Negyed hét múlt, mikor elindultunk a kora esti csúcsforgalomban Hűvösvölgy felé. És persze, hogy nem tankoltam délután, így még ezt is meg kell ejteni útközben. Ezzel együtt hét előtt két perccel megérkezünk egy kertvárosi kis utcába. Kissé gyanús, hogy többen nagykabátban, pokróccal a kezükben igyekeznek a Magyar Szentföld Templom felé. Én a meghívóból úgy vettem ki, hogy a templomban lesz az előadás. Így is lesz, csak azt nem tudtam, hogy ez egy soha be nem fejezett templom, aminek csak oldala van - akár a római kolosszeum – de teteje nincs. vagyis szabadtéren töltjük a következő három órát. Ezzel a kellemetlenségeknek vége is. Amit ugyanis látunk, hallunk az egészen káprázatosan szórakoztató, szellemes, ötlet teli előadás. Tóth Árpi és csapata Göttinger Pál rendezésével saját fordításában, hangszerelésében, díszletében és jelmezében adják elő az angol Jonathan Dove meseoperáját. Az a különös helyzet áll elő, hogyha kiragadok egy-egy pillanatot, azt kell mondjam, az előadás szinte valamennyi mozzanata dilettáns, az egész azonban mégiscsak minőségi munka. Hiszen szinte senki nem tud igazán játszani a hangszerén, de ez nem zavar, szinte senki nem tud komolyan énekelni, de ezt sem bánjuk, mert annyi tehetség, természetes báj és szellemesség jellemzi az egész estét, hogy úgy jó, ahogy van. A rendezés ötletes, s annak ellenére, hogy a második felvonás kicsit hosszú, mégis úgy indulunk haza, hogy nagyon is megérte elmenni.

Ma levelet kaptam egy amerikai vevőnktől. A pár napja feladott és tegnap kipostázott kottacsomagot felbontva, kifosztva kapta meg. Három éve küldünk kottákat Európa, Amerika és Japán számos városába, de ilyennel még nem találkoztunk. Szomorú!

Egyéni vállalkozó vagyok. Hangokat írok. Többnyire egyedül. Mivel nem szeretnék állami megrendelésektől elesni, a törvény bötűjét figyelembe véve, felemelem a béremet.

Péntek reggel felhívott Antal Matyi a Nemzeti Kórus vezetője, mondván, hogy megalapításuk 25. évfordulója örömére zeneszerző versenyt hirdettek Zeneakadémisták részére. Hétfőn kellene eredményt hirdetni, de az eddigi zsűri tagjai sorba visszaadták a megtiszteltetést. Mivel csak négy pályamű van, ráállok a felkérésre. Este megkapom a kottákat és már azt is értem, miért adták vissza elődeim. A négy műből egyetlen egy sincs amelyet tiszta szívvel győztesnek nevezhetnék. A számomra hangzásvilágát tekintve legszimpatikusabb mű annyira rövid, hogy nem felel meg a kiírásnak, a többi néma csend.
Persze a kukacos almák között is van legszebb, legjobb. Hétfőn reggel a MüPában másfél óra tanakodás, anekdotázás és sok-sok kompromisszum után megállapodunk a győztes műben. Mindenesetre, ha ez a felhozatal fiatal kollégáknál, egy darabig még nem kell tartanunk a konkurenciától.

Akciós útikönyvekkel van tele a Libri könyvesbolt. Ági is vett egy új Németországról szólót, mivel nyár végére tervezünk egy néhány napos kirándulást. Nézem, nézem, és nem bírok rájönni, mi olyan furcsa a borítón. Aztán beugrik. Az ország nevét két szóban írták rá. Német ország. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Igaz, hogy két sorban, de elválasztójel nélkül. Lapozgatom az egyébként szép kiadványt, és Schmitt Pál nevét keresem a nyelvi lektorok között, de nem lelem. Ezek szerint nélküle is képesek vagyunk a magyar nyelv szabályait átértelmezni. Másként szólva, örömmel tölt el, hogy a nép egyszerű gyermekei és vezetőik egy szinten állnak.