Míg Kristóf hegedű órán van, én beugrom a közeli „madaras tescóba” bevásárolni. Ha már ott vagyok, veszek egy kenyérpirítót is, a régi ugyanis tönkrement. Ezek a masinák valahogy nehezen viselik, ha valaki késsel-villával nekiszalad az izzószálnak. A pénztárnál megkérdezem, hogy a garanciához elég-e a számla, vagy nem. A hölgy elmondja, hogy ezt az információnál kell majd intéznem. Úgy legyen. Az információnál tájékoztatnak, hogy a jótálláshoz elég a számla. Egy buta ötlettől vezérelve megkérdezem a kisasszonyt, hogy ezt vajh a pénztárosok miért nem tudják. Kész a válasszal: ők mást tudnak. Nem szólok semmit, csak magamban morgok a szemtelen válasz miatt és arra gondolok, hogy ha én lennék a főnöke, tíz perc múlva már munkanélküli lenne. Ahogy a parkoló felé tolom nagy lendülettel a kocsit, egy bibliaárus fiatalember ugrik elém, majd félre.
Látom nagy lendületben vagy. - mondja.
Aha – válaszolom nem túl barátságosan, nem csökkentve a tempót.
Akkor halasszuk a beszélgetést későbbre? - kérdezi inkább csak magának, mint a távolodó hátam közepének.
Ettől megmagyarázhatatlan módon felderülök.

Reggel hét előtt öt perccel érkezem a Moszkva térre. Kovács Zoli ekkor telefonál, hogy Budakeszin a jelzőlámpa örök pirosra váltott. A kocsisor óriási, késni fog. 25 percet állok a hajnali hidegben és érzem, ahogy kezdek átfagyni. Debrecenbe tartunk a közös lemezfelvételünkre. 10 órakor találunk parkolóhelyet, és futunk az Aranybika szálló felé, aminek Bartók termében most négy napon át tőlünk lesz hangos a tér. Míg Zoli darabjával dolgoznak én elfoglalom a szállást. Kis, egyszobás igazgatói lakás a zenekar irodái mellett. Enyém a francia ágy, Zoli egy matracon alszik. Találkozom Katával, átadom neki a szokásos számlaköteget, átbeszéljük a Kiadó dolgait, majd megkeressük Zolit. Ebéd közben derül ki, hogy komoly bajok vannak. Eddig jószerivel egyetlen hangot sem sikerült felvenni. És nem a zenekar vagy a technika tehet róla. Egy teljes felvételi ülés kiesése komolyan veszélyezteti az egész lemez sikerét. Kezdek aggódni. És egyre rosszabbul lenni. Az allergiám is egyre erőseb, ehhez jön a megfázás összes negatív tünete. Veszek egy doboz nagy dózisú C vitamint és elkezdem tömni magamban. Nem sok javulást tapasztalok. Az esti ülésen mind a zenekar, mind a kórus nagyon lelkes. Ennek ellenére lassan haladunk. Jóval kevesebbet veszünk fel, mint azt szeretnénk. Alpár Tibi nagyon szigorú, amit persze mindenki megért, csak ki ne fussunk az időből. Az előadók toleranciája este kilencig töretlen, de akkor menthetetlenül felállnak és hazamennek. Őket is megértem. Közben más se nem látok, se nem hallok. Legszívesebben hazamennék, bebújnék a meleg paplan alá és kivárnám, míg jobban leszek. Ezzel szemben elmegyünk még Katához, aki főzött nekünk vacsorát. Borozunk, majd letámadom a neocitrán és papír zsebkendő készletüket. Az éjszakától inkább nem írok. Zoli nem sokat aludhatott, úgy szörcsögtem, fújtattam, küzdöttem az életemért.
