Tegnap elmentünk Kisvárdára Tibiék egyik korai művének a Krónikásnak az előadására. Gyorsan mentünk, de így is jó három óráig tartott az út a negyven fokban. Az előadást a helyi erők és a városból és vagy környékről elszármazott és ma már karriert is befutott színészek-énekesek adták elő. Pazarul. A darab a hatalom és az írástudók viszonyáról szól. Hogy a hatalom miként manipulálja és ha kell teszi tönkre a szó minden értelmében az alattvalóit. Jó darab, szép darab. Egyetlen hibája, hogy az elmúlt majdnem harminc évben egyetlen év sem volt, amikor ne lett volna nagyon is aktuális.
Az előadás után óriási siker, ünneplés, fogadás hosszú anekdotázás, evés-ivás. Negyed egykor indulunk haza. Fél négykor már ágyban is vagyok, de kilenckor már kivet az ágy, igaz ebben közrejátszik egy kóbor telefoncsörgés is. Délután a tegnapiak hatására nekiállok áthangszerelni az egyik, már meglévő számot. Közben, merő kikapcsolódásból írogatom a Szombathelyiek darabját. Elméleti felkérés már van, konkrét még nincs. Kitűzött bemutató van, pénzről nem esik szó. Ez is a magyar valóság.

Fiam elé megyek a Stadion buszmegállóhoz. Táborból érkezik, nehezen kiszámítható időpontban, én meg szeretek időben ott lenni mindenütt. Időm tehát van, így nézelődöm. Van is mit, hiszen éppen ekkor érkezik egy mentőautó. Kiszállnak a mentősök és egy a fűben alvó részeghez lépnek. A részeg férfi mellett néhány – nyilván jó szándékú – ember. Valószínűleg ők hívták ki a mentőket. A mentősök, ha már ott vannak és nagy a nézőközönség nekiállnak felébreszteni a férfit. Ez nem megy se könnyen, se gyorsan. Mire néhány perc múlva felrángatják, már senki sem kíváncsi az eseményekre. A részeg, ahogy kell dülöngél, nehezen találja az egyensúlyát, nyilvánvalóan fogalma sincs hol van, kik ezek az emberek és mit akarnak tőle. Néha visszarogy a földre, de újra meg újra felhúzzák. Ilyenkor a lendülettől nekiindulva a Dózsa György út forgalmas autósávjai felé közelít vészesen. Az erősebb mentős visszarántja. A részeg hadonászik, mint aki egy legyet akar elkergetni. Így megy ez percekig. A mentősök megunják, hívnak egy rendőrt, aki meg is érkezik. Közben megérkezik a gyerek is és elindulunk az autóhoz. Utunk pont az események mellett vezetnek el. Ekkor kb. 80 km sebességgel szirénázva újabb rendőrautó ér a tetthelyre. Akkorát fékez, hogy füstölnek a gumik. Két tetterős rendőr ugrik ki belőle, készen arra, hogy egy egész terrorista csoportot ártalmatlanná tegyen, ha kell. Ha nem, akkor is. Ez van a mozdulatukban. Kicsit érthetetlen a dolog, hiszen ekkorra már a részeg a két mentős és a két korábban megérkezett rendőr mellett áll békésen, hátul megbilincselt kézzel, bambán nézve a világba. Mire átérünk a zebrán és visszanézünk, már négy rendőrautó foglalja le a külső sávot. Hiába, jó érzés tudni, hogy egyrészt ennyi elfoglaltság nélküli rendőrünk van, másrészt, hogy így vigyáznak ránk.
A részeget ezek után, gondolom elviszik a detoxikálóba, aminek a költségeit majd kiszámlázzák neki, amit persze nem tud majd kifizetni, tehát leülheti. Ugyanakkor mivel meggondolatlanul hadonászott így fenn áll a hatósági személy elleni erőszak alapos gyanúja is, amiért újabb hónapokat kaphat. Összességében az a jószándékú ember, aki egy alvó részeghez mentőt hívott lekötött egy mentőt, négy rendőrautót teljes személyzettel, munkát adott a detoxinak és börtönbe juttatott egy egyszerű homelesst. A költségeket pedig most is mi fizetjük. Segíteni is tudni kellene!

