Hat óra húszkor szól a vekker és figyelmeztet, hogy ideje készülődni. Alig egy óránk van ugyanis elkészülni, reggelizni és indulni a Nagy falhoz. Ez utóbbival úgy vagyunk, mint az egyszeri turista Párizsban. Nem lehet nem megnézni az Eiffel tornyot és a Mona Lisát. Az utat előző nap kötöttük le a szálloda halljában lévő egy asztalból és egy székből álló „utazási irodában”. 280 jüanért kapunk reggelit, elvisznek a kb. 70 km-re levő Nagy fal szakaszhoz, megveszik a belépőt, megebédeltetnek és haza is szállítanak. Ha azt nézem, hogy egy reggeli kávéval 50, egy taxi a reptérről 150 pénz, nevetségesen alacsony az ár. A mikrobusz kicsit késik, kicsit lestrapált és kicsit öregecske, de nem számít, csurig rakják jópénzű külföldiekkel. Az angolul egyébként kitűnően beszélő idegenvezetőnek csak egy kis horgászszék jut. De megszokhatta már, mert rutinosan halássza elő az egyik ülés alól. Ami ezután következik az leírhatatlan. Autók és autóbuszok helyenként hat, hét sávban próbálnak előrejutni az irdatlan forgalomban. A közlekedési szabályokról nyilvánvalóan senki nem hallott. Az megy aki erőszakosabb (mindenki az), ott ahol csak lehet (mindenütt). Míg a belvárosban gondosan elkerítik fizikai akadállyal a bicikliutakat, kicsit kijjebb már senki sem veszi őket komolyan. Az autósok biztosan nem. A mi sofőrünk is tolakszik, araszol, dudál, sávot vált, kerül jobbról, kerül balról. Annyi sávban megyünk, amennyi autó elfér egymás mellett. Néha többen. Időnként felbukkan mellettünk is egy-egy jármű, de hogy hol voltak idáig, azt senki sem tudná megmondani. A mellettem ülő német sráccal összenézünk egy-egy látványosabb és szerencsésen megúszott, Európa legutolsó szegletében is elképzelhetetlen akció láttán, de a mögöttünk ülő franciák és amerikaiak szava is eláll. A szmog nagyobb, mint tegnap volt, a napot egyáltalán nem látjuk, és néha az út túloldalán is szürkeségben állnak a házak.
Bő óra múlva kijutunk a városból és megismerünk egy egész más Kínát. Ha Peking a jövő, akkor a vidék a múlt. A legsötétebb múlt. A hetvenes évek Romániája jut eszembe a porban, szemétben, egyáltalán nem költői rendetlenségben élő nyomorúságos vidék láttán. Nagyon nagy a kontraszt a luxusboltok árui közt turkáló pekingiek és a környező falvak, települések lakói közt. Azon gondolkodom, hogy a főváros eszeveszett igyekezete, hogy nyugatibb világot teremtsen (értsd: vásároljon magának) mennyire őszinte, ha közben a nép igénytelensége szinte kifejezhetetlen. Kell-e, érdemes-e odavetni mindent, több ezeréves kultúrát, hagyományt, ha amit kapunk cserébe, igazából csak látszat?
A Nagy falról mindenki elmondja, hogy az egyetlen ember alkotta objektum, ami a világűrből is látszik. És mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A sok száz kilométernyi többé-kevésbé megmaradt falszakaszból minket egy szépen helyreállított 14 km-es darabhoz visznek. Maga Bill Clinton is idelátogatott, meséli büszkén az idegenvezetőnk. Bő három óránk van a találkozóig és mindenki maga dönti el, hogy mely állomásig megy el, a kezdőpontig libegővel megy vagy gyalog, lefelé egy másik libegővel, nyári bobbal vagy gyalog. Mi a gyalogtúrát választjuk, ami még akkor is jó döntés volt, ha az első, érzésem szerint függőleges lépcsősor után a tüdőm és a szívem komoly versenyben voltak a kiugrásért. Húsz perc alatt érünk fel a falhoz, majd elindulunk a jobbra-balra lejtő, egyszer fel, egyszer le típusú útnak. Ha én mongol támadó lettem volna, mire felérek a falig legfeljebb annyit tudtam volna kinyögni, hogy megadom magam, de harcolni eszem ágában sem lett volna. Próbáljuk megfejteni, hogy miért pont ott húzódik a fal, ahol. Miért nem a szomszéd hegy gerincén? Vagy mégmesszebb. A kanyargó, hullámzó fal látványa mindenesetre megérte a strapát. A kiinduló pontra visszatérve árusok serege próbál meg túladni nevetségesen olcsón a holmiján. Pólókat kínálnak egy dollárért, vöröscsillagos mao-sapkákat és egyéb relikviákat fillérekért.
