az este gyönyöreit.

Hat óra húszkor szól a vekker és figyelmeztet, hogy ideje készülődni. Alig egy óránk van ugyanis elkészülni, reggelizni és indulni a Nagy falhoz. Ez utóbbival úgy vagyunk, mint az egyszeri turista Párizsban. Nem lehet nem megnézni az Eiffel tornyot és a Mona Lisát. Az utat előző nap kötöttük le a szálloda halljában lévő egy asztalból és egy székből álló „utazási irodában”. 280 jüanért kapunk reggelit, elvisznek a kb. 70 km-re levő Nagy fal szakaszhoz, megveszik a belépőt, megebédeltetnek és haza is szállítanak. Ha azt nézem, hogy egy reggeli kávéval 50, egy taxi a reptérről 150 pénz, nevetségesen alacsony az ár. A mikrobusz kicsit késik, kicsit lestrapált és kicsit öregecske, de nem számít, csurig rakják jópénzű külföldiekkel. Az angolul egyébként kitűnően beszélő idegenvezetőnek csak egy kis horgászszék jut. De megszokhatta már, mert rutinosan halássza elő az egyik ülés alól. Ami ezután következik az leírhatatlan. Autók és autóbuszok helyenként hat, hét sávban próbálnak előrejutni az irdatlan forgalomban. A közlekedési szabályokról nyilvánvalóan senki nem hallott. Az megy aki erőszakosabb (mindenki az), ott ahol csak lehet (mindenütt). Míg a belvárosban gondosan elkerítik fizikai akadállyal a bicikliutakat, kicsit kijjebb már senki sem veszi őket komolyan. Az autósok biztosan nem. A mi sofőrünk is tolakszik, araszol, dudál, sávot vált, kerül jobbról, kerül balról. Annyi sávban megyünk, amennyi autó elfér egymás mellett. Néha többen. Időnként felbukkan mellettünk is egy-egy jármű, de hogy hol voltak idáig, azt senki sem tudná megmondani. A mellettem ülő német sráccal összenézünk egy-egy látványosabb és szerencsésen megúszott, Európa legutolsó szegletében is elképzelhetetlen akció láttán, de a mögöttünk ülő franciák és amerikaiak szava is eláll. A szmog nagyobb, mint tegnap volt, a napot egyáltalán nem látjuk, és néha az út túloldalán is szürkeségben állnak a házak.
Bő óra múlva kijutunk a városból és megismerünk egy egész más Kínát. Ha Peking a jövő, akkor a vidék a múlt. A legsötétebb múlt. A hetvenes évek Romániája jut eszembe a porban, szemétben, egyáltalán nem költői rendetlenségben élő nyomorúságos vidék láttán. Nagyon nagy a kontraszt a luxusboltok árui közt turkáló pekingiek és a környező falvak, települések lakói közt. Azon gondolkodom, hogy a főváros eszeveszett igyekezete, hogy nyugatibb világot teremtsen (értsd: vásároljon magának) mennyire őszinte, ha közben a nép igénytelensége szinte kifejezhetetlen. Kell-e, érdemes-e odavetni mindent, több ezeréves kultúrát, hagyományt, ha amit kapunk cserébe, igazából csak látszat?
A Nagy falról mindenki elmondja, hogy az egyetlen ember alkotta objektum, ami a világűrből is látszik. És mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A sok száz kilométernyi többé-kevésbé megmaradt falszakaszból minket egy szépen helyreállított 14 km-es darabhoz visznek. Maga Bill Clinton is idelátogatott, meséli büszkén az idegenvezetőnk. Bő három óránk van a találkozóig és mindenki maga dönti el, hogy mely állomásig megy el, a kezdőpontig libegővel megy vagy gyalog, lefelé egy másik libegővel, nyári bobbal vagy gyalog. Mi a gyalogtúrát választjuk, ami még akkor is jó döntés volt, ha az első, érzésem szerint függőleges lépcsősor után a tüdőm és a szívem komoly versenyben voltak a kiugrásért. Húsz perc alatt érünk fel a falhoz, majd elindulunk a jobbra-balra lejtő, egyszer fel, egyszer le típusú útnak. Ha én mongol támadó lettem volna, mire felérek a falig legfeljebb annyit tudtam volna kinyögni, hogy megadom magam, de harcolni eszem ágában sem lett volna. Próbáljuk megfejteni, hogy miért pont ott húzódik a fal, ahol. Miért nem a szomszéd hegy gerincén? Vagy mégmesszebb. A kanyargó, hullámzó fal látványa mindenesetre megérte a strapát. A kiinduló pontra visszatérve árusok serege próbál meg túladni nevetségesen olcsón a holmiján. Pólókat kínálnak egy dollárért, vöröscsillagos mao-sapkákat és egyéb relikviákat fillérekért.
