Megjött végre a nagy hír: mehetünk a görög teknősért! Az előzmény annyi, hogy Kristóf hosszú évek kitartó könyörgésével kierőszakolta valamiféle házikedvenc megvásárlását. Minden szőrös, ugatós stb. állatra határozott nemet mondtam – ezzel kivívva a család általános utálatát – de végül nem találtam kellően indokolható érvet egy görög teknős ellen. Nem szőrös, nem ugat, nem nyávog, nem büdös. (Remélem nem!) Internet, kutakodás, kereskedők. Ági magára vállalta, hogy kitanulja a kisállat tartás alapjait. Vatera, terrárium, lámpa, föld. Meg ami még kellhet. Igazság szerint kezdem magam beleélni. Utoljára tizenévesen voltak halaim, de azok nem sok örömet jelentettek. A teknősök július közepén születtek és augusztus végén, szeptember elején lehet elhozni a tenyésztőtől.
Az a baj a GPS-szel, hogy nem ismeri a helyi változásokat. Azt már megszoktam, hogy állandóan fel akar a vinni a lezárt Margit-hídra, hogy nem tudja, hogy még vagy 10 évig nem járható a Keleti Pályaudvar környéke, de arra nem számítottam, hogy nem ismeri az átépített gödöllői lehajtást az M3-on. Így persze simán továbbfutok, egészen Szadáig. Itt aztán, ahelyett, hogy megfordítana, bevisz a faluba, hogy a benzinkútnál tegyek egy hátraarcot. Mindegy. A lényeg, hogy megérkezünk a megfelelő házhoz. A tulaj két teli terráriumhoz vezet, ahol hemzsegnek a néhány centis állatok. Mindegyik hátán festett azonosító szám. Kristóf kiválasztja a legnagyobbat. 35-ös mezt visel. Betesszük a szalmával bélelt dobozba. Nem fog unatkozni? – kérdezi Ági. Én meg persze tudom, hogy gyenge vagyok, és rábólintok: Legyen kettő. A választás joga viszont az enyém. Nagy pillanat. Ott guggolok a többtucatnyi árva gyerek között, és egyik sorsát örökre megváltoztatom. De melyikét? Győzzön a véletlen. Kiveszem az egyiket. A száma pont fordítottja az előzőnek:53. Ezt csak akkor látom, amikor a kezembe veszem, de jó jelnek gondolom. Doboz az állatokkal a kabátom alá, futás a kocsiig. Fűtés ezerrel fel. Folyik a víz rólunk hazáig. A GPS-t nem kapcsolom be. Út közben névadás. Az enyémet Darwinnak hívják. Kristófét Herkulesnek nevezzük el a méretei miatt. Otthon aztán a terráriumot néhány perc múlva elkezdik bejárni, felfedezni. Mit gondolhatnak? A reszelt répa, mindenesetre nem a kedvencük, azt már látjuk. Kristóf és Ági kimennek a kertbe növényeket szedni. Egy biztos; nálunk permettől nem kell tartani. Ez az udvar esőn és havon kívül legfeljebb bombákat látott hullani 45-ben. A növényeket beazonosítjuk. Ha minden igaz, pont ezeket szeretik. Majd meglátjuk. Ülünk a terrárium előtt és nézzük őket. Ma sem írok már hangokat. Nem baj.

