Na persze már megint a Melki apátság húzza a rövidebbet. Minden alkalommal – most már évente többször is – elhatározzuk, hogy egyszer megállunk és megnézzük. De aztán sietünk tovább úticélunkhoz. Vagy éppen haza. Így teszünk most is. A következő hely, ahol nem állunk meg Salzburg. Igaz, ezt nem is ígértük, viszont kora estére elérjük első tervezett állomásunkat Linderhofot, II. vagy más néven Őrült Lajos három mesevárából az egyetlen befejezettet. Az öt eurós parkolódíj először mellbe vág, de a további árak, belépők, a csodálatos park és kastély –a maga szupergiccses világával együtt – megbékélésre késztet. A nyár végét a hűvösödő esték és a korábbi sötétedés jelzi, így leteszünk abbéli szándékunkról, hogy Neuschwansteint is beilleszzük a mai programba. Inkább visszaautókázunk osztrák földre és elfoglaljuk a szállásunkat. A korlátlan határátlépés újra meg újra megbizseregteti a véremet, húsz év alatt sem tudom eléggé megszokni az érzést. Szállásunk rendben van, olyan mint minden rendes alpesi fogadó, hotel. A tulaj - nyilván a kevés vendég miatt – betessékeli az autót a saját garázsába. Körülöttünk gyönyörű hegyek és – ritka pillanat ezen a tájon – nem esik az eső.
Korai és bőséges reggeli után újra északra és újra Németország felé vesszük az irányt. Hohenschwangauba kilenc felé érkezünk, de a turistahordák már elözönlötték így is a környéket. Angol nyelvű vezetés legközelebb másfél óra múlva, így inkább nekivágunk a gyalogútnak, Európa egyik leglehetetlenebb kacsalábon forgó várához. A német romantika és mesevilág ihlette kastély nem először járjuk körbe, de most is nehéz betelni a látvánnyal. Aztán tovább! Kempten következik, a legrégibb német város, de csalódást okoz, nem időzünk sokat. Landsberg felé vesszük az irányt, ami viszont bőven kárpótol az előbbi érdektelenségéért. Drága és többé-kevésbé használhatatlan útikönyvünk ugyan megemlíti, hogy Hitler itt írta a Men Kampfot, de higgyék el, nem ezért kell a várost megnézni! Az úgynevezett Romantikus úton járunk – ha eddig nem mondtam volna – ami végigvezet Füssentől Würtzburgig német föld legszebb ősi városain. Mi mára még a Fuggerek városát Augsburgot terveztük be – és nagyon is jól tettük! A gaz kapitalisták itt már vagy ötszáz éve élnek boldogító gazdagságban és miközben a kövér bankárok a pénzüket számlálták, arra is volt érkezésük, hogy a munkásoknak jelképes összegért bérelhető házakat építsenek. Ezek most is állnak. A gazdagság és kellemes jólét is érzékelhető. Itt valahogy nyomát sem látom a halódó kapitalizmusnak. Sőt! Amióta átléptük a határt, szinte minden gazdasági épületen napkollektort látunk. Nem egyet, nem kettőt. Sokat. Itt valahogy megéri telepíteni őket. Aztán megpillantjuk az első több négyzetkilométeren át fekvő napenergia földeket, arra gondolunk, hogy itt sem süt többet a nap, mint nálunk, aztán mégiscsak megéri. Nálunk ezt miért nem lehet? Estére érünk következő szállásunkra Nürnbergbe. A vasútállomás közelében van és a kinézete sem ígér sok jót. A bejelentkezés után a megrendelt reggelinket igazolandó zsetonokat kapunk. Már előre röhögünk, miként fogjuk elmesélni barátainknak a zsetonos reggelit. De megint csak csalódnunk kell! A szálloda alagsorában kialakított étkező méreteit tekintve egy iskolai menzára hasonlít. De ezzel vége is minden hasonlóságnak. A büféreggeli – ahova egyébként bárki bejöhetne az utcáról, hiszen senki sem ellenőrzi a jogosultságot – bármelyik négy csillagos szállodában elmehetne. Ha hozzáteszem, hogy mindezt négy euróért, ami négy gombóc fagyi, vagy egy gyros ára, akkor érthető, mitől akadt torkunkon a nevetés. Nürnberg persze fantasztikus, a középkori falaktól ölelt belváros minden utcaköve évszázadok történéseiről mesél. Sokat azonban nem időzhetünk, mert kora délutánra már Stuttgartban kell lennünk és útközben még Rothenburgot is meg akarjuk nézni.

Feleségem és Kristóf villamoson utaznak.Nyár van. Csak Áginak van bérlete, így átad egy jegyet a gyereknek, hogy lyukassza ki. Ekkor megszólal egy nyugdíjasforma idősebb férfi vele szemben: Itt sosem jön ellenőr, nem kell lyukasztani.
Ez a történet a német autópályán jutott eszembe, amikor a porschék, mercédeszek magától értetődő természetességgel fékeznek le egy-egy 80-as vagy 60-as táblánál. Pedig sehol nem láttunk rendőrt.

