Dél-Budai Bevásárlóközpont. Azelőtt Skála áruház. Előtte lófrál két nagydarab, már pusztán súlyra is tekintélyt parancsoló rendőr. Járkálnak, nézelődnek, beszélgetnek. Talán az idei fenyőfa árakat, vagy a piaci karácsonyfaizzók minőségét beszélik meg éppen, amikor az áruházból lihegve eléjük fut egy feldúlt férfi.
-Jöjjenek gyorsan! Odabent két biztonsági őr összeverekedett. Az egyik a földön fekszik, és vérzik a feje! - mondja idegesen.
A rend két jólmegtermett őre egymásra néz. Aztán vissza a férfire.
-Mi történt? - kérdezik komótosan.
A férfi némileg idegesebben újra előadja a sürgős beavatkozást igénylő esetet.
A rendőrök most sem mozdulnak. Talán azt mérlegelik, hogy ha most bemennek, akkor menthetetlenül jegyzőkönyvírás lesz a vége. Mehetnek vissza az őrszobára, és már megint ugrott a karácsonyi bevásárlás, nézelődés. Persze az is lehet, hogy a frissen változott jogszabályokat kérdezik ki egymástól. Mindenesetre nem mozdulnak.
-Mi történt? - kérdik értetlennek mutatkozva.
Az ijedt férfi harmadszor is nekikezd a mondandójának, amikor...


...amikor megérkezik a buszom, és felszállok. Sose tudom meg a történet végét.

Négy előtt tíz perccel ébreszt Ági és a vekker, szinte egyszerre. Pontosan tizenkét perc múlva már a ház előtt a szemerkélő esőben állok és várom az Airport buszt. Kb három hete rendeltük meg, és okozott némi kavarodást, hogy ketten, két különböző címről megyünk a reptérre. Biztos vagyok benne, hogy a vége az lesz, hogy hívhatok egy taxit a hajnali hidegben. De nem. A kisbusz időben fékez. A sofőr nem kérdez semmit, csak nyitja az ajtót. Hát tízkor indul a gépünk Amsterdamba, de a megszigorított csekkolás miatt két órával korábban már kint kell lenni. A reptér és környéke hemzseg a rendőröktől és örző-védő emberektől. Mint kiderül ma váltják le az eddigi taxis céget, akik azzal fenyegetőznek, hogy nem hagyják magukat kitenni.
Újabb kavarodás immár a reptéri busz irodán. De biztosítanak róla, hogy este, amikor visszajövünk nem lesz semmi gond. Nem hiszek nekik. A reptéren nincs tömeg. Egy automatánál becsekkolunk és elindulunk a belső váróba. Itt több tucat ember vetkőzik és öltözik. Van ebben valami morbid módon ironikus. Nadrágszíjakkal bíbelődünk, cipőfűzőkkel bajlódunk és megpróbálunk jóképet vágni mindehhez.

Bent a váróban egyetlen büfé van nyitva. Nagy forgalma nincs és akik vásárolnak, többnyire azok se magyarok. Nem csoda, egy szendvics ezerötszáz, egy kávé négyszáztól felfelé.

Még mindig van vagy másfél óránk az indulásig, így sétálunk. Én Gráf Zsuzsával futok össze, aki Tokióba tart. Elmesélem neki, hogy a neki ajánlott kétkórusos Salve Reiginám nyerte a Kóta zeneszerzőversenyét. Pihe Vass Lajossal, az Operaház frissen leváltott igazgatójával találkozik. Régi ismerősök, még a főiskoláról.

A beszállókapunál az a hír fogad, hogy ötven percet késik a gépünk a rossz amsterdami időjárás miatt. Aztán tíz perc múlva mégis felengednek a gépre. Mindig meglep, milyen kicsi egy ilyen masina. Ahogy elhelyezkedünk a stuárdesz közli, hogy leghamarabb 10 órakor fogunk felszállni. Általános morgolódás. Mindenki telefonálni kezd. Még lehet. Kiszállni azonban már nem. A gép egyébként félig üres, bőven jut hely mindenkinek. Negyed óránként újabb információkat kapunk. Néha reménykedünk, néha letargiába esünk. Végül kilenckor bekapcsolják a motorokat.

Tizenegykor érkezünk meg Amsterdamba. A leszállópálya olyan messze van a termináltól, hogy több mint tíz percig gurulunk, többek között egy autópálya felett. Schiphol tényleg nagyon nagy. Negyed órát gyaloglunk a kijáratig. A városba induló vonatot gyorsan megtaláljuk. Emeletes, tiszta, halk és pontos. Dél van, mire kilépünk a központi pályaudvar ajtaján. Egy csatorna, köd és biciklik végeláthatatlan sora fogad. Ahol bármilyen földbe rögzített vas oszlop, rúd, korlát stb. található, ott odaláncolt ócska biciklik is vannak. Ezer szám. Sőt.

