Szokásos útvonalon haladok Óbuda felé. A Bem-rakparton ha nincs is dugó, de mindkét sávban sok az autó. Egy bringást kerülgetünk, és miközben utolérem, imádkozom, hogy ne essen a kerekek közé. Ahogy mellé érek, rádudálok és mutatom, hogy alig egy méternyire tőle kitűnő bicikli út található. Nem az a járdából leválasztott fajta, hanem rendesen megépített, korláttal biztosított, jó minőségű. A bringás káromkodik, az öklét rázza, de nem törődöm vele, tovább megyek. A Margit-híd utáni pirosnál utolér. És megáll mellettem. Tajtékozva üvölti, hogy: NEM KÖTELEZŐ, ÉRTED? NEM KÖTELEZŐ!
Mit mondjak? Egyrészt sír a szánk, hogy kevés és rossz minőségűek a bicikli utak, másrészt, nem akarjuk használni azt sem, ami meg van. Káromkodni is elfelejtettem ekkora ostobaság láttán. Csak röhögtem, míg a Társaskörbe értem.

És kihez akarsz kerülni? - kérdezték sokan ’85 tavaszán, nyár elején, amikor zeneakadémiai felvételimről érdeklődtek. - Mindegy, csak Petrovicshoz ne! – mondtam. Féltem tőle. Morózus, hirtelenharagú, kiabálós, asztalcsapkodós emberevő hírében állt. Aztán a felvételi második napján vert kutyaként ódalogtam ki a Zeneakadémia oldalajtaján, amikor megállított Szokolay Sándor: Ne mondja senkinek, de fel van véve. Petrovics lesz a tanára, gratulálok. Én meg nem tudtam sírjak, vagy nevessek.
Az akadémiai évek után a kilencvenes évek közepén egy félreértés okán komolyan szembekerültünk egymással. Én haragudtam rá – azt gondolva, meg van rá az okom, ő haragudott rám, nyilván azt gondolván, meg van rá az oka. Aztán sok évvel később megfogadtam Vajda János tanácsát. Azt mondta az ember nem lehet örökre haragban a mesterével. Hívjam fel. Aludtam rá néhányat, majd felhívtam. Nem mondom, hogy nem lepődött meg. Röviden előadtam, amit akartam. Ő hallgatott, majd azt mondta, este menjek be az Erkel Színházba, keressem meg a páholyában. Így tettem. A Szöktetés ment. Aznap este debütált Szabó Sipos Máté karmesterként. Ahogy néztük a darabot az igazgatói páholyban, közben olyan zeneszerzés/operaelemzés órát rögtönzött, amire ma is szívesen emlékszem. Dramaturgiáról, emberi viszonyokról, ezek zenei megfeleltetéséről beszélt, az éppen aktuális színpadi történések kapcsán. Kikísért és haza akart vitetni a sofőrjével, de én persze autóval voltam. Megölelt és búcsúzóul megkérdezte, miért voltam ellensége éveken át? Én nem vártam a kérdést és olyasmit válaszoltam, hogy nehéz úgy jóban lenni, ha az embert néhány nap alatt kirúgatják az összes állásából, miközben otthon egy néhány napos kisbaba várja. Aztán még találkoztunk néhányszor és úgy éreztem helyre állt a béke.

A doktori dolgozatom írásakor újra és többször is megkerestem. Hosszan és jóízűen beszélgettünk. Nem egyszer sok-sok órán át. Ő szemmel láthatóan örült ezeknek a találkozásoknak én meg rengeteget tanultam tőle újra. Beszélt a magyar történelemről, amelybe szemmel láthatóan nagyon is beleásta magát, a magyar politikai, kulturális viszonyokról, a zeneszerzés oktatás tönkretételéről. Kevés hangversenyre járt, de a Társaskörbe el-el jött. És legnagyobb meglepetésemre eljött a Helység kalapácsa bemutatójára is a MüPába. Utána persze kaptam a fejemre, de nem bántam. Tudtam mi az amiben nekem van igazam és tudtam, hogy min érdemes elgondolkodni abból, amit mondott. Kaptam tőle egy dedikált példányt a frissen megjelent hírhedt önéletrajzából. Ezerrel olvastam, kíváncsi voltam, mi rosszat ír rólam. Nem írt rosszat. Sőt. Ezzel aztán gyanús lettem nem egy kollégám előtt.

