Sok remek szállodában voltam már életemben és közel ugyanennyi remek reggelit láttam már, de amit itt nyújtanak, az nehezen elmondható. Egész egyszerűen minden, de minden kapható, amit el tud képzelni az ember. És nem csak a mi csökkent értelmű európai képzeletünkkel. A szokásos alapfelszerelés mellett helyben, az orrunk előtt nyújtott, tekert, szaggatott tésztával készült leves. Ahogy a vendég parancsolja. Rízstésztába göngyölt, gőzben párolt ilyen-olyan gombócok, halak, húsok nyersen, arra várva, hogy a vendég kiválassza és a szakács helyben megsüsse, előre elkészített meleg ételek kínai és táj stílusban, külön japán szakasz, 12 féle ital a mangólétől az uborkaléig, ismerős és ismeretlen gyümölcsök és még hosszan sorolhatnám. Nem gondoltam, hogy majd pont Kínában fogok lefogyni és az eddigi leírásokból is kiderülhet, hogy nem is tettem. Hosszan és jóízűen reggelizünk, majd kapkodva készülődünk a vásárba. A taxis morog kicsit a szerinte rövid táv miatt, de azért elvisz a BNV-t idéző vásárba. A Music China 2011 ingyenes rendezvény, de a látogató - és ezek ezer szám állnak már most odakinn - csak akkor kap belépésre jogosító nyakba akasztható táblácskát, ha előbb kitölt egy hosszú regisztrációs lapot. Mi persze kiállítók vagyunk (Laci jóvoltából, aki hetekkel korábban lelevelezte, hogy a Hal Leonard standján kiállító EMB tagjaiként mehessünk be. Sok jelentősége nincs a dolognak, viszont így nyitás előtt és zárás után is be tudunk menni. Vagyis csak tudnánk, mert a sok száz kisegítő közül senki sem tudja, hogy a külföldi kiállítókkal mi is a helyzet, hol kapják meg a belépéshez szükséges passzust. Van, ahol névjegyet kérnek tőlünk, aztán tanácstalanul tovább küldenek, van, ahol azt sem, és úgy hajtanak tovább. Hosszan és egyre reménytelenebbül harcolunk a bejutásért, míg végül valaki megszán minket és egy kereskedői passzust adományoz nekünk. A kapun így sem könnyen jutunk át, de végül is bent vagyunk. Bent a D9-es standot keressük, de sehol sem találjuk. D9 ugyanis egyszerűen nincs. A nagyobb számoktól indulunk visszafelé, de 11-nél véget ér a számozás. Másfelől nézve onnan kezdődik. Keresünk egy angolul valamicskét beszélő információst, aki kideríti, hogy a pavilont áttették két sorral távolabb. Az amerikaiak nagyon kedvesen fogadnak minket. Segítek Lacinak kipakolni és olyan szerencsénk van, hogy jóval nagyobb a részükre biztosított stand, mint azt előzetesen egyeztették, így egy rekesz a mi kottáinknak is jut! A Kontrapunk kiállító lett a világ egyelőre második, nemsokára a legelső számú zenei vásárán!
A vásárról. Rengeteg hatalmas pavilon, zsúfolásig megtöltve hangszerekkel, árusokkal, néhány kottakiadóval. A mi környékünkön a legnagyobb felhozatal hegedűből és annak alkatrészeiből van. Nem sok, hanem rengeteg kis kiállító próbálja meg eladni hangszereit. Vannak olyan – szemmel láthatóan – családi manufaktúrák, akik gyakorlatilag kilóra mérik a vonókat, lábakat, kulcsokat. Ha egy kicsit is értenék a hangszerekhez, egész biztosan remek üzleteket lehetne kötni itt. Mondjuk egy dollárért – ennyiért kínálták a pólókat a Nagy falnál – vennék három vonót és itthon eladnám darabját kétezer forintért. Jellemző az állapotokra, hogy amikor megkérdezem az egyik, egyébként nem kínai standon, hogy mennyibe kerül a kiszemelt gyanta, azt kérdezik vissza, hogy mennyit akarok venni? Különösen izgalmasak számunkra a kínai tradicionális hangszerek, amelyek szinte egy egész kiállító csarnokot megtöltenek. A cimbalmon, fa fuvolákon és néhány dobon kívül fogalmunk sincs mi micsoda, de nagyon jól néznek ki és nagy is irántuk az érdeklődés. Lacival is végigjárjuk a kiadókat. Nagyon kedvesen bemutat mindenütt, elmondja ki vagyok, mit akarok, névjegyeket cserélünk – már ahol adnak – de érdemben tartok tőle nem sok minden fog történni. Az tény, hogy a kottaeladás nagyon döcögős üzlet. A kereskedők nem vesznek olyasmit, amiről nem tudják biztosan, hogy meg van rá a vevőjük. Raktározás külföldi – jelen esetben ez mi lennénk – kottából gyakorlatilag nincs. Dél körül ott hagyjuk a kottákat és a vásárt és elindulunk a közeli nagyon szépnek és nyugisnak mondott parkon át a szállodába. Meleg van, párás a levegő. A közelben végre találok egy bankot, ahol kb. 20 papír kitöltése és lepecsételése után kapok egy marék jüant. A park fizetős és szép, viszont nyugalomról szó sincs, mert pár perc múlva megjelenik előbb egy, aztán még egy és még egy gyereksereg, tanári felvezetéssel, hangszóróból egrecíroztatva a zajongó társaságot. A kissrácok megint megbámulnak bennünket, vigyorognak, hellóznak. Helyesek. A parkból nem azon a kijáraton megyünk ki, amelyiken eredetileg terveztem, így egy olyan területre érünk, amiről nem sok fogalmam van, hol is helyezkedik el a világtérképen. Elindulunk az általam helyesnek vélt – utólag kiderült, valóban helyes – irányba, de egy ötlettől vezérelve letérünk róla. Aztán csak a gyaloglás és a gyaloglás. A türelmemet akkor veszítem el, amikor visszatérünk ugyan oda, ahonnan fél órája elindultunk a park szélén. Fogunk egy taxit, a kezébe nyomjuk a szálloda erre a célra (is) rendszeresített kis kártyáját, amin kínaiul is rajt van minden tudnivaló és öt perc múlva otthon is vagyunk.