Alaposan elfáradunk, mire visszaérünk a kijelölt étteremhez az ebédre. Kilencfős asztalnál ülünk két amerikai és négy japán fiatallal. A japánok – amint kiderült, hogy amerikaiak is vannak a társaságban – megköszönik nekik a földrengés kapcsán nyújtott segítséget. Négy tokiói japán két illinoisi amerikainak. S teszik ezt olyan természetességgel, hogy újra csak elgondolkodom, mennyire másvilágban élünk. Hét, nyolc különböző tálat hoznak rízzsel és jázmin teával. Forog a nagy asztal közepén az üveglap, mindenki szed kedvére.
Visszaérve a városba, a reggelinél is nagyobb dugó fogad. A sofőr megpróbálja visszavinni az utasokat a szállodáikba, de eltéved, s végül a német srácot kiteszik egy metroállomás közelében. A legmodernebb technika van mindenütt, a legmenőbb tévék és mobiltelefonok, de a kormány nyilvánvalóan nem akarja kiadni a kezéből a térképek és emberek feletti hatalmat, mert GPS-t sehol sem láttunk. Így hát délután negyed ötre érünk vissza. Kis internetezés a hallban (itt van wifi), ami nem megy könnyen, mert a gmailt valami állandóan megszakítja. Közben kiderül, hogy eldugult a wc, nincs wc papír, de legalább áramunk az van. Jön a pumpás néni, megoldja a gondot, majd végigcsepegteti az egész szobát. A fürdőszobánk amúgy is különös hely. A zuhany egy szintben és mindenfajta elválasztó nélkül a wc mellett van. Így ha zuhanyozik az ember garantáltan minden vízben ázik. Talán emiatt is adnak a szobához egy pár lyukastalpú gumiszandált. És ha már a luknál és az emésztésnél tartunk. Eddig csak olvastam róla, az utcán járva számtalanszor láthattuk is, hogy a pelenkás korú kisgyerekeken olyan hosszúnadrág van, ami elől és hátul is ki van hasítva, megkönnyítendő a szükségletek elvégzését.
Rövid pihenő után mégrövidebb séta a már sötétbe és átláthatatlan füstködbe bújt városban, majd vacsora egy közeli egyszerű étteremben. Én rákkal töltött, gőzölt ravioli gombócokat eszem. Isteni.
Megpróbáljuk megrendelni a holnapi kétszeri taxinkat, de legnagyobb döbbenetünkre, egyáltalán nem garantálják, hogy reggel, illetve a reptérre menet ott fog állni a szálloda előtt a kocsi. Na, többek között ezért nem mindegy, hol száll meg az ember.
Most még kimegyek az aulába, feltölteni a blogot, aztán alvás, mert holnap sem lesz könnyű napunk!

Rothemburg ob der Tauber, ahogy anyakönyvezett nevén említik számomra az egész hét legnagyobb élményt nyújtó helysége. A 800 éve már szabad birodalmi város rangjára emelkedett meseváros körül tökéletes, és bejárható városfal áll. Bent pedig fantasztikus hangulatot árasztó ódon, fa berakásos házak. Éttermek, fogadók, templomok és persze évi másfél millió látogató!
Itt tényleg elmondhatjuk a hazai undorgrund egykori szavaival: Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet!
