Kedden meg volt a Team building premierje a Corvin moziban. A tavalyi Filmszemle legjobb elsőfilmje (Almási, esetleg Szabó Réka filmje) egy évig várt a dobozában, mire moziba került. Annak idején az elmaradt bemutató oka igen prózai volt. Az erre szakosodott cerberus külföldi film besorolás alá tette a mozit, mondván, az alig 50 millióból készült nagyjátékfilmben külföldi pénzek is vannak. Mintha a többi magyar filmben nem lenne… Ez a besorolás viszont néhány milliós állami támogatás elmaradását jelentette. Így nem volt miből kópiákat és plakátokat készíteni. A mozi majdnem tele volt, az emberek jókat derültek a mások/saját kínjain. Kár, hogy egyetlen zenészem sem jött el, pedig igazán jól szól, ahogy játszanak.

Levelet hozott a postás. Rögtön kettőt is. Szép, elegáns, úgynevezett francia borítékban. Külön-külön. Számla van mindkettőben. És egy-egy csekk. Az egyik 6, azaz hat forintról, a másik 11, azaz tizenegy forintról. És egy kísérő levél, mely arról értesít, hogy a legutóbbi havidíj befizetést késedelmesen tettem meg. Most fizessek késedelmi díjat. Éppen néhány napja érkezett meg az esedékes havi számla. Be is fizettem annak rendje és módja szerint. Akár hozzá is írhatták volna és akkor nem került volna több száz forintjába a telefontársaságnak. De nem tették. Sőt. A felszólítás olyan határidőt szab meg, ami már akkor is elmúlt, amikor a levelek megjöttek. Tehát hiába sétált el a postára a feleségem a két komoly csekkel, hiába fizette be a kerekítések után összesen 15 forintot, félek, újabb felszólítást és újabb csekkeket kapok majd. Külön-külön borítékban. Sok száz forintért. Ha ilyen gazdagok a telefontársaságok, már nem is tűnik túlzásnak az a fránya különadó.

Kristóf újra Suttgartba utazik. A jegyvásárlási mizériáról már írtam korábban. Most éppen a repülőtér felé tartunk. A különböző táblákon különböző feliratok. Valahol Liszt Ferenc, valahol Ferihegy. Nem irigylem a külföldieket. Okulva a korábbi tapasztalatokból, nem indulunk el órákkal korábban, így másfél órával a gép indulása előtt állok meg a terminálnál. Az ideiglenes parkolóhelyeket megszüntették. Nem néhányat közülük, hanem mindet. A repülőtér környéke hemzseg a rendőröktől. Mögöttem villogó szirénájú rendőrautó araszol. Szemlátomást sehova sem siet. Kollégái legfontosabb tevékenysége, hogy az öt percnél tovább parkoló autókat elzavarja. Le a fizetős parkolóba. Tudják, óránként 900-ért. Megadom magam a sorsnak és persze megállok odalenn. Mire felérek, az A terminálból az utcáig áll a sor. A mi járatunkat nem találom az utas tájékoztató táblán, így velem született intelligenciámmal kikövetkeztetem, hogy a B terminálba kell menni. Valami ilyesmit mondhat a hangosbemondó is, de azt nem érteni. Úgy is van. A két terminál között a csodálatos Égi Udvar. na persze nem így, hanem angolul. SkyCourt. Így jobban hangzik. Igaz, mi halandók, csak egy alig egy méteres folyosót használhatunk belőle, de nem is nekünk, itthon maradóknak építették. Gyors csekkolás, több tucat papírra felkerülnek ugyanazok az adatok, amiket már a jegyvásárláskor is meg kellett adnom. Fél hat van. A gép egy óra múlva indul. A kedves hölgy meghagyja, hogy pontosan háromnegyedre legyünk ott, és majd akkor átveszik a kis VIPpest. Rövid séta, Képessport vásárlás, a gyerek megnyugtatása, hogy ez most nem az a járat, ami le fog zuhanni, megtárgyaljuk a legjobb taktikákat terroristatámadás esetére és máris ott vagyunk a kért időpontban a kívánt