Alaposan elfáradunk, mire visszaérünk a kijelölt étteremhez az ebédre. Kilencfős asztalnál ülünk két amerikai és négy japán fiatallal. A japánok – amint kiderült, hogy amerikaiak is vannak a társaságban – megköszönik nekik a földrengés kapcsán nyújtott segítséget. Négy tokiói japán két illinoisi amerikainak. S teszik ezt olyan természetességgel, hogy újra csak elgondolkodom, mennyire másvilágban élünk. Hét, nyolc különböző tálat hoznak rízzsel és jázmin teával. Forog a nagy asztal közepén az üveglap, mindenki szed kedvére.
Visszaérve a városba, a reggelinél is nagyobb dugó fogad. A sofőr megpróbálja visszavinni az utasokat a szállodáikba, de eltéved, s végül a német srácot kiteszik egy metroállomás közelében. A legmodernebb technika van mindenütt, a legmenőbb tévék és mobiltelefonok, de a kormány nyilvánvalóan nem akarja kiadni a kezéből a térképek és emberek feletti hatalmat, mert GPS-t sehol sem láttunk. Így hát délután negyed ötre érünk vissza. Kis internetezés a hallban (itt van wifi), ami nem megy könnyen, mert a gmailt valami állandóan megszakítja. Közben kiderül, hogy eldugult a wc, nincs wc papír, de legalább áramunk az van. Jön a pumpás néni, megoldja a gondot, majd végigcsepegteti az egész szobát. A fürdőszobánk amúgy is különös hely. A zuhany egy szintben és mindenfajta elválasztó nélkül a wc mellett van. Így ha zuhanyozik az ember garantáltan minden vízben ázik. Talán emiatt is adnak a szobához egy pár lyukastalpú gumiszandált. És ha már a luknál és az emésztésnél tartunk. Eddig csak olvastam róla, az utcán járva számtalanszor láthattuk is, hogy a pelenkás korú kisgyerekeken olyan hosszúnadrág van, ami elől és hátul is ki van hasítva, megkönnyítendő a szükségletek elvégzését.
Rövid pihenő után mégrövidebb séta a már sötétbe és átláthatatlan füstködbe bújt városban, majd vacsora egy közeli egyszerű étteremben. Én rákkal töltött, gőzölt ravioli gombócokat eszem. Isteni.
Megpróbáljuk megrendelni a holnapi kétszeri taxinkat, de legnagyobb döbbenetünkre, egyáltalán nem garantálják, hogy reggel, illetve a reptérre menet ott fog állni a szálloda előtt a kocsi. Na, többek között ezért nem mindegy, hol száll meg az ember.
Most még kimegyek az aulába, feltölteni a blogot, aztán alvás, mert holnap sem lesz könnyű napunk!

Rothemburg ob der Tauber, ahogy anyakönyvezett nevén említik számomra az egész hét legnagyobb élményt nyújtó helysége. A 800 éve már szabad birodalmi város rangjára emelkedett meseváros körül tökéletes, és bejárható városfal áll. Bent pedig fantasztikus hangulatot árasztó ódon, fa berakásos házak. Éttermek, fogadók, templomok és persze évi másfél millió látogató!
Itt tényleg elmondhatjuk a hazai undorgrund egykori szavaival: Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet!
Az élménytől feldobódva nyomjuk le az utolsó 150 kilométert Stuttgártig. Háromnegyed négykor van találkozónk Kristóffal, illetve a GEDOK nevezetű zenei szervezet által működtetett Telemanner ifjúsági zenekarral és vezetőjükkel Steffi Badeval. A gyerekek Kristóffal együtt már egy hete próbálnak a Musicfest Stuttgart egyik, ráadásul a Bach Akadémián megrendezésre kerülő hangversenyére. Stuttgart nagyon más, mint elképzeltem. Dimbes-dombos, és mint egy tenyér az öt ujjunkkal, úgy helyezkedik el. A GPS még elnavigál a szállásig és megmutatja a próbahelyet, majd megadja magát. A zenekar kedvesen fogadja a messziről érkezett szerzőt és eljátssza a kedvemért a nekik és persze Kristófnak írt kis hegedűversenyemet. Woody Allent plagizálva az első élmény az iszonyatos és a rettenetes közötti szűk mezsgyén mozog. Marci bökdös: próbálj meg rendesebb képet vágni! Próbálok. Azért megköszönöm és magamat is nyugtatva közlöm a karmesterrel, hogy a két nap múlva esedékes házi főpróbára már rendben lesz minden. De magam sem nagyon hiszem amit mondok. Hozzáteszem rögtön, nem Kristófon múlik a dolog. Ő húzná magával a többieket, de a tehetetlenségi erő elég nagy. Pedig megpróbáltam úgy megírni a zenekari szólamokat, hogy tá titinél sokkal bonyolultabbakat ne kelljen játszani.