Két óránk van a találkozónkig, amit a Concertgebouw menedzsereivel beszéltünk meg. Gyalog megyünk, kavargunk, kanyargunk a forgatagban. Jókedvemet két dolog korlátozza némileg: az első a nedves hideg, mely a csontokba hatol, a másik, hogy a fényképezőgépem eleme igen alacsony töltésszintet mutat. A város egyébiránt nagyon tetszik. A különös házak, a rengeteg csatorna a biciklik látványa keveredik a virágpiac, a karácsonyi bazár a rengeteg különféle kulturkörhöz kapcsolódó bolthoz, gyorsétteremhez.
A megbeszélés kicsit nehezen indul, de szivélyes velünk mindenki. Bosszantóan jól és szépen beszélik az angolt. Szégyellem magam a gyatra nyelvtudásom miatt. Végigvezetnek a házon, ami magánadakozásból épült és a mai napig sponzorok és a jegybevétel tartja el. Évi nyolcszáz rendezvény, 85-90 százalékos telitettséggel. Irigylem őket. A Concertgebouw híres gyermekprogramjairól is, így erről is meghallgatunk egy jó órás ismertetőt. Majd egyszer szívesen megírnám a témát, de attól tartok a Kodály-módszer kiüresedett neve mögött álló zenetanár társadalom nehezen fogadná el. Egyszer már tettem egy tétova kisérletet a finn tapasztalataim közzétételéről – lásd cikkek: Figyelj mama, zenét írok! – de a főváros zenei kulturpolitikusa nem volt hajlandó közölni az írást a cikk tartalma miatt. Most csak annyit, hogy évente harmincezer gyereket mozgatnak meg a komolyzene segítségével egy olyan országban, ahol az általános iskolákban egyébként ritka, hogy szaktanár oktassa a zenét.

Nem sok időnk marad. Még beszaladunk a közeli Van Gogh múzeumba, aztán villamosra szállunk és irány a pályaudvar. A reptéri unalmas várakozást sétálással és egy pohár csapolt sörrel enyhítjük. Most látjuk csak igazán, mekkora is ez a repülőtér. Egy egész város. Vasútállomással, bevásárlóközponttal és több ezer bolttal. De legalább meleg van.

A becsekkolás itt is hasonló: vetkőzés, öltözés. Aztán várakozás. A gép időben indul és pontosan érkezik Pestre. Újabb meglepetés. A reggeli hölgy tényleg rendberakta a reptérbusz foglalásunkat. Semmi fennakadás.

Éjfélre otthon vagyok.

Ha az ember hétfőn bemegy a munkahelyére sok mindenre számíthat és persze sok mindenre nem. December hatodikán például számíthat egy-egy kis mikuláscsokira az asztalán. Hétfő lévén számíthat sok levélre, számlára, elintéznivalóra is. Ma is így történt. Mikuláscsoki, sok levél. Az egyik a Kótától jött. Benne a szokásos Zeneszó című újság és két levél. Az egyikben meghívó a Kodály születésnapi hangversenyre. A másikban egy levél, melyben arról értesítenek, hogy az én művem nyerte a Liszt Ferenc bicentenárium alkalmából meghirdetett zeneszerzőversenyt.
Szeretem a hétfőt.

Másnap miközben a Nagycenki Széchenyi kastély felé autózunk Marciért izgulhatunk, aki a Bolyai Országos matek csapatversenyben döntős. Délig kiderül, hogy ők is továbbjutottak, de nem ereszthetnek le, mert náluk már ebéd után folytatódik a verseny.
Délután kis gyakorlás és nagy izgalom. Marciék másodikak lettek! Korai lefekvés, álmatlan éjszaka, korai kelés. Kristófék korosztálya reggel kilenckor kezd. Ha tízkor kerülünk színpadra, akkor is ott kell lenni fél kilencre, hogy magához térjen. Nehéz reggel. Nem akar felébredni. Ildikó végül kiküldi a mosdóba, hogy hideg vizet locsolgasson az arcára. Ez valamit segít. Minden versenyző karikás szemekkel támolyog a folyosón. Ez megnyugtat némileg. A korosztály legesélyesebbje, Abigél, most is nagyon jól játszik. Szerintünk nem lehet megverni. Kristóf gyönyörű Mozartot és egy nagyon gyors Komarovskit játszik. Ildikóék szerint nem elég jót. El vannak keseredve. Vigasztalnak minket, magukat, hogy Kristóf másfél évvel fiatalabb a többieknél. Majd legközelebb. Visszamegyünk a szállodába összepakolni. A jáki templomot fogjuk megnézni terveink szerint. Meg is érkezünk, ám zárva. Pedig nyitva kellene lennie. Kristóf már éppen elkezd háborogni, hogy ezért kellett idejönnünk, amikor Marci telefonál Pestről. Szerinte Krsitóf holtversenyben első lett Abigéllel. Hitetlenkedünk, de közben reménykedünk is. Abigél nővére ugyanis Marci osztálytársa és épp az imént telefonáélt neki. Ő már látta a kiírást. A jáki templomot úgy otthagyjuk, mint eb a szaharát és vidáman üvöltve autózunk vissza. És tényleg! Nem csalás, nem ámítás. De hogy ne unatkozzunk, a gálán is játszani kell majd. Feri szerint ez a büntetés a szerinte elsietett Komarovskiért. Én nem bánom. Az örömbe némi ürüm vegyül, én nem tudom megvárni a díjkiosztót és a gálát, mert hatra Óbudán kell legyek. Kettőkor beülök az autóba és alig négy óra múlva, hóesésben, esőben, szélben megérkezem. Családom még javában boloyng valahol, amikor a koncert után kilenc felé hazaérek. Kristóf halálosan fáradt és legalább annyira boldog. Marci kicsit lezserebben veszi tudomásul a matekverseny eredményét. Nem nagy dolog. Neki...