Újabb esős napra ébredek. Ezúttal a takarító kopogására. Morgok valamit, amiből értheti, hogy még nem üres a szoba. Reggeli közben Ivanával a fesztivál tényleges szervezőjével beszélgetek. Megtudom, hogy egyenként hallgat, néz meg minden későbbi meghívottat és aztán évekig egyeztet a fiatal művészekkel. A programot közösen rakják össze a szólistákkal, persze egyeztetve a vendégzenekarokkal is. Nem irigylem, rengeteg munka. Ráadásul, amikor elkezdi a következő fesztivált előkészíteni, még nem tudhatja mennyi pénze lesz rá. Valahogy olyan ismerős ez az egész. Arról nem is beszélve, hogy a szlovák televízió semmilyen érdeklődést nem mutat a rendezvény iránt. Felvetettem, hogy megkereshetné az Arte tévét, hátha ők látnak ebben fantáziát.
A reggeli blog írás után a környékbeli ajánlott nevezetességek közül kiválasztom a 27 km-re lévő Rajecká Lesnát. Itt található a szlovák Betlehem, egy 8 és fél méterszer 3X3-as, kézzel faragott látványosság, ami egyben bemutatja a szlovák történelmet is. Legalábbis a hotelben kapott leírás szerint. Utánanézek az interneten, kiderül, egész évben nyitva, ingyenesen látogatható. Az út ronda gyártelepek között vezet, a minősége is ennek megfelelő. Mindegy, nem sietek, úgyis szakad az eső. A kocsiban a hőmérő 4 fokot mutat, de fél óra múlva, mire megérkezem egy kis faluba, már csak 3 fok van odakinn. Valahogy nincs kedvem kiszállni, sétálni. Pedig nem ártana, mert még vagy fél órát tart az ebédszünet. Addig megnézhetném a közeli híres kálváriát, és hozhatnék egy flakon vizet a gyógyhatású forrásból. De egyiket sem teszem. Ülök a kocsiban és fázom. Könyvet nem hoztam magammal, így egy Beatles CD-t teszek be. Egy óra után pár perccel kiszállok körülnézni. Az eső csillapodott, mintha a nap is ki akarna sütni, de csak mintha. A betlehem egy templomparkban található egy faházban. Az egész környék búcsújáróhelyhez hasonlít. De most csak én járok itt. Annyira, hogy minden zárva. A faház, a templom, egy kis büfé. Minden. Lófrálok még vagy negyed órát, aztán kicsit csalódottan teszem meg visszafelé az utat.
Már nem tévedek el, mondhatja bátran, a GPS, hogy forduljon jobbra, én tudom, hogy balra kell, különben bóklászhatok megint napestig az egyirányú utcákban. A meleg szobában olvasásra adom a fejem. Később a zeneszerzők honlapját töltöm fel adatokkal. Nevekkel, lemezekkel, koncertekkel. Teszek még egy kísérletet a sétára, de az újra meg újra rákezdő eső beterel a közeli bevásárlóközpontba. Ijesztő, hogy ugyanazok a boltok, ugyanazok az áruk és ugyanazok az emberek a világ minden pontján.
Ma este egy spanyol zongoraduó testvérpár és egy szlovák énekesnő koncertjére kerül sor. Az előbbiek nem nagyon tetszenek. Szerintem rémes a Mozartjuk, agyon pedálozott a de Falla. De magasak, fiatalok, van bennük valami délies vonzerő. A közönség imádja őket. Két ráadást is játszanak. Egy Milhaud-t és Lutoslawsky Paganini variációját. Szerintem ez volt a legjobb a programjukban. A szünetben zsűrimegbeszélés címszó alatt újabb kóstoló a helyi szeszkultúrából. Jól esik az egésznapos hidegben. Mária Porubcinová a szlovákok reménysége bevállalós énekesnő. Először is olyan abroncsos ruhában jelenik meg, ami már önmagában is negyedórás ámulatot okoz, másrész merész műsorválasztással örvendeztet meg. A Szlovákiában élő, bár eredetileg orosz Yevgeny Irshai (szerintem Jevgenyíj Irsai) bemutatóként elhangzó Emily Dickinson verseire komponált dalciklusát gyönyörűen énekelte. Remek a darab is, remek a zongorapartner Róbert Pechanec is. Sajnos a darabnak nem volt igazán nagy sikere, pedig tényleg jó mű volt. Ezután Dvorak dalok következtek, kicsit operás előadásban, majd Klement Slavicky, a helyiek ismert szerzőjének sorozata.