Mindegy. Kristóffal és német barátjával elmegyünk a cuccaiért. A vendéglátó család, akikkel eddig csal leveleztünk nagyon kedves. Ott tartanak egy kis sütizésre, teázásra, beszélgetésre. Mi németben vagyunk gyengék – vagyis egy árva szót sem tudunk -, nekik az angol nem az erősségük, így többnyire Kristóf tolmácsol. Este még benézünk a belvárosba, ahol éppen borünnep van. Hatalmas területen, millió ember mégis kulturált az egész. Az emberek elegánsak, jókedvűek, látszólag gondtalanok.
Másnap, míg Kristóf próbál, mi elmegyünk Heidelbergbe. Hangulatosabb, érdekesebb, mint gondoltuk volna. Régi vár, régi egyetemi város, régmúltat idéző, de mai üzletek, éttermek.
Csütörtökön még Tübingent látogatjuk meg. Itt ugyan szemerkél az eső mire leparkolunk, de mintha mindegy volna, el is áll. A városka újabb gyöngyszem kirándulásunkban. A múlt és a jelen tökéletes együttélése. Délután házi főpróba a zenekar központjában. Az eredmény biztató, ha nem is teljesen kielégítő, de a darabom nagyon sokat javult az elmúlt két napban. Kezdek megnyugodni. Este Kristóffal felvértezve a Stuttgart egyik elővárosaként is ismert Esslingenbe megyünk. Legutóbbi kint tartózkodásakor itt lakott, így profi idegenvezetőként mutatja meg nekünk a városkát.
Péntek reggel sajnos ki kell költöznünk a szállodából, így magunkra húzzuk a koncertre való öltözet az utcán nem felvehető darabjait. A harminc fokban és a sötét nadrágban a tűző napon nem túl kellemes, de valahogy csak eltöltjük négy óráig az időt. Ing, zokni és cipő csere az autóban és indulás a koncertre. Meggyőződésem, hogy mivel előző nap valamennyi szülő és vendéglátó család eljött a főpróbára, ma nem lesz élő ember, aki 16 eurót kifizetne az ismételt élményért. És persze ebben is tévedek. a kb. 300 fős kisteremben szinte alig van szabad szék. A rokonokon és barátokon kívül még több szász, nyilvánvalóan idegen ember is itt van. És ez csak egy, a Zenei fesztivál re4ngeteg programjából. Az első szám egy végtelennek tűnő Telemann színházi zene, amiben Kristóf a koncertmester. Bár 11 évével ő itt a legfiatalabb, mégis komolyan veszik. Ezután egy Bach hegedűverseny jön egy fiatal német srác szólójával, majd bekonferálnak minket is. Apát fiával. A tenyerem izzad, de nem Kristóf miatt. Ő száz százalékosan tudja a művet. Aztán elkezdik és érzem, hogy nagyjából rendben lesz az egész. A tempó majdnem jó és Kristóf képes magával húzni az egész társaságot. Magabiztosan, szép hangon játszik. Nagy a siker. Boldog vagyok. Remélem ő is. A hangverseny végén fogadjuk a gratulációkat, s egy idősebb hölgy elragadtatásában 10 eurót nyom a gyerek kezébe. Már nem jöttünk hiába! Fél hétkor aztán beülünk a kocsiba, még tankolunk egyet a közeli kútnál és becélozzuk Münchent. Úgy tervezem, hogy legkésőbb éjjel háromra hazaérünk. Az út eseménytelenül telik – szerencsére! – egyedül akkor ér némi meglepetés, amikor jó 450 km után a következő táblát látom: Wien 210 km. Ezt nem értem. Én úgy tudtam, 780-800 kilométerre van Stuttgart. De mivel Bécs-Bp 250, a teljes táv több mint 900 km kell legyen. Családom még ébren lévő tagjai töredelmesen bevallják, hogy szándékosan titkolták el előlem a pontos távolságot, hogy nem veszítsem el a reményt, hogy egyszer hazaérünk. De ahogy terveztem, háromra otthon vagyunk.

