Négy előtt tíz perccel ébreszt Ági és a vekker, szinte egyszerre. Pontosan tizenkét perc múlva már a ház előtt a szemerkélő esőben állok és várom az Airport buszt. Kb három hete rendeltük meg, és okozott némi kavarodást, hogy ketten, két különböző címről megyünk a reptérre. Biztos vagyok benne, hogy a vége az lesz, hogy hívhatok egy taxit a hajnali hidegben. De nem. A kisbusz időben fékez. A sofőr nem kérdez semmit, csak nyitja az ajtót. Hát tízkor indul a gépünk Amsterdamba, de a megszigorított csekkolás miatt két órával korábban már kint kell lenni. A reptér és környéke hemzseg a rendőröktől és örző-védő emberektől. Mint kiderül ma váltják le az eddigi taxis céget, akik azzal fenyegetőznek, hogy nem hagyják magukat kitenni.
Újabb kavarodás immár a reptéri busz irodán. De biztosítanak róla, hogy este, amikor visszajövünk nem lesz semmi gond. Nem hiszek nekik. A reptéren nincs tömeg. Egy automatánál becsekkolunk és elindulunk a belső váróba. Itt több tucat ember vetkőzik és öltözik. Van ebben valami morbid módon ironikus. Nadrágszíjakkal bíbelődünk, cipőfűzőkkel bajlódunk és megpróbálunk jóképet vágni mindehhez.

Bent a váróban egyetlen büfé van nyitva. Nagy forgalma nincs és akik vásárolnak, többnyire azok se magyarok. Nem csoda, egy szendvics ezerötszáz, egy kávé négyszáztól felfelé.

Még mindig van vagy másfél óránk az indulásig, így sétálunk. Én Gráf Zsuzsával futok össze, aki Tokióba tart. Elmesélem neki, hogy a neki ajánlott kétkórusos Salve Reiginám nyerte a Kóta zeneszerzőversenyét. Pihe Vass Lajossal, az Operaház frissen leváltott igazgatójával találkozik. Régi ismerősök, még a főiskoláról.

A beszállókapunál az a hír fogad, hogy ötven percet késik a gépünk a rossz amsterdami időjárás miatt. Aztán tíz perc múlva mégis felengednek a gépre. Mindig meglep, milyen kicsi egy ilyen masina. Ahogy elhelyezkedünk a stuárdesz közli, hogy leghamarabb 10 órakor fogunk felszállni. Általános morgolódás. Mindenki telefonálni kezd. Még lehet. Kiszállni azonban már nem. A gép egyébként félig üres, bőven jut hely mindenkinek. Negyed óránként újabb információkat kapunk. Néha reménykedünk, néha letargiába esünk. Végül kilenckor bekapcsolják a motorokat.

Tizenegykor érkezünk meg Amsterdamba. A leszállópálya olyan messze van a termináltól, hogy több mint tíz percig gurulunk, többek között egy autópálya felett. Schiphol tényleg nagyon nagy. Negyed órát gyaloglunk a kijáratig. A városba induló vonatot gyorsan megtaláljuk. Emeletes, tiszta, halk és pontos. Dél van, mire kilépünk a központi pályaudvar ajtaján. Egy csatorna, köd és biciklik végeláthatatlan sora fogad. Ahol bármilyen földbe rögzített vas oszlop, rúd, korlát stb. található, ott odaláncolt ócska biciklik is vannak. Ezer szám. Sőt.