Holnapra is esőt, de kicsit melegebbet mondanak a tévében. Már nem is reménykedem.

Kései reggeli, blog írás és tanakodás, mit is csináljak ma egész nap. Az interneten kinézek egy közeli várat, név szerint Stercno várát. A nap hol kisüt, hol elbújik, amikor megérkezem a vár alatti parkolóba – riasztóan üres – épp elkezd esni az eső. Gondolkodom, hogy hagyom a fenébe az egészet, de aztán győz a józan ész, nekivágok az erdei lépcsősornak. Mire feljutok a fellegvárba, az idő is megkegyelmez. Épp nekiállnék fotózni, amikor a várból többen is kiszólnak és integetnek. Velem született intelligenciámmal úgy fordítom, hogy siessek, ha be akarok jutni, mert most indul az idegenvezetés. Kereken tízen vágunk neki a középkori vár részben újjáépített falai közt tartott túrának. Szép is, érdekes is, a kilátás is lenyűgöző. Kár, hogy itt is csak szlovákul beszélnek és a feliratok is maximum csehül láthatók. Egy kápolnába érünk, ahol hat címer lóg a falon. Annyit azért megértek a feliratokból, hogy Kinizsitől Wesselényiig csupa a magyar történelemből ismert név a tulajdonosuk. Aztán egy soknyelvű tábla meséli el a kápolna sírboltjában halála után sok évtizeddel tökéletes állapotban megmarad, szentként tisztelt hölgy holttestének történetét. A spontán mumifikálódásra tudtommal még mindig nem adott egyértelmű választ a tudomány. Kicsit átfagyva érkezem vissza a kocsihoz. Volna még errefelé látnivaló, de azt inkább másnapra halasztom. Aztán ahelyett, hogy a táblákat figyelném, bekapcsolom a GPS-t. Így történhet meg, hogy nem csak simán visszajutok Zilinára, de mire észbe kapok, már a pozsonyi autópályán járok. Az első lehetőségnél visszafordulok. Ezek után elég egy rossz döntés a belvárosban és újabb negyedórás autókázás vár rám. Nem baj, az időmbe belefér. Muszáj valami kéz és arckrémet vennem, mert gyakorlatilag hámlik a bőröm. Az első bolt, ami szembejön velem a fantasztikus bevásárlóközpontban egy DM. Egyáltalán nem érzem magam nagyon hülyén, ahogy férfi létemre bolyongok a polcok között. Rajtam kívül csak nők vannak az üzletben. És miféle diszkrimináció, hogy a krémekre csak nők fotóját teszik fel? Hosszas válogatás után veszek valamit, amiről úgy vélem, hogy hidratál. Az utcán eszem még egy szelet pizzát, de annyira hideg van, hogy közben lefagy a kezem. Mire visszamenekülök a hotelbe, kitör a jégeső. Egy perc alatt csupa fehér lesz minden.
Az esti koncertre telt ház kíváncsi. Pedig a program meglehetősen modern. Egy nagyon szimpatikus, szerény német ütős fiatalember játssza az első félidőt. Látványosan és könnyedén, mosolyogva és nagy nagy sikert aratva. A második félidőben Anna Vidovic bűvöli a hat húrt. A horvát gitáros olyan elképesztő színgazdagsággal és érzékenységgel játszik, hogy időnként megáll a levegő. Piazzolla, Tedesco és Mangoré a műsora, de ő is ad két remek ráadást. Kollégáimmal úgy látjuk, négyre bővült a lehetséges nyertesek száma. A koncert után megkóstoljuk a Kárpáti brandyt, ami helyi konyak és nagyon finom. Séta hazáig az üres városban.

Már az ágyban jut eszembe, hogy a telefont kikapcsoltam, eltettem, így ahhoz, hogy megnézzem mennyi is az idő – What watch? Ten watch! – be kell kapcsolnom a tévét. Ezt először hajnali hétkor teszem meg, majd adok magamnak egy szundításnyi időt. A relativitás elmélet miatt a következő pillanatban már 9 óra 20 van, ami azt jelenti, hogy rohanhatok reggelizni. Kollégáim is sokáig nyomhatták az ágyat, mert még csak alig kezdtek bele Bangladesh egy napi hideg és meleg táplálékának elfogyasztásába. Régi fesztiválozó vagyok, tudom, hogy minimum annyit kell reggelizni, amivel az ember kihúzza az esti fogadásig. Már ha van. Időm amúgy is annyi, mint a tenger. Mindenesetre megtárgyaljuk a nagypolitikát. Kisebb vitánk van a franciák csador, burka stb. viselését megtiltó rendelete kapcsán. Kolléganőm egy török diplomata feleségeként ebben kiállást lát a nők jogaiért, valamint azt hangsúlyozza, hogy mindenkinek úgy kell viselkednie egy befogadó országban, ahogy azt ott elvárják. Ebben csak részben értünk egyet. Szerintem nincs jogunk megtiltani különböző ruhadarabok viselését, mert innen már csak egy lépés amikor előírják nekünk, hogy mit viseljünk.