Na persze már megint a Melki apátság húzza a rövidebbet. Minden alkalommal – most már évente többször is – elhatározzuk, hogy egyszer megállunk és megnézzük. De aztán sietünk tovább úticélunkhoz. Vagy éppen haza. Így teszünk most is. A következő hely, ahol nem állunk meg Salzburg. Igaz, ezt nem is ígértük, viszont kora estére elérjük első tervezett állomásunkat Linderhofot, II. vagy más néven Őrült Lajos három mesevárából az egyetlen befejezettet. Az öt eurós parkolódíj először mellbe vág, de a további árak, belépők, a csodálatos park és kastély –a maga szupergiccses világával együtt – megbékélésre késztet. A nyár végét a hűvösödő esték és a korábbi sötétedés jelzi, így leteszünk abbéli szándékunkról, hogy Neuschwansteint is beilleszzük a mai programba. Inkább visszaautókázunk osztrák földre és elfoglaljuk a szállásunkat. A korlátlan határátlépés újra meg újra megbizseregteti a véremet, húsz év alatt sem tudom eléggé megszokni az érzést. Szállásunk rendben van, olyan mint minden rendes alpesi fogadó, hotel. A tulaj - nyilván a kevés vendég miatt – betessékeli az autót a saját garázsába. Körülöttünk gyönyörű hegyek és – ritka pillanat ezen a tájon – nem esik az eső.
Korai és bőséges reggeli után újra északra és újra Németország felé vesszük az irányt. Hohenschwangauba kilenc felé érkezünk, de a turistahordák már elözönlötték így is a környéket. Angol nyelvű vezetés legközelebb másfél óra múlva, így inkább nekivágunk a gyalogútnak, Európa egyik leglehetetlenebb kacsalábon forgó várához. A német romantika és mesevilág ihlette kastély nem először járjuk körbe, de most is nehéz betelni a látvánnyal. Aztán tovább! Kempten következik, a legrégibb német város, de csalódást okoz, nem időzünk sokat. Landsberg felé vesszük az irányt, ami viszont bőven kárpótol az előbbi érdektelenségéért. Drága és többé-kevésbé használhatatlan útikönyvünk ugyan megemlíti, hogy Hitler itt írta a Men Kampfot, de higgyék el, nem ezért kell a várost megnézni! Az úgynevezett Romantikus úton járunk – ha eddig nem mondtam volna – ami végigvezet Füssentől Würtzburgig német föld legszebb ősi városain. Mi mára még a Fuggerek városát Augsburgot terveztük be – és nagyon is jól tettük! A gaz kapitalisták itt már vagy ötszáz éve élnek boldogító gazdagságban és miközben a kövér bankárok a pénzüket számlálták, arra is volt érkezésük, hogy a munkásoknak jelképes összegért bérelhető házakat építsenek. Ezek most is állnak. A gazdagság és kellemes jólét is érzékelhető. Itt valahogy nyomát sem látom a halódó kapitalizmusnak. Sőt! Amióta átléptük a határt, szinte minden gazdasági épületen napkollektort látunk. Nem egyet, nem kettőt. Sokat. Itt valahogy megéri telepíteni őket. Aztán megpillantjuk az első több négyzetkilométeren át fekvő napenergia földeket, arra gondolunk, hogy itt sem süt többet a nap, mint nálunk, aztán mégiscsak megéri. Nálunk ezt miért nem lehet? Estére érünk következő szállásunkra Nürnbergbe. A vasútállomás közelében van és a kinézete sem ígér sok jót. A bejelentkezés után a megrendelt reggelinket igazolandó zsetonokat kapunk. Már előre röhögünk, miként fogjuk elmesélni barátainknak a zsetonos reggelit. De megint csak csalódnunk kell! A szálloda alagsorában kialakított étkező méreteit tekintve egy iskolai menzára hasonlít. De ezzel vége is minden hasonlóságnak. A büféreggeli – ahova egyébként bárki bejöhetne az utcáról, hiszen senki sem ellenőrzi a jogosultságot – bármelyik négy csillagos szállodában elmehetne. Ha hozzáteszem, hogy mindezt négy euróért, ami négy gombóc fagyi, vagy egy gyros ára, akkor érthető, mitől akadt torkunkon a nevetés. Nürnberg persze fantasztikus, a középkori falaktól ölelt belváros minden utcaköve évszázadok történéseiről mesél. Sokat azonban nem időzhetünk, mert kora délutánra már Stuttgartban kell lennünk és útközben még Rothenburgot is meg akarjuk nézni.

Feleségem és Kristóf villamoson utaznak.Nyár van. Csak Áginak van bérlete, így átad egy jegyet a gyereknek, hogy lyukassza ki. Ekkor megszólal egy nyugdíjasforma idősebb férfi vele szemben: Itt sosem jön ellenőr, nem kell lyukasztani.
Ez a történet a német autópályán jutott eszembe, amikor a porschék, mercédeszek magától értetődő természetességgel fékeznek le egy-egy 80-as vagy 60-as táblánál. Pedig sehol nem láttunk rendőrt.