Tegnap elmentünk Kisvárdára Tibiék egyik korai művének a Krónikásnak az előadására. Gyorsan mentünk, de így is jó három óráig tartott az út a negyven fokban. Az előadást a helyi erők és a városból és vagy környékről elszármazott és ma már karriert is befutott színészek-énekesek adták elő. Pazarul. A darab a hatalom és az írástudók viszonyáról szól. Hogy a hatalom miként manipulálja és ha kell teszi tönkre a szó minden értelmében az alattvalóit. Jó darab, szép darab. Egyetlen hibája, hogy az elmúlt majdnem harminc évben egyetlen év sem volt, amikor ne lett volna nagyon is aktuális.
Az előadás után óriási siker, ünneplés, fogadás hosszú anekdotázás, evés-ivás. Negyed egykor indulunk haza. Fél négykor már ágyban is vagyok, de kilenckor már kivet az ágy, igaz ebben közrejátszik egy kóbor telefoncsörgés is. Délután a tegnapiak hatására nekiállok áthangszerelni az egyik, már meglévő számot. Közben, merő kikapcsolódásból írogatom a Szombathelyiek darabját. Elméleti felkérés már van, konkrét még nincs. Kitűzött bemutató van, pénzről nem esik szó. Ez is a magyar valóság.

Fiam elé megyek a Stadion buszmegállóhoz. Táborból érkezik, nehezen kiszámítható időpontban, én meg szeretek időben ott lenni mindenütt. Időm tehát van, így nézelődöm. Van is mit, hiszen éppen ekkor érkezik egy mentőautó. Kiszállnak a mentősök és egy a fűben alvó részeghez lépnek. A részeg férfi mellett néhány – nyilván jó szándékú – ember. Valószínűleg ők hívták ki a mentőket. A mentősök, ha már ott vannak és nagy a nézőközönség nekiállnak felébreszteni a férfit. Ez nem megy se könnyen, se gyorsan. Mire néhány perc múlva felrángatják, már senki sem kíváncsi az eseményekre. A részeg, ahogy kell dülöngél, nehezen találja az egyensúlyát, nyilvánvalóan fogalma sincs hol van, kik ezek az emberek és mit akarnak tőle. Néha visszarogy a földre, de újra meg újra felhúzzák. Ilyenkor a lendülettől nekiindulva a Dózsa György út forgalmas autósávjai felé közelít vészesen. Az erősebb mentős visszarántja. A részeg hadonászik, mint aki egy legyet akar elkergetni. Így megy ez percekig. A mentősök megunják, hívnak egy rendőrt, aki meg is érkezik. Közben megérkezik a gyerek is és elindulunk az autóhoz. Utunk pont az események mellett vezetnek el. Ekkor kb. 80 km sebességgel szirénázva újabb rendőrautó ér a tetthelyre. Akkorát fékez, hogy füstölnek a gumik. Két tetterős rendőr ugrik ki belőle, készen arra, hogy egy egész terrorista csoportot ártalmatlanná tegyen, ha kell. Ha nem, akkor is. Ez van a mozdulatukban. Kicsit érthetetlen a dolog, hiszen ekkorra már a részeg a két mentős és a két korábban megérkezett rendőr mellett áll békésen, hátul megbilincselt kézzel, bambán nézve a világba. Mire átérünk a zebrán és visszanézünk, már négy rendőrautó foglalja le a külső sávot. Hiába, jó érzés tudni, hogy egyrészt ennyi elfoglaltság nélküli rendőrünk van, másrészt, hogy így vigyáznak ránk.
A részeget ezek után, gondolom elviszik a detoxikálóba, aminek a költségeit majd kiszámlázzák neki, amit persze nem tud majd kifizetni, tehát leülheti. Ugyanakkor mivel meggondolatlanul hadonászott így fenn áll a hatósági személy elleni erőszak alapos gyanúja is, amiért újabb hónapokat kaphat. Összességében az a jószándékú ember, aki egy alvó részeghez mentőt hívott lekötött egy mentőt, négy rendőrautót teljes személyzettel, munkát adott a detoxinak és börtönbe juttatott egy egyszerű homelesst. A költségeket pedig most is mi fizetjük. Segíteni is tudni kellene!

Június elején megkeresett Miklós Tibi azzal az ötlettel, hogy mit szólnék, ha befejeznénk együtt egy amerikai zenés darabot. Jeff Newman amerikai (főleg musical körökben ismert) szerző Tom Sawyer feldolgozását és annak jogait egy ugyancsak amerikai producerrel kötött barátságán keresztül kapta meg. A darab nincs egészen befejezve, annak idején egy művészeti iskolai vizsgaelőadáson játszottak részleteket belőle hatalmas sikerrel. Persze magyarítani kéne, meg új számokat írni hozzá. Az ötlet annyira abszurd, hogy rövid gondolkodás után azonnal igent mondok. Öt héttel a megérkező első anyag után befejeztük az első felvonást. Furcsa, de nem kellemetlen érzés beletanulni egy egészen másfajta stílusba, szabályrendszerbe. Sokat tanultam ezalatt az idő alatt. Amit a legjobban szeretek benne, az az, hogy itt nem lehet mellébeszélni. Ha valami csúnya, vagy rosszul megírt, arra nem foghatjuk rá, hogy ez kérem a modern zene. Sok tanult kollégámnak ajánlanám stúdium gyanánt: írjanak 16 ütemet G-dúrban, úgy, hogy van eleje, közepe, vége, megfelel a stílus követelményeinek és még eredeti is. Most jön a demókészítés időszaka, aztán folytatjuk a játékot/munkát.