Shanghaiban két látnivaló kihagyhatatlan. Mi most ebből a jade Buddhát szeretnénk megnézni. Tudjuk, hogy nagyon messze van – még helyi viszonylatban is – így megérdeklődjük a recepción, el tudunk-e jutni oda metróval. A válasz igenlő. A consierge (itt így hívják előkelően az információst) mutatja, írja, rajzolja hol merre, meddig, hol kell átszállni és melyik szakaszra. Megkapom a remek, angolul is feliratozott, számunkra kipreparált térképet és a metrótérképet is. A metróállomás ott van, ahol eltévedtünk, kb. 10 perc séta. A Sanghai-i metró a világon az egyik, ha nem a legjobb. És tényleg. Tiszta – mint az egész város – könnyen átlátható rendszerű, gyors, sűrűn közlekedő. A jegyet egy automatánál kell megvenni, de ezt az akadályt is hárítjuk. Az első szakasz hét megálló, fejenként 4 pénzt kóstál, ami errefelé egész egyszerűen nem létező összeg. Ezért a 130-140 forintért utazhatjuk át a fél várost. A metró egyetlen, kb. 100 méter hosszú – vagy hosszabb, hiszen középen állva nem láttuk a két végét – szerelvényből áll. A peronon plexi fal választja el az utasokat a sínektől. A felirat, miszerint az alagútba ugrani tilos, így gyakorlatilag értelmét veszti. Kevesen vannak, gyorsan haladunk. Az átszállást is megoldjuk, és amikor kilépünk a felszínre egy újabb város képe tárul elénk. Nyüzsgő, életteli, kicsit lepukkant felhőkarcolók – lakóházak – autók, biciklisták rendezett káoszban, színek, szagok. A repülőutat leszámítva péntek óta először látjuk meg a napot az égen. Jó kedvünk lesz rögtön. Ági kiszúr egy pékséget, ami errefelé Kínában ritkaság. A szállodában zsákmányolt térképpel a kezünkben könnyen megtaláljuk úticélunkat. Az 1800-as években a város déli részében álló templom együttest 1919-ben telepítették át. Már a környék hangulata is nagyon más, mint eddig bármi. Kegytárgyakat árusító kicsinyke boltok mutatják, hogy jó irányba megyünk. Aztán megjelennek az első koldusok és számuk ijesztően növekszik a pénztár felé tartva. Van itt minden, amit csak egy Indiáról szóló dokumentumfilmben láthat az ember. Átvágjuk magunkat a nyomorékokon és belépünk a templom-együttesbe. Rögtön lecsap ránk egy fiatalember és buzgón mutatja, merre kezdjük meg sétánkat. Előbb a hátsó, kisebb épülethez vezet, imádkozó, füstölőket a fejükre szorító férfiak és nők, különböző mitológiai alakok, Buddhák, Sívák között fényképezkedünk, majd közli, hogy a másik épület emeletére is menjünk fel. Előbb egy fából faragott kövér Buddhára mutat és felszólít, hogy simogassuk meg a hasát, mert az a jólétet majd a fejét, mert az sok észt ad nekünk. Megtesszük. Látva a falon a fotózást tiltó feliratot eszembe sem jut elővenni a kamerát, de ő közli, hogy csak nyugodtan fényképezzünk. Most már biztos vagyok benne, hogy borravaló vadászat folyik, de mit tegyek. A következő, ezer éves, egyetlen fagyökérből kifaragott szoborcsoport akkor is fantasztikus látvány. Minden négyzetcentimétere gyönyörűen megmunkálva. Ezek után gyorsan lelepleződik a csalafintaság, hiszen, ahogy felnézünk, már látjuk, hogy egy emléktárgyakat áruló boltban vagyunk. Kicsit csalódik, amikor nem veszünk semmit, de néhány perc múlva már látjuk, amint újabb áldozatokat terel a reménybeli üzlet irányába. Ezek után megnézzük a nagy épületet is. Az egész udvarnak erős aromájú füstülő és hamu illata van, de ez egy cseppet sem zavaró. Valahogy sokkal helyénvalóbb, mint egy pesti panellakásban. Az embert átjárja valamiféle spiritualitás. A három hatalmas Buddha szobor is impozáns látvány, de nem értem, hogy hol van a jade szobor. A választ Ági találja meg, aki egy kis oldalsó helyiségbe vezet, ami egy másik szuvenír bolttal szemközt található. A jade kőből faragott szobor békét árasztva fekszik pamlagán. Előtte kisebb szobrok, amikre a látogatók fémpénzeket, a repedésekbe papírpénzeket helyeznek el. Összeszedjük a legkisebb – pénzváltásoknál kapott - filléreket, és a család minden tagjáért elhelyezünk egyet-egyet. Visszatérünk az udvarra, amit slaggal buzgón takarítanak a hamutól, de valahogy nem akaródzik elindulni kifelé. Mégegyszer, most a másik irányból is körbejárjuk a nagyobbik épületet és ekkor látjuk meg a megdöbbentő feliratot: a jade Buddha az emeleten található. Ide persze újabb jegy váltása szükséges, de nem is ez a baj, hanem, hogy lassan bezár a templom. Rohanunk fel, hogy láthassuk az – ezek szerint – eredeti Buddhát. Itt már tilos fényképezni is. Amikor kijövünk, Ági félig viccesen elpanaszolja, hogy akkor most nem is megfelelő helyre helyeztük el az adományaiknak. Én nyugtatom, hogy egy az isten. A mi kívánságaink is célba érnek.