Az élménytől feldobódva nyomjuk le az utolsó 150 kilométert Stuttgártig. Háromnegyed négykor van találkozónk Kristóffal, illetve a GEDOK nevezetű zenei szervezet által működtetett Telemanner ifjúsági zenekarral és vezetőjükkel Steffi Badeval. A gyerekek Kristóffal együtt már egy hete próbálnak a Musicfest Stuttgart egyik, ráadásul a Bach Akadémián megrendezésre kerülő hangversenyére. Stuttgart nagyon más, mint elképzeltem. Dimbes-dombos, és mint egy tenyér az öt ujjunkkal, úgy helyezkedik el. A GPS még elnavigál a szállásig és megmutatja a próbahelyet, majd megadja magát. A zenekar kedvesen fogadja a messziről érkezett szerzőt és eljátssza a kedvemért a nekik és persze Kristófnak írt kis hegedűversenyemet. Woody Allent plagizálva az első élmény az iszonyatos és a rettenetes közötti szűk mezsgyén mozog. Marci bökdös: próbálj meg rendesebb képet vágni! Próbálok. Azért megköszönöm és magamat is nyugtatva közlöm a karmesterrel, hogy a két nap múlva esedékes házi főpróbára már rendben lesz minden. De magam sem nagyon hiszem amit mondok. Hozzáteszem rögtön, nem Kristófon múlik a dolog. Ő húzná magával a többieket, de a tehetetlenségi erő elég nagy. Pedig megpróbáltam úgy megírni a zenekari szólamokat, hogy tá titinél sokkal bonyolultabbakat ne kelljen játszani.
Mindegy. Kristóffal és német barátjával elmegyünk a cuccaiért. A vendéglátó család, akikkel eddig csal leveleztünk nagyon kedves. Ott tartanak egy kis sütizésre, teázásra, beszélgetésre. Mi németben vagyunk gyengék – vagyis egy árva szót sem tudunk -, nekik az angol nem az erősségük, így többnyire Kristóf tolmácsol. Este még benézünk a belvárosba, ahol éppen borünnep van. Hatalmas területen, millió ember mégis kulturált az egész. Az emberek elegánsak, jókedvűek, látszólag gondtalanok.
Másnap, míg Kristóf próbál, mi elmegyünk Heidelbergbe. Hangulatosabb, érdekesebb, mint gondoltuk volna. Régi vár, régi egyetemi város, régmúltat idéző, de mai üzletek, éttermek.
Csütörtökön még Tübingent látogatjuk meg. Itt ugyan szemerkél az eső mire leparkolunk, de mintha mindegy volna, el is áll. A városka újabb gyöngyszem kirándulásunkban. A múlt és a jelen tökéletes együttélése. Délután házi főpróba a zenekar központjában. Az eredmény biztató, ha nem is teljesen kielégítő, de a darabom nagyon sokat javult az elmúlt két napban. Kezdek megnyugodni. Este Kristóffal felvértezve a Stuttgart egyik elővárosaként is ismert Esslingenbe megyünk. Legutóbbi kint tartózkodásakor itt lakott, így profi idegenvezetőként mutatja meg nekünk a városkát.