helyen. Igaz a kutya sem törődik velünk, de azért csak várunk. Időnként felbukkan egy-egy egyenruhás, minden alkalommal készülünk a búcsúra, de aztán kiderül, hogy ő sem a gyerekért jött. 25 perccel később szerényen megérdeklődjük, ugyan már, nem akarná-é valaki elvinni ezt a gyereket azért az ötven jó euróért, amit felszámoltak. De nem akarják. A beszélgetést meghallja egy éppen arra járó bennfentes és felajánlja, hogy elviszi a kölköt, mert úgyis épp arra lesz dolga. Ahogy elindulunk, megjelenik egy másik kolléga is, majd átveszi Kristófot. Még közlik, hogy a gép felszállásáig, vagyis 18 35-ig itt kell maradnunk a reptéren, s majd telefonon szólnak, ha minden rendben és hazamehetünk. Na, ezt már ismerem. A gyerek és kísérője eltűnik a kapuk mögött. Amennyire átlátunk a tömegen, úgy tűnik gyorsan keresztül jutottak az ellenőrzésen is. Nézzük a kijelző táblát, de ilyen gép, ami Stuttgartba megy majd fél óra múlva nincs is. A legközelebbi jelzett járat egy 6 50-es Helsinkibe menő repülő. Átmegyünk a másik terminálba, hátha ott többet tudnak. Nem tudnak. De ha nem tudjuk mikor szállt fel a gép, sőt, hogy felszállt-e egyáltalán, honnan tudjuk, hogy hazamehetünk? Kisétálunk a reptér feltúrt homlokzata elé. A járdát marcona rendőrök állják el. Mondjuk, hogy szeretnénk keresztül menni azon az általuk elhatárolt néhány méteren. Közlik, hogy csak a járda szélén mehetünk. Próbálom kitalálni a biztonsági rend okát, de nem lelem. Ahogy kikerüljük a nagydarab rendvédelmist, belátunk a lépcső alá, ahol egy robbanási szakértő szerel valamit háttal nekünk. Egy szinttel lejjebb rengeteg tűzoltó. Valaki bombariadóról beszél. Ezt nem értem. Vagy veszélyben vagyunk, és akkor a néhány méteres kordon is nevetséges, vagy nem vagyunk veszélyben és akkor mire ez a nagy felhajtás? Felhívjuk Kristófot, de persze nem beszélünk a bombariadóról. Még csak az kéne, hogy ezzel is idegesítsem. Megkérdezem, hogy beszálltak-e már, de azt mondja majd csak pár perc múlva fognak. Visszamegyünk a terminálba, Már a Finn járat sem jelenik meg a táblán. Keresünk egy információst. Egy szinttel lejjebb rá is találunk. Közli, hogy a gép nem jelzett késést, időben fog indulni. Azt már meg sem kérdezzük, hogy ezt ugyan miért nem lehet az utazóknak is megtudni. Megyünk fizetni. Másfél óra 1450 forint. Ági hosszan kémleli az eget, de szerinte egyetlen járat sem szállt fel az elmúlt percekben. Otthon aztán az interneten kiderítem, hogy tényleg elrepült a srác. Már előre várom az érkezését vasárnap. Ja, a reptéren óriásplakát hirdeti, hogy Magyarország az Unió soros elnöke. Ezt nem árt tudni. Már azt hittem Tiranában vagyunk.

A reggelinél, az eddigieknél kicsit feszültebb a légkör. A pincérnő kissé arogáns velünk, amit nem nagyon értünk. Mindent elfelejt, és ha figyelmeztetjük, kikéri magának. Kolléganőmnek nincs evőeszköze, s kérdésére, ahelyett, hogy szaladna hozni, elküldi a folyosó végére érte. Meg is jegyzem, hogy nálunk a Társaskörben, ha egy vendég akármilyen látszólag őrültséget is kér, az én kollégáim nem elküldik érte, hanem hozzák. Mert ez így normális. Úgy látszik egy négy csillagos szállodában nem feltétlenül az. Az eddigiekkel ellentétben, amikor is elnézést kértek, amiért az étterem úgymond zárása után pakolásukkal zavartak, 10 órakor egyszerűen kirúgnak minket. A zsűrimegbeszélésen felállítjuk a sorrendet, elkészítjük a pontozást, de úgy, hogy az esti koncert két versenyzője még bárhova beférhessen.
