Egész nap nézzük a ferihegyi érkező gépek listáját, hogy időben kiderüljön, ha mégiscsak késne a gép. Késésnek azonban nyoma sincs. Így aztán fél kilenc felé elindulunk. Útba ejtjük a reptér közelében lévő áruházat és elkezdjük a nyaralás előtti nagybevásárlást. Az ásványvizeket pakolom, amikor megszólal a telefon. Egy kedves hangú hölgy érdeklődik a reptérről, hogy jól gondolja-e, miszerint én veszem majd át a gyereket érkezéskor. Biztosítom róla, hogy igen, jól gondolja. Azért kérdezi – mondja – mert a német kollégák elfelejtették kitölteni Kristóf papírjait, így támadt némi komplikáció Stuttgartban. Ami konkrétan annyit tesz, hogy a már elindult gépet még a kifutópálya felé menet megállították a helyzet tisztázásáig. Megnyugtatom a hölgyet, hogy egészen biztosan nem fogjuk otthagyni a kölköt a kihalt reptéren. És tényleg nem. Fél óra késéssel meg is érkezik. Vele még több tucat szigetelő. Repülővel és sátorral, polifómmal, de mininote-tal. Alaposan megváltozott a világ, amióta Kispálék a húrokba csaptak. De ez így van rendjén.

Elkészültem a darab első felvonásával valamint a második részből is Mária dalával. Megcsináltam hozzá a demókat is. Elborzasztó élmény, ahogy éneklek, de nem szeretném, ha a többiek kimaradnának ebből, szóval elküldtem mindenkinek.
Mária dalát én kértem a librettóba. A szituáció szerint utána indul Árgyélusnak és az őt segítő vőlegényének. Nem tudja, hogy azok már csellel megszerezték a varázskellékeket és elrepültek Zordániába kiszabadítani a hollóvá varázsolt királylányokat. Ő csak a levetett köpönyeget és a bocskort látja. Biztos benne, hogy kedvese odalett. Szabolcs gyönyörű népdalos szöveget írt. Én meg eleve vesztett küzdelmet folytattam, hogy a Hair híres, Easy to be hard című számához hasonlót írjak. Végül bluesos, népdalos, egy-szál-zongorás szám lett.

Tegnap Szabolcs megküldte az összesített anyagot az első felvonásból. Most látom csak még milyen sok van hátra. Kicsit megijedek, és elkezdek egy jelenetet. Mortadella rajtakapja Ilonát Árgyélussal az almafák alatt, amint épp pirospecsenyét játszanak. Nem boldog, sőt. Átkozódás. Gyors zene. Ez mindig macerás, mert sok-sok hang. Iluska is kétségbe van esve, ezúttal g-molban. Vagy valami hasonló tonalitásban. 1 perc 40 az egész jelenet. Két napot dolgozom vele. Még néhány apróbb közzene (átdíszítés stb.) és egy hosszabb jelenet hiányzik az első részből.
Közben levél a Budapesti Anyósoktól, hogy mi lesz az október 8-án bemutatandó darab címe. Ha én azt tudnám! Aztán felvetek néhány ötletet. Az egyikben kiegyezünk. Már csak a darabot kellene megírni hozzá, de semmi ötletem. Tudom, másoknak sem sok, de ez nem vígasztal.
Cseri Zsófi elküldi a keddi koncert felvételét. Két éve adtam nekik a Valse triste-t, mert azt gondoltam, nekik való. És tényleg. Nagyon jól csinálják. Most elutaznak vele egy versenyre Németországba. Szívese kiadnám a kottát, de mivel Weöres Sándor a szöveg és volt már nem egy kellemetlenségem a jogörökössel, inkább kivárok. Mindenesetre felteszem a német versenyt a koncertjeim közé a honlapra. Hadd üsse meg a guta az irigyeimet!