Két óránk van a találkozónkig, amit a Concertgebouw menedzsereivel beszéltünk meg. Gyalog megyünk, kavargunk, kanyargunk a forgatagban. Jókedvemet két dolog korlátozza némileg: az első a nedves hideg, mely a csontokba hatol, a másik, hogy a fényképezőgépem eleme igen alacsony töltésszintet mutat. A város egyébiránt nagyon tetszik. A különös házak, a rengeteg csatorna a biciklik látványa keveredik a virágpiac, a karácsonyi bazár a rengeteg különféle kulturkörhöz kapcsolódó bolthoz, gyorsétteremhez.
A megbeszélés kicsit nehezen indul, de szivélyes velünk mindenki. Bosszantóan jól és szépen beszélik az angolt. Szégyellem magam a gyatra nyelvtudásom miatt. Végigvezetnek a házon, ami magánadakozásból épült és a mai napig sponzorok és a jegybevétel tartja el. Évi nyolcszáz rendezvény, 85-90 százalékos telitettséggel. Irigylem őket. A Concertgebouw híres gyermekprogramjairól is, így erről is meghallgatunk egy jó órás ismertetőt. Majd egyszer szívesen megírnám a témát, de attól tartok a Kodály-módszer kiüresedett neve mögött álló zenetanár társadalom nehezen fogadná el. Egyszer már tettem egy tétova kisérletet a finn tapasztalataim közzétételéről – lásd cikkek: Figyelj mama, zenét írok! – de a főváros zenei kulturpolitikusa nem volt hajlandó közölni az írást a cikk tartalma miatt. Most csak annyit, hogy évente harmincezer gyereket mozgatnak meg a komolyzene segítségével egy olyan országban, ahol az általános iskolákban egyébként ritka, hogy szaktanár oktassa a zenét.

Nem sok időnk marad. Még beszaladunk a közeli Van Gogh múzeumba, aztán villamosra szállunk és irány a pályaudvar. A reptéri unalmas várakozást sétálással és egy pohár csapolt sörrel enyhítjük. Most látjuk csak igazán, mekkora is ez a repülőtér. Egy egész város. Vasútállomással, bevásárlóközponttal és több ezer bolttal. De legalább meleg van.

A becsekkolás itt is hasonló: vetkőzés, öltözés. Aztán várakozás. A gép időben indul és pontosan érkezik Pestre. Újabb meglepetés. A reggeli hölgy tényleg rendberakta a reptérbusz foglalásunkat. Semmi fennakadás.

Éjfélre otthon vagyok.

Ha az ember hétfőn bemegy a munkahelyére sok mindenre számíthat és persze sok mindenre nem. December hatodikán például számíthat egy-egy kis mikuláscsokira az asztalán. Hétfő lévén számíthat sok levélre, számlára, elintéznivalóra is. Ma is így történt. Mikuláscsoki, sok levél. Az egyik a Kótától jött. Benne a szokásos Zeneszó című újság és két levél. Az egyikben meghívó a Kodály születésnapi hangversenyre. A másikban egy levél, melyben arról értesítenek, hogy az én művem nyerte a Liszt Ferenc bicentenárium alkalmából meghirdetett zeneszerzőversenyt.
Szeretem a hétfőt.

Másnap miközben a Nagycenki Széchenyi kastély felé autózunk Marciért izgulhatunk, aki a Bolyai Országos matek csapatversenyben döntős. Délig kiderül, hogy ők is továbbjutottak, de nem ereszthetnek le, mert náluk már ebéd után folytatódik a verseny.
Délután kis gyakorlás és nagy izgalom. Marciék másodikak lettek! Korai lefekvés, álmatlan éjszaka, korai kelés. Kristófék korosztálya reggel kilenckor kezd. Ha tízkor kerülünk színpadra, akkor is ott kell lenni fél kilencre, hogy magához térjen. Nehéz reggel. Nem akar felébredni. Ildikó végül kiküldi a mosdóba, hogy hideg vizet locsolgasson az arcára. Ez valamit segít. Minden versenyző karikás szemekkel támolyog a folyosón. Ez megnyugtat némileg. A korosztály legesélyesebbje, Abigél, most is nagyon jól játszik. Szerintünk nem lehet megverni. Kristóf gyönyörű Mozartot és egy nagyon gyors Komarovskit játszik. Ildikóék szerint nem elég jót. El vannak keseredve. Vigasztalnak minket, magukat, hogy Kristóf másfél évvel fiatalabb a többieknél. Majd legközelebb. Visszamegyünk a szállodába összepakolni. A jáki templomot fogjuk megnézni terveink szerint. Meg is érkezünk, ám zárva. Pedig nyitva kellene lennie. Kristóf már éppen elkezd háborogni, hogy ezért kellett idejönnünk, amikor Marci telefonál Pestről. Szerinte Krsitóf holtversenyben első lett Abigéllel. Hitetlenkedünk, de közben reménykedünk is. Abigél nővére ugyanis Marci osztálytársa és épp az imént telefonáélt neki. Ő már látta a kiírást. A jáki templomot úgy otthagyjuk, mint eb a szaharát és vidáman üvöltve autózunk vissza. És tényleg! Nem csalás, nem ámítás. De hogy ne unatkozzunk, a gálán is játszani kell majd. Feri szerint ez a büntetés a szerinte elsietett Komarovskiért. Én nem bánom. Az örömbe némi ürüm vegyül, én nem tudom megvárni a díjkiosztót és a gálát, mert hatra Óbudán kell legyek. Kettőkor beülök az autóba és alig négy óra múlva, hóesésben, esőben, szélben megérkezem. Családom még javában boloyng valahol, amikor a koncert után kilenc felé hazaérek. Kristóf halálosan fáradt és legalább annyira boldog. Marci kicsit lezserebben veszi tudomásul a matekverseny eredményét. Nem nagy dolog. Neki...