Péntek reggel sajnos ki kell költöznünk a szállodából, így magunkra húzzuk a koncertre való öltözet az utcán nem felvehető darabjait. A harminc fokban és a sötét nadrágban a tűző napon nem túl kellemes, de valahogy csak eltöltjük négy óráig az időt. Ing, zokni és cipő csere az autóban és indulás a koncertre. Meggyőződésem, hogy mivel előző nap valamennyi szülő és vendéglátó család eljött a főpróbára, ma nem lesz élő ember, aki 16 eurót kifizetne az ismételt élményért. És persze ebben is tévedek. a kb. 300 fős kisteremben szinte alig van szabad szék. A rokonokon és barátokon kívül még több szász, nyilvánvalóan idegen ember is itt van. És ez csak egy, a Zenei fesztivál re4ngeteg programjából. Az első szám egy végtelennek tűnő Telemann színházi zene, amiben Kristóf a koncertmester. Bár 11 évével ő itt a legfiatalabb, mégis komolyan veszik. Ezután egy Bach hegedűverseny jön egy fiatal német srác szólójával, majd bekonferálnak minket is. Apát fiával. A tenyerem izzad, de nem Kristóf miatt. Ő száz százalékosan tudja a művet. Aztán elkezdik és érzem, hogy nagyjából rendben lesz az egész. A tempó majdnem jó és Kristóf képes magával húzni az egész társaságot. Magabiztosan, szép hangon játszik. Nagy a siker. Boldog vagyok. Remélem ő is. A hangverseny végén fogadjuk a gratulációkat, s egy idősebb hölgy elragadtatásában 10 eurót nyom a gyerek kezébe. Már nem jöttünk hiába! Fél hétkor aztán beülünk a kocsiba, még tankolunk egyet a közeli kútnál és becélozzuk Münchent. Úgy tervezem, hogy legkésőbb éjjel háromra hazaérünk. Az út eseménytelenül telik – szerencsére! – egyedül akkor ér némi meglepetés, amikor jó 450 km után a következő táblát látom: Wien 210 km. Ezt nem értem. Én úgy tudtam, 780-800 kilométerre van Stuttgart. De mivel Bécs-Bp 250, a teljes táv több mint 900 km kell legyen. Családom még ébren lévő tagjai töredelmesen bevallják, hogy szándékosan titkolták el előlem a pontos távolságot, hogy nem veszítsem el a reményt, hogy egyszer hazaérünk. De ahogy terveztem, háromra otthon vagyunk.

Na persze már megint a Melki apátság húzza a rövidebbet. Minden alkalommal – most már évente többször is – elhatározzuk, hogy egyszer megállunk és megnézzük. De aztán sietünk tovább úticélunkhoz. Vagy éppen haza. Így teszünk most is. A következő hely, ahol nem állunk meg Salzburg. Igaz, ezt nem is ígértük, viszont kora estére elérjük első tervezett állomásunkat Linderhofot, II. vagy más néven Őrült Lajos három mesevárából az egyetlen befejezettet. Az öt eurós parkolódíj először mellbe vág, de a további árak, belépők, a csodálatos park és kastély –a maga szupergiccses világával együtt – megbékélésre késztet. A nyár végét a hűvösödő esték és a korábbi sötétedés jelzi, így leteszünk abbéli szándékunkról, hogy Neuschwansteint is beilleszzük a mai programba. Inkább visszaautókázunk osztrák földre és elfoglaljuk a szállásunkat. A korlátlan határátlépés újra meg újra megbizseregteti a véremet, húsz év alatt sem tudom eléggé megszokni az érzést. Szállásunk rendben van, olyan mint minden rendes alpesi fogadó, hotel. A tulaj - nyilván a kevés vendég miatt – betessékeli az autót a saját garázsába. Körülöttünk gyönyörű hegyek és – ritka pillanat ezen a tájon – nem esik az eső.