Lacinak küldünk egy sms-t, hogy megtudjuk, van-e valami kötött programja estére – ekkor a városban maradunk még – vagy töltsük együtt az estét. Mivel nincs semmi kötelezettsége, hazaindulunk a most már jól ismert úton. Egy dolgot kihagytunk a számításból. Amikor elindultunk, még munkaidő volt. Most már öt óra van, mindenki elindul haza. A különbség szembeszökő a metróban is. Hatalmas a tömeg. Nem az a kérdés, hova üljünk, hanem hogy miként férünk fel a szerelvényre. A kínaiak pont úgy közlekednek gyalogosként, mint autóval. Erőszakosan. Leszállni gyakorlatilag alig-alig lehet, mert az ajtók kinyitásakor a peronon várakozó tömeg azonnal megrohanja az ajtókat és megpróbál felszállni. Aztán amikor átlépi a képzeletbeli küszöböt, rögtön meg is áll. Nyomorogva szállunk ki.

Megpróbálunk éttermet keresni a környéken, de kevés sikerrel, így visszatérünk a tegnapi útszakaszra, ahol elegáns japán, a tegnapi felemás visszhangot kiváltott koreai és olcsó kínai kifőzde található. A japánt választjuk és nem is bánjuk meg. Nagy a kínálat és egyáltalán nem csak nyers halakat és moszatba tekert rízstekercseket lehet kapni. Laci elmeséli, hogy a vásár zárásakor mindenki taxit szeretett volna fogni, így kígyózó sor alakult ki, mire ő elindult gyalog. Egy idő után már megbánta és megpróbált kocsit szerezni az utcán, de a vérszemet kapott taxisok 50 jüanért akarták elhozni. Végül megegyezett az egyikkel 25-ben a hivatalos 14 helyett, de végül számlát csak 16-ról kapott. Így megy ez errefelé. Mindenki megpróbál egy kis üzletet összehozni.

Vacsora után megszavazunk egy uszodát és megbeszéljük a holnapi napot. Konzi látogatással indítunk majd a reggeli után.

Ma is korán kelünk. A taxi végül is időben megérkezik, a recepciós szabadkozik a tegnap esti félreértésért, felíratjuk egy papírra kínaiul a címet és a sofőr kezébe adjuk. A forgalom, mint szokott, elég nagy, de a cél relatív közel van. Kb. 5 Km és húsz perc alatt meg is tesszük. Megérkezünk a Pekingi Zeneművészeti Főiskolára, amit itt Konzervatóriumnak neveznek. A modern épület és a hozzá tartozó három hatalmas kollégiumi felhőkarcoló barátságos kis park szerűségben áll. A kilencediken várnak minket, illetve elsősorban Lacit, aki egy két éve félbemaradt tárgyalást szeretne folytatni a Kodály módszerhez kapcsolódó kiadványok ügyében. Udvariasan fogad minket a tanszék vezetője, a Konzervatórium kiadójának vezetője, a copyrigh-tokkal foglalkozó munkatárs és még két-három, tolmácsnak és mindenesnek tűnő személy. Figyelem Laci taktikáját, ahogy vezeti a tárgyalásokat. Messziről indít, puhatolózva, felmérve a lehetőségeket. Nem haladunk gyorsan, mert a nyelvi korlátok erősen visszatartják a folyamatokat. Végül csak belendülnek és egyre oldottabb a légkőr. Egész addig, míg véletlenül elő nem kerül két olyan kiadványuk ékes kínai nyelven, melynek a jogai a Zeneműkiadónál vannak és egész biztosan senki nem jogosította őket. A hangulat érezhetően idegesebbé válik, bár Laci nem emeli fel a hangját, sőt, nyugtatja őket, hogy majd megegyeznek valahogy. Ez így megy egy jó darabig. Aztán Laci elmondja, ki vagyok, mit képviselek és hogy a Zeneműkiadó igen komoly repertoárja mellett mi is megjelentetünk a Kodály módszerhez köthető magyar kóruszenét. Rögtön felhívják a helyi karnagyot, aki nemrégen érkezett meg Kecskemétről, és aki boldogan teszi el a számára ismerős szerzők és a még ismeretlen új komponisták műveinek ingyen példányait. Mindenki boldog, mindenki megígér mindent. Búcsúzkodunk, fotózkodunk. Taxi vissza a szállodába, gyors pakolás, kicsekkolás, újabb taxi hívása és irány a reptér. Érdekes, hogy ha nem a „hivatalos”, a szállodánkban is kifüggesztett 150 jüanos áron megyünk, hanem a taxiórára hagyatkozunk, akkor borravalóval együtt is megússzuk egy százasból.
A reptér belföldi járatait kiszolgáló, a másiknál lényegesen kisebb és szegényesebben ellátott termináljában persze ebéddel próbáljuk elütni az időt. Sok látnivalót nem kínálnak a nagy ablakok sem. Odakinn, mintha február lenne, olyan sötétség és reménytelenség uralkodik. A két órás út gyorsan eltelik. A Boing most is tele. Megpróbálok aludni, de nem sok sikerrel. Ködbe, szmogba érkezünk és mire összeszedjük csomagjainkat, már sötét van odakinn. Úgy döntünk, nem bízzuk a véletlenre a taxit, inkább egy hivatalos, saját, elegáns pulttal rendelkező céghez megyünk. Mutatjuk a címet, mire közlik, hogy kb. egy óra az út és 300 pénz az ára. Ez kétszerese a pekinginek, de mit tegyünk. Az egyik alkalmazott kikísér a kocsihoz, ami persze egyáltalán nem taxi, viszont tágas és hatalmas a csomagtere, így kivételesen nem az ölemben utazik valamelyik koffer.
