Péntek délután ötkor a Budapesti Vonósok adott hangversenyt a MüPa Üvegtermében, Klasszikusok tükrében címmel. Egy-egy barokk remekmű mellé állítottak egy-egy kortárs darabot. Itt hangzott el a Concerto piccolo (mely szerény tiszteletadásként készült a concerto grosso műfaját felelevenítve) bemutatója is. Az előadás nem volt egészen makulátlan, de lendületes, jó produkció volt. Nehéz úgy ülni egy koncerten, hogy közben az ember az óráját lesi. Át kellett érnünk ugyanis az Olasz intézetbe, ahol fél hétkor kezdődött a Magnificat gyerekkar jubileumi koncertje, ahol szintén érdekelve voltam egy bemutató erejéig.
Azért utálom az ünnepi kóruskoncerteket, mert még nem találkoztam olyannal, ahol az egykori tagok, vagy azok hozzátartozói ne éreznék kötelességüknek, hogy magukkal hozzák 0-6 év közötti gyereküket, mintegy dicsekedve bemutatni a közösségnek; lám nekünk is van! Akik persze természetüknél fogva jogosan unatkoznak, hangoskodnak, cuppogva cumiznak, vagy éppen éhesek, szomjasak, mászkálni akarnak. A szülők ilyenkor úgy csinálnak, mintha ők ezt észre sem vennék és rendkívül büszkék arra, hogy már ilyen kis korban milyen szépen nevelik a zene szeretetére csemetéiket. Én meg nem hallok a koncertből szinte semmit.
Ez történt az Olasz intézet zsúfolásig megtelt nagytermében is. A jobb érzésű anyukák a terem ajtóiban bőgették a kicsiket, a kényelmesebbek a széksorok közepén.
Szebellédi Valiék fantasztikusak voltak! És nem csak az én darabomban. Mindenesetre a Magnus, maior, maximust olyan tempóban, lendülettel és lelkesedéssel énekelték, ami messze meghaladta földhözragadt vágyaimat. Köszönet érte!

András telefonált, hogy a szombathelyi színház anyagi okokból bizonytalan időre elhalasztotta az Árgyélus bemutatóját.

Elmentem a Magnificat gyerekkar próbájára, meghallgatni a jövő heti bemutató előtt a nekik írt darabomat. Négyszólamú, latin nyelvű, hét nyolcados gyors zene, amiben én is – mint sokan – megpróbáltuk, ha utolérni nem is, de legalább megidézni Orbán Demonját. Így aztán a hét nyolcad alatt időnként négy negyed megy, ami nem teszi könnyebbé a kórus életét. Szebellédi Vali azt mondta előtte a telefonban, hogy még nagyon az elején vannak a megtanulásnak. Így aztán nem vártam túl sok jót.
Ehhez képest: zseniálisak voltak. Mind tempóban, mind kifejezésben, játékosságban, dinamikai árnyalatokban. Nem nagyon tudtam mit hozzátenni. Kétszer elénekelték, aztán eljöttem.
Szeretem az ilyen próbákat!

Most telefonált Ordasi Péter a szegedi Bartók Béla nőikar karnagya, hogy a hollandiai Tonen2000 elnevezésű nemzetközi kórusversenyen kategória győztesek és nagydíjasok lettek. A világi kategóriában a Pénteki ima című, nekik ajánlott darabommal.

Megérkezett végre a Magnificat orgonakivonata! Virágh András Gábort, az egyik legtehetségesebb orgonista-zeneszerző fiatalembert kértem meg erre a munkára. Egyrészről úgyis kellett valamiféle zongorakivonat a kórusok számára, másrészt van esélye egy pécsi orgonás előadásnak is. Furcsa érzés nézegetni egy ilyen kivonatot. Olyan, mintha én írtam volna, de közben meg kicsit idegen is. Biztos vagyok benne, hogy remekül fog szólni!