Péntek reggel felhívott Antal Matyi a Nemzeti Kórus vezetője, mondván, hogy megalapításuk 25. évfordulója örömére zeneszerző versenyt hirdettek Zeneakadémisták részére. Hétfőn kellene eredményt hirdetni, de az eddigi zsűri tagjai sorba visszaadták a megtiszteltetést. Mivel csak négy pályamű van, ráállok a felkérésre. Este megkapom a kottákat és már azt is értem, miért adták vissza elődeim. A négy műből egyetlen egy sincs amelyet tiszta szívvel győztesnek nevezhetnék. A számomra hangzásvilágát tekintve legszimpatikusabb mű annyira rövid, hogy nem felel meg a kiírásnak, a többi néma csend.
Persze a kukacos almák között is van legszebb, legjobb. Hétfőn reggel a MüPában másfél óra tanakodás, anekdotázás és sok-sok kompromisszum után megállapodunk a győztes műben. Mindenesetre, ha ez a felhozatal fiatal kollégáknál, egy darabig még nem kell tartanunk a konkurenciától.

Akciós útikönyvekkel van tele a Libri könyvesbolt. Ági is vett egy új Németországról szólót, mivel nyár végére tervezünk egy néhány napos kirándulást. Nézem, nézem, és nem bírok rájönni, mi olyan furcsa a borítón. Aztán beugrik. Az ország nevét két szóban írták rá. Német ország. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Igaz, hogy két sorban, de elválasztójel nélkül. Lapozgatom az egyébként szép kiadványt, és Schmitt Pál nevét keresem a nyelvi lektorok között, de nem lelem. Ezek szerint nélküle is képesek vagyunk a magyar nyelv szabályait átértelmezni. Másként szólva, örömmel tölt el, hogy a nép egyszerű gyermekei és vezetőik egy szinten állnak.

Többszöri halasztás után tegnap este végre megvolt az ELTE zenekarának és vegyeskarának számára készült Res gesta mundi című oratórikus művemnek a bemutatója. A középkori latin szövegekre készült kb. 25 perces darab meglehetős nehézségek elé állította a kórust és zenekart, és Kovács Lászlótól megtudtam, hogy a próbák közben sűrűn szóba került édesanyám is, viszont néhány napja az egyik próbán végre átlendült a darab a holtponton és azóta már élvezik, szeretik is. Az eredetileg évadzáró hangverseny érthető okokból Mádl Ferenc emlékkoncertté alakult átt, így Bach Air-je után Kocsár Magnificat-ja szólalt meg majd az én darabom. Néhány helyi, középkori irodalommal, illetve latinnal foglalkozó professzor is gratulált, valamint Dalma asszony is.

Szép időre ébredünk, így a fiúk legnagyobb bánatára egy kirándulás mellett döntünk. Hiába tiltakoznak – mintha csak magamat látnám tizenéves koromban – reggeli után készülődés és indulás. Az interneten a pilisszentkerszti szurdokot ajánlják többen is. Kinézem a pontos útvonalat, de a biztonság kedvéért a GPS-be is betáplálom a megfelelő utcát, ahonnan a 1,5-2 km hosszú mesés szurdok túra indul. Addig nincs is gond, amíg a faluba érkezünk. Itt aztán követjük a műszert, de legnagyobb döbbenetemre, nem egy kis zsákutca végébe, hanem a falut elhagyó főútra irányít, s próbál meggyőzni arról, hogy jó helyen vagyunk. Megállok. Lassan elindulunk visszafelé, mert azt érezzük, merre kellene lennie a látványosságnak, csak épp az utat nem leljük. Az első kereszteződésnél behajtok. A ronda, sáros terepen néhány autó parkol. Táblának, turistajelzésnek azonban nyoma sincs. Visszamegyünk a falu közepére, ott volt valamilyen eligazító tábla. A család megpróbálja értelmezni a táblákat és úgy dönt, ott voltunk jó helyen, ahol először megálltam. Nyomás vissza. Lehajtok a kis eredi útra, mondván a végén csak lesz egy parkoló. Út van, parkoló nincs. Aztán már út sincs. Legalábbis autóval járható nem akad. Vissza az erdő szélére. Leparkolás. Hátizsák fel. Irány az erdő. Az első útelágazásnál megállunk. Jeleket itt sem látunk. Vegyük elő a térképet. Ekkor derül ki, hogy a térkép a kocsiban maradt. Tanakodás közben turistáknak látszó emberek jönnek felénk. meginterjúvolom őket, mondván a híres szurdokot keressük, jó irányba tartunk-e? Szerintük, ott ahonnan jönnek, nincs szurdok. Vissza az autóhoz. A fiúk zendüléshangulatban. Újra vissza a falu központja felé. Újra megállok az első kereszteződésnél. Egy férfi és egy nő falatozik a fa asztalnál. Ágit bízom meg a kérdezősködéssel. Ahogy a visszapillantóba pillantok, látom, hogy a férfi egy kristályt lóbál, majd a következőket hallom: itt kell valahol lennie. Kínomban röhögni sincs kedvem. Helyette olyan kifejezéseket hallatok, amiket rögtön meg is bánok. Újra csak autóba ülünk és megint csak a központ felé vesszük az irányt. Leparkolok, majd nekikezdek a térkép tanulmányozásába. Akárhogy nézem, a szurdoknak ott kellene lennie, ahol már vagy 40 perce keressük. Elindulunk a csörgedező patak nyomában, de hamar kiderül, hogy az út nem követi a vizet. Tanácstalanok és dühösek vagyunk. Itt állunk egy az internetes leírások és fotók szerint gyönyörű természeti kincs közelében és nincs egy rohadt tábla, ami útbaigazítana. Ahogy a gazban lépkedünk persze mindannyiunkban feltolulnak az osztrák élmények a tiszta falvakról és kitáblázott turista látnivalókról. Újabb kérdezősködés egy helybélitől, aki szívélyes és szakszerű tájékoztatást ad. Végül visszakerülünk oda, ahol a bűvöskristályosoktól már egyszer elköszöntünk. Jelzést most sem látunk, de hiszünk a helybéli tanácsának és a susnyáson keresztülvágva rövidesen tényleg a káprázatosan szép szurdokban találjuk magunkat. Két óra múlva már újra az autónál vagyunk. Ebédelnénk valamit, de a közeli éttermek tulajdonosbarát árai elriasztanak. A következő településekben viszont egyáltalán nem esznek étteremben az emberek. De végül ez is megoldódik. A megtalált étterem barátságos a választék és az adagok is nagyok, az árak megfizethetőek. A fiúk biztos, ami biztos közlik, hogy most egy darabig nem hajlandóak kirándulni velünk. Pedig ez az igazi kaland! Vagy nem?

A 100 milliós buszsáv kapcsán a következő aranyigazságot tudta mondani egy illetékes elvtárs a rádióban: A forgalmi dugókat nem a buszsáv, hanem az autók okozzák. Gratulálok!