Sanghai így sötétben is nagyon más, mint Peking volt. Valahogy nyugatibb, egyértelműbb. Nem játssza a new yorki, londoni stílust, hanem tényleg olyan. Rengeteg felhőkarcoló, fantasztikus ház-csodák és persze Mazeratik, Porschek mindenütt. A szállodánk egy igazi luxushotel. Londinerekkel, akik még ki sem szálltunk, máris viszik a bőröndjeinket és segítenek tolmácsolni a „taxisunknak”, aki nem akarja megérteni, hogy számlát kellene adnia. A becsekkolás simán megy. A 17-en lakunk, ami kicsivel magasabban, mint a szálloda fele. A szoba és a fürdőszoba nagyon elegáns, székek, asztalok, gyönyörű bútorok. Naná, hogy nem találok egy 5 jüanost, így kénytelen vagyok a londinernek egy 10-est adni, amit nem is bánok meg, mert ekkor veszem észre, hogy valamiként egy személyre tervezték a kiegészítőket, törülközőt, fürdőköpenyt, stb. Rögtön intézkedik. Lacival sétálunk egyet a környéken és kinézünk egy koreai éttermet. Ági remeket vacsorázik az előételből, én már koránt sem vagyok ennyire boldog az én választásom eredményétől, de azért egy helyi sörrel leöblítve készen állunk az esti programra. Gondosan felíratjuk itt is a szálloda nevét és címét kínaiul is egy papírra, majd nekiállunk taxit fogni és belehasítunk a sanghai éjszakába. A híres Bund, a folyóparti sétány és a csodálatos 1830-as, 40-es évekbeli paloták felejthetetlenné teszik a látványt. A nagy szmogból még a túlparton álló híres tv-torony is ki-ki bukkan. Kb. egy órát sétálunk a még mindig meleg, 26 fokos estében, majd visszahajtatunk a hotelbe. Én Laci segítségével belépek a Marriott Hotel pontgyűjtő rendszerébe, nem mintha kilátásom lenne a jövőben újabb hasonló szállodákra, de így ingyen használhatom az internetet. Negyed tizenkettő van, s még vacillálunk, hogy elmenjünk-e az éjfélig nyitva tartó uszodába, de aztán a blog írás mellett döntök. Holnap kezdődik a vásár, utunk tényleges célja, vagyis korán kelünk megint.

A taxi időben érkezik és szokásunktól eltérően mi is bőven idő előtt elkészülünk a pakolással. A reptéren már ott találjuk Sigrai Lacit, aki éppen a bőröndjét fóliáztatja be. A becsekkolás gyorsan megy, és rengeteg időnk van még az indulásig. Túlesünk a vetkőztetős ellenőrzésen is és a nagy ijedségre gyorsan iszunk egy sört az új reptéri váróban. Egy órától indul meg a beszállás a kínai légitársaság óriás gépébe. Ekkor ér az első döbbenet: többszáz kínai várakozik beszállásra. És a gépen is ők adják az utasok 98 százalékát. Egy részük nálunk tanuló, dolgozó lehet, mert egyaránt olvassák a magyar és a kínai lapokat. Laci szerint így legalább lesz időnk és módunk akklimatizálódni. Két órakor még egy utolsó telefon a srácoknak, aztán némi késéssel ugyan de elindulunk eseménytelen, viszont közel kilenc órás utunknak Peking felé. Az ülésekbe beépítve érintőképernyős tévé, ami – ha akarom – mutatja, hogy épp merre járunk (többnyire északon), mikor indultunk (aggasztóan keveset mentünk még), mikor érkezünk meg (képtelenül soká). Négy óra fele bőséges meleg vacsora, aztán lekapcsolják a lámpákat. Próbálok filmeket nézni, de nem nagyon visz rá a lélek. A fülhallgatóm rossz, csak az egyik oldala szól, a monitor kicsi és életlen képet ad. Aludni képtelenség a nagy motorzaj és a két-három percenként megszólaló pittyegés miatt. Ez utóbbi okát azóta sem tudjuk megfejteni. Kilenc felé váratlanul felkapcsolják a fényeket, hosszan beszélnek, majd újabb ételosztás következik. Menetrend szerint érkezünk meg Pekingbe magyar idő szerint éjjel háromnegyed 11-kor, helyi idő szerint háromnegyed ötkor. Hajnalban! A pekingi reptér olyan, mint a világ bármely nagy reptere. A csomagjaink visszaszerzése előtt be kell lépni az országba. Hosszú sorok kígyóznak a kapuk előtt. Kicsit kétértelmű a Kérjük várakozzon a sárga vonal mögött kifejezés, de szót fogadunk. Csomagjaink az elsők között jönnek ki és máris nyomás a taxik felé. 30-40 kocsi várakozik kint több sorban. Az első sofőrje lecsap ránk és már pakolja is be nagy buzgón a bőröndöket a csomagtartóba. Laci mutatja az otthon gondosan kinyomtatott szálloda nevet, címet, térképet, leírást. A sofőr tanakodik, majd ideges tárgyalásba kezd a kollégáival. Egyre többen állják körül az autót és egyre izgatottabban beszélnek. Az egyik valamit felír egy papír fecnire, átadja a vezetőnek és végre elindulunk, de szinte azonnal félre is állunk. A sofőr kiszáll és újabb tárgyalásokba kezd. Végül odalép valaki és tört angolsággal 150 jüant emleget. Aztán kinyitják az ajtókat, kiszállítanak és egy másik jármű felé terelnek, mutatva hogy ő fog elvinni minket. Az új autó csomagtartójába nem fér be minden bőröndünk, így egy kisebbet mellém pakolnak a hátsó ülésre. Valaki csupa mosollyal az arcán néhányszor kedélyesen vállon vereget, miközben a következőket mondja: Oké? Oké? Hotel. Oké? És már meg is indulunk. 130-al szlalomozunk a kétszer háromsávos autópályán. Átmegyünk záróvonalon, előzünk jobbról, balról és ami a lényeg, szinte folyamatosan dudálunk, villogunk. És ha mindez nem volna elég, sofőrünk még telefonál is mindeközben.
