Szombat este a Batthyányi térre pontosan érkezik Marciék hajója Visegrádból. Kivételesen mi is pontosak vagyunk. Beerőltetjük a bőröndjét (benne az egyheti szennyessel) a látszólag már teli csomagtartóba és irány a Balaton. Horvátország felé bevett szokás szerint innen indulunk. Reggel a hajnali harmatban a biciklik felpakolása után nekivágunk a jó hétszáz kilométeres útnak.
Az utazás eseménytelen, de az idő nem túl bíztató. Odahaza még Pesten folyamatosan nézzük a netes előrejelzéseket. Csak a horvátok saját időjósa esküszik a napsütésre. A többiek hideget, esőt, egyszóval pocsék nyaralóidőt ígérnek. Amint átlépünk a Velebiten egy kb. hat kilométeres alagúton meglátjuk a tengert. Az autópályán elhelyezett hőmérő még mindig nem akar 25 fok fölé menni. De mire elüti a trogiri nagyóra a delet, már semmi okunk panaszra. Előtte azonban - igaz nem önszántunkból – végignézünk egy repülőgépes tűzoltást. Az út melletti gazos terület lángol-füstöl. A tűzoltók már szemmel láthatóan túl vannak a nagyján, s velünk együtt nézik az érkező repülőgépet, amint hajszálpontosan célozva kioldja a több ezer liter vizet. A GPS vidáman vezet minket a kis szigeten egész addig, míg a készülék úgy nem ítéli, hogy elfogyott alattunk a talaj. A koordinátákat tudomásul veszi, mutatja is, de szerinte itt már/még nincsenek utak. Megyünk tehát az orrunk után. Végül is éveken át bevált. Rövid tanakodás és tanácstalanság után megérkezünk a szállásunkra. Az internet szerint kb. 50 méter a tenger. Csak azt nem írták, hogy a házig gyakorlatilag függőleges utca visz majd le. Méricskélem, barátkozom, de azért biztos, ami biztos gyalog lejárom. Hátha kevésbé lesz meredek, ha majd ráhajtok. Fékezve-izzadva, általérezve tűnő életemet lecsorgok. Itt derül ki, hogy egyrészt orral nem tanácsos behajtani, mert akkor hogy jövök majd ki, valamint, hogy a biciklik nem férnek be a kapun. Megállok hát sréhen egy elegáns apartman kocsifelhajtóján, hogy leszereljem a négy gépet. A sorompóval és két ipari kamerával őrzött házból rögtön elő is ugrik a litván tulajdonos, de hiába néz csúnyán, maradok, amíg meg nem szabadulok a rakománytól. Innen már csak egy laza hátramenet az egyszerre két irányba lejtő úton és a háziak, valamint a többi vendég legnagyobb megelégedésére sikerül beállnom. Azt rögtön elhatározom, hogy innen, autóval majd csak egy hét múlva teszem ki a lábam.
A lakás rendben, kellően hűvös, a konyha jól felszerelt, a beígért grill tényleg olyan jól néz ki, mint a képeken és a terasz közel akkora mint az első lakásunk volt. A fele sűrű lugassal befuttatva és ráadásul a tengerre néz.

Miklós Tibi sem tétlenkedett ezen a nyáron! Tegnap este a harmadik darabját néztük meg a Szigeten. A Robin Hood kellemes, helyenként kimondottan szórakoztató, máskor érzelmes, pirotechnikával gazdagon meghintett produkció. Szomor György zenéje eredetibbnek indul, mint ami a későbbiekben lesz belőle, s a második felvonásra már ennyi ötlet se marad, hiszen a számok kilencven százaléka repríz. Kovács Áron celebnek indult, de énekes lett belőle. Hangja erőteljes és van egy egyéni hangszíne, ami soha nem árt ebben a szakmában. De jók a többiek is, ha nem is egyforma szinten. Gesztesi kitűnő választás volt Tuck barátnak, alkata, habitusa tökéletesen adekvát. Hát, ha még értenénk is a szövegét a nagy gospel alatt! Vikidál Gyula néhány mondatos próza kedvéért ölti magára csillogó-villogó (kétségtelenül látványos) jelmezét. Hogy ezek után mit keres a tapsrendben a főszereplők között, az rejtély. A darab szövegvilága abszolút 21. századi. Ezt nem is rejti véka alá, hiszen egyrészt a keretjáték – négy vissza-vissza térő szerzetes recitálja a kommentárokat – másrészt maguk a dalszövegek is állandóan kikacsintanak a mába. Végül is gyerek és felnőtt, ha nem is egyformán izgul, de egyformán jól szórakozhat.

Egész nap nézzük a ferihegyi érkező gépek listáját, hogy időben kiderüljön, ha mégiscsak késne a gép. Késésnek azonban nyoma sincs. Így aztán fél kilenc felé elindulunk. Útba ejtjük a reptér közelében lévő áruházat és elkezdjük a nyaralás előtti nagybevásárlást. Az ásványvizeket pakolom, amikor megszólal a telefon. Egy kedves hangú hölgy érdeklődik a reptérről, hogy jól gondolja-e, miszerint én veszem majd át a gyereket érkezéskor. Biztosítom róla, hogy igen, jól gondolja. Azért kérdezi – mondja – mert a német kollégák elfelejtették kitölteni Kristóf papírjait, így támadt némi komplikáció Stuttgartban. Ami konkrétan annyit tesz, hogy a már elindult gépet még a kifutópálya felé menet megállították a helyzet tisztázásáig. Megnyugtatom a hölgyet, hogy egészen biztosan nem fogjuk otthagyni a kölköt a kihalt reptéren. És tényleg nem. Fél óra késéssel meg is érkezik. Vele még több tucat szigetelő. Repülővel és sátorral, polifómmal, de mininote-tal. Alaposan megváltozott a világ, amióta Kispálék a húrokba csaptak. De ez így van rendjén.

Tegnap vettem egy serpenyőt. Elegáns, drága és ami a lényeg, sütőbe is tehető. Otthon kicsomagolás után elolvasom a mellékelt útmutatót. Azt írják: az edény élelmiszerrel érintkezhet. Hm. Elgondolkodom. Mindenesetre megnyugtató.

Elkészültem a darab első felvonásával valamint a második részből is Mária dalával. Megcsináltam hozzá a demókat is. Elborzasztó élmény, ahogy éneklek, de nem szeretném, ha a többiek kimaradnának ebből, szóval elküldtem mindenkinek.
Mária dalát én kértem a librettóba. A szituáció szerint utána indul Árgyélusnak és az őt segítő vőlegényének. Nem tudja, hogy azok már csellel megszerezték a varázskellékeket és elrepültek Zordániába kiszabadítani a hollóvá varázsolt királylányokat. Ő csak a levetett köpönyeget és a bocskort látja. Biztos benne, hogy kedvese odalett. Szabolcs gyönyörű népdalos szöveget írt. Én meg eleve vesztett küzdelmet folytattam, hogy a Hair híres, Easy to be hard című számához hasonlót írjak. Végül bluesos, népdalos, egy-szál-zongorás szám lett.