A szombati debreceni koncert után hazaautózunk ugyan, de a hétfő délután már megint az autópályán ér. Az eső szakad, hatalms a teherautó forgalom, köd is van. Remek érzés autóban ülni ilyenkor. Elviszek egy adag kottát Katáékhoz, aztán beesek a főiskolára, ahol a Sonus ütőegyüttes koncertje lesz. Kb fél ház van, ami nem is számít rossznak. A színpad tele hangszerekkel. Ahgy Rácz Zoli mondta egy interjúban, az ütősöknek már pusztán a látvány miatt is sikerük van. Ez igaz. Ezek a fiatalok viszont jók is. A Caprice-t még vagy három éve, egy bécsi Újévi koncert szünetében látott „ütősfilm” ihlette. Remekül játsszák. Kár hogy nekem kell videozni, így a rámtörő köhögést előbb megpróbálom visszafogni (vörös már a fejem, dagadnak az erek a nyakamon, folyik a könnyem), aztán megadom magam. Hülye érzés szétköhögni a saját darabomat, ráadásul a kamera is remeg a kezemben. Bő egy órás a koncert és máris visszafelé kavircolok. Az idő semmit sem javult, sőt.

Balázzsal reggel fél 10-kor találkozunk a Mele nevű kávézóban. Az intézményt egy Debrecenben élő olasz vállalkozó hozta össze, aki nem volt megelégedve a kávéfelhozatallal. Mi nagyon is meg vagyunk elégedve.Mandulás croassaint eszünk olyan forró csokoládéval, amilyen csak a mesékben van. Sűrű, zamatos, valódi csokoládéból és nem kakaóporból készült. Megáll benne a kanál.
Még benézünk hozzájuk, ahol Kocsár tanár úrnak elmesélem, hogy éppen egy japán terjesztővel tárgyalunk, aki a Négy Mária éneket szeretné árusítani Japánban.

Aztán elindulunk Balázs autójával Gyulára. Kívülállóként mindig komoly fenntartással viseltettem az ilyen nagy, városi terepjárók iránt, de utasként alaposan megváltozott a véleményem. Fantasztikus érzés a minden kényelemmel ellátott autóban az utazás, még ezeken az Istentől elhagyatott utakon is.

Gyulán gyors terepszemle a művelődési házban. Klasszikus, hetvenes évekbeli betonépítmény, meglehetősen száraz akusztikával, szinte ülhetetlenül szoros székekkel. De az emberek kedvesek, készségesek, nem csak segítőkészek, de ténylegesen is segítenek. Városnézés a napsütésben, majd próba és várakozás. Közben megérkeznek a városi notabilitások is. Örömüket fejezik ki, mi nem különben. A várakozás idegőrlő perceit a szemközti könyvtárban próbáljuk oldani Nemes Joe-val, aki fantasztikus munkát végzett a gyerekkar élén.

Hat órakor aztán beülünk a kétharmadig megtelt nézőtérre és kezdetét veszi az Erkel Bicentenáriumi Ünnepségsorozat záró koncertje. Ehhez képest az Erkel Alapítvány elnöke és a sorozat főmindenttudója Bónis Ferenc most nincs sehol. Kár.

A Magnificat Hungaricum a második részben hangzik el. Szerencsére a közönség nem menekült el a szünetben. A zenekar nagyon jó, a Kodály Kórus szokás szerint remek és a Lautitia gyerekkar sem ijed meg jobban, mint ahogy az ilyenkor elvárható. Siker is van, taps is, és persze sok meghajlás. Rövid fogadás, szép szavak. És hosszú út hazáig.

Fáradtan kerülök ágyba. Alattam éjjel kettőig szól a karaoki mulatság. Csak én nem élvezem olyan nagyon.

Az autó már magától is eltalál Debrecenbe. Előbb elfoglalom a szállást, majd elviszek egy adag kottát az Egyetemre. Utána parkolót keresek a következő három napra. Végül a kertvárosban, Katáék közelében parkolok le. Az esti próba jó hangulatban kezdődik. A gyerekkar és a Kodály Kórus alig-alig fér el a kis zenekari próbateremben. Vagy 150-en vannak. A gyerekek kicsit megszeppentek, de második nekifutásra mindent nagyon szépen énekelnek. Pad Zolival közben az orgonás változat hanghibáit javítjuk. Sajnos van bőven. Nem volt időm rendesen, hangról hangra átnézni és most meg van az eredménye. A próba végén ér az igazi meglepetés. A kórus kottából hiányzik 10 ütem. Elég égés ez számomra. Balázzsal abban maradunk, hogy elkészítem éjszaka, reggel kinyomtatjuk, lemásoljuk és a buszon megtanulják. Szerencsére nem valami nehéz helyről van szó.
Ennek megfelelő az éjszakám. Ráadásul valami tisztasági kényszertől vezérelve az első utcaseprők éjféltájban érkeznek. A kukások viszont fél hétkor ébresztenek.
Átmegyek nyolckor az irodába, ahol tényleg dolgoznak már ilyenkor! Segítőkészek. Valami gond van, mert a kotta oldala hiányzik. Aztán kiderül, hogy csak egy beállítási hiba. Készülhet a pót oldal a kórusnak 50 példányban. Balázs előbb akar menni, mint a busz, mert aggódik, hogyan fér majd el a helyszínen a csapat. Vele megyek.

Tegnap megérkeztek a gyulai meghívók, szórólapok. Jobb későn, mint soha. Valamennyin roszul szerepel a mű címe. Már ezen sem csodálkozom. Délután lesz az első összpróba a darabból. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy szól.

Kristóf versenyre megy, ezért adószámra van szüksége. Vagy adóazonosító jelre. Vagy mindkettőre. Ezt igazából senki nem tudja pontosan. Legkevésbé mi. Hogy ugyan minek egy 11 éves gyereknek még egy azonosító. A születési anyakönyvi kivonaton, a lakcímkártyán és a diákigazolványon kívül. Hátha nem azonos önmagával?
Kutakodás az interneten. Számtalani cikk, bejegyzés, ami mind azt taglalja, milyen gyorsan és könnyen beszerezhető a kért papír. Csak éppen a cikkekben megjelölt formanyomtatvány nincs sehol. Az egyik oldalon tájékoztató az Apeh kirendeltségekről, telefonszámmal együtt. Szerencsére van egy a közelben is. A telefont ugyan nem veszik fel, de ez normális ebben az országban. A környéken ugyan irodaházak nincsenek, de tapasztalatból tudom, hogy számos kerületi intézmény, orvosi rendelő, önkormányzati kirendeltség stb. helyt kapott a régi házakban. Hideg, barátságtalan reggel gyaloglok a megadott címre. Apehnek nyoma sincs. Miért is lenne. Aztán felhívom házi ügyintézőnket – édesanyámat – hogy derítse ki a helyzetet. 10 percen belül jön a telefon: Haller utca. Ahol naponta több tízezren állnak sorba. Ha ez az egykapus ügyintézés, nekem nem nagyon tetszik.