Kínáról konkrét elképzeléseim voltak. Mint mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években elég sok híradót nézett. Óriási, szürke terek, rengeteg szürke emberrel, biciklik mindenhol, szegényes öltözetű, vezérüket vakon követő tömegek. A hajnali város minderre alaposan rácáfol és ez így lesz majd egész nap. Egyik ámulatból a másikba esek, miközben a hipermodern lakóházak és iroda-felhőkarcolók között vezet az utunk. Soksávos, de egy cseppet sem nyomasztó méretű utak, két oldalukon luxus szállodákkal, a hagyományt a 21. századdal ötvöző épületekkel. Az utakon néhány papírhulladékot szállító triciklin kívül csak a legjobb autómárkák legdrágább modelljei. Audik, BMW-k és egyéb dzsippcsodák. A hotelünk egy kellemes kis utcában van, a belváros közelében. Már hajnalodik, amikor kiszállunk a taxiból. A rémisztő vezetési stílustól elkábulva lépünk a recepcióhoz, hogy megkezdjük – ekkor még nem tudhattuk – jó negyven percig tartó tortúránkat a szobához jutásért. Mi lassan és tagoltan angolul magyarázzuk, hogy van itt két lefoglalt szobánk, a kishölgy pedig lassan de tagoltan nem ért belőle semmit. Mi nem értjük, mi a probléma, ő nem tudja, mit mondjon. Mindannyian hulla fáradtak vagyunk – otthon lassan éjfélt üt az óra – és egyre reményvesztettebbek. Végül Laci egy mentő ötlettől vezérelve felveti, hogy kifizeti az egész számlát előre. Ez használ. Az útleveleinket ugyan elveszik és mivel nem működik a fénymásolójuk, nem is igen akaródzik visszaadni. Ezen előbb berágunk egy kicsit, majd beletörődünk. Megkapjuk végre a szobát nyitó kártyát. Nyitja is, ahogy kell. Aztán beteszem az erre a célra kijelölt tartóba, és abban a pillanatban, ahogy villanyt kapcsolnék, hangos durranással elmegy az áram. Kiszalad a számon egy komolyabb káromkodás. Most lett elegem az egészből. A hibát természetesen előbb nem érti a recepciós hölgy, később olyasmit mond, hogy majd délután adnak másik szobát, addig érjük be ezzel. Nem bánom. Tusolni akarok, de lehetőleg azonnal. Majd elhúzom a függönyt a szobában, hogy valami fény bejöhessen. Ahogy ezt megteszem, kitőr belőlem a röhögés. Az ablakunk a szálloda egyik folyosójára néz!

Mivel reggel hatkor még Kínában sem igen történik semmi, megegyezünk két óra alvásban. Helyi idő szerint tehát reggel nyolckor indulunk reggelizni. Angol, francia, amerikai és svéd reggeli van 25 pénzért. Tejes tea, kakaó mégegyszer ennyiért. Ági ugyan nem érti, hogyan bírunk enni, de azért könnyen leszalad a toast a tojással. Megbeszéljük a szállodában lévő utazásszervezővel a másnapi Nagy fal kirándulás részleteit, majd elindulunk a Tiltott város felé. Az úton Peking egy másik arcát is megismerhetjük. Kis boltok, koszos sikátorszerű, de fallal gondosan körbevett negyedek mellett haladunk el. Egy egyentornaruhába öltöztetett kisiskolásokból álló csoport halad el mellettünk. A kisemeberek alaposan megbámulnak minket, vigyorognak és hellókat kiáltva integetnek. Mi vissza vigyorgunk és azon viccelődünk, hogy vajon azt tárgyalják-e éppen, hogy mennyire egyformák és csúnyák ezek az európaiak? Nem árt néha kisebbségnek lenni valahol, hogy az ember átértékelje a másokról alkotott nézeteit, előítéleteit. Egyébként meg mindenki iszonyatosan segítőkész, udvarias és kedves. Betévedünk egy bankba pénzt váltani, ahol segítenek a megfelelő sorszám kiválasztásában, a papírok kitöltésében. Egyedül a bürokrácia lassúságán nem tudnak a legnagyobb jóindulattal sem segíteni. A szegény tisztviselő rengeteg papírt tölt ki, nyomtat ki és ír alá, mire kiszámolja a pénzünket.