Kaposvárra itt kell lekanyarodni. – mondja feleségem, nagyjából abban a pillanatban, amikor továbbhajtok az M7 kijáratán. Oké, elbambultam. Igazság szerint az Árgyélus egyik dalának ritmikáján gondolkodtam, így történhetett meg, hogy bár őrült mód sietünk, még sem figyeltem eléggé. Máskor szívesen teszünk megjegyzéseket Európa legsűrűbb lehajtó-hálózatával megépített autópálya szakaszára, de most jól jön, hogy alig hat kilométer múlva megfordulhatok. Kaposvárra 5 előtt néhány perccel érkezünk, hogy még éppen beessünk a református templomi hangversenyre, ahol a IV. Ifjúsági Európa Cantat résztvevői többek között az én, erre az alkalomra írt összkaromat is elővezetik. A karzaton kapunk helyet, ahol fulladozunk a levegőtlen hőségben. A díjkiosztó lebonyolítása nem a leggördülékenyebb, de az egész rendezvény hatalmas akaratról, lelkesedésről és szívről árulkodik. A darab lassabb tempóban, mint terveztem, de hatásosan kerül előadásra. Mint kiderült, az előzetesen még a nyomda előtt elküldött kottát küldték meg a külföldieknek, így akad némi ritmikai keveredés. Így jár az ember, ha a végleges változat előtt bármit is kiad a kezéből. A műsor hosszú, így sietni kell, hogy a sok száz gyerek még megvacsorázzon, hogy időben ott lehessen a Kossuth téren este nyolcra a folytatásra. Az időjárás kezd gorombává válni, de a rendezők nem tágítanak. Igaz, nem is nagyon van B terv. A záró ceremónia hatalmas szélben, festői-haragos kék ég alatt zajlik. De az égiek kegyesek a rendezvényhez és nem esik! A díjkiosztó után táncház kezdődik, mi pedig vacsorázni indulunk. Étterem választék van bőven és az árak is nagyon emberléptékűek. Utána még „rövid” éjfélig tartó baráti beszélgetés, sörözés a szervezőkkel, karnagyokkal. Közben rázendít az eső is. Szerencsére közel a szálloda. A barátságos hotel egyik érdekessége a szobányi méretű fürdőszoba, ahol a három alapegységet – wc, zuhanyzó, mosdó – sikerült mégis olyan kis helyre összesűríteni, hogy fogmosás közben állandóan beverem a könyökömet a zuhanyzó falába. A wc papírtartó viszont olyan messzire került a készüléktől, hogy komoly tornamutatvány kell a rendeltetésszerű használathoz. A maradék helyen viszont táncolni is lehetne. A szoba egyébként kifogástalan, a reggeli bőséges és a mélygarázs használata sem igényel komolyabb autóversenyzői tapasztalatot.

Ha minden igaz, megállapodás született a Debreceni Filharmonikus Zenekar, Kodály Kórus és Lautetia Gyerekkar valamint Gyula városa között, hogy az eredetileg november hatodikára, Erkel születésnapjára tervezett, majd egy héttel későbbre halasztott bemutatóját a Magnificat Hungaricumnak a debreceniek játsszák. Terv szerint a mű Debrecenben is elhangzik majd két nappal később az Anna templomban.
Rögzülni látszik a Téli rege és a Helység kalapácsa lemezfelvételének időpontja is. A mai álláspont szerint szeptember 14-én kezdődnek a munkák az Aranybika szálló Bartók termében, első debreceni sikereim színhelyén.

Az M7-en töltött majd négy órát leszámítva simán hazaértünk. Ahogy elkezdem leszerelni a bringákat a tetőcsomagtartóról, egy rendőrautó fékez és áll meg szinte mellettem az úton. Két fiatal, húszon éves rendőr ugrik ki belőle. Mint kiderült, a járdán ácsorgó idősebb férfi hívta ki őket, aki egy aktatáskát talált az egyik kapuban. Felveszik az adatait, majd tanácstalanul piszkálgatják a táskát. Az autójuk közben az út közepén áll. Le is parkolhatna, mert van hova, de így biztosan elegánsabb. Személygépkocsival kikerülhető, ha nem is könnyen. Fiatalok, jókedvűek. Nevetgélnek. Aztán egy turistabusz fékez le. Felnéznek rá. Aztán folytatják a nagyon fontos tanakodást. A busz vár. Kisvártatva nyílik az ajtaja és egy agilis hölgy ugrik le róla, s szalad a rendőrökhöz. Ékes – talán spanyol – nyelven magyarázza azt, ami nyilvánvaló. Hogy rossz helyen állnak, s ők nem tudnak tovább menni. A két rendőr nem szól egy szót sem, hanem felkapják a táskát, komótosan beülnek az autóba és elhajtanak.
Napról napra érzem, ahogy nő a közbiztonság!