Felkért az Opera magazin, hogy operája újra bemutatása kapcsán készítsek vele interjút, mondván velem szóba áll, mással már nem. Beszélgettünk. Hosszan. Aztán gyakorlatilag az egészet ki kellett húznom helyhiány miatt. A néhány mondatban is őszinte volt a kegyetlenségig. Ehhez viszont ragaszkodott. Csodák csodájára a cikk húzás nélkül jelent meg. November közepén felhívott és megkérdezte, nem adnám-e ki az új dalciklusát. Örömmel tettem. A kotta gyorsan elkészült és szép is lett. Mindketten örültünk neki. Újabb műveket ígért, ha még kedve lesz zenét írni. De nem nagyon van – tette hozzá.

Utoljára idén tavasszal Debrecenben találkoztunk. A debreceni kórusverseny ünnepelte az évfordulóját. Jó kedvű volt, derűs. A koncertek után az egész társaság együtt maradt. Beszélgettünk, anekdotáztunk. Ő bort ivott, én sört. Megbeszéltük, hogy néhány hét múlva, amint megérkezik a kottaíróprogram, amit az én tanácsomra vett, megkeresem, telepítem és megtanítom használni. Úgy tűnt tele van tervekkel, amióta - legalábbis elméletben – megoldódott a remegő kezéből fakadó munkaképtelenség. Új kórusműveket kértem tőle. Kitérő választ adott. Azt mondta ő keveset írt, de azok szinte kivétel nélkül repertoáron vannak a mai napig is.

Még két e-mailt váltottunk. Az egyikben tájékoztatott, hogy kicsit megfázott, és inkább Szigligeten marad, majd jelentkezik, ha jobban lesz. A második két hete jött. Szűkszavú volt. Betegségről, fájdalmas kivizsgálásokról, reménytelenségről szólt.

A mesterem volt. Hiányzik.

Negyed hét múlt, mikor elindultunk a kora esti csúcsforgalomban Hűvösvölgy felé. És persze, hogy nem tankoltam délután, így még ezt is meg kell ejteni útközben. Ezzel együtt hét előtt két perccel megérkezünk egy kertvárosi kis utcába. Kissé gyanús, hogy többen nagykabátban, pokróccal a kezükben igyekeznek a Magyar Szentföld Templom felé. Én a meghívóból úgy vettem ki, hogy a templomban lesz az előadás. Így is lesz, csak azt nem tudtam, hogy ez egy soha be nem fejezett templom, aminek csak oldala van - akár a római kolosszeum – de teteje nincs. vagyis szabadtéren töltjük a következő három órát. Ezzel a kellemetlenségeknek vége is. Amit ugyanis látunk, hallunk az egészen káprázatosan szórakoztató, szellemes, ötlet teli előadás. Tóth Árpi és csapata Göttinger Pál rendezésével saját fordításában, hangszerelésében, díszletében és jelmezében adják elő az angol Jonathan Dove meseoperáját. Az a különös helyzet áll elő, hogyha kiragadok egy-egy pillanatot, azt kell mondjam, az előadás szinte valamennyi mozzanata dilettáns, az egész azonban mégiscsak minőségi munka. Hiszen szinte senki nem tud igazán játszani a hangszerén, de ez nem zavar, szinte senki nem tud komolyan énekelni, de ezt sem bánjuk, mert annyi tehetség, természetes báj és szellemesség jellemzi az egész estét, hogy úgy jó, ahogy van. A rendezés ötletes, s annak ellenére, hogy a második felvonás kicsit hosszú, mégis úgy indulunk haza, hogy nagyon is megérte elmenni.

Ma levelet kaptam egy amerikai vevőnktől. A pár napja feladott és tegnap kipostázott kottacsomagot felbontva, kifosztva kapta meg. Három éve küldünk kottákat Európa, Amerika és Japán számos városába, de ilyennel még nem találkoztunk. Szomorú!

Egyéni vállalkozó vagyok. Hangokat írok. Többnyire egyedül. Mivel nem szeretnék állami megrendelésektől elesni, a törvény bötűjét figyelembe véve, felemelem a béremet.