Az M7-en töltött majd négy órát leszámítva simán hazaértünk. Ahogy elkezdem leszerelni a bringákat a tetőcsomagtartóról, egy rendőrautó fékez és áll meg szinte mellettem az úton. Két fiatal, húszon éves rendőr ugrik ki belőle. Mint kiderült, a járdán ácsorgó idősebb férfi hívta ki őket, aki egy aktatáskát talált az egyik kapuban. Felveszik az adatait, majd tanácstalanul piszkálgatják a táskát. Az autójuk közben az út közepén áll. Le is parkolhatna, mert van hova, de így biztosan elegánsabb. Személygépkocsival kikerülhető, ha nem is könnyen. Fiatalok, jókedvűek. Nevetgélnek. Aztán egy turistabusz fékez le. Felnéznek rá. Aztán folytatják a nagyon fontos tanakodást. A busz vár. Kisvártatva nyílik az ajtaja és egy agilis hölgy ugrik le róla, s szalad a rendőrökhöz. Ékes – talán spanyol – nyelven magyarázza azt, ami nyilvánvaló. Hogy rossz helyen állnak, s ők nem tudnak tovább menni. A két rendőr nem szól egy szót sem, hanem felkapják a táskát, komótosan beülnek az autóba és elhajtanak.
Napról napra érzem, ahogy nő a közbiztonság!

A tenger. Aki járt már az Adrián, tudja, hogy Európában nem nagyon van szebb, kékebb, tisztább, hívogatóbb, fürdésre csábítóbb tenger ennél. Most sem csalódunk. A hőfokról annyit, hogy hőgutaütötte halak és főtt rákok sehol nem úszkáltak benne. Másnap Marcival bekerekezünk Trogirba. A város gyönyörű, de ahhoz, hogy ezt megtudhassuk hét kilométert kell bringázni. Többnyire felfelé. Legalábbis úgy érzem. Az utak keskenyek és hatalmas a forgalom. Másnap aztán korán reggel busszal jövünk be Kristóffal, megvenni az esti sütéshez a halat. Nagy a választék. 20-tól 180 kunáig terjednek az árak. Jól esik, hogy kinézik belőlünk a vásárlót. Kiválasztunk egy közepes méretű halfajtát és orosz emlékeim felidézésével, no meg ujjaim aktív használatával nyolc darabot kérek. Az eladó az árut valószínűleg ugyan azon az ősi mérlegen méri le, amit még menekülő IV. Béla királyunk is láthatott. Aztán mondd egy számot, amiből a hatvanat vélem kihallani. Mindenesetre bizakodom, hogy ez a deka és nem a kuna. A jól bevált módszerrel nagyobb papírpénzt adok, aztán várom, mi lesz. Később még csavargunk a piacon és a városban is, hiszen a busz visszaindulásáig bőven van időnk. Eszünk burekot és fagyit, nézegetjük a hatalmas yachtokat. Újra megállapítom; lehet bármekkora és bármilyen drága/menő stb. autód, vitorlásod, luxushajód, mindig lesz valaki, akinek nagyobb, drágább luxusabb van.
Az esti grill-parti jól sikerül. A halak csak mérsékelten ragadnak le a leragadás-mentes tálcákra. A sült krumplim viszont verhetetlen! A következő napokban aztán gyakorlatilag mindent megsütünk, amit csak lehet. Esténként csillagászkodás – ez többnyire a Hold megunhatatlan bámulását és fotózását jelenti – játék, beszélgetés. És persze hideg sör!

A sziget, mint a korábbiakból is kiderült, nem kimondottan biciklista barát terület. De ha már egyszer végigcipeltem az egész országon! Szóval teszünk még egy megveszekedett kísérletet, de néhány óra után be kell látni, hogy ha az ember gyereke többet tolja a kétkerekűt, mint gurul a lejtőn, azt nem lehet tiszta szívvel biciklizésnek nevezni. Marad a gyalogtúra és a fürdés. Az előbbi izzaszt az utóbbi hűt. Sőt. Időnként fagyaszt. De nem bánjuk. Csak azt, hogy haza kell jönni. Az utazásban két rossz dolog van. A pakolás. Ági hősiesen küzd a ruhákkal, társasjátékokkal, az egyebekkel. Én lelkileg próbálok felkészülni a holnap reggeli autós magánszámomra; a nagy kihajtásra. Kicsit aggaszt, hogy a környéken csak BMW és ennél nagyobb autók parkolnak, de az öreg Renault is simán leküzdi a Himalája méretű emelkedőt. Ahogy megállok a domb tetején, hogy felszereljem a bicikliket, sűrű pelyhekben hullani kezd valami finom por. Trogirnál már jól látszik, hogy a közeli Split mellett ég egy hatalmas terület. A nap ki sem látszik a pernye mögül. Félelmetes látvány.