A Tiltott város előtt rengeteg ember, de a pénztárnál gyorsan halad a sor. Kínaiaknak 30, nekünk 60 pénz a beugró. Fizetünk még egy magyar(!) nyelvű audioguidot is. Megéri az árát. Bent a Bertolucci filmből ismert terek, lépcsők, épületek. De persze élőben egész másként hat az egész monumentalitása. Órákig sétálunk, nézelődünk, fotózunk az épületek között, a parkokban, a kis, sikátorszerű utcákban, a cseresznyepirosra lakkozott ajtók között. Nagy élmény. Utána elsétálunk a híres hírhedt Tian’anmen térre. Kétszer hatsávos autóút, mellette széles biciklisáv. A járdákon rengeteg ember, rengeteg rendőr, katona és Laci szerint civil ruhás ügynök. A térre magára csak fémkeresős ellenőrzés után engedik be az embert, de nyilvánvaló, amit eddig csak sejtettem, hogy a külföldiek iránt gátlástalan pozitív diszkrimináció zajlik. Míg az egyik bejáratnál egy idős házaspárral veszekszik a rendőr – a férfi nem engedi megmotozni magát – addig minket széles mosollyal fogadnak és tessékelnek befelé. Sajnos az már a Tiltott városban is kiderült, hogy hiába van jó idő, hiába sütne a nap, ha a szmogtól nem látszik az ég. Illetve látszik valami ködszerű szürke fátyol, ami belengi az egész várost és ami megnehezíti a fényképezést. Tovább megyünk az Operaház felé, ami egyelőre megbújik a 10 hónap alatt felépített Népi gyűlés épületkolosszusa mögött, de amint kibújik, eláll a szavunk. Az óriási fém és üveg kupola egy mesterséges tó közepén fekszik. Bejutni is csak a föld, illetve víz alatt ehet. Igazából nem is operaház, hanem három intézmény egy térben. Operaház, hangversenyterem és színház. Lenyűgöző látvány, fantasztikus épület. És bent hiába a hatalmas tér, nem érzi elveszettnek magát az ember. A középső (operai) blokk körül finom rácsozat, amely izgalmas dizájnelem, de más funkciója is van: meggátolja a mobiltelefonok csörgését. Az emeleteken könyvtárak, kávézók, a folyosókon kiállítások és persze pazar kilátás magára az épület belsejére. Mivel kezd kitörni rajtunk a fáradság, leülünk egy kicsit a földszinti kávézóban. Míg szendvicseinket majszoljuk egy helyi vonósnégyes ad kis hangversenyt. Helyi zenével kezdik, de aztán Kék Duna keringővel és Török indulóval folytatják. Újra meg újra megállapítjuk, Kína nem akarja igazán a saját arcát, kultúráját, művészetét. Olyan akar lenni, mint Európa, vagy méginkább Amerika. Laci ismer a közvetlen közelben egy régi sikátor negyedet. Mikor megtaláljuk, kiderül, hogy egy része már áldozatul esett az újabb építkezéseknek. Azért bemerészkedünk a negyedbe, ahol alacsony, poros, ütött-kopott házak, kosz, száradó ruhák és lépten-nyomon nyilvános wc-k ammóniaszaga terjeng. A szegénység itt mégsem hat nyomasztóan, ami persze következhet a szűk utcákban parkoló koszos, de drága autók látványából is. Hazasétálunk és egy óra pihenést szavazunk meg magunknak. Én elkezdem írni a blogot, de rögtön elalszom.

Estére sétát tervezünk a közeli bevásárló utcába. Az első úton odafele három-négyszáz méter hosszan elárusító helyek állnak. Olajban frissen sült ételt kínálnak nagy hangon, jókedvűen. A legtöbb étel figyeli a szépszámú arra járót. Van itt minden, ami elképzelhető és olyan is, ami aligha. A szokásos tengeri herkentyűkön kívül nyársra húzott csikóhalak, vízikígyók, selyemhernyógubók, skorpiók, százlábúak, ismeretlen rovarok, apró, kolibri méretű madarak. Aztán az édességek és gyümölcsök, minden mennyiségben.

A sétáló utca megint arról mesél, hogy Kína már régen nem a múlt, hanem a jövő. A hosszú, kétoldalt magas luxusépületek és luxusboltok által szegélyezett utca lehetne bárhol a nyugati világban, New Yorktól, Párizsig. A különbség csak a kínai feliratokban van. Betévedünk azonban egy néhány utcából és több száz apró pecsenyesütőből álló igazi China Townba, ami koszos, nagyon szagos, de fantasztikus hangulatot áraszt. Szemmel láthatóan a kínaiak is jól érzik itt magukat, mert nagy a zsúfoltság. Mindenki eszik, vagy éppen vásárol. Többnyire a fentebb felsorolt nyársra húzott kígyót-békát.

A jó illatokra mi is megéhezünk, s végül egy elegáns étteremben kötünk ki. Újabb régi vágyam teljesül,amikor pekingi kacsát eszünk. Az állatot az asztalunk mellett aprítják fel, kis szeletekre. Ezt kell a palacsinta szerű tésztába némi pácolás után beletekerni. Isteni és alig bírunk vele. Jázmin teát iszunk hozzá ipari mennyiségben. Laci és Ági még bevállalnak egy desszertet is, de ez már nem fokozza az este gyönyöreit.

Hat óra húszkor szól a vekker és figyelmeztet, hogy ideje készülődni. Alig egy óránk van ugyanis elkészülni, reggelizni és indulni a Nagy falhoz. Ez utóbbival úgy vagyunk, mint az egyszeri turista Párizsban. Nem lehet nem megnézni az Eiffel tornyot és a Mona Lisát. Az utat előző nap kötöttük le a szálloda halljában lévő egy asztalból és egy székből álló „utazási irodában”. 280 jüanért kapunk reggelit, elvisznek a kb. 70 km-re levő Nagy fal szakaszhoz, megveszik a belépőt, megebédeltetnek és haza is szállítanak. Ha azt nézem, hogy egy reggeli kávéval 50, egy taxi a reptérről 150 pénz, nevetségesen alacsony az ár. A mikrobusz kicsit késik, kicsit lestrapált és kicsit öregecske, de nem számít, csurig rakják jópénzű külföldiekkel. Az angolul egyébként kitűnően beszélő idegenvezetőnek csak egy kis horgászszék jut. De megszokhatta már, mert rutinosan halássza elő az egyik ülés alól. Ami ezután következik az leírhatatlan. Autók és autóbuszok helyenként hat, hét sávban próbálnak előrejutni az irdatlan forgalomban. A közlekedési szabályokról nyilvánvalóan senki nem hallott. Az megy aki erőszakosabb (mindenki az), ott ahol csak lehet (mindenütt). Míg a belvárosban gondosan elkerítik fizikai akadállyal a bicikliutakat, kicsit kijjebb már senki sem veszi őket komolyan. Az autósok biztosan nem. A mi sofőrünk is tolakszik, araszol, dudál, sávot vált, kerül jobbról, kerül balról. Annyi sávban megyünk, amennyi autó elfér egymás mellett. Néha többen. Időnként felbukkan mellettünk is egy-egy jármű, de hogy hol voltak idáig, azt senki sem tudná megmondani. A mellettem ülő német sráccal összenézünk egy-egy látványosabb és szerencsésen megúszott, Európa legutolsó szegletében is elképzelhetetlen akció láttán, de a mögöttünk ülő franciák és amerikaiak szava is eláll. A szmog nagyobb, mint tegnap volt, a napot egyáltalán nem látjuk, és néha az út túloldalán is szürkeségben állnak a házak.