Fantasztikus reggelit eszünk a szomszédos étteremben. Olcsó és finom. Ilyen is van még. Feltankolok neocitránból, papírzsebkendőből és vitaminokból. Már-már embernek érzem magam. A felvétel jó hangulatban folytatódik. Az ülés végére meg van a darab harmada. Ráadásul jól. Közben megérkezik Mayer Éva is, aki majd a borítót fogja tervezni. Most fotókat készít a próbáról. Ő is hoz egy kis gyógyszert. Azt is magamba tömöm. Olyan vagyok már mint egy kísérleti fehér egér. Bár ez nem olyan nagyon biztató. Délután átválogatjuk a képeket. Sok nagyon jó van köztük. Hangulatosak, izgalmasak. Jól visszaadják a lemezfelvétel teljesen abszurd hangulatát. Ő az esti vonattal vissza megy Pestre én pedig nekilátok rögzíteni a két nap eseményeit.

Végül persze nem hogy Egerbe, a MDN fővárosába nem jutottunk el, de még a pesti programok is kimaradtak. Erről persze többek között az irodalom tehet! Mert kiderült, hogy Kristóf nyárra feladott olvasónaplóját hétfőn le kell adni. Így aztán Ági nekiáll gyorsolvasni, hogy egyrészt utolérje a gyereket, másrészt, hogy, megelőzze és együttes erővel, kínnal veszekedésekkel megírják, amit meg kell. Jobb híján marad a tévé közvetítés. Mivel ez már a harmadik MDN, azt hihetné az ember, hogy a tévé alaposan felkészült az eseményre. Aztán kiderül, hogy tavalyról megmaradt másodosztályú ötletekkel próbálnak műsort készíteni. Ígéretük szerint kevés beszéd és sok zene lesz. De ez csak ígéret marad. A stúdióban nagy nevű műsorvezető képes olyanokat kérdezni, hogy ön szerint szükség van-e a Magyar Dal Napjára? Ettől még a két, nem éppen atomtudós öreg rocker is zavarba jön. Közhely kérdésekre közhely válaszok jönnek. Nem jobb a helyzet a külső helyszíneken sem, ahova rendre akkor kapcsol a rendező, amikor éppen átszerelés folyik a színpadon. Az egri műsorvezetőt olyan helyre rakták, ahol a saját szavát sem érti, igaz, nem is olyan fontos, amit mond, hiszen vagy látjuk, hogy nem történik semmi, vagy látjuk a színpadon muzsikáló Kiscsillagot. Vissza a stúdióba, ahol házigazdánk rendre összekeveri a helyhatározó ragjait, de ez egy irodalmi műsorokat is vezető személy részéről nyilván bocsánatos bűn. A délután felvett bejátszások vagy nem indulnak el, vagy a hangjuk hiányzik, de a többi magvas riport alapján megnyugodhatunk, semmit sem veszítettünk. A két vendég megpróbál jó arcot vágni az egészhez, bár látszik rajtuk, hogy pokolba kívánják az egész helyzetet. Mindenesetre megválaszolják az este egyik legjobb kérdését: más országban mennyire védik a saját zenéjüket? Majd jön a válasz: Amerikában erre nincs szükség. Na, ezt is megtudtuk. Közben a műfaji változatosság kedvéért Kaláka után Kalákát hallhatunk, majd Póka Egonék Jimi Hendrixet játszanak. A vén rókák után újabb, immár négyre szaporodott beszélgetőtárs érkezik a stúdióba. Az izgalom így rögtön négyzetre emelődik. Én fél 12-ig bírom, aztán feladom. Talán jövőre. Élőben.