Szombat este a Batthyányi térre pontosan érkezik Marciék hajója Visegrádból. Kivételesen mi is pontosak vagyunk. Beerőltetjük a bőröndjét (benne az egyheti szennyessel) a látszólag már teli csomagtartóba és irány a Balaton. Horvátország felé bevett szokás szerint innen indulunk. Reggel a hajnali harmatban a biciklik felpakolása után nekivágunk a jó hétszáz kilométeres útnak.
Az utazás eseménytelen, de az idő nem túl bíztató. Odahaza még Pesten folyamatosan nézzük a netes előrejelzéseket. Csak a horvátok saját időjósa esküszik a napsütésre. A többiek hideget, esőt, egyszóval pocsék nyaralóidőt ígérnek. Amint átlépünk a Velebiten egy kb. hat kilométeres alagúton meglátjuk a tengert. Az autópályán elhelyezett hőmérő még mindig nem akar 25 fok fölé menni. De mire elüti a trogiri nagyóra a delet, már semmi okunk panaszra. Előtte azonban - igaz nem önszántunkból – végignézünk egy repülőgépes tűzoltást. Az út melletti gazos terület lángol-füstöl. A tűzoltók már szemmel láthatóan túl vannak a nagyján, s velünk együtt nézik az érkező repülőgépet, amint hajszálpontosan célozva kioldja a több ezer liter vizet. A GPS vidáman vezet minket a kis szigeten egész addig, míg a készülék úgy nem ítéli, hogy elfogyott alattunk a talaj. A koordinátákat tudomásul veszi, mutatja is, de szerinte itt már/még nincsenek utak. Megyünk tehát az orrunk után. Végül is éveken át bevált. Rövid tanakodás és tanácstalanság után megérkezünk a szállásunkra. Az internet szerint kb. 50 méter a tenger. Csak azt nem írták, hogy a házig gyakorlatilag függőleges utca visz majd le. Méricskélem, barátkozom, de azért biztos, ami biztos gyalog lejárom. Hátha kevésbé lesz meredek, ha majd ráhajtok. Fékezve-izzadva, általérezve tűnő életemet lecsorgok. Itt derül ki, hogy egyrészt orral nem tanácsos behajtani, mert akkor hogy jövök majd ki, valamint, hogy a biciklik nem férnek be a kapun. Megállok hát sréhen egy elegáns apartman kocsifelhajtóján, hogy leszereljem a négy gépet. A sorompóval és két ipari kamerával őrzött házból rögtön elő is ugrik a litván tulajdonos, de hiába néz csúnyán, maradok, amíg meg nem szabadulok a rakománytól. Innen már csak egy laza hátramenet az egyszerre két irányba lejtő úton és a háziak, valamint a többi vendég legnagyobb megelégedésére sikerül beállnom. Azt rögtön elhatározom, hogy innen, autóval majd csak egy hét múlva teszem ki a lábam.
A lakás rendben, kellően hűvös, a konyha jól felszerelt, a beígért grill tényleg olyan jól néz ki, mint a képeken és a terasz közel akkora mint az első lakásunk volt. A fele sűrű lugassal befuttatva és ráadásul a tengerre néz.

Miklós Tibi sem tétlenkedett ezen a nyáron! Tegnap este a harmadik darabját néztük meg a Szigeten. A Robin Hood kellemes, helyenként kimondottan szórakoztató, máskor érzelmes, pirotechnikával gazdagon meghintett produkció. Szomor György zenéje eredetibbnek indul, mint ami a későbbiekben lesz belőle, s a második felvonásra már ennyi ötlet se marad, hiszen a számok kilencven százaléka repríz. Kovács Áron celebnek indult, de énekes lett belőle. Hangja erőteljes és van egy egyéni hangszíne, ami soha nem árt ebben a szakmában. De jók a többiek is, ha nem is egyforma szinten. Gesztesi kitűnő választás volt Tuck barátnak, alkata, habitusa tökéletesen adekvát. Hát, ha még értenénk is a szövegét a nagy gospel alatt! Vikidál Gyula néhány mondatos próza kedvéért ölti magára csillogó-villogó (kétségtelenül látványos) jelmezét. Hogy ezek után mit keres a tapsrendben a főszereplők között, az rejtély. A darab szövegvilága abszolút 21. századi. Ezt nem is rejti véka alá, hiszen egyrészt a keretjáték – négy vissza-vissza térő szerzetes recitálja a kommentárokat – másrészt maguk a dalszövegek is állandóan kikacsintanak a mába. Végül is gyerek és felnőtt, ha nem is egyformán izgul, de egyformán jól szórakozhat.

Tegnap vettem egy serpenyőt. Elegáns, drága és ami a lényeg, sütőbe is tehető. Otthon kicsomagolás után elolvasom a mellékelt útmutatót. Azt írják: az edény élelmiszerrel érintkezhet. Hm. Elgondolkodom. Mindenesetre megnyugtató.