Bő óra múlva kijutunk a városból és megismerünk egy egész más Kínát. Ha Peking a jövő, akkor a vidék a múlt. A legsötétebb múlt. A hetvenes évek Romániája jut eszembe a porban, szemétben, egyáltalán nem költői rendetlenségben élő nyomorúságos vidék láttán. Nagyon nagy a kontraszt a luxusboltok árui közt turkáló pekingiek és a környező falvak, települések lakói közt. Azon gondolkodom, hogy a főváros eszeveszett igyekezete, hogy nyugatibb világot teremtsen (értsd: vásároljon magának) mennyire őszinte, ha közben a nép igénytelensége szinte kifejezhetetlen. Kell-e, érdemes-e odavetni mindent, több ezeréves kultúrát, hagyományt, ha amit kapunk cserébe, igazából csak látszat?
A Nagy falról mindenki elmondja, hogy az egyetlen ember alkotta objektum, ami a világűrből is látszik. És mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A sok száz kilométernyi többé-kevésbé megmaradt falszakaszból minket egy szépen helyreállított 14 km-es darabhoz visznek. Maga Bill Clinton is idelátogatott, meséli büszkén az idegenvezetőnk. Bő három óránk van a találkozóig és mindenki maga dönti el, hogy mely állomásig megy el, a kezdőpontig libegővel megy vagy gyalog, lefelé egy másik libegővel, nyári bobbal vagy gyalog. Mi a gyalogtúrát választjuk, ami még akkor is jó döntés volt, ha az első, érzésem szerint függőleges lépcsősor után a tüdőm és a szívem komoly versenyben voltak a kiugrásért. Húsz perc alatt érünk fel a falhoz, majd elindulunk a jobbra-balra lejtő, egyszer fel, egyszer le típusú útnak. Ha én mongol támadó lettem volna, mire felérek a falig legfeljebb annyit tudtam volna kinyögni, hogy megadom magam, de harcolni eszem ágában sem lett volna. Próbáljuk megfejteni, hogy miért pont ott húzódik a fal, ahol. Miért nem a szomszéd hegy gerincén? Vagy mégmesszebb. A kanyargó, hullámzó fal látványa mindenesetre megérte a strapát. A kiinduló pontra visszatérve árusok serege próbál meg túladni nevetségesen olcsón a holmiján. Pólókat kínálnak egy dollárért, vöröscsillagos mao-sapkákat és egyéb relikviákat fillérekért.
Alaposan elfáradunk, mire visszaérünk a kijelölt étteremhez az ebédre. Kilencfős asztalnál ülünk két amerikai és négy japán fiatallal. A japánok – amint kiderült, hogy amerikaiak is vannak a társaságban – megköszönik nekik a földrengés kapcsán nyújtott segítséget. Négy tokiói japán két illinoisi amerikainak. S teszik ezt olyan természetességgel, hogy újra csak elgondolkodom, mennyire másvilágban élünk. Hét, nyolc különböző tálat hoznak rízzsel és jázmin teával. Forog a nagy asztal közepén az üveglap, mindenki szed kedvére.
Visszaérve a városba, a reggelinél is nagyobb dugó fogad. A sofőr megpróbálja visszavinni az utasokat a szállodáikba, de eltéved, s végül a német srácot kiteszik egy metroállomás közelében. A legmodernebb technika van mindenütt, a legmenőbb tévék és mobiltelefonok, de a kormány nyilvánvalóan nem akarja kiadni a kezéből a térképek és emberek feletti hatalmat, mert GPS-t sehol sem láttunk. Így hát délután negyed ötre érünk vissza. Kis internetezés a hallban (itt van wifi), ami nem megy könnyen, mert a gmailt valami állandóan megszakítja. Közben kiderül, hogy eldugult a wc, nincs wc papír, de legalább áramunk az van. Jön a pumpás néni, megoldja a gondot, majd végigcsepegteti az egész szobát. A fürdőszobánk amúgy is különös hely. A zuhany egy szintben és mindenfajta elválasztó nélkül a wc mellett van. Így ha zuhanyozik az ember garantáltan minden vízben ázik. Talán emiatt is adnak a szobához egy pár lyukastalpú gumiszandált. És ha már a luknál és az emésztésnél tartunk. Eddig csak olvastam róla, az utcán járva számtalanszor láthattuk is, hogy a pelenkás korú kisgyerekeken olyan hosszúnadrág van, ami elől és hátul is ki van hasítva, megkönnyítendő a szükségletek elvégzését.
Rövid pihenő után mégrövidebb séta a már sötétbe és átláthatatlan füstködbe bújt városban, majd vacsora egy közeli egyszerű étteremben. Én rákkal töltött, gőzölt ravioli gombócokat eszem. Isteni.
Megpróbáljuk megrendelni a holnapi kétszeri taxinkat, de legnagyobb döbbenetünkre, egyáltalán nem garantálják, hogy reggel, illetve a reptérre menet ott fog állni a szálloda előtt a kocsi. Na, többek között ezért nem mindegy, hol száll meg az ember.
Most még kimegyek az aulába, feltölteni a blogot, aztán alvás, mert holnap sem lesz könnyű napunk!

Rothemburg ob der Tauber, ahogy anyakönyvezett nevén említik számomra az egész hét legnagyobb élményt nyújtó helysége. A 800 éve már szabad birodalmi város rangjára emelkedett meseváros körül tökéletes, és bejárható városfal áll. Bent pedig fantasztikus hangulatot árasztó ódon, fa berakásos házak. Éttermek, fogadók, templomok és persze évi másfél millió látogató!