Ülünk a reggeli dugóban Kristóffal. BAH csomópont. Sokadik lámpaváltásra lehet csak átjutni. Már megszoktuk. Így megy minden reggel, délben, este. 2-3 fiatal újságot osztogat. Általában a másik sávban, mint amiben mi állunk. De ma szerencsénk van. Letekerem az ablakot, köszön, benyújtja a lapot. A nagynevű bank drága pénzen vett borítóját rögtön ledobom az első ülés elé. Metropol. A címlapon öles betűk hirdetik: Új erkölcsi rend. Lapozok. A harmadik oldalon felül nagybetűs cím: Elhunyt a sérült katona is. Alatta egy színes képen jól ápolt nő fogja fájós fejét. Algoflex forte – hirdeti a reklám. Alatta a szlogen: A hírek miatt ne fájjon a feje! Ezen az oldalon az Afganisztánban megsérült és azóta sérüléseibe belehalt fiatalember híre mellett megtudhattuk, hogy négy munkás zuhant a mélybe egy építkezésen, ketten súlyosan megsérültek. A hírek miatt ne fájjon a feje!
Új erkölcsi rendszer.

Megjött végre a nagy hír: mehetünk a görög teknősért! Az előzmény annyi, hogy Kristóf hosszú évek kitartó könyörgésével kierőszakolta valamiféle házikedvenc megvásárlását. Minden szőrös, ugatós stb. állatra határozott nemet mondtam – ezzel kivívva a család általános utálatát – de végül nem találtam kellően indokolható érvet egy görög teknős ellen. Nem szőrös, nem ugat, nem nyávog, nem büdös. (Remélem nem!) Internet, kutakodás, kereskedők. Ági magára vállalta, hogy kitanulja a kisállat tartás alapjait. Vatera, terrárium, lámpa, föld. Meg ami még kellhet. Igazság szerint kezdem magam beleélni. Utoljára tizenévesen voltak halaim, de azok nem sok örömet jelentettek. A teknősök július közepén születtek és augusztus végén, szeptember elején lehet elhozni a tenyésztőtől.
Az a baj a GPS-szel, hogy nem ismeri a helyi változásokat. Azt már megszoktam, hogy állandóan fel akar a vinni a lezárt Margit-hídra, hogy nem tudja, hogy még vagy 10 évig nem járható a Keleti Pályaudvar környéke, de arra nem számítottam, hogy nem ismeri az átépített gödöllői lehajtást az M3-on. Így persze simán továbbfutok, egészen Szadáig. Itt aztán, ahelyett, hogy megfordítana, bevisz a faluba, hogy a benzinkútnál tegyek egy hátraarcot. Mindegy. A lényeg, hogy megérkezünk a megfelelő házhoz. A tulaj két teli terráriumhoz vezet, ahol hemzsegnek a néhány centis állatok. Mindegyik hátán festett azonosító szám. Kristóf kiválasztja a legnagyobbat. 35-ös mezt visel. Betesszük a szalmával bélelt dobozba. Nem fog unatkozni? – kérdezi Ági. Én meg persze tudom, hogy gyenge vagyok, és rábólintok: Legyen kettő. A választás joga viszont az enyém. Nagy pillanat. Ott guggolok a többtucatnyi árva gyerek között, és egyik sorsát örökre megváltoztatom. De melyikét? Győzzön a véletlen. Kiveszem az egyiket. A száma pont fordítottja az előzőnek:53. Ezt csak akkor látom, amikor a kezembe veszem, de jó jelnek gondolom. Doboz az állatokkal a kabátom alá, futás a kocsiig. Fűtés ezerrel fel. Folyik a víz rólunk hazáig. A GPS-t nem kapcsolom be. Út közben névadás. Az enyémet Darwinnak hívják. Kristófét Herkulesnek nevezzük el a méretei miatt. Otthon aztán a terráriumot néhány perc múlva elkezdik bejárni, felfedezni. Mit gondolhatnak? A reszelt répa, mindenesetre nem a kedvencük, azt már látjuk. Kristóf és Ági kimennek a kertbe növényeket szedni. Egy biztos; nálunk permettől nem kell tartani. Ez az udvar esőn és havon kívül legfeljebb bombákat látott hullani 45-ben. A növényeket beazonosítjuk. Ha minden igaz, pont ezeket szeretik. Majd meglátjuk. Ülünk a terrárium előtt és nézzük őket. Ma sem írok már hangokat. Nem baj.