A város az eddigieknél is kihaltabb, a legtöbb üzlet zárva, pedig egyszerűen muszáj valami apróságot vinnem a családnak. Estére megérkezik a fesztivál igazgatónője is egyenest Zágrábból és kezdődhet az utolsó hangverseny. A Prágai Filharmonikusok húzzák fantasztikusan Jakub Hrúsa irányításával. Pavel Haas Tanulmány vonósokra című műve újabb nagy felfedezés. Akárcsak a második részben játszott Jan Vaclav Hugo Vorisek (1791-1825) szimfónia. Nálam ritkán jönnek be az elfeledett kismesterek, de ez a darab egészen káprázatosan jól megírt, vérbő muzsika. Az első rész második száma Chopin e-moll zongoraversenye. A szólista a húszon éves orosz Denis Kozhukhin, a tavalyi Erzsébet Királynő Zongoraverseny győztese. Hallgatom, hallgatom és próbálok fogást találni rajta, de nem megy. Remek előadó, nagyszerű zongorista. Kollégáimmal egymásra nézünk és megállapítjuk, hogy újra kell gondolnunk a végeredményt. Ezt is tesszük a szünetben a zenekar igazgatóijában. Négy díjunk van. Valamennyi meghívás egy szlovák vagy cseh fesztiválra. És számtalan szempont. Végülis a következőket határozzuk: Az úgynevezett kritikusok díját és a jövőévi zsolnai koncert lehetőségét a német ütős srác kapja. Polina – a legnagyobb örömömre - a Prágai Tavaszi Fesztivál vendége lesz. Két Pozsonyi Fesztiválmeghívást osztottunk ki az orosz zongoristának és a horvát gitárosnak. A közönség-díjat, ahogy vártuk is a spanyol zongoraduó nyerte.
A koncert után fogadás a városházán. Beszédek, köszöntők, köszönetek. Egyszer csak a nevemet hallom, meghajlok. A polgármester magyar szavakkal köszönt és köszöni meg a munkámat. Jól esik ez Jan Slota egykori fellegvárában. Aztán evés, ivás, kötetlen beszélgetés. Olga Smetanovával a nemrég érkezett igazgatóval beszélgetek. Elmondja, hogy már az is öröm lesz, ha egyáltalán folytatni tudják ezt a fesztivált, hiszen mint mindenkinek Európában, nekik is komoly pénzügyi gondjaik vannak.
11 előtt hazajövök, hogy még csetelni tudjak Ágival. Már javában pakolok, amikor Gardából kapok egy sms-t, hogy hatalmas sikere volt a Magnus, maior, maximusnak. Újabb dekák rakódnak a májamra.
Éjjel rosszul alszom, sokat forgolódok, mennék már haza. Nagyon nem siethetek, mert mindenkivel kilencet beszéltünk meg az utolsó reggelihez, fotózkodáshoz, elköszönéshez. Így hát pakolok, blogot írok, aztán irány haza!

Eseménytelen nap. Hosszú reggeli, gyors blog írás. Kimerészkedem az utcára, ahol a már-már kánikulai 9 fokot mutatja a hőmérő. És nem esik! Ezen felbuzdulva nekivágok gyalog a Budatin kastély felé. Igaz, hogy előre tudom, zárva, de legalább csinálok valamit. Egyre reménytelenebbül külvárosi környékre vissza GPS. Hiába állítottam gyalogos üzemmódba, mégiscsak szeretné ha felhajtanék egy autós felüljáróra. Azért sem teszem. Rövid tanakodás után megadom magam a sorsnak és visszafordulok. Sétálgatok. De bármerre indulok el, látszólag céltalanul, néhány perc múlva már megint a jól ismert köveket taposom. Megkeresem a régi, borzalmas emlékű szállodámat a Hotel Szlovákiát. Alig találom meg, mert az egykori szocreál tér helyén újabb bevásárlóközpont épült. Hajrá jövő! A hotelben nekiállok dolgozni. A zeneszerzők honlapjára újabb és újabb tagok, adatok, lemezek kerülnek fel. Végül csak este lesz valahogy. Délután kapom az sms-t, hogy Gardában a gyermekkarok kórusversenyén nagy sikerrel ment a nyitókoncerten az Ave verum corpus a Marczibányi téri Kodályosok előadásában. Még így, 1000 km távolából is jó érzés.
Az este főszereplője a pozsonyi Cappella Istropolitana. Műsoruk ígéretes. Előbb egy Mozarttal egy időben született és szinte egy időben meghalt német szerző, bizonyos Joseph Martin Kraus c-moll szimfóniáját játsszák – a szerző később Svédországba költözött és honosította meg a klasszikus zenét, nyittatott operaházat – majd Leopold Mozart altharsonára írt versenyművét Alexander Gorbunov szólójával. Az előbbi mű csupa izgalom, pezsgés – persze amolyan kismester szinten – a versenymű maga az unalom. A második részben Weber fagottversenyét halljuk a francia Marc Trenel, meglehetősen csúnya hangján, míg végül Pleyel f-moll szimfóniáját. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy a rossz klasszikus műveknél legalább meg van az az örömünk, hogy mindig tudjuk formailag hol is tartunk, mennyit kell még kibírnunk. A másik, hogy annyira szeretnék legalább egy Pleyel lenni. Nem túl jelentős szerző, néhány remek darabbal, kottakiadó, hangszergyáros, hangversenyterem tulajdonos és élete végére nagyon gazdag. Nekem ennyi elég is lenne. Ezzel a gondolattal indulok haza