Vasárnap reggel indulok haza. Van időm elgondolkodni olyan apróságokon, hogy a tényleg elegáns és kitűnő szállodában, ahol egyébként 30 ezer egy szoba egy éjszakára, miért kell napi ezer forintot fizetni a wifi használatért és miért kerül 3500 forintba, ha a vendég egy filmet akar megnézni a tévéjén?
Mindkét fiam táborba megy. Marci Vácott nyerte a Matematikai Mulatságok Táborát. Kristóf Stuttgartba készül. Tavaly már járt a Telemanner együttesben, ahol nála néhány évvel idősebbekkel játszanak zenekarosdit. Persze nem is zenekar a lényeg, hanem a német nyelvű környezet. Másfél órával előbb kell kimennünk a reptérre, mivel VIP utas, azaz, mivelhogy 12 évnél fiatalabb és egyedül nem repülhet, majd vigyáznak rá és kézről kézre adják. Ferihegyen hatalmas a tömeg. A gépek késnek, vagy késve indulnak. A checkolásnál közlik, hogy a mi gépünk is valamikor késő este megy majd, mindenesetre jöjjünk vissza három óra múlva, akkor majd átveszik a gyereket. Hazamenni persze nem érdemes, de a parkolóban sem szeretnék órákat tölteni óránként 940 forintért. Próbálom megfejteni a hihetetlen ár okát, de nem tudom. Az tény, hogy nem aranyból van a parkoló. Sőt. A nagy része le van zárva, fel van túrva, így aki tt áll meg, percekig gyalogolhat, lépcsőzhet a terminálig. Lehet, hogy ezt a fitness-t kell megfizetni. Ez közeli bevásárlóközpontban múlatjuk az időt. Kicsit korlátozza a lehetőségeinket, hogy szinte minden bolt bezár hat órakor. Fél kilenckor újabb meglepetés ér minket. A járat már nem is szerepel az induló gépek listáján. Információs pult sehol. Megvárom, míg a teljes Ferrari csapat megkapja a beszállókártyáját a bolognai járatra, majd érdeklődni kezdek az egyszem tisztviselőnél. Ő készséges, de semmit sem tud a járatról. Kicsit telefonál, majd azt mondja, ne aggódjunk. Majd jön valaki a gyerekért. Aggódunk. Aztán megszegve minden kiírást bejutunk a belső váróba. Itt csak a biztonságiak vannak, akik szintén kedvesek, de szintén nem tudnak semmit. Szerintük se izguljunk, mert nyolc és kilenc között úgy se találunk senki, aki bármit is tudna mondani. Nekik van igazuk. Telefon haza, nézzék meg az interneten, van-e egyáltalán ilyen járat. A válasz megnyugtató; van. Fél tízkor indul. Közben sms Stuttgartba, ne izguljanak, valamikor csak elindul a gép. És tényleg. Negyed tízkor megjelenik egy stuardes és átveszi Kristófot. Egy hét múlva ugyanezzel a géppel jön majd haza. Megnézem az érkezési oldalt. A stuttgarti járat éjjel egy órára van kiírva. Bíztató.

Csütörtökön délben érkezem Debrecenbe. A szervezés rendben, a szállásom - hála a nagyvonalú meghívásnak – első osztályú. Felállítjuk a Kiadó standját, s mire elkészülünk, már kezdődik is Levente előadása a kamarateremben. Szellemes előadó, s bár az első félórában ügyesen megússza, hogy bármit is mondjon saját műveiről, végül kénytelen némi elemzésbe bocsátkozni. Szóba kerül az esti bemutató is. A várakozás mindenesetre igen nagy. A Missa Vanitas vanitatum az utolsó utáni pillanatban készült el. Este aztán ünnepélyes megnyitó a Kölcsey teremben. Az első részben a megrendelt acappella művek hangzanak el, majd a Mise. Zseniális darab, fantasztikus előadásban. Az első pillanattól az utolsóig leköti és lenyűgözi az embert. Sodró lendület, sziporkázó megoldások, dráma és líra mesterfokon. Irigylem érte!
Másnap a gyerekkarokkal kezdődik a verseny. Itt egy helyi kórusnál vagyok érdekelt. Szépen énekelnek, mint eddig mindig, amikor hallottam őket. Nincs könnyű dolguk, mert többek között egy hatalmas kínai kórussal kell megverekedjenek. Ez amúgy is az én napom, mert az egyik kategória kötelező műve mellett további szabadon választott Tóthpéterek is elhangzanak. Nem is rosszul. Sőt! Az ebéd szintén a szállodában. Nagy beszélgetések, anekdotázás, békebeli hangulat. Estére kezdek kidőlni. Szó szerint. A vegyeskarok felénél sem tartunk, amikor arra leszek figyelmes, hogy többször koppan az állam. Mielőtt látványosan elaludnék kimegyek sétálni. A kávézóban beszélgetésbe merülök egy kedves angol ismerőssel. Megvitatjuk a migrációs kérdéseket és közös nevezőként megállapítjuk, hogy autóban legjobban Rolling Stones-t lehet énekelni.
Másnap az a megtiszteltetés ér, hogy Párkai tanűr úr felajánlja a pertut. Boldog vagyok és zavarban. Szoknom kell. Este éjjelig tartó sörözés az ismerősökkel, volt tanítványokkal. Másnap lazábbra veszem a jelenlétemet a versenyen. Az ebéd utáni etapot kihagyom és inkább Leventével szaunázunk, dumálunk. Úgy élünk, mint a császárok. A valóság meg az, hogy most rúgták ki a Zeneakadémiáról. Császár állás nélkül. Ismerős érzés. Értem én, hogy leépítés van, ráadásul szerencsétlennek nincs meg az a bizonyos három betűje a neve mögé, de könyörgöm, mégis nem azokat kellene megtartani egy magára valamit is adó egyetemnek, akik értenek ahhoz, amit csinálnak?