Korai és bőséges reggeli után újra északra és újra Németország felé vesszük az irányt. Hohenschwangauba kilenc felé érkezünk, de a turistahordák már elözönlötték így is a környéket. Angol nyelvű vezetés legközelebb másfél óra múlva, így inkább nekivágunk a gyalogútnak, Európa egyik leglehetetlenebb kacsalábon forgó várához. A német romantika és mesevilág ihlette kastély nem először járjuk körbe, de most is nehéz betelni a látvánnyal. Aztán tovább! Kempten következik, a legrégibb német város, de csalódást okoz, nem időzünk sokat. Landsberg felé vesszük az irányt, ami viszont bőven kárpótol az előbbi érdektelenségéért. Drága és többé-kevésbé használhatatlan útikönyvünk ugyan megemlíti, hogy Hitler itt írta a Men Kampfot, de higgyék el, nem ezért kell a várost megnézni! Az úgynevezett Romantikus úton járunk – ha eddig nem mondtam volna – ami végigvezet Füssentől Würtzburgig német föld legszebb ősi városain. Mi mára még a Fuggerek városát Augsburgot terveztük be – és nagyon is jól tettük! A gaz kapitalisták itt már vagy ötszáz éve élnek boldogító gazdagságban és miközben a kövér bankárok a pénzüket számlálták, arra is volt érkezésük, hogy a munkásoknak jelképes összegért bérelhető házakat építsenek. Ezek most is állnak. A gazdagság és kellemes jólét is érzékelhető. Itt valahogy nyomát sem látom a halódó kapitalizmusnak. Sőt! Amióta átléptük a határt, szinte minden gazdasági épületen napkollektort látunk. Nem egyet, nem kettőt. Sokat. Itt valahogy megéri telepíteni őket. Aztán megpillantjuk az első több négyzetkilométeren át fekvő napenergia földeket, arra gondolunk, hogy itt sem süt többet a nap, mint nálunk, aztán mégiscsak megéri. Nálunk ezt miért nem lehet? Estére érünk következő szállásunkra Nürnbergbe. A vasútállomás közelében van és a kinézete sem ígér sok jót. A bejelentkezés után a megrendelt reggelinket igazolandó zsetonokat kapunk. Már előre röhögünk, miként fogjuk elmesélni barátainknak a zsetonos reggelit. De megint csak csalódnunk kell! A szálloda alagsorában kialakított étkező méreteit tekintve egy iskolai menzára hasonlít. De ezzel vége is minden hasonlóságnak. A büféreggeli – ahova egyébként bárki bejöhetne az utcáról, hiszen senki sem ellenőrzi a jogosultságot – bármelyik négy csillagos szállodában elmehetne. Ha hozzáteszem, hogy mindezt négy euróért, ami négy gombóc fagyi, vagy egy gyros ára, akkor érthető, mitől akadt torkunkon a nevetés. Nürnberg persze fantasztikus, a középkori falaktól ölelt belváros minden utcaköve évszázadok történéseiről mesél. Sokat azonban nem időzhetünk, mert kora délutánra már Stuttgartban kell lennünk és útközben még Rothenburgot is meg akarjuk nézni.

Feleségem és Kristóf villamoson utaznak.Nyár van. Csak Áginak van bérlete, így átad egy jegyet a gyereknek, hogy lyukassza ki. Ekkor megszólal egy nyugdíjasforma idősebb férfi vele szemben: Itt sosem jön ellenőr, nem kell lyukasztani.
Ez a történet a német autópályán jutott eszembe, amikor a porschék, mercédeszek magától értetődő természetességgel fékeznek le egy-egy 80-as vagy 60-as táblánál. Pedig sehol nem láttunk rendőrt.

Tegnap elmentünk Kisvárdára Tibiék egyik korai művének a Krónikásnak az előadására. Gyorsan mentünk, de így is jó három óráig tartott az út a negyven fokban. Az előadást a helyi erők és a városból és vagy környékről elszármazott és ma már karriert is befutott színészek-énekesek adták elő. Pazarul. A darab a hatalom és az írástudók viszonyáról szól. Hogy a hatalom miként manipulálja és ha kell teszi tönkre a szó minden értelmében az alattvalóit. Jó darab, szép darab. Egyetlen hibája, hogy az elmúlt majdnem harminc évben egyetlen év sem volt, amikor ne lett volna nagyon is aktuális.
Az előadás után óriási siker, ünneplés, fogadás hosszú anekdotázás, evés-ivás. Negyed egykor indulunk haza. Fél négykor már ágyban is vagyok, de kilenckor már kivet az ágy, igaz ebben közrejátszik egy kóbor telefoncsörgés is. Délután a tegnapiak hatására nekiállok áthangszerelni az egyik, már meglévő számot. Közben, merő kikapcsolódásból írogatom a Szombathelyiek darabját. Elméleti felkérés már van, konkrét még nincs. Kitűzött bemutató van, pénzről nem esik szó. Ez is a magyar valóság.