Június elején megkeresett Miklós Tibi azzal az ötlettel, hogy mit szólnék, ha befejeznénk együtt egy amerikai zenés darabot. Jeff Newman amerikai (főleg musical körökben ismert) szerző Tom Sawyer feldolgozását és annak jogait egy ugyancsak amerikai producerrel kötött barátságán keresztül kapta meg. A darab nincs egészen befejezve, annak idején egy művészeti iskolai vizsgaelőadáson játszottak részleteket belőle hatalmas sikerrel. Persze magyarítani kéne, meg új számokat írni hozzá. Az ötlet annyira abszurd, hogy rövid gondolkodás után azonnal igent mondok. Öt héttel a megérkező első anyag után befejeztük az első felvonást. Furcsa, de nem kellemetlen érzés beletanulni egy egészen másfajta stílusba, szabályrendszerbe. Sokat tanultam ezalatt az idő alatt. Amit a legjobban szeretek benne, az az, hogy itt nem lehet mellébeszélni. Ha valami csúnya, vagy rosszul megírt, arra nem foghatjuk rá, hogy ez kérem a modern zene. Sok tanult kollégámnak ajánlanám stúdium gyanánt: írjanak 16 ütemet G-dúrban, úgy, hogy van eleje, közepe, vége, megfelel a stílus követelményeinek és még eredeti is. Most jön a demókészítés időszaka, aztán folytatjuk a játékot/munkát.

Szokásos útvonalon haladok Óbuda felé. A Bem-rakparton ha nincs is dugó, de mindkét sávban sok az autó. Egy bringást kerülgetünk, és miközben utolérem, imádkozom, hogy ne essen a kerekek közé. Ahogy mellé érek, rádudálok és mutatom, hogy alig egy méternyire tőle kitűnő bicikli út található. Nem az a járdából leválasztott fajta, hanem rendesen megépített, korláttal biztosított, jó minőségű. A bringás káromkodik, az öklét rázza, de nem törődöm vele, tovább megyek. A Margit-híd utáni pirosnál utolér. És megáll mellettem. Tajtékozva üvölti, hogy: NEM KÖTELEZŐ, ÉRTED? NEM KÖTELEZŐ!
Mit mondjak? Egyrészt sír a szánk, hogy kevés és rossz minőségűek a bicikli utak, másrészt, nem akarjuk használni azt sem, ami meg van. Káromkodni is elfelejtettem ekkora ostobaság láttán. Csak röhögtem, míg a Társaskörbe értem.

És kihez akarsz kerülni? - kérdezték sokan ’85 tavaszán, nyár elején, amikor zeneakadémiai felvételimről érdeklődtek. - Mindegy, csak Petrovicshoz ne! – mondtam. Féltem tőle. Morózus, hirtelenharagú, kiabálós, asztalcsapkodós emberevő hírében állt. Aztán a felvételi második napján vert kutyaként ódalogtam ki a Zeneakadémia oldalajtaján, amikor megállított Szokolay Sándor: Ne mondja senkinek, de fel van véve. Petrovics lesz a tanára, gratulálok. Én meg nem tudtam sírjak, vagy nevessek.
Az akadémiai évek után a kilencvenes évek közepén egy félreértés okán komolyan szembekerültünk egymással. Én haragudtam rá – azt gondolva, meg van rá az okom, ő haragudott rám, nyilván azt gondolván, meg van rá az oka. Aztán sok évvel később megfogadtam Vajda János tanácsát. Azt mondta az ember nem lehet örökre haragban a mesterével. Hívjam fel. Aludtam rá néhányat, majd felhívtam. Nem mondom, hogy nem lepődött meg. Röviden előadtam, amit akartam. Ő hallgatott, majd azt mondta, este menjek be az Erkel Színházba, keressem meg a páholyában. Így tettem. A Szöktetés ment. Aznap este debütált Szabó Sipos Máté karmesterként. Ahogy néztük a darabot az igazgatói páholyban, közben olyan zeneszerzés/operaelemzés órát rögtönzött, amire ma is szívesen emlékszem. Dramaturgiáról, emberi viszonyokról, ezek zenei megfeleltetéséről beszélt, az éppen aktuális színpadi történések kapcsán. Kikísért és haza akart vitetni a sofőrjével, de én persze autóval voltam. Megölelt és búcsúzóul megkérdezte, miért voltam ellensége éveken át? Én nem vártam a kérdést és olyasmit válaszoltam, hogy nehéz úgy jóban lenni, ha az embert néhány nap alatt kirúgatják az összes állásából, miközben otthon egy néhány napos kisbaba várja. Aztán még találkoztunk néhányszor és úgy éreztem helyre állt a béke.