Itt tényleg elmondhatjuk a hazai undorgrund egykori szavaival: Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet!
Az élménytől feldobódva nyomjuk le az utolsó 150 kilométert Stuttgártig. Háromnegyed négykor van találkozónk Kristóffal, illetve a GEDOK nevezetű zenei szervezet által működtetett Telemanner ifjúsági zenekarral és vezetőjükkel Steffi Badeval. A gyerekek Kristóffal együtt már egy hete próbálnak a Musicfest Stuttgart egyik, ráadásul a Bach Akadémián megrendezésre kerülő hangversenyére. Stuttgart nagyon más, mint elképzeltem. Dimbes-dombos, és mint egy tenyér az öt ujjunkkal, úgy helyezkedik el. A GPS még elnavigál a szállásig és megmutatja a próbahelyet, majd megadja magát. A zenekar kedvesen fogadja a messziről érkezett szerzőt és eljátssza a kedvemért a nekik és persze Kristófnak írt kis hegedűversenyemet. Woody Allent plagizálva az első élmény az iszonyatos és a rettenetes közötti szűk mezsgyén mozog. Marci bökdös: próbálj meg rendesebb képet vágni! Próbálok. Azért megköszönöm és magamat is nyugtatva közlöm a karmesterrel, hogy a két nap múlva esedékes házi főpróbára már rendben lesz minden. De magam sem nagyon hiszem amit mondok. Hozzáteszem rögtön, nem Kristófon múlik a dolog. Ő húzná magával a többieket, de a tehetetlenségi erő elég nagy. Pedig megpróbáltam úgy megírni a zenekari szólamokat, hogy tá titinél sokkal bonyolultabbakat ne kelljen játszani.
Mindegy. Kristóffal és német barátjával elmegyünk a cuccaiért. A vendéglátó család, akikkel eddig csal leveleztünk nagyon kedves. Ott tartanak egy kis sütizésre, teázásra, beszélgetésre. Mi németben vagyunk gyengék – vagyis egy árva szót sem tudunk -, nekik az angol nem az erősségük, így többnyire Kristóf tolmácsol. Este még benézünk a belvárosba, ahol éppen borünnep van. Hatalmas területen, millió ember mégis kulturált az egész. Az emberek elegánsak, jókedvűek, látszólag gondtalanok.
Másnap, míg Kristóf próbál, mi elmegyünk Heidelbergbe. Hangulatosabb, érdekesebb, mint gondoltuk volna. Régi vár, régi egyetemi város, régmúltat idéző, de mai üzletek, éttermek.
Csütörtökön még Tübingent látogatjuk meg. Itt ugyan szemerkél az eső mire leparkolunk, de mintha mindegy volna, el is áll. A városka újabb gyöngyszem kirándulásunkban. A múlt és a jelen tökéletes együttélése. Délután házi főpróba a zenekar központjában. Az eredmény biztató, ha nem is teljesen kielégítő, de a darabom nagyon sokat javult az elmúlt két napban. Kezdek megnyugodni. Este Kristóffal felvértezve a Stuttgart egyik elővárosaként is ismert Esslingenbe megyünk. Legutóbbi kint tartózkodásakor itt lakott, így profi idegenvezetőként mutatja meg nekünk a városkát.
Péntek reggel sajnos ki kell költöznünk a szállodából, így magunkra húzzuk a koncertre való öltözet az utcán nem felvehető darabjait. A harminc fokban és a sötét nadrágban a tűző napon nem túl kellemes, de valahogy csak eltöltjük négy óráig az időt. Ing, zokni és cipő csere az autóban és indulás a koncertre. Meggyőződésem, hogy mivel előző nap valamennyi szülő és vendéglátó család eljött a főpróbára, ma nem lesz élő ember, aki 16 eurót kifizetne az ismételt élményért. És persze ebben is tévedek. a kb. 300 fős kisteremben szinte alig van szabad szék. A rokonokon és barátokon kívül még több szász, nyilvánvalóan idegen ember is itt van. És ez csak egy, a Zenei fesztivál re4ngeteg programjából. Az első szám egy végtelennek tűnő Telemann színházi zene, amiben Kristóf a koncertmester. Bár 11 évével ő itt a legfiatalabb, mégis komolyan veszik. Ezután egy Bach hegedűverseny jön egy fiatal német srác szólójával, majd bekonferálnak minket is. Apát fiával. A tenyerem izzad, de nem Kristóf miatt. Ő száz százalékosan tudja a művet. Aztán elkezdik és érzem, hogy nagyjából rendben lesz az egész. A tempó majdnem jó és Kristóf képes magával húzni az egész társaságot. Magabiztosan, szép hangon játszik. Nagy a siker. Boldog vagyok. Remélem ő is. A hangverseny végén fogadjuk a gratulációkat, s egy idősebb hölgy elragadtatásában 10 eurót nyom a gyerek kezébe. Már nem jöttünk hiába! Fél hétkor aztán beülünk a kocsiba, még tankolunk egyet a közeli kútnál és becélozzuk Münchent. Úgy tervezem, hogy legkésőbb éjjel háromra hazaérünk. Az út eseménytelenül telik – szerencsére! – egyedül akkor ér némi meglepetés, amikor jó 450 km után a következő táblát látom: Wien 210 km. Ezt nem értem. Én úgy tudtam, 780-800 kilométerre van Stuttgart. De mivel Bécs-Bp 250, a teljes táv több mint 900 km kell legyen. Családom még ébren lévő tagjai töredelmesen bevallják, hogy szándékosan titkolták el előlem a pontos távolságot, hogy nem veszítsem el a reményt, hogy egyszer hazaérünk. De ahogy terveztem, háromra otthon vagyunk.