Vannak városok, melyek létezéséről évtizedeken keresztül alig veszünk tudomást, majd úgy fordul a sorsunk, hogy mindennapos vendégek leszünk ugyanott.
Így voltam sokáig Debrecennel, majd később Szombathellyel is.
Most mindenesetre ez utóbbi város felé tartunk, ahol háromévente rendezik meg a Koncz János Országos zeneiskolai hegedűversenyt. Kristóf ennek döntőjére qualifikálta magát egy hónapja. Az út szép, süt a nap, jó tempóban haladunk. Devecsernél nagyban folyik a vörösiszap katasztrófa nyomainak felszámolása, ezért vagy 15 km kerülőútra kényszerülönk. Az interneten talált és foglalt szállásunk nagyon rendben van, szembe vele egy szolid étterem is található. Ebéd, átöltözés és nyomás a Bartók terem. A hivatalos megnyitó és sorsolás háromkor, a verseny maga négykor kezdődik majd. Fél három. Kis gyakorló a földszinten. Idegeskedés. Gyakorolgatás. Felmegyek a sorsolásra. A B betűt húzzák, vagyis alig változik az eredeti sorrend. Gyors fejszámolás; hat előtt nem jut színpadra a kölök. Ez még három óra izgalom. A szomszéd termekben a korosztály legkobbjai. Mindenki helyes, kedves, mosolygós, de azért folyik a titkos erőlatolgatás. Iserős versenyzők, ismerős szülők, tanárok mindenhol. Aztán megjönnek Ildikóék és átveszik a gyereket. Gyakorolnak, gyakorolnak és gyakorolnak. Az emeleten tévén lehet nyomonkövetni a színpadi eseményeket. Az egyik gyerek jobb, mint a másik. Aztán végre mi jövünk. Átmegyünk a zenekari részlegbe a színpad mögé. Még két versenyző van előttünk. Hogy Kristóf ne idegeskedjen mégjobban, berakom egy távoli zenekari öltözőbe. Csak az utolsó pillanatban hívjuk ki, amikor már a színpadra kell menni. A terem szépen felújított, jó akusztikájú. Különösen a süket gyakorló után nagy élmény. A kötelezőt nagyon szépen játssza. Eddig jó. A Kabalevszkijt jó tempóban kezdi, magabiztosnak tűnik és elég tisztának is. A nehéz részek is jól kijönnek. Alig lapozok néhányat, máris zúg a taps. Jövünk ki, mindenki kiengedi az eddig visszatartott levegőt, amikor szólnak, hogy vissza kéne menni meghajolni. Nagy a siker. Jogosan. Jól játszott. Kérdés, ez mire lesz elég. Azt senki nem tudja, mikor lesz eredményhírdetés, mikor derül ki, ki jut majd tovább a döntőbe. Ildikóékkal elmegyünk a mi szállodánkhoz, helyesebben az étterembe. Feri iszik egy sört én meg irigylem. Aztán úgy döntök, egyszer élünk, ráadásul itt elég olcsó a taxi. Együtt iszunk. De nem bírjuk sokáig a feszültséget, csak vissza kéne menni megnézni, kiírtak-e már valamit. Naná, hogy kiírtak. 10 név, köztük Kristófé. Nagy az öröm.