Mire visszaérek a szobámba, már rendbe is rakták ismeretlen kezek. Blogot írok, internetezek, olvasok. Aztán útra kelek, hogy újra felfedezzem Zsolna szépségeit. Az elmúlt négy évben sokat változott a város. Lényegesen több lett a bevásárló központ. Lassan poroszkálva is elég egy óra a látnivalókhoz, pedig olyan helyeken is járok, ahol nem sok akad belőlük. Délutánra, amikor újra kimerészkedem az emberek közé, elered az eső.
Az esti koncertre alig fél ház kíváncsi, ami nagy kár. A tavalyi fesztiválgyőztes olasz karmester Francesco Angelico vezényli a Varsói Szimfonikusokat. Tökéletesen. Jó nézni és hallgatni egy sallangmentes, a zenével és a zenészeivel együtt élő karmestert. Pasztircsák Polina az első szólista. Berlioz Les Nuits d’été című (Nyári éjszakák?) hat dalból álló ciklusát énekli. Mint a koncert előtt megtudtam tőle, először. Ez nem hallatszik. Érzékeny hangon, puha, meleg hangszínnel remekül énekel. Fantasztikusan nagy sikere van. Jó érzés. Prokofjev második hegedűversenyét a szentpétervári születésű német Alina Pogostkina prezentálja. Virtuóz, de engem nem győz meg. Végül Ravel Lúdanyó meséi csendül fel majdnem tökéletes előadásban. Kolléganőim rábeszélnek a helyi büfében még egy szlovák röviditalra – nem kéretem magam sokáig – aztán a szakadó esőben hazamegyünk.

Délben indulok. Ragyogó napsütésben. A térképek és a GPS szerint is majdnem 400 km-t kell megtennem négy óra alatt. Nem reménytelen, ha nem jön közbe egy baleset vagy bármi, ami miatt lassítani kell. Zsolnára tartok a 21. Közép-európai Zenei Fesztiválra. Az M1-en nagy a szél és sok a kamion, kapaszkodni kell a volánba és nem sokat javul a helyzet szlovák oldalon sem. A szél enyhül, viszont nőnek a felhők. A hőmérséklet egyenletesen, de folyamatosan csökken. 12 fokban érkezem Szlovákia negyedik legnagyobb városába. Amit inkább a Kia autógyár, mint egyéb nevezetességek tettek ismertté. A szállásomat annak ellenére elsőre megtalálom, hogy a GPS szerint ilyen utca nincs is. Nem baj, a lényeg, hogy a hotel a helyén áll. Simán bejelentkezem, már várnak. A szobám fantasztikus, a fürdőszobám alig nagyobb egy átlagos lakótelepi lakásnál. Fél órával később zsűrimegbeszélés. Mint kiderül technikai okokból én vagyok az egyetlen igazi külföldi. Egy szlovák rádiós nagyasszonnyal, egy Bécsben élő cseh zeneszerző-zenetudós hölggyel hármasban gyakorlatilag az Osztrák-magyar monarchiát képviseljük. Az esti nyitóhangverseny fantasztikus magas színvonalú. A városi zenekar játszik, nem kisvárosi színvonalon. Benjamin Wallfisch angol karmester életrajza egy öreg embernek is dicsőségére válna. A nem mellesleg filmzeneszerzőként is jegyzett fiatalember kicsit pozőr, de tény, hogy jól szól a keze alatt a zenekar. Elsőnek Jan Cikker (1911-1989) Emlékek c. darabját adják elő. Nagy és kellemes meglepetés ez a zene. Az akadémikusok persze húznák a szájukat mert hangok, sőt jól kiválasztott hangok vannak benne. Szép, izgalmas muzsika. A Fesztivál második versenyzője Ryszard Groblewsky Lengyel honból, egy akkor brácsával lépa terembe, hogy kis túlzással csellónak nézem. Walton brácsaversenyét játssza fantasztikusan. Tisztán, technikásan, zeneien. A hagszere az én ízlésemnek kicsit hegedűsen szól, de ezzel együtt jó hallgatni. A szünetben rövid fogadás az igazgatóiban. A cseh kolléganő tolmácsol. A hangverseny második felében újabb szólista, ezúttal a francia Magali Mosnier mutatkozik be Ibert versenyművével. Vékony barna lány hófwehér elegáns ruhában. Kész siker. Ahogy mórikálja magát, táncol, forog erősen emlékeztet egy otthoni magazinsztárra. A második tétel viszont zeneileg is jól megoldott, nem lehet egy rossz szavam se. Nincs is. A záró scherzando alatt magamban unatkozom csak. Végül Prokofjev zseniális Klasszikus szimfóniáját hallhatjuk, helyenként pontatlan, de legalább életteli előadásban. A végén újabb fogadás, ezúttal a versenyzőkkel is kiegészülve. 10 után érek vissza a szállodába. Cset a családdal, majd alvás.