A doktori dolgozatom írásakor újra és többször is megkerestem. Hosszan és jóízűen beszélgettünk. Nem egyszer sok-sok órán át. Ő szemmel láthatóan örült ezeknek a találkozásoknak én meg rengeteget tanultam tőle újra. Beszélt a magyar történelemről, amelybe szemmel láthatóan nagyon is beleásta magát, a magyar politikai, kulturális viszonyokról, a zeneszerzés oktatás tönkretételéről. Kevés hangversenyre járt, de a Társaskörbe el-el jött. És legnagyobb meglepetésemre eljött a Helység kalapácsa bemutatójára is a MüPába. Utána persze kaptam a fejemre, de nem bántam. Tudtam mi az amiben nekem van igazam és tudtam, hogy min érdemes elgondolkodni abból, amit mondott. Kaptam tőle egy dedikált példányt a frissen megjelent hírhedt önéletrajzából. Ezerrel olvastam, kíváncsi voltam, mi rosszat ír rólam. Nem írt rosszat. Sőt. Ezzel aztán gyanús lettem nem egy kollégám előtt.

Felkért az Opera magazin, hogy operája újra bemutatása kapcsán készítsek vele interjút, mondván velem szóba áll, mással már nem. Beszélgettünk. Hosszan. Aztán gyakorlatilag az egészet ki kellett húznom helyhiány miatt. A néhány mondatban is őszinte volt a kegyetlenségig. Ehhez viszont ragaszkodott. Csodák csodájára a cikk húzás nélkül jelent meg. November közepén felhívott és megkérdezte, nem adnám-e ki az új dalciklusát. Örömmel tettem. A kotta gyorsan elkészült és szép is lett. Mindketten örültünk neki. Újabb műveket ígért, ha még kedve lesz zenét írni. De nem nagyon van – tette hozzá.

Utoljára idén tavasszal Debrecenben találkoztunk. A debreceni kórusverseny ünnepelte az évfordulóját. Jó kedvű volt, derűs. A koncertek után az egész társaság együtt maradt. Beszélgettünk, anekdotáztunk. Ő bort ivott, én sört. Megbeszéltük, hogy néhány hét múlva, amint megérkezik a kottaíróprogram, amit az én tanácsomra vett, megkeresem, telepítem és megtanítom használni. Úgy tűnt tele van tervekkel, amióta - legalábbis elméletben – megoldódott a remegő kezéből fakadó munkaképtelenség. Új kórusműveket kértem tőle. Kitérő választ adott. Azt mondta ő keveset írt, de azok szinte kivétel nélkül repertoáron vannak a mai napig is.

Még két e-mailt váltottunk. Az egyikben tájékoztatott, hogy kicsit megfázott, és inkább Szigligeten marad, majd jelentkezik, ha jobban lesz. A második két hete jött. Szűkszavú volt. Betegségről, fájdalmas kivizsgálásokról, reménytelenségről szólt.

A mesterem volt. Hiányzik.