A tenger. Aki járt már az Adrián, tudja, hogy Európában nem nagyon van szebb, kékebb, tisztább, hívogatóbb, fürdésre csábítóbb tenger ennél. Most sem csalódunk. A hőfokról annyit, hogy hőgutaütötte halak és főtt rákok sehol nem úszkáltak benne. Másnap Marcival bekerekezünk Trogirba. A város gyönyörű, de ahhoz, hogy ezt megtudhassuk hét kilométert kell bringázni. Többnyire felfelé. Legalábbis úgy érzem. Az utak keskenyek és hatalmas a forgalom. Másnap aztán korán reggel busszal jövünk be Kristóffal, megvenni az esti sütéshez a halat. Nagy a választék. 20-tól 180 kunáig terjednek az árak. Jól esik, hogy kinézik belőlünk a vásárlót. Kiválasztunk egy közepes méretű halfajtát és orosz emlékeim felidézésével, no meg ujjaim aktív használatával nyolc darabot kérek. Az eladó az árut valószínűleg ugyan azon az ősi mérlegen méri le, amit még menekülő IV. Béla királyunk is láthatott. Aztán mondd egy számot, amiből a hatvanat vélem kihallani. Mindenesetre bizakodom, hogy ez a deka és nem a kuna. A jól bevált módszerrel nagyobb papírpénzt adok, aztán várom, mi lesz. Később még csavargunk a piacon és a városban is, hiszen a busz visszaindulásáig bőven van időnk. Eszünk burekot és fagyit, nézegetjük a hatalmas yachtokat. Újra megállapítom; lehet bármekkora és bármilyen drága/menő stb. autód, vitorlásod, luxushajód, mindig lesz valaki, akinek nagyobb, drágább luxusabb van.
Az esti grill-parti jól sikerül. A halak csak mérsékelten ragadnak le a leragadás-mentes tálcákra. A sült krumplim viszont verhetetlen! A következő napokban aztán gyakorlatilag mindent megsütünk, amit csak lehet. Esténként csillagászkodás – ez többnyire a Hold megunhatatlan bámulását és fotózását jelenti – játék, beszélgetés. És persze hideg sör!

A sziget, mint a korábbiakból is kiderült, nem kimondottan biciklista barát terület. De ha már egyszer végigcipeltem az egész országon! Szóval teszünk még egy megveszekedett kísérletet, de néhány óra után be kell látni, hogy ha az ember gyereke többet tolja a kétkerekűt, mint gurul a lejtőn, azt nem lehet tiszta szívvel biciklizésnek nevezni. Marad a gyalogtúra és a fürdés. Az előbbi izzaszt az utóbbi hűt. Sőt. Időnként fagyaszt. De nem bánjuk. Csak azt, hogy haza kell jönni. Az utazásban két rossz dolog van. A pakolás. Ági hősiesen küzd a ruhákkal, társasjátékokkal, az egyebekkel. Én lelkileg próbálok felkészülni a holnap reggeli autós magánszámomra; a nagy kihajtásra. Kicsit aggaszt, hogy a környéken csak BMW és ennél nagyobb autók parkolnak, de az öreg Renault is simán leküzdi a Himalája méretű emelkedőt. Ahogy megállok a domb tetején, hogy felszereljem a bicikliket, sűrű pelyhekben hullani kezd valami finom por. Trogirnál már jól látszik, hogy a közeli Split mellett ég egy hatalmas terület. A nap ki sem látszik a pernye mögül. Félelmetes látvány.