Fél egyre beszéltük meg a Marczibányi téri Kodály suliban, hogy meghallgathatom a Magnus-t mielőtt a kórus elmegy vele Gardába egy versenyre. Korán érkezem, de a parkoló, ahogy ígérték nyitva és be is állok. Fél egykor telefonos segítséget kérek, hogy megtaláljam a hatalmas épületben a próbatermet. Mint az rögtön kiderül nálam csak Uhereczky Eszter idegesebb, de semmi oka, a gyerekek fantasztikusan éneklik a hétnyolcados gyors darabot. Töröm a fejem, hogy valami értelmeset hozzászóljak, de nem nagyon találok fogást az előadáson. Aztán kicsit még szőrözünk, de a végeredmény nagyon is bíztató. Vissza az autóba és irány a péntek déli dugóban az M3 bevezetőszakasza. Valóban ne vagyok egyedül, de Gödöllő után már jól lehet haladni Debrecen felé. A kocsim csomagtartója olyan mint egy bibliaárus mozgóraktára. A különbség csak annyi, hogy nálam több láda kóruskotta van. Egy részét majd ott hagyom Katánál, akik remek raktárat alakítottak ki a házuk garázsából, más részét meg a különböző megrendelőknek szállítom le.
Négy előtt már a Hotel Lycium parkolójában bolyongok a különböző sorompókon keresztül, míg végül egyszerre érkezünk Vass M. Katival, aki a Rádiót képviseli a kétnapos, az 50 éves Bartók Béla Kórusversenyt ünneplő eseménysorozaton. A szállás, persze remek, mint mindig, és kicsit sajnálom, hogy nincs túl sok időm a koncert előtt egy úszásra vagy szaunára.
A hangverseny a bálteremben lesz, amitől kicsit félek, mert nem a remek akusztikájáról híres. Délután a városi gyerek és ifjúsági kórusok adnak hangversenyt, este a felnőtt kórusok. A Lautitia gyerekkar most az Ave verum corpust, az Ady gimi leánykara a Bordalt, Tamási Laciék este a Pénteki imát éneklik. Nagyon szépen. A két koncert közt alig van időnk a vacsorára, amit egy különteremben szolgálnak fel. Párkai tanár úrral próbálunk beszélgetni, de az ajtón túlról behallatszódó zúzós metál zene – a Telekom tart bulit a nagy étteremben – ezt kissé megkérdőjelezi. Mindenesetre a zöldborsó cappuccino mangalica darabkákkal – ez utóbbiak mikroszkópikus méretűek – nagyon finom. Az esti koncertre már szinte mindenki megérkezik, még Kocsis Zoli is beül – másnap ő vezényli majd Szokolay Istár pokoljárása című művét – és én nem irigylem a zongorakísérőket.
A kicsit hosszúra nyúlt koncert után rövid tanakodás, hova is kellene menni meginni valamit. Végül úgy dönt a kompánia, hogy maradunk a hotel bárjában. Elvileg tízkor zárnak, de a szomszéd teremben zajló céges buli miatt nyitva tartanak tovább is. Éjjel egyig megy a beszélgetés Petrovics, Vajda, Csemiczky, Szabó Sipos Máté, Török Ági és még néhányan. Békebeli idilli a hangulat. Mindenki felszabadult, jó kedvű. Ritka percek – órák.
A bőséges reggeli után még lebonyolítok néhány üzleti ügyet, leadok néhány kottát itt-ott majd elindulok haza.